Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Igazán nem hosszú az út két varázslónak a Hopp-állomás és a Parancsnokság között, de valahogy egy örökkévalóságnak tűnik. Lehet, hogy köze van ahhoz a tényhez, hogy az auror ellenállhatatlan taperolási-vágyat érez magában, és ennek természetesen eleget is tesz. Tobias könnyes búcsút vesz a személyes zónájától és, mint aki beletörődött már a sorsába, nem szól semmit, gyászos némasággal tűri a vállcsapkodásokat, a karcsipkedéseket és mindent, amit még tartogat számára az élet.
Az akták megszerzése meglepően gyorsan megy, ő csak ül egy üres kihallgatóteremben és hordják elé az anyagokat. Mikor mindenkiről ott van, kiveszi a fényképeiket és szép gondosan elhelyezi őket az asztalon, soronként négyet, két oszlopban. Tűrhető mennyiségű gyanúsított. Mindegyiket egyszer megnézi, alaposan, beégetve memóriájába az utolsó részletig. Ezután újra jön a már ismerős ingalebbenés és
munkától nyüzsög az emelet, az irodák között levelek röpködnek, néhol egy önjáró toll vés valamit, máshol iratok rendezgetik magukat a megfelelő sorrendbe. A tökéletesen harmonikus káosz közepette ülök az asztalomnál, az előírt sötétbarna, egyszer egyes lapfelület, rajta az előírt tintatartó, toll és egy papír, amit javítanom kell, mielőtt továbbmegy aláírásra. Aljamunka. Házimanónak sem adnám. A fogamat szívva morgok kivehetetlenül, csak úgy, mert jól esik és mert úgysem hallja senki. Ha hallaná, sem érdekelné őket. Lapos, gyűlöletteli pillantást vetek az iroda másik felében átvonuló alakra. Az a tökéletes ing, az a mindig élére vasalt nadrág. Még a talárját is vasaltatja. De ismerem én, tudom ám, hogy kicsoda ő valójában. Ó de mennyire…
A duruzsoló morgás halk morajjá válik, majd végleg elcsendesedik. Tobias kinyitja a szemeit és lenéz az előtte álló képekre. Félresöpri őket, csak egyet hagy meg, amit előrehúz, mellé pedig a hozzá járó aktát helyezi.
- Hozzák be - adja ki az egyszerű, lényegretörő kérést. Vagy parancsot. Részletkérdés. Nem tartja kizártnak, sőt, jó esélyt lát arra, hogy az illető ma beteget jelentett, s az azt megelőző napokon is. Amíg vár, felüti az irattartó tetejét, végiglapozza, majd újra becsukja és hátradől. Egyeseknek úgy tűnhet, csak a képeket nézte meg, de ha rákérdeznének bármilyen információra, meglepődnének a válaszon. Szépen elraktározott mindent, mostmár csak fogást kell találni az ürgén. Mert sajnos bizonyíték az még mindig nincs. Egy alapos házkutatás lehet meghozná a gyümölcsét, de ahhoz sem osztogatják csak úgy az engedélyeket. Fárasztó lehet ezeket a köröket mindig lefutni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

A helyzet az, hogy el is hiszi - mit hiszi? tudja -, hogy az auror tényleg fogadásokat tett erre az ürgére. De másfelől meg megnyugtatja a tudat, hogy eddig valószínűleg jó úton halad. Legalábbis arra, amerre Rothman is haladt addig, amíg falba nem ütközött. Ennyit a megnyugtató tudatról.
Teszi egymás után a lábait, fogalma sincs, merre halad, hisz teljesen sötétbe vész előttük az út. Szeretné azt mondani, hogy magabiztosan robog bele az ismeretlenbe. Szeretné, ha nem érezné úgy magát, mint egy kísérleti egér a labirintusban, futva a sajtszag után. Sok mindent szeretne. De elsősorban azt, hogy beérjen a labirintus közepére. Ösztöne hajtja, talán akkor se tudna már megállni, ha tényleg akarna. Így pedig pláné nem, ha nem is akar.
Felpillant az asztalon elterpeszkedő aurorra. Süti-morzsás az álla. Majdnem kinyúl felé, a helyzet bizarrsága azonban megállítja. Egy hosszúra nyúlt pillanatig kívülről látja magukat; soha ikonikusabb jelenet nem volt vásznon. Az abszurd akció-krimik koronázatlan királyai - egy hiperaktív, tenyérbemászó auror, vagyis a mester, és egy antiszociális, mufurc empata, vagyis a tanítvány. Első ránézésre ez a felállás, azon túl viszont... Ki tudná megmondani, hogy valójában ki kinek a sidekickje? Önkéntelenül elmosolyodik az orra alatt. Nem az övé a mosoly, de most bitorolja egy kicsit így, kölcsönben.
- Az első kihallgatása zsákutcába futott, nem? Amiatt vagyok itt. Talán jó ötlet lenne, ha ezúttal én faggatnám - mindez akár goromba is lehetne, ha egyáltalán annak szánta volna, és valaki másnak, aki még meg is sértődne rá. Még fogalma sincs, mit fog kérdezni, nincs kifinomult vallató-technikája, az egészről annyit tud, amennyit zsigerből érez, illetve amennyit olvasott az utóbbi időben, mióta érdekelni kezdte a téma. Az auror viszont profi ebben. Hátradől a széken és elgondolkodva méregeti magának a férfit.
- Ugyanakkor... nincs tapasztalatom - hangja már kevésbé cseng határozottan. - Vezesse fel, hozza kellemetlen helyzetbe, én közben a hátsó bejáraton fogok belopózni.
Van egy olyan érzése, hogy a kellemetlen helyzetbe hozás a szakterülete Rothmannak. Szépen piszkálgatni kezdi, hogy a gyanúsított védelmi rendszere meginogjon, ő pedig ezalatt a réseken ügyesen bepréseli magát. Valószínűleg észre se fogja venni, csak akkor, amikor már úgyis mindegy. Elméletben jó stratégiának tűnik, a legjobbnak, tekintetbe véve egyedi képességeiket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

