Sharlotte
Ruha



Ahogyan egyedül ücsörögtem a folyosón, kezdtem egyre inkább rájönni arra, hogy milyen szánalmas vagyok. Itt a legtöbb ember ismeri a másikat. És én? Persze, találkoztam már pár emberrel, van akivel beszélgettem is, van akivel nem sokat, de ez így nem elég. Ahhoz képest, hogy nem vagyok valami szuper ismerkedésből, és sokan rühellik azt ahogyan beszélek másokkal, még is, társasági ember vagyok. Nem tudom elviselni a magányt. Oké, néha jól esik az embernek kicsit egyedül lenni, de nem folyamatosan. Milyen az már, könyörgöm?! Pár percig még ücsörögtem, majd mint akinek megszúrták a hátsóját egy tűvel, felpattantam és elindultam, visszafelé a Rellon körletbe, de pár perc séta után meggondoltam magamat. Hihetetlen, hogy eddig nem jutott még eszembe lemenni a faluba. Pedig tudtam, hogy van, és, hogy le is lehet menni de mindig lusta voltam hozzá, mivel nem tudom milyen messze van. Itt az ideje kideríteni. Kiléptem a kastély hatalmas bejáratán, majd elindultam a falu irányába. Eltelhetett olyan 10-15 perc, mikor már meg is érkeztem, és a fő utcán sétálgatva nézegettem a bolti kirakatokat, ahol jobbnál jobb termékeket kínálnak a vásárlók számára. Mindig is hülyeségnek tartottam ezt az egészet. Annyira eltúlozzák a reklámokat, hogy az már fáj. Semmi különleges nincs a termékben, de még is úgy próbálják beállítani mintha a földön kívülről hozták volna, és mindenre jó amit egy átlagos ember el se tudna képzelni. Kedvem támadna egyszer az ilyen embereknek lekeverni egy pofont. Én például akkor is megvennék valamit, ha nem mondanak róla semmit, csak annyit, hogy mi a termék neve. Kész. Kissé elkalandoztak a gondolataim, és észre se vettem, hogy gyakorlatilag kisétáltam a faluból, és ott álltam a semmi közepén. Gyorsan megfordultam, szerencsére nem mentem messzire, majd most már figyelmesebben és lassabban kezdtem sétálni. Ahogy az egyik szűk utcába benéztem, valamin megakadt a szemem. Elkezdtem haladni feléje, majd mikor odaértem, egy nagyon aranyos játszótérrel találtam magamat szemben. Kiskoromban mindig arra vágytam, hogy ilyen, és ehhez hasonló helyeken játsszak, de anyáék azt állították mi túl előkelőek vagyunk ilyen helyen mutatkozni. Senki sem volt a közelemben, a gyerekek gondolom már alszanak ilyenkor. Helyes. A játszótér most csak is Yvonne tulajdona. Besétáltam, majd leültem az egyik hintába és lassan hajtani kezdtem magamat, közben pedig körbenéztem ahogyan az emberek már vonulnak be házaikba, készülnek az esti dolgokra. Én se maradok sokat, csak egy kicsit kijöttem levegőzni, utána majd visszasurranok halkan a kastélyba.

