Az egészséges mennyiségű dráma mindig belefér a keretbe, csak van, hogy az ember túllő ezen a kereten. Na, nem én, én csak mindig egy kicsit tovább fokozom, az nem ugyanaz.
- Alighanem. De szerintem már észrevetted, mennyire rajongok a kihívásokért - kuncogtam fel halkan, majd a hajamba túrtam lazán. Mostanság már nem csináltam olyan gyakran, de akkor is nagyon jól esett, hiába akarnám ezt tagadni. Amolyan megszokás volt, beidegződés, semmint spontán mozdulatsor. Most például a nutella eltakarítása váltotta ki belőlem, nincs mese, ez a nő nem alkalmazható közösségben.
- Persze, persze, Csipkerózsika, legfeljebb álmodban! - nevettem tovább, mert egy ilyen fenyegetést hogy is vesz komolyan az ember? Szóval egy pillanatra beharaptam az ajkam belülről és igyekeztem nem mosolyogni, de aztán rásandítottam a szemem sarkából. Nem megy, nem tudtam visszatartani. - Hát jó... de utána legalább le is nyalod?
Végül is sikerült, bár nem igényeltem tisztítást, de megkaptam. Szóval utána kis nyugisan elbattyogtam a csaphoz, hogy megmossam az arcomat, meg a kezemet is. Mert ugye vége az étkezésnek, akkor már így illik a dolog.
Az asztalhoz visszacsücsülve sok dologra számítottam, de arra nem, hogy majd kitör a pánik, amiért nekem nincs ajándék. Én már tizenöt éve nem kaptam semmit, így nem mondhatnám, hogy különösebben földhöz vágott volna az eset. De végül csak felemeltem a karjaim megadóan, jelezve, hogy én aztán nem fogok ezen vitába szállni vele.
- Jó, majd még visszatérünk erre. Most bontsd! - böktem az állammal a doboz felé. Ő pedig másodpercekkel később már módszeresen tépte le a csomagolást, nekem pedig a szemem sem rebbent. Amúgy is csak fölös máz az a papír.
- Tetszik? - érdeklődtem enyhén felvont szemöldökkel pillantva a hölgyeményre.

- Lehetséges. Ki tudja... - vontam egyet a vállamon halvány mosollyal. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha nem szeretném ennyire a kihívásokat, akkor is az életem része lenne. Persze, ez megint a mi lett volna, ha határa, azt pedig egyáltalán nem éri meg feszegetni. A mogyorókrém téma viszont kicsúszott a kezeim közül és már késő is volt utána kapni, el kellett engednem, ha nem akarok végérvényesen belegubancolódni.
- Édes egy ötlet, nekem nagyon tetszik - közöltem szórakozott vigyorral, kissé ismét elkalandozva fejben. Majától annyira idegennek hatott volna ez a megszólalás pár hónappal korábban. Erre tessék!
A lemosakodás feltétlenül szükségessé vált, a hidegvíz egy kicsit a gondolataimat is lenyugtatta, nem kellett azon kattognom, hogyan is tovább. Egyértelmű volt: Maja visszasasszézott a lobogó barna hajtengerrel az asztalhoz és rituálisan meggyilkolta a csomagolópapír-tengerem. A várt örömöt láttam visszatükröződni a pofijáról, így már megérte a dolog, nem volt drága sem és sok keresést sem igényelt. A kérdő pillantást egy hasonlóval viszonoztam, majd a térdem felhúzva karoltam azt át.
- Mi értelme lenne, ha nem olyat veszek? Persze, hogy az. És persze... ha szeretnéd. - Nem állt szándékomban ellentmondani neki, ha egyszer próbálni akar, szóval csak figyelemmel kísértem, ahogyan összekapkodta a tányérokat, aztán felkaptam a közeledő, nem is olyan kicsi, szőrös, fehér kölköt. A kondizás, ha másra nem is, arra biztosan jó, hogy akármilyen kutyát ölben tudok vinni. Maja karjai körém fonódtak, ahogyan hátulról átkarolt, én meg kis vigyorral sandítottam át a vállam fölött. Volt a lábait a vállamra pakolva dugta hátra a fejét, hogy szemügyre vegye, mi történik.
- Azt majd még megálmodom, most fessük ki a kuszit! - tudtam le ennyivel a mondanivalóm és amennyiben elengedett, a nappali felé indultam a remekmű alapjával az ölemben.  - Hozol törcsit?