A férfi büszke vigyorára, majd az azt hamar leváltó komor-komoly beismerésre csak egy lapos oldalpillantást vet rá. Majd menten meghatódik. Közben a helyzet meg az, hogy ő sem érzi úgy, hogy a férfi elrontott volna bármit is. A hiba nem benne van, hogy is lehetne? Az öntelt magabiztosságot félretéve Tobiasban is határozott formát öltött már a vélemény, miszerint ők a helyes úton járnak, és a valódi ellenség nem a gyanúsított az asztal másik felén, hanem a rendvédelem jeles képviselői, akik ott toporognak az ajtó előtt, azon morfondírozva, hogy hívják-e a kapitányt, vagy esetleg tényleg van ezeknek engedélye kibérelni a vallatót. Sejti, hogy ez a vélemény nem egészen az övé, de már a sajátjának érzi és nem tudja levakarni az elméje faláról. Szépen odaragadt.
Nem óhajt semmit a közelébe engedni, amit a férfi azelőtt megrágott, túlságosan aktív képzelőereje beleborzad, azonban igen... valahogy így gondolta ő is. A gyanúsított szegény nem tudja, mi vár itt rá. Illetve lehetséges, hogy sejti, elvégre találkozott már Rothmannal. Igen, egészen biztosan sejti. Fellehet készülve a legrosszabbra. A legrosszabb pedig még mindig jobb, mint az, ami történni fog.
A folyosón való toporgás közben elhúzódik az odagyűlt auroroktól, az orra után menve megtalálja a konyhának csúfolt zúgot és tölt magának egy bögre kávét. Mielőtt valaki kikaphatná a kezéből, gyorsan ledönti, aztán tölt magának még egy adaggal. Mostmár nem lesz akkora veszteség, ha valaki visszaigényeli a bögréjét és annak tartalmát. Kifele menet elemel egy fánkot, és már nagyrésze gurul lefele a torkán, amikor ráeszmél, hogy ő nem is szereti a fánkot. Már viszi is befele Rothman az áldozatát, mikor a fiú elsétál mellette, és ha egy kicsit nyitva tartja a fülét a férfi, olyasféle szavak foszlányaira lehet figyelmes, mint a "tartsa meg magának", "kleptomán", esetleg még a saját neve is eljuthat hozzá a fiú orra alól.
A motyorgást azonban félbe is hagyja, gyorsan besiet a vallatószoba megfigyelőterébe, ahonnan kényelmesen kivesézheti az ürgét anélkül, hogy az tudná, hogy valahonnan láthatatlan emberek figyelik őt. Úgy helyezkedik be az ablak elé, mint aki színházban van. Egyetlen szót sem akar elveszíteni. És mivel őt nem láthatják és nem is zavarja meg senki, teljesen elengedi önmagát. A gyanúsított minden szava újabb darab a kirakósában, amiből végül az illető teljes mentális térképe és világa fog kirajzolódni. Már sokszor kapcsolódott rá másokra szándékosan, de ilyen körülményekkel és céllal még nem. Bizsergető érzés fut át a gerincén, majd suhogva lebben az inga.

Ingerült vagyok. Frusztrált. És... félek. Igen, félek. Fenébe vele. Ez az alak nem hagyja annyiban a dolgokat. Nem akarom, hogy lássa, mennyire a hideg ráz tőle. Az idétlen bájolgásától falnak szeretnék menni. Összefonom a karjaimat, várok, ki vele. Kezdje a műsorát. A múltkor is olyan jól ment neki, hogy aztán még tőlem kértek elnézést a kollégái. Kérhetnek is, ha képesek voltak alkalmazni ezt a kétes elmeállapotú tagot. Azt mondják róla, hogy leolvassa az ember arcáról a gondolatait. Egyesek szerint gondolatolvasó, de a legilimencia legkisebb jelét sem érzékelem. Biztosan csak városi legenda. Volt néhány szerencsés húzása, s ettől mindenki hanyatt vágta magát. Hát én nem. Lehet, hogy tud valamit, de biztos nem lát a fejembe. Az egyébként is illegális, nem? Biztosan az. Ha meg nem, az kéne legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

A támadás váratlanul ér. Az előttem ülő alak elmosódik, vonásai képlékennyé válnak. Hangja elmélyül, átalakul, az ismerős ugató-pattogó hanglejtésbe vált át. Mondatai rövidek, lényegretörőek. Gyűlölködő, lenéző pillantása elől besüllyedek a székembe. Minden kérdésére szánalmasan vékony nyöszörgéssel felelek. Nem akarok, de a múltkor sem feleltem és… Borzasztó volt. Égett az arcom, hamar elrejtőztem a mosdóban, ahol nem láttak a többiek. Tudtam, hogy összesúgnak mögöttem, távollétemben kibeszélnek, nevetnek rajtam. Szánalmat, megvetést éreznek. Utálatot. Mint út szélén egy szerencsétlen állat kilapított teteme, mint a cipő talpára ragadt ocsmányság, visszataszítom, elborzasztom őket. És mindannyiuk közül ő a legrosszabb. Szemöldököm alól felsandítok rá, gyűlölködő pillantásom bátortalan, esetlen. Szeretném eltaposni, szeretném kicsivé, szánalmassá tenni, hogy a többiek úgy nézzenek rá, mint énrám néztek eddig. Kitapintom a pálcámat a nadrágzsebemben, még nem nyúlok érte, csak megnyugtat a tudat, hogy kéznél van. De mintha most az arca megváltozna. Tekintete nem az az arrogáns, pökhendi, hanem kifejezéstelenné, üvegessé válik. Olyan ismerős. Ide-oda vibrál a kétféle arckifejezés, valóság és emlék, vagy emlék és illúzió? Nem tudom, nem értem, összeszorítom a szemeimet, hüvelykujjammal nyomkodni kezdem a homlokomat, nem lehet, ő nincs itt, ő már halott. Emlékszem mostmár, ő halott! Ő egy… egy… mumus! Egy átverés! Felkapom rá a tekintetem, izzik, vibrál előttem minden, lángol a fejem.