Sharlotte


Elcsendesült a falu, leginkább már csak a tücskök ciripelését lehetett hallani, meg a szél halk susogását. Kicsit még kísérteties is volt, ahogyan a szél néha fellibbentette a mellettem lévő üres hintát, de én nem ijedek meg egy könnyen, főleg azért is nem, mert valami beteges módon engem mindig is vonzottak az ijesztő dolgok. Odahaza már megszállottan kerestem az elhagyatott épületeket, olyan jó volt a romok között csak sétálgatni. Lehet valahonnan összeszedtem egy szellemet, és amiatt vagyok ilyen, mert belülről irányít. Mondjuk, ahogy ismerem magamat, biztosan észrevettem volna már ezt. Hatalmas fantáziám van, mondták már. Ez az egyik dolog amit imádok magamban. Ha unatkozok, akkor egyszerűen csak elképzelek magamnak egy világot, ahol szívesen élnék. Egy amolyan Yvonne féle Paradicsomot. Még az is lehet, hogy nem csak én lennék az egyetlen akinek az a hely lenne a mindene, a féltett kis vágya. Gondolataim csak úgy szárnyaltak, egyre több minden jutott az eszembe, meg is fogadtam magamnak, hogy ha visszatérek a kastélyba, fogok egy papírt, és mindent leírok amire emlékszem. Az elmélkedésemet egy hang szakította félbe. Nem volt ismerős, inkább olyan kis lágyan hangzott ebben az időben. Mintha megtörte volna az ijesztő hangulatot. Fejemet a hang irányába fordítottam, és egy apró kis szőke lány álldogált előttem. Nagyon tetszett a ruhája, nekem is vannak hasonlóim, de még nem mertem felvenni a kastélyon belül. Ki tudja mik ott a szabályok, aztán elég nekem az, hogy tanulnom kell, nincs szükségem melléje egy büntetésre. Alaposabban végignéztem a lányon, biccentettem neki egyet köszönés képpen. Nem volt sok kedvem megszólalni, hogy őszinte legyek. Úgy éreztem magamat, mintha kímélni kellene a hangomat valamitől. Figyeltem a lány mozdulatait, ahogyan lassan a mellettem lévő, üres hinta felé sétálgat, majd egy laza mozdulattal belehuppant. Pár másodperc múlva, újra megszólalt. Érdeklődve figyeltem, majd válaszként először csak vállat vontam, de később rájöttem, hogy nem fog sokáig tartani ez a beszélgetésnek nevezett valami, ha meg sem szólalok. Megköszörültem a torkomat, majd szóra bírtam magamat. Jajj, csak nehogy valami baja legyen a hangomnak..
- Itt. Már hozzászoktam, hogy egyedül vagyok, úgyhogy azt hiszem igen..."Antiszockodom" Válaszoltam, az utolsó kérdést kihagyva. Mi a nevem? Miért kérdezi tőlem mindenki ezt? Szerintem úgy is el lehet társalogni valakivel, hogyha egy ideig nem tudják a másik nevét. De mivel már feltette azt az ominózus kérdést, inkább nem akartam bunkó lenni. Most nem.
- Yvonne Ránéztem a lányra, tekintetemmel próbáltam jelezni számára, hogy ha már ennyire kíváncsiskodó, akkor árulja már el az ő nevét is. Legalább lesz egy újabb arc és egy név amit nagy nehezen nekiállhatok majd összepárosítani, és remélhetőleg sikeresen megjegyezni.