Már tényleg elérkezett az a pont, ahonnan ezt a témát nem akartam tovább húzni, mert akkor borul az "azt csinálunk, amit szeretnél" nevezetű terv. Azt meg asszem nem pont ma kéne elhanyagolni. Legalábbis, ha más lelkes rendezőket megkérdeznék, biztosan más merülne fel a fejükben lehetséges programként, mint amit én éppen elnyomni kényszerültem.
- Pedig látod, nagyon úgy tűnik... persze csak akkor, mikor velem vagy, hogy segíts - közöltem enyhén pimasz mosollyal az arcomon. Korábban talán valami még valami kissé arcpirítóbb választ adtam volna, de az utóbbi egy évben mondhatjuk, hogy megtanultam bizonyos szintig moderálni magam. Legalábbis az esetek nagy részében.
Imádtam, ahogyan megnyúzta a kis dobozt, az arcán tisztán látszott, mennyire lelkes a kibontását illetően. Egy olyan nő, mint amilyenekkel korábban kezdtem, sokkal inkább a tartalmat várta volna. Hogy vajon megkapja-e azt a gyémánt nyakláncot, amit a kívánságlistára rakott az amazonon, "finoman" hintelve, mit is vegyek neki a szülinapjára. Általában csalódást okoztam ilyen téren, de csak, hogy éreztessem, nem birtokolnak. Maja ebben más volt és részben ezért is szerettem annyira. Mert nem kapni akart, ha pedig mégis így történt, őszinte volt a felcsillanó izgalom a barna kiskutya szemekben.
- Tudja. És mit szólnál mondjuk egy új pizsihez? Együtt kiválasztjuk, én meg megveszem és odaleszek, milyen jól áll - adtam végül elő a világmegváltó tervemet féloldalas mosollyal.
Maja összeszedte a dolgokat, amik kellhetnek, én meg a fiúcskát, törökülésbe ülve a kanapén és a szőrmók fülét vakargatva kicsit. Már egészen ellazult, lomhán csóvált kicsit, de ezen kívül csak félálomban nyugtatta a fejét a combomon.
- Neeeeem, nem, neeeem, nem jó ötlet. Még csak ne is gondolj arra a szóra! Hátha megérzi - kuncogtam fel halkan, miközben kivettem a kezéből a tubust és egy egyszerű mozdulattal kibontottam. Csak ezek után nyújtottam vissza neki. - Még a végén magadat is kidekoráltad volna... Nem, mintha nem férne bele...

Ez is egy olyan infó volt, amit gyorsan elraktároztam a kicsi buksim egyik szegletébe, hasznos címszó alatt. Néha úgy tűnhet, mintha nem figyelnék, pedig ilyenkor is legtöbbször a koncentrációm kényszerít rá, hogy elraktározzam az infót, még akkor is, ha az teljesen fölösleges. Ez leginkább csak Maja esetében szokott bekapcsolni, vagy a csapatnál.
A doboz tartalma igazából lényegtelen lett volna, mivel a kiscsillagról beszéltünk, ha egy döglött bogár van benne is örült volna neki, értéktől függetlenül. Szerettem nézni, ahogyan boncolja a papírokat, ezért is volt szomorú, hogy a szülinapi maratonról is lemaradtam, mert ő a gyengélkedőn volt, én meg itthon vakargattam Volt fülét, hogy semmi baj, kicsi fülesbagoly.
- Igen, csini pizsire gondoltam. Abból úgysincs túl sok. Ééééés igen, úgy gondoltam, hogy együtt kéne menni. - gondoltam bele, hogy körülbelül három  ilyenje van, mindegyik különböző ünnepnapokhoz volt köthető utólag. Még nyomtam egy puszit a nyakába, mielőtt lelépett volna, aztán csak igyekeztem Voltot nyugtatni, azaz, hogy megelőzni a lebukást. Mert ugye valaki nem szereti, ha fürdeni kell, ha pedig ugrál, ez olyasmi lesz, amit nem lehet megúszni. Igazán szomorú. Szóval tovább vakargattam a füle tövét, míg Maja a bundát turkálta egy kicsit.
- Igen, mindenképpen, csak diszkréten, mert különben megint rohanhatok - ráztam meg a fejemet rosszallóan. Volt amúgy is egyre nagyobb, gyorsabb és okosabb. Nem mintha ez baj lett volna, mert úgyis hamarosan ismét edzőtábor, de azért van egy határ, amit nem kéne feszegetni.
- Engem is összefesthetsz, de kezdjük Volttal, rajta jobban látszik - bólogattam meggyőzötten, miközben betájoltam, hogy körülbelül hol is kéne legyen az a villám.