Tobias egy határozott mozdulattal visszafoglalja saját elméjét, megszédülve kicsit hátratántorodik, a falnak támaszkodva valahogy sikerül kibotorkáljon a teremből, szinte átesik egy halom ott lézengő auroron, majd felrántja a vallató ajtaját.
- Ez az ember tönkretette az életét - beszéde fröcsög a dühtől, pontosan az alak hanglejtését, prolis kiejtését utánozza, miközben a terem sarkában marad, félig eltakarva a lebegő fénylabdáktól. - Kihasználta, semmibe vette. Egy senkinek nézte. Panaszt nem tehet, mindenki a zsebében van! - hangja már-már őrjöngő. - Csak egy megoldás van.
Drámai szünetet tart, hagyja, hogy leülepedjen a sugalmazott gondolat a férfi fejében. Tudja, hogy empátiája egyoldalú, de már megnyitott egy ajtót az auror, így az alak elméje velük szemben kiszolgáltatott, védtelen, mint szike alatt a test az érzéstelenítő hatásának beállta után. Sebészek hidegvérű nyugodtságával kezdik el szétszedni darabkáira páciensük titkait, itt egy hazugság, hopp, kinyessük, ott egy elhallgatott információ, elfojtott érzés, félre velük. Vesealakú tálcára szedegetik a védőburokként felhalmozott hazugságokat, hogy alatta a reszkető, nyers igazságot a fény fele fordítva megfigyelhessék.
Az alak egész testében remegve mered az aurorra, Tobiast mintha meg se látta volna. Lassan, ügyetlenül előhúzza a pálcáját, izzadó tenyerében szorongatja, előbb csak felfele, céltalanul tartva, majd lassított felvételként a férfi homlokára irányítja.
- Meg kell tennie, nincs más választása - a fiú hangja már egész halk, csak az ördög az ember vállán, mély, rekedtes búgással tántorítja el a helyes útról, úgy, hogy észre sem veszi az áldozat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Tobias nem veszi számba a felháborodott férfit előtte. Kicsit arrébb lép azért, így teljesen a sarokba kerül, az addiginál is kevesebb fény világítva meg alakját. Ha esetleg egy eltévedt átok az auror mellett süvítene el, ne pont őt találja telibe. Reméli, hogy azért erre nem kerül sor és a vadnyugati párbajokhoz hasonlatosan Rothman is a pálcáján tartja a kezét, hogy idejében előkaphassa. Fogalma sincs, milyenek a reflexei, de ha már a ring ugyanazon sarkában vannak, akkor fogadjon is rá, ez így sportszerű.
Lendül egy pálca, rögtön utána pedig egy második is, jóval fürgébben, és az előző a levegőben megpördülve Tobias előtt ér földet. Egyelőre nem foglalkozik vele; nem veszi le a szemét a döbbent, dühtől lihegő alakról. Az agya, mintegy mellékvágányon futva, felfogja, hogy mire akar kimenni az auror játéka. Nem beszéltek meg előre semmit, mégis minden egyértelmű.
- Hányszor kell még megátkoznia? Hányszor fog visszatérni, mint egy csótány, hogy megkeserítse az életét? Hisz egyszer már eltaposta! - ahhoz képest, hogy óvatosan próbálja behálózni az ürgét, meglehetősen vadul ordít onnan a sarokból.
- Senki nem hiszi el, senki nem nézi ki magából, hogy ilyesmire képes. Még csak nem is gyanúsítják komolyan. Az aurorok is nevettek, hogy ez képtelenség. Hogy maga álnok, intelligens cselszövő? Hogy bárkit letudna győzni, pláné őt? Hisz most is csak úgy félresöpörte. És ez mindig így lesz. Mindig! - Tobias felváltva duruzsolva morog és ugató kiáltásokat ad ki, hol mit kíván meg a helyzet. A vallatott nyaka és fülei már vörösek a dühtől, láthatóan lüktetni kezdett egy ér a halántékán, de pálca nélkül annyira nem tud ugrálni egy felfegyverkezett ellenséggel szemben. Nem marad sok opciója a védekezésre. Csak a szavak.

Elmosolyodom. Meg-megremeg a felsőajkam, fogaim elővillannak. Egy sarokba szorított állatnak érzem magam. De ezúttal én leszek a ragadozó, ő pedig az áldozat. Nem fogom tovább eltűrni. Nem fognak többet nevetni rajtam, nem fognak többet lenézni, sajnálni, megvetni. Félni fognak. Rettegni. Ha megtudják az igazságot, remegni fog a térdük, ha meglátnak. Fizikai fájdalmat érzek, úgy dörömböl a szívem a bordáimon. Végre, végre érzem, hogy élek. Észre se vettem, mikor kezdtem el beszélni, de azon kapom magam, hogy elfúló, remegő hangon a fejéhez vágom az igazságot. Mindent. Büszkén, dühösen és egyre hangosabban vállalom fel a cselekedeteimet. Igen, én voltam. Akaratom alatt meghajolt, azt tette, amit csak gondolatom legkisebb lökésével szuggeráltam neki. Végül pedig kivetette magát az ablakon, mert én azt akartam.

Tobias felegyenesedik a sarokban, kihúzza magát és kilép a fényre. Már a saját gondolatait, érzelmeit viseli az arcán. Önelégülten mosolyog le az aurorra, a másik férfit figyelembe se véve. Arról egy fél hangot se szól, hogy az előbb épp rávett egy gyanúsítottat, hogy vesse ki Rothmanra az imperius átkot. Egy jó csapatmunkában mindenkinek megvan a maga szerepe. Ez a szerep nem feltétlenül kellemes, de válogatni nem lehet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Magyar Mágiaügyi Minisztérium