Sharlotte


Minden olyan kis nyugodt volt, és még jól is éreztem magamat a lány társaságában, amit először kissé furcsának tartottam. Valami titokzatos dolog folytán, szimpatikusnak tartottam a lányt. Olyan érzésem volt, mintha kissé hasonlítana rám, nem lenne olyan átlagos. Lassú mozdulatokkal hajtottam a hintát, nem akartam száguldozni, inkább csak egy kicsit elringatni magamat. Eközben viszont a mellettem ülő, csak úgy hajtotta, mintha el akart volna repülni. Pipa, egy különbség közte és köztem. Pár perc elteltével a nevét is megtudtam, sőt, egyben két nevet is hallottam, választottam egyet, majd azt tanultam be.
- Sharlotte leszel. Közöltem vele a tényt, hogy mától köteles elfogadnia, hogy én így fogom szólítani. Jobban tetszett ez a név, és mivel a családunkban már van egy Sharlotte, könnyebben is fogom megjegyezni. Kezdett lemenni a nap, valahogy így jobban tetszett a falu, mint nappal. Az igazat megvallva, nekem estefelé minden sokkal jobban tetszik mint nappal. Nem mintha, valami szektás lennék, vagy vámpír, aki esténként járja a maga útját, csak valahogy, én így lettem beprogramozva. Igen, tudom, valami űrlény lehetek, a sok hülye fóbiámmal meg szokásaimmal. Már hozzászoktam, hogy sokan furcsán néznek rám. A csendet a lány újabb kérdése törte meg, amire a válaszon alaposan el kellett gondolkoznom. Nem akartam olyat mondani, amivel azt hiheti, hogy tök sík vagyok, de olyat se amivel én leszek a szemében a friss, új stérber. Pár másodpercig gondolkozni kezdtem, majd Sharlottera néztem, és vállat vontam.
- Végül is egész jól, szerintem át fogok menni. Na és te? Visszakérdeztem, bár első gondolatom az volt, hogy minek? Úgy is vagy azt a választ fogom kapni, hogy "Jól" vagy azt, hogy "Tök szarul, ne is kérdezd" De mivel már feltettem a kérdést, esélyem se volt visszavonni, de egy kis idő után rájöttem, hogy nincs is rá szükségem. Vannak pillanataim, amikor nem szeretek csendben lenni, és ez a mostani is ilyen volt. Amíg vártam a válaszára, azon kezdtem el agyalni, vajon honnan jöhetett és melyik házban van. Hajszíne a németekre, vagy a svédekre emlékeztetett engem, ott láthatunk ilyen szép, tiszta szőkéket. De még az is lehet, hogyha jobban megismerem a hölgyeményt, erre a kérdésemre is választ fogok kapni. Na de ennyire azért nem szeretnék előre szaladni. Egyenlőre maradjunk a hintáknál, meg a vizsgáknál..

Gilberta


Magamon is meglepődtem, hogy milyen jól elbeszélgettem az időt. Gyakorlatilag eddigi életem során nem jött ki ennyi szó a számon, mint ebben az elmúlt pár órában! Ez a fiú tud valamit, erre már rá is jöttem. Jól éreztem magamat vele, igazából ő volt itt az első akire ilyet mondhattam, így hát reménykedtem benne, hogy baromi különlegesnek érzi magát, a kis hercegnőm. Mivel mind a kettőnknek megjött az étvágya, így hát közös megegyezés alapján indultunk el, lefelé a falu felé, aztán majd csak ki fogunk kötni valami jó kis helyen.
Megállás nélkül csak beszéltünk és beszéltünk, a fiú a kis "táskája" tartalmát is felfedte nekem. Az elején kissé unalmasnak tűnt, hiszen a szokásos kis iskolai dolgok kerültek elő belőle, amiket már én is vagy százszor láttam, de amikor hirtelen egyik kedves és drága Tanár Urunk fejét húzta elő belőle, ugrottam egyet, egy halk sikítással egyben. Nem sok mindentől szoktam megijedni, de ennyi semleges és semmit mondó dolog után, ez kissé meglepett. Pár másodpercig csak álltam, bámultam magam elé, vagy épp a mellettem állóra, majd vettem egy mély levegőt, és jeleztem, hogy haladhatunk tovább, nem fogok össze esni egy apró kis szívrohamtól. Mikor Gilbert megszólalt, egyetértően bólogattam, hiszen ki tudja, hogy ezek után mi jön ki belőle?
- Én? Minden körülmények között megvédelek, bármitől! Mondtam, majd megragadtam a fiú kezét, majd akárcsak egy titkos ügynök, körül néztem, nincs-e semmilyen veszélyt jelentő tárgy vagy személy a közelben, aki neki tudott volna esni a fiúnak. Mivel semmilyen gyanús dolgot sem láttam, elengedtem a kezét, majd halkan felnevettem.
Sosem viselkedtem még így, de picit jó volt egy kicsit kimutatni az igazi énemet. Ha jobban belegondolok, az igazi Yvy nem Rellonos. Tulajdonképpen semmilyen sem. Még keresem önmagamat, bár úgy gondolom ebben a korban, ez még normális. Reménykedem benne, hogy pár éven belül már lesz egy bizonyos életcélom és azzal is tisztában leszek, hogy ki vagyok, és miért születtem én ide. Lehet az is, hogy erre a kérdésre nincs válasz, de minden estere én bízok abban, hogy van, és kész. Téma lezárva. Hamar lent voltunk a faluban, és az egyik étterem szerűséget is egész gyorsan elértük. Mire már a környékén jártunk, gyomrom hangosan kezdett korogni, ettől pedig olyan lettem, mint egy kisgyerek karácsonykor. Minél gyorsabban és hamarabb enni akartam, szinte már ugrálni kezdtem. Mikor beléptünk az étterembe, majd a pulthoz sétáltunk, belekaroltam a fiú karjába, majd kíváncsiskodva nézelődni kezdtem, mi a kínálat. Tanácstalanul néztem a mellettem állóra, aki szintén ugyanolyan volt mint én. Nem tudott dönteni, csak nézelődött, jobbra balra, mint egy eltévedt 4 éves. Sóhajtottam egyet, majd ránéztem a pult mögött álló személyre, utána pedig Gilbertre.
- A kedvencemet! Mondtam, majd még vetettem egy kósza pillantást a kínálatra, aztán újra megszólaltam, de most már a pultos emberkéhez.
- Egy sonkás gombás pizzát. Mondtam, majd a fiúra pillantottam, és kíváncsian vártam, hogy ő vajon mit fog kérni. Baromi nehéz ennyi finomság közül választani, úgyhogy ezért is vártam a reakcióit. Közben elengedtem a karját, és az egyik üres, sarokban lévő, két személyes asztal felé indultam, majd mikor odaértem, leültem, és várakozni kezdtem a fiúra.
Jól éreztem magamat. Végre. Amióta itt vagyok, olyan unalmas napjaim voltak. Legalább most itt van ez a kis hercegnő, akit megvédhetek mindentől, és feldobja a napomat.