Tizenkét teljes perce bámultam a folyamatosan csobbanó, majd partra mászó fókákat. Azt hiszem, hogy ez rekordidőnek számít, amit egy kifutónál töltöttem, anélkül, hogy ingerem támadt volna hazamenni. Anyámék úgy döntöttek, hogy egy serdülőkorú sportolónak nincs jobb közös családi program, mint a fővárosi állatkert. Ha nem vesszük, hogy ez nem az én fővárosom és amúgy is elég állat vesz körbe. Végül is mindegy, mert ha egyszer itt végzünk, kivehetem a táskámat a megőrzőből és elmehetek végre az edzőtáborba. Ezt vártam az egész nyárban, mert hiába az edzések, attól még nem csiszolódik össze a társaság. Azért pedig kibírható a tömeg.
Azután sikerült meglógnom a csigatempóban közlekedő idősebb generáció mellől, mikor csoportosan elvonultak a mosdóba. Ez ilyen tréning lehet a nőknél. Azóta viszonylag csend és béka van. Én pedig bámulom a fura vizikutyákat, mintha muszáj lenne. Vajon nagyon szúr, ha puszit adnak?

Ha tudnék biztosabb helyet, ahova anya nem követ, mindenképpen az lett volna a következő úticél. Így is idegesítően sokat lógtak a nyakamon, képtelenek voltak megérteni, hogy nekem nincs szükségem rá, hogy babusgassanak. Az edzésemet így is le kellett mondani miattuk és utána még azt sem értették, miért vagyok dühös. A felnőttek hülyék.
A kis térképet gombóccá gyűrtem mérgemben, és éppen eldobtam volna, vissza se nézve, mikor apró koppanások hallatszottak és valami a perifériás látásom területén alkotóira zuhant. Mint a karrierem fog, ha anya továbbra sem enged el az edzéseimre.
- Te mit csinálsz? - kérdeztem talán kicsit értetlenebbül a szükségesnél, miközben a barna hajú kislányt figyeltem. Valami kavicsokat szedegetett, legalábbis olyasminek tűntek. Szóval mély sóhajjal guggoltam le és kapkodtam össze a vékony, sápadt ujjaim közé a színes mütyüröket. - Na, tartsd a kezed...
Sosem értettem, hogy ilyenkor a szülők - akik még mindig értetlenek és hülyék -, miért nem segítenek a kislánynak. Igazán összeszedhetnék maguk.

Bármennyire is akartam megszabadulni a lányoktól, nagyon úgy tűnt, hogy ez egyhamar nem fog bekövetkezni. Mindenhol ott vannak és kínosan sok figyelmet igényelnek.
Mint ez a pöttömpanna, aki csak így szétszórta a kavicsait, miután nekinyomódott a fókás üvegnek. Mivel más nem segített neki és ugye illik jól neveltnek lenni, vagy mi, összekapkodtam a kavicsokat, majd a kicsi kezébe adagoltam őket.
- Én... csak... vigyázz rájuk! - horkantam fel, mert hát ő is kicsit figyelhetett volna. Ha már a buta szülők nem tették. A másik kezemben továbbra is ott pihent a gyűrött galacsin és ezt ő is észrevette, mert a kicsi kacsó felém nyújtotta a saját térképét. Nem mintha szükségem lett volna rá, de pár másodperc hezitálás után elvettem a kezéből. Talán még hasznos lesz, ha nem akarom folyton a táblákat figyelni, mint azok a fura nénik. Nem mindig értem őket.
- Köszönöm - mondtam halkan és már éppen indultam volna az utamra, hogy esetleg vegyek egy üveg vizet, de a gyomrom gubanccá ugrott össze az idegességtől. - Te egyedül vagy?