Ha olyan szaporán nyomoznának az aurorok, mint ahogy sietnek learatni a babérokat, most semmi oka nem volna Tobiasnak itt ülni és tömegnyomor volna a börtönökben. Csak úgy hajtják ki a teremből az alakot, áldozati bárány a farkasok között. Ha nem tudná Tobias pontosan, milyen ember és mennyire reménytelenül kegyetlen, még talán rosszul is érezné magát. Így azonban nem. Egy pillanatig sem.
Szenvtelenül pillant le a férfira, aztán arrébb sétál, a vallatott térfelébe. A szemközti falnak támaszkodva, újra félhomályba burkolózva fordul csak vissza Rothmanhoz.
- Nem örültem volna - közli tényszerűen, s így is érez. Miért örült volna? Neki az a célja, hogy sikerrel járjanak, elkapják a tettest, hogy utána további bűnösök után rohangálhassanak. A főbenjáró átok valószínűleg megakasztaná ezt az amúgy sem mindig olajozottan működő kapcsolatot közöttük, még akkor is, ha nem az ő keze a tettes. Mindketten pontosan tudták volna, hogy ki a hibás. És most szintén mindketten tudják, hogy valójában, úgy igazán nem neheztel ezért. Ha az alak sikerrel jár - nos akkor talán. De mit ért volna el vele? Tobias még mindig a teremben volt, egy másodperc alatt hatástalaníthatta volna, sőt, az ajtó előtt a parancsnokság teljes személyzete ott tolongott, egy emberként zuhantak volna be a terembe kivont pálcákkal. Igazi kárt nem okozhatott volna. Hosszantartó sérülést sem. Mindezt végigfuttatja a fejében, leltárt készít, mérlegel és végül megszületik az eredmény. Ha nem is a kezdeti önelégült mosollyal, de mégiscsak enyhe optimizmust sugárzó arccal közelebb sétál.
- Ki legyen a következő? - nyilván nem úgy érti, hogy most rögtön belöknek valakit az ajtón eléjük, akit szépen kivesézhetnek ők ketten, hanem a közeljövőben. Mondjuk holnap? Nem, holnap órái vannak. Akkor két nap múlva. Ha nem friss az ügy, őt az se zavarja. Biztos hegyekben állnak a megoldatlan ügyek aktái. Nem vár konfetti-esőre, sem meleg gratulációkra, vagy vállveregetésekre. Ha továbbra is maga mellett tartja a férfi és a segítségét kéri, az neki már elég. Sőt, ha az örökké morgó és gyanakvó aurorok kevesebbet morognak rá, már abból is tudni fogja.
Végtére is a bűnöst elkapták, az ügy lezárult, a napjuk nem kelt s telt hiába. Vegyes érzésekkel, de sikeresen hagyják maguk mögött a vallatót, a fiú azzal a végső gondolattal, hogy még sokat fog erre járni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ahogy belép, mindenki rögtön felé pillant, majd gyorsan egymásra s mintha mind kicsit egyenesebben tartaná magát. Másként. Úgy lengi be az aurori kisugárzás, mint vizes kutyát az a tipikus szag. Nem lehet összetéveszteni. Örökké résen lévő, elemző, kutató fellépése feszélyezi a legártatlanabb embert is.
Mióta áthelyezték Dániába, megváltozott. A kiképző tisztje rövid pórázon tartja, s már álmából felverve is rögtön belehetne dobni a mélyvízbe. Ami igazából már meg is történt. Szó szerint. Nem egy egyszerű ember a kiképző tisztje.
A pultnál leadja a rendelését - pulled pork szendvics és kávé -, majd leül középtájt, arccal az ajtó fele s kihúz a táskájából egy könyvet - dán büntetőjogi szakkönyv -. Úgy tartja, hogy fölötte elnézve rálátása legyen a bejáratra. A többi vendég olykor még vet felé egy pillantást, de minden külső jel azt sugallja, hogy nem dolgozni, hanem ebédelni jött, s senki jelenlévő nem érdekli. Pedig már felmérte őket alaposan - két középkorú boszorkány, akik valószínűleg az év csúcspontjának tartanák, ha valami szaftos rendőri ügybe keveredhetnének, egy unalmas egyetemi tanár a ruhájából, fáradtságából és az előtte tornyosuló könyvekből ítélve, két művészlélek az ablaknál, s végül a pultos. Senki, aki érdekelhetné. Aki érdekli, az viszont késik. Pedig szólt, hogy délutánra vissza kell érnie, ami a hopp-hálózattal gyorsan megoldható, de ha nem ér oda időben, hétvégén is behívja majd a felettese - igazából nem is annyira felettese, partnerek, de mégis úgy kell táncolnia, ahogy az zenél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Cseng a bisztró ajtaja, Tobias felpillant s a könyve becsukásával tudomásul veszi ebédpartnere érkezését. Feljebb tolja orrán a szemüvegét, s az asztalon fekvő kezét nézi, amíg Martin odaér az asztalához.
- Nem... tíz perce - feleli őszintén, mert végülis nem rég ez. S tudja, hogy a másikat jobban zavarja, hogy késett, mint őt. Lihegésén, fáradt külsején végigtekintve végül megenged egy gyorsan tovatűnő mosolyt. Mégiscsak jönni akart. - Mennyi időd van?
Mint aki órára fizet, úgy mérik közös perceiket. Különös, nehezen behatárolható ez az egész. Mióta a fiú újra felbukkant, óvatos, tojás-táncukat járják. Sebészi precizítással kerülgetik azt, amire mindketten örökké gondolnak. Ami volt s ami lehetett volna. Elveszített lehetőségeiket.
Mint ma is, a normalitás burkában rejtőzködve élik meg ritka találkozásaikat.
- Egy pulled pork szendvicset, nagyon jól készítik itt - biccent a pult fölött lógó menűre. S mint aki csak erre a jelre várt, felbukkan a felszolgáló az ebédjével, egy csésze forró kávéval, egy pohárral s egy kanna friss vízzel. Tobias hátrahúzódik a széken s várja, hogy Martin is adja le a rendelését.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Észreveszi a csalódott pillantást, amit Martin a könyvére vet, s tudja, nem tartja pozitív alakulásnak, hogy az eddigi sztahanovista munkamorálja Tobiasnak egyenesen megszállottsággá kezd fajulni. Nem fog kifogásokkal jönni, nem védi magát, tudja, mennyire egészségtelen az egész hozzáállása, de nem most szeretné megvitatni. Csak ebédelni szeretne a társaságában. Még úgy is, ha közben nem tud lekattanni a munkáról.
Ha emiatt nem is érzi magát bűnösnek, amiatt már kissé igen, hogy nem tudják megtalálni azt a régi hangot. Valami elveszett. Nehezen kerül egyébként is közel másokhoz - empátiája pont ellentétes eredményre vezet, mint amit egy ilyen képességtől elvárna az ember. A világ könnyedén bebújik a bőre alá, ezért önmagát messze űzi. Most viszont jó volna, ha a világot is szivesebben fogadná be, s önmagát is otthon tartaná közben, hogy találkozhassanak. De nehezen megy.
A kérdésére szusszanós-nevetősen prüszköl egyet a kávéja fölött, majd befejezi a kortyot, s kézfejével megtörli a száját.
- Nem akarod, hogy a munkámról beszéljünk - megrázza a fejét, s kezébe véve a szendvicset, vet fölötte egy pillantást a fiúra.
- Már nagyon közel vagyok a végéhez, érzem. - Lehet, hogy Martin nem akar a munkáról beszélni, de Tobiasból kikivánkozik. Egy ennyi pedig talán még fontos is lehet. Vagyis hogy tényleg már nincs sok s lezárhatja azt az ügyet, ami miatt mostanában enni is csak akkor szokott, ha valaki leülteti és belé diktálja. Vagy közös ebédet beszélnek meg.
Kimerültsége ellenére lelkesedéstől csillog az arca, amint az ügyet említi. Groteszk, de ő már csak ilyen. Hevesebben kezd verni a szíve, ha sorozatgyilkosokat hajkurászhat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Martin fészkelődő, zavart nyomottsága szürke felhőként ücsörög asztaluk fölött, s Tobias úgy próbál nem venni róla tudomást, mintha egy méretes szálka szúrná a szemét, de ő a könnyein keresztül is úgy tesz, mint akinek semmi baja. Pedig általában nem rejtőzik el a konfliktus elől. Munkája és személyisége is megköveteli, hogy szembeálljon azzal, ami zavarja és ami fontos - ez a kombináció ugyan ritka, de most ez a helyzet állt elő.
Tudja, mi a baja Martinnak. Persze, hogy tudja. Egy ekkora szálkát pont ő ne érezne? De ez nem azt jelenti, hogy tudja a helyes módszert az eltávolítására. Nincsenek válaszai. S amíg nincsenek válaszai, nem meri kimondani a kérdéseket. Pedig előbb-utóbb valamelyiküknek ki kell őket mondani, ha nem akarják, hogy elfertőzödjön az ímmel-ámmal forradásnak indult seb, amit a kettejük közti távolság hasított ki.
Tobias a tányérjára lepillantva piszkálgat egy krumplihasábot.
- Köszönöm - mondja a krumplinak halkan, mélyen. Végül felpillant s tekintetét Martinon hagyja ezúttal. - Köszönöm, hogy próbálsz.
Tekintete őszinte, de van egy enyhe lejtés a hangjában, a próbálszban, ami azt sugallja, hogy lehet ennyi nem elég, de azért dícséretes a próbálkozása. Viszont ő nem akar a futottak még-kategóriába esni. Nem akarja, hogy ez az egész elhaljon.
Hát ha válaszai nincsenek is, egy ennyit tud. Ezért próbálkozik ő is. Kétséges eredménnyel.
- Én... - kezd neki kicsit hevesen, de elhallgat. Nem szokott énnel mondatot kezdeni - nem szokott annyira magáról beszélni. Majdnem kiszaladt a száján, hogy én csak így tudok élni, de hamar rájön, hogy ez impulzív-válasz s egyáltalán nem igaz. Hányszor elábrándozik, hogy inkább elvonul a világ elől, valami nevenincs kis faluba, s majd csónakokat javít vagy kutyákat gondoz vagy beáll erdésznek. Fene tudja, csak valami egyszerűt. Ne kelljen hullákat néznie naphosszat és elmebetegeket hajkurásznia egy kontinensen keresztül. Amennyire nem ő választotta a személyiségét, úgy mintha az egész életéről sem ő döntött. Képességei folytán oda keveredett, ahol a legjobban tud érvényesülni, mégha ez éppenséggel tönkre is fogja tenni.
- Valakinek meg kell tennie - feleli végül, egyáltalán nem meggyőzően. - Ez akár én is lehetek.
A nap végén mindig ezzel nyugtatja magát. Ha ő csónakokat javít az isten háta mögött, akkor ki fogja megtalálni az elveszetteket, ki fogja kézre keríteni a gyilkosokat? Lehet, hogy minden másodikat sikerülne nélküle is, de ez gyenge vígasz. Így legalább a világ egy kicsit jobb hely lesz általa.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Újra magyar terepre hívták, s bár megszokta már a folyamatos utazást, mégis más itt lenni munka miatt. Másként roppan az ember lába alatt a kavicsos föld, másként leng a bús téli levegő. Tobias a hoppanálás után csak egy pillanatra zökken ki s áll meg szétnézni, majd feljebb tolva orrán szemüvegét határozottan sétál oda a lepukkant épülethez, amit már a helyi aurorok körbevettek. Mint a tenger Mózesnek, úgy válik szét a bejárat környékén sűrűsödő tömeg, helyet adva neki. Tudják már mindenhol, hogy az első terepszemlét neki hagyják, ne nyúljanak semmihez, ne bolygassanak meg semmit.
Megáll az ajtóban, mély levegő be, tartja, aztán lassan kiengedi s belép az épületbe.

