Emir
születésnapos

Nem érzi, hogy részeg lenne, épp csak kellemesen repül a föld felett. Rég érezte magát ilyen jól, olyat pedig nem is csinált még, hogy egy idegen férfihoz ilyen közel merészkedjen.
Reméli, hogy a cigarettával majd jobb lesz, hogy majd nem szédül meg tőle jobban és a lépései kiegyenesednek. Igaz, nem érzi magát rosszul, sőt. Miért is akarna szabadulni az érzéstől?
Válla felett hátramosolyog a mankóként szolgáló férfira. Biztosan az alkohol hatása, hogy nem zavarja a derekán levő kéz, más esetben már rég felpofozta volna.
Mivel az ajánlatából a férfi nem kér, megvonja a vállát és beszéd helyett ajkait lefoglalja a cigivel. Dülöngél, de meg bír állni a lábán miközben lehunyja a szemét. A hirtelen érkező meleg ölelésre lepillant a vállára és megszeppenve pillant fel.
- Köszönöm, kedves vagy - őszinte mosollyal figyeli a másikat. Azt észre sem veszi, hogy bármelyikük is vacogna kabát nélkül, az indulás ellen viszont kézzel-lábbal tudna jelen helyzetben tiltakozni.
- Nem, én nem idevalósi vagyok - rázza meg a fejét. - Itt, vagy...ott alszom - céltalanul mutat minden irányba mutatóujjával. Hát ez a része az estének nem lett megtervezve. Józanodásig kellene itt lennie, hogy reggel hazahoppanáljon.
- Amúgy Annelie vagyok - átveszi baljába a szálat és jobbját a férfi felé nyújtja. Úgy tiszta, ha bemutatkozik, miután korlátnak használta szerencsétlent.

Emir
születésnapos

Van az úgy, hogy beüt az alkohol, főleg, ha olyan iszik, akinek ez nem szokása. Mostanában igen, mert mióta South lelépett, Annelie kiéli magát és a szabadságát, néha elidőzik a pubban Minával, vagy ilyen helyeken, ahol kicsit nő lehet. Ez az az alkalom, amikor nem ő tervezte meg az estét és nem számított rá, hogy majd azon fog gondolkodni, hol aludjon. Elaludna ő most akár az egyik padon is, de nem álmos. Kicsit sem. Még bulizna.
- A születésnapomat ünnepeljük, ők hoztak - felhúzza a vállait, jelezve, hogy tényleg nem tudja, mit is keres éppen itt. Egyáltalán hol vannak? Hiába mondaná el a férfi, úgysem jegyezné meg. - Ígértek vetkőzős fiút is, de nem jött - kuncogni kezd, mintha olyan vicceset mondott volna. Hát Annelie sem a humoráról, vagy a kedvességéről híres, az egyszer biztos.
- És te? Egyedül? Vagy már leráztad a barátaid? - kíváncsiskodik két slukk között. Azt az egy nyamvadt szálat már el szeretné szívni, nem megy semerre, csak topog egyik lábáról a másikra, néha tesz egy-egy lépést oldalra, de mindig Emirt nézi.

Tamás

Míg Annelie-nek a bestiákhoz, addig a gyerekeknek a betegségek összeszedésében van nagy gyakorlatuk. Alig, hogy újra elkezdődött az óvoda, Laney máris benyalt valamit, amihez nem elég az anyja képessége. Egy ideig működtek a gyógynövények, a pihenés és a gondoskodás, de egyik óráról a másikra sokkal rosszabb állapotba került. Van már rutinja ebben, mert hiába esznek sarat és nyalogatnak holdborjakat a kölykök, a közösségen valamiért mégis összeszedik a vírusokat. A rutin miatt félti ugyan a gyereket, de nem pánikszerűen veri a nővérpultot, hogy kezdjenek valamit a kislánnyal.
Míg Laneyt beviszi a vizsgálóba, Sammyt a játszósarokba ülteti színezni. Az orrára köti, hogy nehogy elmozduljon onnan, mindjárt jön vissza. Annelie nem azok közé az anyák közé tartozik, akik mindenben tökéletesek. Ő a szaranyák táborát erősíti, főleg két olyan temperamentumú gyerekkel, mint a két West.
Alig öt percet töltenek el a vizsgálóban, mire kilépnek az ajtón, a kisfiúnak nyoma sincs. Édesanyja hosszan felsóhajt és elgondolkodik. Legközelebb nyomkövetőt fog rakni a gyerekre...
Laney-vel az ölében indul Sam keresésére azt remélve, hogy nem jutott még túl messzire. Míg a kislány az anyukája vállán pihen és szívószállal szürcsöli a gyógyítótól kapott gyógyitalt, addig a testvére felfedezőúton jár. Hogy is lenne ez másként?