A kislány meglehetősen érdekesen viselkedett, de ki vagyok én, hogy elítéljem? Ha a fókák teszik boldoggá, felőlem végig is nyalhatja az üveget s alakban, csak ne engem! Halk szusszanással vettem ismét szemügyre a térképet és éppen az utamra indultam volna, mikor az a bizonyos rossz érzés tudatosította velem, hogy Bojarski, marad! Még azt is megkérdeztem a magát karoló kisasszonytól, hogy egyedül van-e. Valószínűleg ez a vörös haj mellékhatása, vagy azé, hogy túl sok időt töltöttem a napon. Ez már egészen kérdéses, de nem most kell rá választ keresnem.
- De... de várj! Ez nem jó. - Morális válság futott végig a kicsi lelkemen, mert ha most hátat fordítok és elmegyek, ehetek egy fagyit és láthatom a tigriseket a mamáék nélkül. DE! Akkor itt hagyom a pöttömöt egyedül és ki tudja, meglesz-e a papa. Szóval mély sóhajjal emelkedtem kicsit feljebb a guggolásból, a térdemen támaszkodva hajoltam le hozzá.
- Hogy hívnak, kiscsillag? - sóhajtottam fel, majd kis szünetet követően a hajamba túrtam, egy tincset eltűrve a homlokomból. - Segítek megkeresni, na.

Lehetett látni az arcán, hogy valahogy úgy vívódik magában valamin. Vagy megzavarodott azt illetően, hogy akar-e a fókák mellett maradni, nem tudom, nem egészen egyértelmű. A lányok furák. Ezt nekem senki nem magyarázza meg!
A kislány képes volt megkérdezni, hogy én nem vagyok-e rossz ember, mire elgondolkoztam egy kis időre. Mert hát ezt az ember nem tudja meghatározni magáról, főleg nem, ha olyan kevés ideje él a földön, mint a korosztályom.
- Ha rossz is vagyok, még senki nem mondta... - mosolyodtam el szélesen, majd a fókák felé pillantottam. - Lewy vagyok.
Szóval figyeltem, ahogyan tépelődik azon, hogy szeretné-e, ha segítenék, de végül csak elhangzott a kérdés. Kis szusszanással nyújtottam felé a kezemet végül. Még csak az hiányozna, hogy egy második ember mellől is elkeveredjen! Majd ha megnéztem vele a jegesmacikat, elkísérem az információhoz, hogy kerítsék elő a családot.
- Igen. Igen, pontosan - bólogattam aprókat.

Azt hiszem, eldőlt, hogy nem vagyok rossz embert, mert csak elárulta, hogyan is hívják. Azért ez rendes volt tőle. Vagyis hát nem tudom, van olyan, hogy egy lány rendes? Néha erősen kételkedem benne.
A kezem felé nyújtottam, mire kissé rémülten bámult rám, én pedig azonnal felvontam a szemöldököm. Nem akartam én senkit megijeszteni, pláne nem egy kislányt, de ezt neki kellett éreznie. Szóval már azon voltam, hogy visszaejtem a kezem magam mellé, mert úgyis mindegy ez nekem, mikor a tenyere az enyémnek simult. Arról a piros arcról meg már szót sem ejtek.
- Persze, hogy szeretem - közöltem, finoman megszorítva a kacsóját és a vidrák felé indultam vele, mert azok voltak közelebb. Ha már minden áron látni szeretné őket... - Ne aggódj, biztosan megtaláljátok egymást! Csak a papáddal vagy?
Hozzátehettem volna, hogy itt, de még most is akadtak gondjaim a nyelvvel és ha egy mondat nem akart úgy alakulni, ahogyan azt én akartam, sokszor inkább csak legyintettem, hogy hagyjuk. Most viszont elég értelmes volt. Asszem.

