Nathaniel ráérősen ballagott lefelé a faluba, abszolúte fittyet hányva arra a tényre, hogy valójában a vizsgáira kellene tanulnia, mert hát úgy volt vele, hogy ő bármikor átmegy bármiből, még ha ez egy cseppet túlzás is volt. Vörös hajú barátunk ugyanis bár könnyen tanult, de arra a mérhetetlen lustaságra, amit képes volt produkálni ilyen téren, már szavak sem voltak. Így esett, hogy megint a hasa után ment, vagyis inkább a faluból szűrődő jó illatok után, azzal a szándékkal, hogy betér a falatozóba, ha ott úgyis olyan olcsón adják a kaját, hogy még az ő kevéske pénzéből is telik rá. Na meg amúgy is, a tulaj kifejezetten kedves volt, múltkor Nath a saját szemével látta, hogy valakinek dupla annyit pakoltatott a manóval egy ételhordóba, mint a rendes adag lett volna, annak ellenére, hogy az asszonynak nem volt elég pénze az ételre.
Mikor betért az étterembe rögtön rendelt egy egész pizzát potom áron, aztán leült az egyik sarokba, és maga elé húzott valami újságot, hogy elfoglalja magát, amíg elkészül az étel. Elég hangosakat korgott a gyomra, úgyhogy csak remélte, hogy mások nem hallják, hiszen elég nagy tömeg volt a helységben, de végül is, ha valaki beszól neki, Nath kérdés nélkül dekorálja ki az illetőt. Persze lehet, hogy előtte megvárja, hogy kimenjen az ajtó elé, mert nem akarta szétverni a kedvenc kajáldáját.
Végül azonban senki sem szólt hozzá, és a pizza is megérkezett, Nath pedig haladéktalanul falatozáshoz látott. Élvezte, ahogy nyúlt a villáján a sok sajt, és a sonka is olyan finomra volt szeletelve, hogy öröm volt az embernek harapni belőle. Nath ugyan nem érdeklődött a gasztronómia iránt, mert jobbára annyiban kimerült nála az étellel való foglalkozás, hogy szerezzen egy kisebb hegynyi kaját a tányérjára, de ez még az ő arcára is mosolyt csalt. Na most azért el lehet képzelni, hogy milyen, ha egy hozzá hasonló, első látásra nem túl bizalomgerjesztő lény vígan mosolyog a pizzájára.