Tamás

- Hihetetlen a bátyád - mormogja az orra alatt Laney-nek címezve a bosszankodást. Nem tudna a két lurkó nélkül élni, de néha azt kívánja, az apjuknak jutna ki minden olyan tevékenység, ami idegeskedéssel jár. Két nehéz természetből lett egy még nehezebb Sammy formájában. A lánnyal könnyebb dolga van, ő mintha megkapta volna a testvére empátiáját és nyugalmát is...már amikor úgy gondolja, nyugis időszaka van.
Járkál a folyosókon, szól a nővéreknek, hogy ha látnának egy hatévest itt szaladgálni, akkor tudják, kihez kell visszavinni, de egyelőre nem leli a kóbor gyereket.
Benéz minden kórterembe, megnézi az asztalok alatt, de sehol nincs. Már azt sem tudja, melyik folyosón járt és melyiken nem, végső kétségbeesésében pedig az egyetlen folyosón ácsorgó férfihoz sétál.
- Elnézést - a háta mögül szólítja meg, ő pedig remélhetőleg észreveszi a mellkasát súroló nőt, karján a lányával. - Elnézést, én csak... Nem látott valahol egy kisfiút egyedül sétálgatni? Hat éves, nagyjából ekkora - jobbjával a saját derekáig mutat -, barna hajú, barna szemű...
Máskor eszébe sem jutna csak úgy odamenni egy idegenhez, főleg nem akkor, amikor látja, hogy épp dolga van. Különös helyzet ez, azt kívánja, bár ne is kellene ezzel zaklatnia másokat. Az mondjuk pont nem érdekli, ezek az emberek mit gondolnak róla, egyedül a fia épségéért aggódik. Végülis...a férfi annyira mégsem idegen, mert ahogy jobban megnézi, rájön, a faluban már látta többször is. Határozottan, de mit is? Virágot, vagy lufit osztott?

Tamás

Sammy az óvodában is szeret bújócskát játszani, illetve felfedezni a nagyvilágot. Két ilyen szülővel ez egyébként egyáltalán nem csoda, Annelie ugyanezt játszotta gyerekként. Önállósodott és nekiindult, amerre épp a kíváncsisága vitte. Az ő édesanyja azonban profibb volt ebben, az ispotályban soha nem hagyta el egy gyerekét sem.
A megkérdezett férfi nem tud több információval szolgálni, mint az eddig megkérdezettek, ezért Annie kezd kételkedni abban, hogy a fiának nincs láthatatlanná váló képessége. Felsóhajt, már megköszönné és menne tovább, amikor az ismerős idegen felajánlja a segítségét.
- Erre igazán semmi szükség, de köszönöm - lágyan elmosolyodik, Laney pedig nyöszörögve az anyja nyakába dugja az arcát. Ő is kezd fáradni, ezért jobb lenne minél előbb megtalálni a testvérét. - Önnek is megvan a maga dolga, ahogy látom - bök a fejével a kórterem ajtaja felé. Úgy emlékszik arra az időre, amikor Laney született, ő pedig mindenhol bekötözve feküdt az intenzíven, mintha csak tegnap lett volna. Azóta sokkal óvatosabban főzőcskéz a laborjában, főleg, mióta egyedül maradt a gyerekekkel. A kislány fejlődése helyrejött, szerencsére, és arra az eseményre már csak a nő arcán látható heg emlékezteti őt.