Lehet, hogy inkább a papáját kéne megkérdezni a kutya kérdésről, de bármennyire is tűnik ez most jó ötletnek, nincs kéznél a bácsi. Ez elég szomorú, inkább elengedtem a dolgot. Lehet, hogy úgy gondolják, még túl kicsi egy kutyához.
- Majd ha nagyobb leszel egy kicsit, biztos beleegyezik, na. Nekem is azt mondták anno, hogy nem kéne... sportolni, mégis fontos része lett az életemnek - vontam meg a vállamat kicsit, miután gyorsan korrigáltam a majdnem vétett hibát. Anya és a minisztérium is hisztiztek volna, ha egy varázstalan kislány előtt elszólom magam róla, hogy különlegesebb vagyok a nagy átlagnál.
- Igen, a felnőttek buták. Mindig csak a munka, meg a pénz. És utána meg sírnak, mikor a gyerekük el akar költözni. - Bizony, ez megtörtént. Már az elköltözés, nem a sírás. Egyelőre a nagypapáékkal lakom Varsó szélén, de ha betöltöm a tizenhatot, veszek majd egy sajátot és akkor tényleg azt csinálok, amit akarok. Kezdhetem majd a desszerttel az ebédet és ha akarok, három lányt is áthívok pizsamapartira. Persze csak akkor, ha addigra már nem lesznek ilyen buták és csökönyösek.
De ez az egy aranyos volt, szóval mikor jelezte, hogy nem igen lát, apró sóhajt követően kaptam fel a földről, hogy jobban szemügyre vehesse a vidrákat.
- Nem tudom, biztos félősek. Vagy túl nagy lenne a tömeg - gondolkoztam el pár pillanatig, továbbra is tartva. Igazából nem okozott gondot, nem volt különösebben nehéz. - Ugye te nem leszel olyan buta, ha nagy leszel, mint a többi lány?

A nevetés jó dolog, így már írható egy jó pont a számlámra, a kamuzás mellé is. Egy időben anya azt mondta, olyankor, mikor hazudok, puha az orrom. Aztán rájöttem, hogy ő is hazudik, mert mindig puha az nózi.
- Szerintem biztos, hogy van ilyen, csak lehet, hogy nem itt - közöltem bizonytalanul visszasandítva a fókák ketrece felé, majd ismét Majára. Aztán persze figyeltem, mert nem csak őszintének, de udvariasnak is kell lenni, ezt a nagyi mondta mindig. Rá jobban hajlamos vagyok hallgatni.  - Megígéred nekem, hogy nem leszel undi, buta lány? Akkor én is megígérhetek valamit...

Mert ugye az undi kiscsajokat megcsókolják, a jókat meg feleségül veszik. Legalábbis a papa ezt mondta. Meg hogy tigris lesz belőlük, de ezt nem igazán értettem. Akkor a mama nem volt jó lány, mert még mindig nem csíkos.  
Még éppen feleszméltem a kérdésre, majd heves fejrázásba kezdtem, miközben leraktam őt a tappancsaira. Ő még kicsi volt és aranyos, az teljesen más, ilyenkor még nem bántják a kicsi lelkem.
- Nem, te most néztél velem vidrákat és nem hajoltál furin az arcomba. De te amúgy is kicsi vagy - állapítottam meg, mintha egyértelmű lenne, hogy ha kicsi, akkor nem lehet undi. Pedig vannak olyan lányok is, és olyankor sírnak a bébinyuszik.
A lelkesedés szinte már önmagában válasz volt, szóval intettem a fejemmel, majd az első padhoz sétáltam vele és letérdeltem, hogy a padról a nyakamba tudjon ülni. A mama nem fog megdícsérni a koszos térdemért, de addig még lesz egy edzőtábor, sosem kell megtudnia, hogy lett a fehér nadrág sötétszürke.
- Persze, szabad, csüccs fel, aztán menjünk! Nem akarlak bajba keverni.
Amúgy meg én nem vagyok olyan hátfájós - közöltem, ha kellett, segítettem neki feltápászkodni, majd elmosolyodva lassan felkeltem. - Kapaszkoodj!

