Szemöldököm megemelkedik a betolt összegen, halkan nevetek fel rajta. Aham, meg ahogy azt te elképzelted haverom. Kékjeimet elszakítom a pasiról, ismét a lakáson járnak körbe, miközben bólogatok, mintha olyan rohadtul értenék hozzá, pedig első pillantásra tényleg elég pöpecnek tűnik a lakás. Mintha arra lett volna teremtve, hogy belakjam, Niamey és Cortez pedig kedvükre cseszhessék szét benne az életem. Tökéletesnek nem mondanám, de meglepően jobb, mint amiket eddig jártunk be. Gonosz mosolyra húzom ajkaimat, ahogy visszapillantok a srácra, az apró bizsergetős érzés hatására kezd el működni maximumon okklumenciám. Semleges tekintettel követem Payne-t, ahogy kihátrál a lakásból, könnyei pedig végig szántják arcát.
- Adok érte harminchármat - gyors mozdulattal emelem fel mutatóujjamat, mielőtt elkezdhetne magyarázni. - A fürdőben a csap el van repedve, utólag lett megcsinálva, gány munka az egész, rohadt szarul néz ki. A felét megkapod most, a felét akkor, ha kikupáltad a lakást - sandítok a srácra, aki megszeppenten mereng el szavaimon, majd megadóan bólint egyet. Gyors kézfogás után pakolom ki elé a megbeszélt összeg felét, aláírom a papírokat, majd Payne után sietek. Lehet tökéletes okklumentor, még így is tudom merre menjek, hogy hamar utolérjem - van egy Niamey-em. Gyorsabban szedem lépteimet, amíg meg nem látom hátát, csak akkor lasítok, hogy pár másodpercig nézzem azt a Payne-t, aki soha nem sír mások előtt, előttem mégis megszámlálhatatlan alkalommal megtette már. Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, felpillantok az égre, ahol komor felhők gyülekeznek, majd pár öles lépéssel érem utol.
Csuklóját kapom el, azzal a lendülettel fordítom magam felé, előrelépek és ölelem magamhoz. Kezéről csúszik hátára tenyerem, másik kezemmel haját simogatom, arcomat fúrom tincsei közé, miközben lehunyom szemeimet. - Ne drámázz, Payne - búgom szavaimat feje búbjának. - Haza fogok járni, ahogy te is kijössz majd hozzám - folytatnám, hogy nem a világvége ez, de ahogy a bálon, úgy itt is éppen elég volt ennyi hazugság mára. Mert ez az. A találkozások egy idő után el fognak maradnozni, ahogy a felelősség és a munka lesz sokkal nagyobb és több, így nem lesz időnk egymásra. Nemhogy egymásra, de még saját magunkra sem. Szépen kikopunk a másik életéből, mintha olyan természetes lenne ez, főleg mindazok után, amit átéltünk a másik mellett. Sokan mondják, hogy mindössze annyi kell, hogy megembereld magad és megcselekedd azt, amire a másik éppen nem képes, így a találkozások sem kopnak el, de ha az életed maga az, ami hátráltat benne, akkor is működőképes lehet ez? Fel tudnám adni a sárkányokat azért, hogy Payne mellett maradhassak? Bassza meg, mindketten tudjuk a választ. Az egész életemet ezek a lények határozzák meg, értük vagyok képes még mindig tanulni, elviselni a sok barmot az egyetemen, mégis hogy lehetnék képes feladni ezt? Lehunyom szemeimet, kissé szorosabban ölelem magamhoz Payne-t, és nem tudom, hogy most ő szed össze engem, vagy én őt. Micsoda elbaszott egy... bármi is ez.
- Adok érte harminchármat - gyors mozdulattal emelem fel mutatóujjamat, mielőtt elkezdhetne magyarázni. - A fürdőben a csap el van repedve, utólag lett megcsinálva, gány munka az egész, rohadt szarul néz ki. A felét megkapod most, a felét akkor, ha kikupáltad a lakást - sandítok a srácra, aki megszeppenten mereng el szavaimon, majd megadóan bólint egyet. Gyors kézfogás után pakolom ki elé a megbeszélt összeg felét, aláírom a papírokat, majd Payne után sietek. Lehet tökéletes okklumentor, még így is tudom merre menjek, hogy hamar utolérjem - van egy Niamey-em. Gyorsabban szedem lépteimet, amíg meg nem látom hátát, csak akkor lasítok, hogy pár másodpercig nézzem azt a Payne-t, aki soha nem sír mások előtt, előttem mégis megszámlálhatatlan alkalommal megtette már. Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, felpillantok az égre, ahol komor felhők gyülekeznek, majd pár öles lépéssel érem utol.
Csuklóját kapom el, azzal a lendülettel fordítom magam felé, előrelépek és ölelem magamhoz. Kezéről csúszik hátára tenyerem, másik kezemmel haját simogatom, arcomat fúrom tincsei közé, miközben lehunyom szemeimet. - Ne drámázz, Payne - búgom szavaimat feje búbjának. - Haza fogok járni, ahogy te is kijössz majd hozzám - folytatnám, hogy nem a világvége ez, de ahogy a bálon, úgy itt is éppen elég volt ennyi hazugság mára. Mert ez az. A találkozások egy idő után el fognak maradnozni, ahogy a felelősség és a munka lesz sokkal nagyobb és több, így nem lesz időnk egymásra. Nemhogy egymásra, de még saját magunkra sem. Szépen kikopunk a másik életéből, mintha olyan természetes lenne ez, főleg mindazok után, amit átéltünk a másik mellett. Sokan mondják, hogy mindössze annyi kell, hogy megembereld magad és megcselekedd azt, amire a másik éppen nem képes, így a találkozások sem kopnak el, de ha az életed maga az, ami hátráltat benne, akkor is működőképes lehet ez? Fel tudnám adni a sárkányokat azért, hogy Payne mellett maradhassak? Bassza meg, mindketten tudjuk a választ. Az egész életemet ezek a lények határozzák meg, értük vagyok képes még mindig tanulni, elviselni a sok barmot az egyetemen, mégis hogy lehetnék képes feladni ezt? Lehunyom szemeimet, kissé szorosabban ölelem magamhoz Payne-t, és nem tudom, hogy most ő szed össze engem, vagy én őt. Micsoda elbaszott egy... bármi is ez.