Tíz perccel később, mikor már mindenki kezd türelmetlen lenni, kilép az udvarra, arca fáradtabb, mint volt az imént, szemüvege a kezében. A homlokát dörzsölve néz szét, merre vannak? Egy ismerős tarkót pillant meg, s egy félhangos nyögés szakad ki a száján, ő se tudja, most miért is pontosan.
- Engem keresel - szól hozzá hátulról, s kócai alól felnézve rá megereszt egy halvány kis mosolyt. Valószínűleg a karrierjének első munka közbeni mosolya, fel is szalad egy pár szemöldök a közelben, mert akad jópár őgyelgő jóember, auror és járókelő egyaránt, akiknek más dolguk nincs, mint azokat figyelni, akik dolgoznának, ha hagyják őket.
Hirtelen elveszti magabiztosságát, amit olyan jól magára vett az elmúlt hónapokban, mint egy téli nagykabátot. Mondja meg, mi a dolga, hol van a szekrény meg a többi gyanús tárgy? Vagy csak... beszélgessenek, valamiről bármiről, mint szoktak, mielőtt dolgozni küldené?
- Nem egy kellemes látvány - ingatja meg a fejét az épület irányába. Már aurorok hada lepte el, mindenki teszi a dolgát, szerencsére nem olyan kezdők, hogy Tobias szoknyájánál toporogjanak utasításokért. Épp csak a halottkém tekintetét kapja el, s pislogva jelez, hogy igen, fog ő is kelleni, hozhatja a cuccait.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

A látszat ellenére nem Tobias a rangidős a terepen, csak az ügyet vezeti ő. Ez számára azzal jár, hogy kapott egy adag bürokratikus feladatot, ami frusztrálja s amit csak lehet, delegál belőle. Viszont így legalább szinte teljesen szabad kezet is kapott. Persze, szabad kéz, szabadság, csak valaki állítsa már meg a csempészeket. Végülis a kopót is szabadon engedik a vad után, mégsem saját akaratából van ott, s utána újra láncra kötik. Tobias azonban már vérszagot fogott, úgyhogy nem fog megállni, míg meg nem találja a csempészeket s segítőiket. Ha kell, felforgatja az egész kontinenst.