Gilberta


Hihetetlennek tartottam a történéseket. Teljesen kifordultam önmagamból, olyan voltam akárcsak a húgom. Igen, technikailag a húgom, hiszen én 4 és fél perccel előbb születtem mint Ő. Kötelessége hallgatni az idősebbre, bár sose teszi, szóval mindegy.
Gilbert is hamar választott magának pizzát, majd mikor megkapta elindult felém, majd leült velem szemben. Vetettem egy furcsa pillantást a választott ételére, utána pedig a fiúra.
- Ezen mi az a zöld...khm, izé? Kérdeztem, kissé bután, mivel így első látásra egyáltalán nem tudtam megállapítani, hogy mit is készül bevinni a szervezetébe szerencsétlen srác. Valamiféle sajt? Zöldség zöldje, vagy esetleg spenót? Igazából mindig is szerettem a spenótot, bár ezt kisebb koromban nagyon ügyesen tudtam tagadni a kortársaim előtt. Nagyon elterjedt az a dolog, hogy a spenót egy gusztustalan dolog, és minden gyereknek utálnia kell. Na, én itt jöttem a képbe. A kislány, aki igen is, szereti a spenótot. Kisebb elemezgetések után beleharaptam a saját pizzámba, majd magam is meglepődtem, hogy milyen hamar befaltam szinte a felét. Eddig nem is éreztem annyira, hogy éhes lennék, de most még is csak kijött belőlem az állat, és két pofára tömtem az ételt. Hát igen, nem voltam épp a nőiesség megtestesítője, úgyhogy kicsit kihúztam magamat, lenyeltem a számban lévő falatot, majd lassítottam a tempómon, próbáltam előkelőbb lenni, de nem nagyon ment. Ahhj, könyörgöm! Hogyan kell egy pizzát előkelően enni?! Inkább visszatettem a tányéromra, kicsit hátradőltem, és a velem szemben ülőre pillantottam. Aranyos volt ahogyan evett. Kis, apró falatokkal, és közben nem is nagyon nézett fel, leginkább csak a tányérján lévő finomságra koncentrált. Mikor viszont még is csak rám tévedt tekintete, egy kérdést is intézett felém. Elgondolkodtam rajta, hiszen még mindig nem voltam benne biztos, hogy milyen zöld izé lehet a pizzáján, de végül is egyszer élünk, miért is ne.
- Tényleg megkóstolhatom? Mármint, nem gond? Kérdeztem, biztos akartam lenni benne, hogy nem zavarja-e, ha egy, kicsit még idegen ember az ételét harapdálja. Arcomra egy apró mosoly telepedett, majd mikor megkaptam az engedélyt, megkóstoltam a fiú pizzáját. Megízleltem, majd szinte már izgatottan csattantam fel.
- Ez spenót! Mondtam, majd mikor feltűnt, hogy nem vagyunk egyedül, és lehet, hogy kissé zizinek néznének, hogy csak úgy a semmiből kiabálok ki zöldségneveket, kissé meghúztam magamat. Sóhajtottam egyet, majd eszembe jutott, hogy még mennyi dolog van, amit nem is tudok az én kis hercegnőmről.
- Tényleg, mesélj nekem valamit magadról! Kérdeztem, hiszen valami különös okból kifolyólag fűtött a kíváncsiság, hogy ki és mi lehet Ő, Gilbert, a kis varázslótanonc. Ha olyan mint én, akkor valószínűleg, hebegve-habogva kezd bele az élettörténetének szavalásába, de természetesen nem mindenki lehet olyan béna mint jómagam. Nem ismerem saját magamat, a történetem pedig egyáltalán nem izgalmas. Igyekszem majd kikerülni, ha ez még is szóba kerülne...

