Mindig imádtam azokat a napokat, amiket a kis lurkókkal zárhattam. Na persze energiát már nem igen hagytak bennem, mire kiszabadultam, de mégis minden percért megérte. Mosolygós arccal festegettek vagy vettek részt a táncórámon. Igen, azt nagyon szerették, főleg, amikor ők találhattak ki koreográfiát. Mindig próbáltak versenyezni egymás között, hogy ki tudja kitalálni a legnehezebb nyolcadot. Édesek voltak, ahogy próbálkoztak, de aztán mindig csak egy katyvasz tánccal zártuk a napot.
Ez is egy ilyen nap volt. Na most nem tornával zártuk, de az elsősök igazán megszenvedtek a szorzótáblával. Addig gyömöszöltem az agyukba a különböző számokat, amíg végül be nem sötétedett. Kiosztottam a motivációs csokikat, és megígértettem velük, hogy nem szólnak a nevelőnek, hogy vacsora előtt ilyesmit kaptak tőlem. Felelősséget adtam a kezükbe, partner voltam velük a bajkeverésben, és mindig sokkal lelkesebben tanulták meg a feladott rejtvényeket.
Arcomon egy hatalmas mosollyal hagytam el végül a helyet. Elköszöntem a portán ücsörgő Verától, és kezemben lóbálva a táskámat indultam meg. Két lépést sem tettem meg, mikor valami megállásra késztetett. Egy kép. Egy ismerős. Egy ismeretlen. Egy személy, aki hasonlított valakire. Álltam és néztem, mint aki a saját szemének se hihet. Hogyan is tehetném, amikor már ezerszer elképzeltem magamban ezt a jelenetet az elmúlt években? Három év, és mintha egy csak egy szellem kísértene. Egy nagyon valóságos szellem. Szemeim azonnal könnybe lábadtak, és kezemet szám elé tettem, ahogy mellkasom össze-vissza járni kezdett a rám törő sírástól. Mozdulni akartam de nem tudtam. Képtelen voltam, csak vártam, hogy odaérjen, miközben könnyem rendíthetetlenül hullani kezdett.
- Kolos… tényleg… tényleg te vagy az? - kérdeztem, hangom elmélyült a zaklatott helyzetben.