Rögtön a cselekvést választja Martin, mire Tobias megkönnyebbül, s fordul is az épület felé. Szemüvegét felnyomja orrára, kabátjának gallérját feltűri, s még odaint az egyik helyszínelő kollégának, mielőtt bármerre is lépnének. Kérdőn felvont szemöldökkel pillant vissza Martinra s érti, miért is vonakodik bemenni. Azt nem tudja, hogyan lehet így ezt a munkát végezni, de érzi, amit fejével nem tud megérteni.
- Ez... ez itt csak a morzsa, mit siettükben besepertek az asztal alá - hangja rekedt, ajka megremeg az elfojtott dühtől. Az épület árnyéka sötét foltként terül szét körülöttük; hirtelen azt lehet észrevenni, csend lett, a bámészkodókat hátrébb küldték, akinek dolga van, az mind bement, a kint őgyelgők némán nézelődnek, csak a kerekes hordágy csikorgása hallatszik ki távolodón az épület mélyéből. Körülöttük mindenki félrehúzódott, ketten maradtak az udvar közepén. Tobias az ajtóra mered, végigpergeti fejében az összes arcot, akit keresnek még s akit már nem, mert egy ilyen csikorgó, rozsdás hordágyon vitték el.
- Nem akarsz túllátni a tárgyakon, a munkádon, de az ott bent, az nem egy tárgy, nem egy tárgy tette őt oda és hagyta ott, vérbefagyva. - Már válla, egész teste belefeszül az indulatba, mit igyekszik valamelyest felszín alatt tartani. Tudja, hogy nem kéne kiengednie, hisz nem Martin tehet róla, de mély szakadék tátong aközött, amit tud, és amit tenni képes.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Reszketegen kiengedi a levegőt, s kicsit elfordul, az épület felé, aztán megáll, háttal Martinnak, mindenkinek.
- Érzem magam... vékonyodni, napról napra - szól halkan, de még épp hallhatóan. Érzi és tudja is, mennyire aggódik érte Martin. S mennyire fárasztó ez a szerep számára, egyre nehezebb. Tobias nem kérte, nem akarja. Egy pillanatig mégis elfogadja, elmerül benne, s a felszín alatti tompa búgás, langymeleg megnyugtatja, ellazítja. Ez nem egészen önsajnálat, csak engedi, hogy átjárja a másik iránta érzett aggodalma.
Gyengesége nem tart sokáig, Martin hangja visszarántja, helyre billenti. Tekintete elsötétül, megfeszül az állkapcsa, ahogy beszívja a fagyos januári levegőt. Nagyot nyel s megfordul, szembeáll vele.
- Nem mindenkinek adatott meg a szelektív látás lehetősége - feleli nyersen.
Nem kényszerít semmit Martinra, nem is tenné, nem is kérné. Az ő munkája kényelmesen körbehatárolható, elvégzi, majd hazamegy, s holnap új feladatot kap. Tobias sem viszi haza a munkát, nem egészen - az, a "munka", a szörnyek és rémek, befúrják magukat minden kis repedésébe, arcának, testének, lelkének gyűrődéseibe, s ott bekucorodva mennek vele. Tehát nem, nem viszi haza magával; mennek azok maguktól.
- Mondod, nem akarat kérdése, majd megjegyzed, én elakarok mélyedni bármiben is. - Felvont szemöldökkel néz a férfire; korábbi magabiztossága újra ott pihen a vállain. - Igazad volt. Ez nem akaratról szól. Ez az... elmélyedés. Ha jön az ár és mindent betemet, nevetséges próbálkozás ellenállni.
Korábbi jelzésésére, hogy menjenek be, csak most reagál, határozottan elindul befele, ahonnan épp most gördül ki a hordágy egy letakart, kicsi testtel. Tobias megtorpan a lépcső aljában, szinte megbabonázva követi szemével a kocsit. Egy újabb kép vésődik be a többi mellé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Tudja, mennyire feszült helyzetet teremt egy mondatával, pillantásával, de a tény, hogy tudja, mit tesz, még nem elég ahhoz, hogy mondjuk esetleg ne tegye meg. Pedig mindketten csak rosszul érzik magukat utána. De nem lehet egy hegesedő sebet nem piszkálni, túlságosan viszket ahhoz.
Tobias számára nem elvi kérdés, mégcsak nem is döntés joga, hogy valami grandiózus nagy összképet keressen, hogy túllépjen a hétköznapi feladatai elvégzésénél. Ő mindent lát. Egyedüli megoldás erre az volna, ha itt se lenne, ha nem jönne el, ha más munka után nézne, ha megmaradna az otthona kényelmében, kutyáival, Ruval. De már megtanulta, hogy úgyis megtalálják a rémek, jelenében s múltjában egyaránt kísértik. Egy olyan embernek, aki nem felejt el soha semmit, nincs megnyugvás.
Elharapott, rövid kérdésére Tobias Martinra pillant szeme sarkából, majd lecsüggeszti állát, a földet nézi, nem felel. Mit mondjon? Már megint, igen. Megtalálták egymást, keresés nélkül. Legalábbis Tobias részéről nem volt szándékosság a dologban. A másikról nem nyilatkozhat. Ez itt - ez a munka, ez az eset, ez a nyomozás - róla is szól. Ellene dolgozik. Miatta van itt - miatta is. Érte. És igen, jó volna nem egyedül harcolnia, újabb pillantással felel csak - szemöldökét felvonva üzeni, azt hittem, nem vagyok egyedül, de aztán csak elfordul, nem akarja ő most kérdőre vonni, nem kér ő semmit tőle, soha nem tette.
- Én az összképből rekonstruálom a részleteket - forgatja vissza a szavait, mert azért azt nem lehet, hogy még mindig itt tartanak. Persze, innen nehéz tovább lépni, ez egy olyan megemészthetetlen velejárója Tobiasnak, ami örökké vissza fog csapódni, amit annyira kevesen értenek meg, hogy talán csak három emberről merné kijelenteni, hogy érti s soha nem vádolná kifogáskereséssel. Az élet iróniája, hogy a háromból az egyik pont az, aki miatt ma itt vannak.
Nem is akarja ezt tovább boncolgatni, végezzék el inkább azt, amiért jöttek. Ahogy beérnek az épületbe, Tobias lassítás nélkül vonul végig az előteren, karjával mutatva csak, merre mi történt. Hol tartották fogva a gyerekeket. Hol folytak a kísérletek. Ez utóbbinál már megáll, itt több olyan eszköz is van, amihez nem mert senki nyúlni. A helyszínen dolgozók kitérnek az útjukból, kiürül a terem, mikor belépnek. Évekbe telt, mire Tobias eljutott ide, hogy a kollégái tudják, mire van szüksége, mit vár el, s ezért cserébe mit tud nyújtani. Még vannak azért bökkenők, de nagyjából egy-két pillantás, szó elég, hogy visszazökkenjen minden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Martin képességét és döntését, hogy mindig kicsit távol tartja magát az emberektől, a dolgok mélyétől, Tobias tökéletesen megtudja érteni. Nem szükséges ehhez empátia, vagy nagy beleélés. Ha tehetné, gondolkodás nélkül ezt választaná ő is. Mikor viszont róla van szó, Martin önmagával viaskodik, ösztöne és személyisége ellen küzd érte, Tobiasért. Menteni a menthetetlent. Valamelyest talán pont ebben rejlik a dolog vonzereje - a lehetetlent megkísérelni. De Tobias nem érzi úgy, hogy mentésre szorulna. Úgy van vele, hogy igen, elég szar ez az élet, valószínűleg őt is egy ilyen nyikorgó hordágyon fogják kigördíteni egyszer, és szerencsés lesz, ha lesz amiből azonosítsák. Ezt ő már rég elfogadta. Rövid élete ellenére évezredek tapasztalata van a háta mögött. Ha jön majd a hordágy, hát jöjjön, de addigis teszi, amit a legjobban tud. Legalábbis azt hitte eddig. Ezzel az üggyel viszont a kétely ördöghurokként tekeredik torkára, szívére.
A visszavágására lassan felé fordul, szemöldöke a szemüvegkerete fölé kúszik.
- Ez a két feltétel kizárja egymást, attól félek.
Ha nagyon őszinte szeretne magával lenni - ami nem szeretne lenni, főleg nem ebben a pillanatban -, arra a beismerésre kényszerülne, hogy ezek a körök, amiket ők ketten egész ismeretségük alatt futottak, egy céltalan, okafogyott, csökönyös ellenállás. Az igazság felszínén ott kapirgál a másik óvása, hogyha lehet, ameddig lehet, maradjon egy lépésnyire távol tőle. Talán azt is bevallaná, hogy önmagára úgy tekint olykor, mint egy fekete lyukra, s bár gravitációs tere megfékezhetetlenül erős, reméli, hogy nem szippant a mélybe mindent s mindenkit, ha elég gyorsan és elég gorombán elhátrál minden közeledéstől. De valójában csak fél. Fél, hogy mi lesz, ha engedi magát megmenteni a rémektől, s mikor azokat sikerült elűzni, rájönnének arra, hogy nem is voltak soha rémek, nem is őt kellett volna megmenteni, hanem a világot tőle.