David, Nina és Mesélő


Fárasztó egy nap volt ez. Ha jobban belegondolok, talán ez volt életem egyik legrosszabb napja. Ehhez elég volt már csak az is, hogy reggel fel kellett kelnem. Tanulás, még több tanulás, ebédelés, tanulás és most itt tartok. Semmihez nem volt kedvem, egyedül voltam. Hihetetlen, hogy már milyen régóta vagyok a kastély tagja, de nincs egy normális barátom se. Senkim sincs, és aki volt is, itt hagyott. Most komolyan, velem lehet a baj? Vagy van valami burok körülöttem, amit csak én nem látok és ez taszítja az embereket? Már egy jó ideje agyaltam ezen, de mivel sosem tértem ki egy rendes és elfogadható válaszra, megoldásra, így most is inkább ejtettem az ügyet. Pár perc gondolkodás után döntöttem úgy, hogy elhagyom a már jól megszokott kis kuckómat, szükségem van a friss levegőre. A falu mellett döntöttem, rég jártam már arrafelé. Lassan, nyugodtan sétálgattam lefelé, úgy nézhettem ki akárcsak egy csiga. Nem volt se hideg se meleg, pedig már rég benne voltunk a télben. Kihalt volt minden a faluban is, csak pár ember sétálgatott idekint. Követtem a példájukat, majd a főutcára tértem rá, onnan pedig a térre. Nem sokáig maradhattam nyugodt ugyanis egy kisebb tömegre lettem figyelmes, amint körbeállnak valamit, vagy esetleg valakit. Későn érkeztem, így lemaradtam az események előzményeiről, majd mikor én is csatlakoztam a tömeghez, feltűnt, hogy egy eszméletlen embert állunk körbe. Senki nem csinált semmit, csak nézett. Kezdtem aggódni, szólni akartam, hogy csináljunk már valamit, de amint a földön fekvőre pillantottam, rájöttem, hogy erre már nincs szükség. Halott volt. Ekkor jelentek meg az aurorok, és intézkedni kezdtek. Ezután vettem csak észre, tőlem nem is annyira messze két háztársamat. Sosem beszéltem még velük, de teljesen pánikba estem, és közelebb léptem hozzájuk, vagyis inkább tolakodtam. Arcom alapján egy kicsit talán ismerősnek fognak találni.
- Tudjátok mi folyik itt? Kérdeztem, kissé talán hirtelen, és köszönés nélkül. Pánik helyzetekben nagyon rosszul tudok viselkedni, reméltem elnézik. Pár lépést tettem csak előre, tekintetem egy ideig a holtestet követte. Szótlanul és kíváncsian figyeltem ahogyan az aurorok elviszik, néha pedig összesúgnak, mintha azt se tudnák, hogy kik ők és mit csinálnak éppen. Ekkor pillantottam meg egy talpig feketébe öltözött alakot, fején kapucni volt. Egyenesen a szemembe nézett, majd vissza a holtestre, utána pedig, szinte már gyanúsan elviharzott. Lassan az egész falu itt volt, ő pedig csak így, nyugodtan elsétál. Ki lehetett ez?
- Hé láttátok ezt az alakot? Kérdeztem a társaimtól, bár amint kimondtam meg is bántam. Hatalmas a tömeg, elég kicsi a valószínűsége, hogy tudják kiről beszélek. Elég gyanús volt az alak, bár amint tekintetem visszatévedt a tömegre és az aurorokra, szinte már el is felejtettem a látottakat.