Ahhoz képest, hogy anno mennyire nem akaródzott neki az az egy, most közölte, hogy szereti őket, mire halványan elmosolyodtam. Szeretem, mikor ki tudom szélesíteni egy lány világképét. Elég elfogadó lett hirtelen a ruhákkal szemben.
- Hm, mondjuk a jövő héten? Persze, csak ha nincs fontosabb dolgod, türelmes vagyok, tudod... - közöltem szórakozottan piszkálgatva a karomon fityegő bilétás kis láncot. Most már nem mindig volt rajtam, hiszen azóta kaptam egy egyszerűbb darabot, ami ugyanúgy Majához kötött, csak kevésbé volt veszélyes a pályán. Mert ugye vagyok elég csökönyös, hogy ne legyek hajlandó semmi ilyesmit levenni, ha nem világbajnokságról van szó.
Éppen eleget futottam már Volt után, ma nem volt hozzá semmi affinitásom, főleg nem színesen.
Aztán magamat is elképzeltem, ahogyan egy pillangó díszeleg rajtam és grimaszoltam egy nagyot. Nem, ez még mindig nem pálya, bármennyire nem szeretem sérteni az alkotói szabadságot Maja részéről. Szóval még gondolkoztam pár pillanatig, mielőtt bólintottam volna.
- Aha, egy cikeszt. Piros szárnyú cikeszt - közöltem elégedett bólogatással. Ki nem szereti a cikeszeket? A varsói lakásban nekem volt egy, ami a befőttesüvegben csücsült, noha nem én fogtam meg. Nekem fogták, részletkérdés. Közben tovább simogattam Voltot, hogy nehogy bepánikoljon, mikor Maja festeni kezd rá. Eddig elég jól ment, nyugalom volt. Csak egyszer nézett fel, akkor is csak így "anyuka mit csinálsz?" érzés sugárzott a tekintetéből.
- Ha minden igaz, az első vagy második fürdésig. Szóval Voltnál akár hetekig is, ha nem tesped bele megint a sárba - grimaszoltam kicsit, majd felnevettem halkan.

Azt hittem teljesen egyértelmű, hogy nem ígérek bele a vakvilágba. Magamnak szoktam, de azt halkan teszem és általában négy fal között, nem pedig egy rakás vidrának. Szóval rántottam egyet a vállamon.
- Persze, hogy neked. Miért, minek tűnik, kivel beszélgetek? - kérdeztem enyhén értetlen fejjel. Figyeltem, ahogyan a bal kezét ünnepélyesen felemeli és halványan elmosolyodtam, mikor megígérte, hogy nem lesz undi lány. Helyeslően bólintottam, hogy hát igen, az elég fúj, majd elvigyorodva a jobb kezem a szívemre tettem. - Cserébe megígérem, ha nem leszek buta, bunkó fiú, majd esetleg térden csúszva kérem meg a kezed.
Még egy kicsit fel is nevettem az elképzelésre, mert ugye én nem olyan fiú vagyok. Egész biztos, hogy én soha nem fogok megházasodni. De persze, ha ő nem lesz buta lány, én is lehetek okos fiú, aki nem bántja lelkileg.
Nem egészen egy dologról beszéltünk, de oda se neki. Előbb-utóbb ő is nagyobb lesz, még elég pöti egy kislány.
- Nem, tényleg nem láttam, de mondom, megkeressük, ha ráuntál a macikra. Én még ráérek. - Mert ugye úgy szólt a megállapodás, hogy délután kettőig kell mézelődni és még nem volt annyi idő, dél felé járhatott talán. Akkor meg kimaxolom a jegyem, körbemászkálok egy kislánnyal a nyakamban.
Szóval hagytam, hogy  nyakamba másszon, majd feltápászkodtam a földről és már indultam is, hogy közelebbről megnézzem magamnak a jegessmacit.
- Örülök, sok munkám van benne - bólogattam egyetértően, majd hagytam, hogy kapaszkodjon és figyeltem a jegesmacikat. - Azt tudod, milyen ruhája volt a nagypapa kinézetű nagypapádnak?

Megegyeztünk, hogy én is jó leszek, meg ő is, sőt, hogy ha tényleg betartja, akkor esetleg majd meg is kérem a kezét. Mert hát ha ő egy édes lány és a többiek meg nem, akkor miért kéne másikat keresnem? Majd visszajövök, jól megkérem a kezét és élünk boldogan. Gondolom?
- Nem tudom, nem szoktam meséket nézni, nem igen van időm rá. De majd a következő találkozás előtt bepótolom a dolgot, amennyire lehet - bólogattam aprókat és komolyan is gondoltam. Majd nézem a furi disney bigyókat, anya még úgysem ábrándult ki belőlem eléggé.
Érzékeltem azt a bizonyos csalódottságot szóval az ajkamba harapva sunytam le kicsit a fejemet, majd gyorsan korrigáltam is, mielőtt még komolyabban bedurcázik.
- Öm... hát, ha nem zavarok... persze - biccentettem aprókat ismét, kis sóhajjal, majd inkább az állatkákat figyeltem. Aztán csak észrevettem, hogy itt a bácsi, akire illik a leírás és halványan elvigyorodva hívtam fel rá a kishercegnő figyelmét is, hátha kapásunk van. A jegesmacikat úgyis túl sokan nézegetik. Nekem is elegem lenne, ha minden nap így bámulnának rám.
Leraktam Majust a nyakamból, de nem szándékoztam eltűnni a tömegben, helyette lassan utána baktattam és bemutatkoztam a bácsinak is, nehogy nekem udvariatlannak nézzen. Én jó fiú vagyok.
- Csókolom...