A hátsó szobában állva Tobias félrehúzódik s kíváncsian figyeli Martin mozdulatait, ügyködését. Csökönyös harcaik ellenére most minden mást félretesz, csak az ügy van, a munka előttük.
- Ez egy... - lép oda Martin mellé. Lepillant az asztalon heverő rúdszerű, fából készült, rúnákkal körbevésett tárgyra. Az agya lefuttatta már a keresőjét, de nem dobott fel semmi eredményt. A rúnákhoz nem ért, bár érthetne, ha odatenné magát, de ez legyen a holnap gondja. Szeretné azt mondani, ez egy gonosz sodrófa, mert az asszociációja képtelen leállni és sokszor helyzethez nem illő képet böfög fel Tobias tudatába. Beharapja az alsó ajkát, majd nyel egyet s várakozón pillant fel Martinra. - Hívjunk be egy rúnaszakértőt? - veti fel, bár tudja, a férfi előtt nem ismeretlen a rúnamágia.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Van egy adag büszke ellenállás is azért a dologban. Miért is kell őt mindenáron megmenteni? Akik valaha törődtek vele, szinte kivétel nélkül mindig féltették, óvták, aggódtak érte. Akik nem törődtek vele, azok féltették, óvták a világot tőle. Az a szomorú irónia állt elő, hogy utóbbi kategóriának áll inkább a pártján. Őt viszont ne féltsék. Igen, kapcsolatuk kezdete Martinnal nem pont erre enged következtetni, s úgy sejti, ha elég sokáig kibírja a férfi a közelében, akkor még akad majd hasonló alkalom. Viszont a segítség számára ennyit jelent, nem többet. Nem Humpty Dumpty ő. Nincs szüksége a király összes lovára és emberére, hogy összerakják. Egy kis toldás-foldás megteszi, hogy újra talpra álljon. Egy kis megfelelő irányba terelgetés. Rémálmok elűzése. Ezen túl... ő sem tudja, mit akar Martintól. Mit kérhet, a másik mit adhat. Sóhajtva engedi el a gondolatfonalat, figyelmét teljesen a munkára fordítja.
Egyetértenek abban, hogy kell egy külső szakertő, s Tobias le is int egy aurort, aki az ajtó előtt próbált észrevétlen elhaladni. Ha van a helyszínen rúnaszakértő, hamarosan csatlakozik hozzájuk. A fegyverekre lepillantva viszont már sokkal több információval tud szolgálni. Végülis egy mugli rendőr fia.
- A baloldali egy új típusú Glock, főleg a francia rendőrség használja, de nyilván más is betudja szerezni, úgyhogy ezzel messzire nem jutunk, hacsak nem sikerül ujjlenyomatot venni róla. A másik viszont... - leguggol s oldalt billent fejjel méregeti a másik lőfegyvert. - Hm, antik példány biztosan, ilyen tökéletes másolatot nem láttam. Ez egy Frommer, s ha jól sejtem, még a Monarchia idejéből származik. Ez - ez már nyom. - Felemelkedik s újra szétnéz, beissza a szoba látványát, szellemét. - Mindkét fegyver el volt sütve az elmúlt 24 órában s nem szándékosan hagyták itt őket. Tulajdonosaiknak szükségük lett volna még rájuk, hisz csak az használ lőfegyvereket ilyen társaságban, akinek nincs más opciója.
Mindezt megállapítva elhallgat s odasétál a falhoz erősített bilincsekhez. Ujjaival kinyúl, mintha megakarná érinteni, mintha beakarná csúsztatni csuklóját a béklyóba.
- Egy új fajt próbálnak teremteni - szavai súlyosan ülik meg a szobát. - Mágusok, varázstalanok és mágikus lények hada dolgozik együtt. Vezetőjük a homályból rángatja pókhálójának szálait. Érzem a rezgéseket, belépek a homályba... de ő sehol. - A végét már csak suttogja, alig kivehetően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Megkönnyebbül kissé, mikor figyelmüket végre sikerül a munkára fordítaniuk. Ebben van ő otthon. Testtartása rögtön megváltozik, kiegyenesedik, tekintetéből pedig eltűnik a bújkáló szomorúság.
Lehet örökös, egymás ellen járt táncukból nem látja a kiutat - de ezt, ezt itt előttük, ezt megoldja, akkor is, ha mindenét oda kell adnia érte. Bár csak homályban tapogatózik s csontjáig hatol a félelem, nincs a lépésében bizonytalanság. Mások segítségét pedig mindig elfogadja, ha annak helye van s ha valóban szüksége van rá. Lehet egyszerűbb volna, ha mást osztanak be mellé, de Martin szaktudását a személyes kapcsolatuk s múltjuk sem vehetik el, s emiatt hálás, hogy itt van.

Hangja határozottan cseng, bár fanyar élét nem tudja elvenni az objektíven felsorolt információk hada sem. Tekintetét nem emeli fel, de érzi, hogy Martin ott van mellette, figyeli őt, hallgatja szavait, s mikor ellép Tobias mellőle, utána szeretne nyúlni. Egy pillanatig vár, talán reméli is, hogy karjára fog, megállítja, visszahúzza; de nem érkezik az érintés, mozdulatát semmi sem akadályozza, s sorra járja a béklyókat, eszközöket a fal mentén. Az elsőnek érkező kérdésre vet egy pillantást Martinra; mikor tévedtem? - üzeni a tekintete, s már lép is tovább.
- Tudják, igen. - Sóhaja nehézkes, arcéle megfeszül s zöldjei komoran keresnek valamit a cipője orrán. - A kopó szagot tud fogni, de a vad is megérzi az üldözőjének szagát.
Azt nem is akarja most szóvá tenni, hogy úgy sejti, nem véletlenül került ő ide. Sok nyom volt elszórva az ösvényen, ami ide vezette őt, s nehezen tudta kivenni, mi az, amit ártó kezek s mit pedig a véletlen szórt le elé. Viszont semmit sem hagyhat figyelmen kívül, akkor sem, ha egyértelműen azért került elé, mert valaki azt akarta, hogy belébotoljon. Olyan jelek, amiket csak ő vehet észre. Vállalnia kell, hogy az orránál fogva vezetik, de szeme tágra nyitva. Jó eséllyel csapdába csalják az apró morzsákkal, s mindent megtesz, hogy egyedül érkezzen meg oda. Ha pedig vesznie kell, akkor magával rántja ezt az egész poklot s mindenkit, aki a háló szálain táncol.
- És mit javasolsz, hova kellene menjünk? - kérdi, s őszintén hallani szeretné a választ.
Közben neszeznek körülöttük, ami feszélyezi és elvonja a figyelmét; befutott a hívott helyszínelő is az ujjlenyomatokért, amit egy mugli nyomozáson már rég megtettek volna első körben, itt viszont külön kérni kell. Nevetséges. A rúnaszakértő megerősítette Martin elméleteit, viszont még mindig hagyott egy sor nyitott kaput előttük, amivel Tobias nem tud mit kezdeni. Szereti azt hinni, hogy bármit képes megoldani, de vannak helyzetek, amik előtt egyszerűen tanácstalan. Ezeknek az eszközöknek a konkrét működtetése, hogyanja olyasmi, amit puszta empátiával és egy tökéletes memóriával sem tud megválaszolni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Soha nem volt a félmegoldások, a kompromisszumok híve a munka terén. Mikor még csak tanult, akkor is odatette magát, s most aurorként sincs ez másként. Ha dolgozik, akkor utolsó sejtje is az ügyre próbál hangolódni. S bár tudja, mennyire veszélyes ez számára, akkor se fogná vissza magát, ha tudná, hogyan kell. Martin aggodalma és védelmi kísérletei nem kerülik el a figyelmét, de őszintén sajnálja, hogy erre pazarolja energiáját - ezen túl azonban nem engedi gondolatai közé az érzést, ami ott kapar a szíve táján. Ahogy teljesen beengedni, úgy elűzni sem akarja, s bár tudja, hogy ez a köztes megoldás úgy nem tisztességes egy kapcsolatban, mint a munkájában, ebben az esetben két part között rekedve, bizonytalanul ácsorog. Elfogadni a felé nyújtott kezet vagy elutasítani. Az örökös válaszút felfüggesztve az időben.
Martin szavaira, ígéretére egy pillanatig lehunyja a szemeit, halkan sóhajt, szája azonban válaszra nyílik, mielőtt meggondolhatná magát.
- Ettől félek - elkerüli a tekintetét, inkább újra elfordul, a bizonyítékokat biztonságosabb bámulnia. Tudja, hogy Martin nem fogja annyiban hagyni a dolgot. De nem mártír ő, nem is próbál az lenni. Nincs meg benne a kamikazék önzetlensége, bátorsága. Azért teszi, mert másképp soha nem lenne nyugta. Ha nem jut el az ügy végére, ha nem állítja meg a tetteseket... akkor már inkább jöjjön bármi. De nem mások feláldozása árán. Persze tudja, hogy nem csak ő dolgozik itt, ez nem az egyszemélyes keresztes hadjárata, viszont mit ér azzal, ha hazahozza az eltűnt gyerekeket s közben elveszít másokat? Magát jokerként bedobja, ha ezzel nyerhet, de ez egykártyás győzelem lesz.