Jamie & Jenny
Ruha


Itt van az ide év vége. Ahogyan így belegondoltam, annyira hamar elment az egész. Gyors volt, és unalmas. Félek, hogy valaki megkérdezi mivel is töltöttem el ezt az évet, én pedig egy izgalmas történetet se tudok mesélni. Talán a legizgalmasabb, az volt, hogy átjöttem a Roxfortból ide. Tény, hogy itt sokkal jobb, mint ott volt, még is, picit egyedül vagyok. A minap viszont láttam a faliújságon egy hirdetést, amit Jamie írt. Szervezi a Szilveszteri bulit. Remek! Legalább lesz hol kikapcsolódnom, és Jamievel is rég beszéltem már, jó lesz megint látni. Épp készülődtem, próbáltam magamat elfogadható külsőre hozni. Előkaptam az egyik kedvenc ruhámat, ami ugyan még csak egyszer volt rajtam, de igazából erre a szilveszterre tartogattam. Ez az egyik kedvenc ünnepem.
A ruhám rövid, kis fekete volt, derekán pedig egy hatalmas rózsaszín öv díszelgett. Nagyon tetszett! Igaz, odakint eléggé hideg volt, de a falu nincs messze, így csak magamra kaptam egy fekete magassarkút, majd egy melegebb kabátot. Gyorsan még megnéztem magamat a tükörben, és megigazítottam hosszan lelógó, kis szőke loboncomat. Kiléptem az ajtón, majd elindultam a faluba. Már csak abban reménykedtem, hogy hamar odatalálok Jamie csárdájához, mert ha nem, akkor biztosan megfagyok.
10 perc alatt értem el a célomhoz, ami hozzám képest egy egyéni rekord lett. Volt okom sietni. A csárdából kiszűrődtek a fények, és az emberek zaja, majd mikor benyitottam, kabátomnak egy akasztót kezdtem keresni. Felakasztottam, szememmel pedig ismerős arcokat kezdtem el keresni. Volt pár diák a suliból, aztán megpillantottam Jamiet. Számomra egyelőre még egy ismeretlen lánykával álldogált a pultnál. Kis ideig azon gondolkoztam, hogy odamenjek-e vagy sem, de inkább a nem mellett döntöttem. Olyan vagyok amilyen, de azt utálom, ha meg kell szakítanom valakik között a beszélgetést. Picit elmosolyodtam magamban, majd egy üres asztalhoz mentem, és leültem.
Furcsán nézhettem ki egyedül, aki rám nézett biztosan azt kérdezte magában, hogy még is ki az a szerencsétlen aki egyedül jön el, egy szilveszteri buliba? Hát én, Yvonne Lorelaine West, üdvözletem mindenkinek! Tekintetem néha Jamiere tévedt, majd megráztam a fejemet. Nem lehetek ennyire gyáva! Felálltam, majd a fiú mögé mentem, ahol ujjammal megkocogtattam a vállát, arcomra pedig egy hatalmas vigyort csaltam.
- Hello, idegen! Mondtam, majd a fiúval szemben álló lányra pillantottam, és mosolyogva biccentettem neki is, ezzel jelezve a köszönésemet. Kicsit sem volt ismerős, szóval nem lehet kastélybeli, vagy ha még is, akkor nagyon elkerülte a figyelmemet. Nem foglalkoztam vele sokat, inkább a fiúra koncentráltam, vigyorogva mint a tejbetök. Jamievel mindig jó volt ünnepelni, remélem az idei szilveszteremet is fel tudja dobni!