Mindketten tanácstalanok a következő lépést illetően, de jól sejti Martin, hogy a tárgyak megfelelő kiindulási pontok lesznek, akkor is, ha esetleg szándékosan hagyták itt őket. Bármilyen nyom megfelelő nyom, mert egyszer, legalább egyszer rátették ők is a lábukat.
- Ismerek valakit a feketepiacon - bólogat elmerülve a gondolataiban. Martin viszont folytatja, újra csak aggódni kezd érte, s ő felvont szemöldökkel végre felnéz rá.
- Egy hadsereg vonulása elijesztené a legfigyelmetlenebb bűnözőt is. - Még rendesen el se kezdett beszélni, már a fejét rázta válaszképp. Amiatt pedig, hogy kellenének mellé aurorok védelemre, épp csak egy kicsit érzi magát sértve. Nincsenek illúziói, tudja, hogy nem a legerősebb mágus, nincs semmiféle speciális képessége, s bár mindig fájlalta titkon, hogy az elemi mágia vagy bármi hasonló nem szorult belé, azért nem az a fajta ember, akit félteni kellene, ha pálca vagy akár lőfegyver van nála. Ez a következő lépés meg egyébként is jobb, ha diszkréten történik, nagy hűhó nélkül. Diszkrét pedig tud lenni. Azután pedig, ha közeledni érezné magát, méginkább fontos, hogy egyedül legyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

Talán ha valamiképp egyértelművé tehetné, hogy számára ez nem választás kérdése; hogy nincs lehetősége másként tenni, másként létezni. Talán akkor könnyebben megértené. Máskor nem számít, hogy megértik-e, az elfogadás pedig mindig olyan távoli, idegen legenda volt, nem is pazarolt rá gondolatot. Martinnal viszont nem tudja elengedni, nem tudja abbahagyni a próbálkozást, hogy megértesse, megláttassa. Ez vagyok én. És ugyan Martin azon kevesek egyike, aki közel jár az igazsághoz, mintha mindig elvétette volna az utolsó lépést. Épp csak egy árnyalatot kellene hangolni másképp s láthatná, hallhatná. Az élet fanyar humora, hogy egy empata nem tudja mások elé tükrét lehelyezni, s bár nincs egyedül magányában, mégiscsak magány ez.

Visszavágására visszapillant rá válla fölött; fölöslegesnek, kicsinyesnek érzi a reakcióját, de nem veszi el tőle ezt. Hagyja, hogy segítsen, ahol tényleg lehet.
- Akkor az lesz a következő lépésünk.
Beszélgetésük két síkon történik, míg próbálják tartani a professzionalizmus szintjét, folyton visszacsúsznak vitájukba. A körülöttük dolgozó aurorok, helyszínelők igyekeznek nagyon kimaradni az egészből, ismerik már annyira Tobiast, akár személyesen, akár hírből, hogy nem jó belepiszkálni a dolgaiba s ha lehetséges, felé se pillantsanak. Viszont a hang terjed a szobában, senki más nem beszél rajtuk kívül, így kétségtelenül pár fül elkapja Martin következő szavait. Sokuknak úgy hangzott, mintha a felettesüknek mondaná meg, hogyan végezze a munkáját, és egy pár kéz megakadt abban, amit épp csinált. Tobias beáll Martin elé, ingerültségére hidegséggel felel.
- Szerinted nem tartja rajtam senki a szemét? - Kérdése annyira halk, hogy Martinig is nehezen ér el, de biztos benne, hogy megfelelő számú szem és fül követi őket, tökéletesen illusztrálva a felvetett problémát. Természetesen nem engedik teljesen szabadon; sokat kiharcolt már magának ezalatt a pár év alatt, viszont még mindig vannak felettesei, van partnere, vannak szabályok - még akkor is, ha egy részük alól általában kibújik. Amit tervez, azt csak magában teszi. Ha valamit elárul belőle Martinnak, azt csak az iránta érzett érzései teszik, s az a leghátsó kis gondolat, hogy mégsem akar ebben egyedül maradni. De hogy ezzel Martin mit tud kezdeni, mit hagy meg neki, arról már fogalma sincs.
- Megakartam még mutatni valamit - ellép tőle, az ajtó fele fordul s hosszú léptekkel megindul kifele. A folyosón bevárja, majd hátravezeti, fel a padlásra, ahol sokkal több kacat hever szanaszét, de már lezárták azt a részt, kivilágítva mágikus reflektorokkal, ami számukra valószínűleg egyedül mérvadó. További láncok és szalma a padlón. És jelek a falba vésve. Ez a része okoz még fejtörést számára. Minden bizonnyal üzenet, de még nem sikerült megfejteniük s egyáltalán olyan halványak a jelek, hogy nem is biztos, jutnak valamire. Szó nélkül arrébb áll, hogy Martin a maga ritmusában nézhessen szét. A fel nem tárt titkos nyomokkal kapcsolatban szkeptikus, mágiával és kutyákkal térképezték fel a helyet, de hajlandó még vetni egy pillantást az egész épületre.