Jamie & Jenny


Imádtam nézni Jamie mosolyát, így most is azonnal jobb kedvem lett, mikor megpillantott, és szerencsémre megörült nekem. Az én arcomon is megjelent egy széles vigyor, majd megöleltük egymást. Kezdem sajnálni, hogy legtöbbször csak szilveszterkor találkozunk, de ezen mindenképpen szeretnék változtatni. meg is fogom majd neki mondani, csak nem lesz ellenére.
Hallottam pár szót abból, amit a másik lánynak mondott. Azokból azt vettem ki, hogy a barna lányka dolgozni jött ide. Dicséretes dolog! Én szilveszter este biztosan nem tudnék, de nem is akarnék dolgozni. Nem vagyok valami nagy parti állat, de akkor is, sokkal jobb jól érezni magunkat emberek társaságában, mint kiszolgálni őket, és fel alá rohangálni a rendelésekkel.
Elejtettem egy halk kacajt a fiú kijelentésén, majd meghajoltam előtte.
- Köszönöm...De ismersz. Egyedül, sajnos, mint mindig. Mondtam, majd rákacsintottam. Kicsit furcsa, hogy ezt már megszokásból mondom. Néha szégyellem is a dolgot, hogy sosem volt még senki, komoly az életemben, és lassan 18 leszek. Lehet, hogy a lelkem kicsit meg is nyugodna, hogyha találkoznék magamhoz hasonlóval, de épp ez ebben a dologban a vicces. Nincs még egy ilyen szerencsétlen mint én. Néha már képes vagyok magamon röhögni, az elnyomja a szenvedést.
Örültem, hogy legalább Jamie van nekem, és tetszett neki a ruhám. Én is imádtam, még jó hogy anno megvettem, és direkt megtartottam mára. A fiú gyorsan bemutatott a mellette ácsorgó lánynak. Kissé bunkónak éreztem magamat, hogy csak így, gyakorlatilag befurakodtam kettőjük közé, de pár másodperc múlva ez az érzésem már el is szállt. Egy apró mosolyt vetettem a lány felé, majd kezet fogtam vele.
- Örvendek, Jenny. Mondtam, majd a fiú utasítására visszavonultam egy sarokban lévő, üres asztalkához és leültem. Táskámat az asztalra dobtam, felkönyököltem, majd nézelődni kezdtem. Hihetetlen milyen sokan jöttek le, hogy itt ünnepeljék az újév kezdetét. Egyre többen szállingóztak be az ajtón, lassan már kezdtem attól félni, hogy el fogják előlem szívni a levegőt.
Alig telt el pár perc, mire észbe kaptam Jamie már előttem állt, majd megszólalt. Kijelentésén elmosolyodtam, olyan szélesen mint még soha. Hatalmas nagy mázlim van, hogy legalább Ő van nekem. Mi lenne velem nélküle, de most komolyan?
- Jajj, Te is nekem, azt elhiheted! Mondtam nevetve, majd felálltam, és ismét magamhoz szorítottam a fiút. Nem voltam valami erős, így nem féltem attól, hogy netán úgy megszorítanám, hogy a bordáit töröm. Elengedtem, majd visszaültem a székre, és onnan néztem fel rá.
- Mi újság veled, mesélj csak! Mindenre kíváncsi vagyok, mi történt veled, mióta utoljára láttalak! Mondtam, szinte már parancsolóan, de még is játékosan. Kíváncsi voltam mik történtek Jamievel.