- Hát, nem tudom, ez nem csak rajtam múlik, én messze lakom innen - közöltem kissé a hajamba túrva, mert hát Varsó akárhogy is nézzük, nem a szomszéd falu. Én pedig még nem vagyok elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül hoppolgassak. Pedig én próbáltam megértetni a szüleimmel, hogy ez bizony fontos a részemről.
Közben meginvitált, hogy igazán piknikezhetnék vele, szóval kénytelen voltam belemenni, még ha ez azt is jelentette, hogy este extra felülésekkel kell majd búcsúztatnom a napot. Mert hátha egy lány szépen néz rád, akkor be kell adnod a derekadat, nincsen mese.
- Nincs más dolgom, majd táborozni indulok, de még maradunk egy darabig az állatkertben, szóval végül is ráérek... - közöltem kissé vonakodva, de attól még én akartam a dolgot. Aztán megjelent a papa, aki nem igazán volt elragadtatva tőle, hogy a hölgy elkalandozott. A kéznyújtásra halványan elmosolyodtam, mert csak nagyon ritkán szoktak privát emberek nem gyerekként kezelni.
- Lewy vagyok. Vigyáztam a hercegnőre, míg körbefutotta az állatkertet - jegyeztem meg elbűvölő mosollyal, hátha kicsit megenyhül az amúgy sem túl harapós bácsi. - Ne mesélje? Szerintem se. Azt mondta huszonnegyvenhat éves koráig ne házasodjon, én pedig megígértem neki, hogy majd térden csúszva kérem meg a kezét, ha nem lezs buta lány.
Közöltem a leendő családtaggal széles mosollyal, majd ledobtam magamat a fűre.

Pár pillanatra eltöprengtem, hogy a Balatont vajon eszik-e vagy isszák, de aztán felrémlett, hogy a nagyiék mellette laktak és ezért összepréseltem az ajkaim, mielőtt megráztam volna a fejemet.
- Nem, annál egy kicsit messzebb. Varsóban, Polska...ban - gondolkoztam el egy kicsit, hogyan is kéne mondani, de aztán elengedtem a dolgot, mert rájöttem, hogy már mindegy neki. Ritkán kavarodok bele a mondatokba, de akkor nagyon durván.
A kérdésre aprókat bólintottam, mert én viszont ott szoktam aludni. Elég nagy voltam hozzá, már hét éves korom óta mindig ott aludtam és hát, évi többször is mentem oda.
- Vidra és jegessmaci -   ingattam meg egy kicsit a fejemet, hogy nem, nem a teve volt a mai nap sztárja. Aztán sikerült egy egészen kicsit kiakasztanom azzal, hogy közöltem, hogy márpedig én elveszem a kicsilányt, de összességében támogatta a projektet... Azt hiszem.
Én is ledobtam magam a lány mellé és szép mosollyal figyeltem, ahogyan elkezdett kipakolni és a szemem felcsillant a karaizé hallatán. Szóval türelmesen vártam, amíg kipakolta a táskát és az adott tasira böktem.
- Az karamella? - kérdeztem és amennyiben felajánlotta, hajlandó voltam kettőt kivenni és elrágcsálni. Bocsánatos bűn, mert rettenetesen szerelmes voltam bele. - De ne tessen a lelkére venni. Sokat edzek, hogy ne fájjon.

Szinte biztos voltam benne, hogy nekem szól a kérdés, szóval kis hezitálást követően lassú bólogatásba kezdtem. Igazából nem volt baj vele, aranyos volt, nem kért szinte semmit, csak hogy mutassam meg neki, hol vannak a vidrák. A többi már grátisz volt hozzá, nem ő kérte.
- Aha, persze, hercegnős volt - jelentettem ki magabiztosan, párat biccentve, majd rántottam egyet a vállamon. Arra a látványra, hogy a karamellát kissé bénázva kibontja, nagyon akartam nevetni, de helyette inkább köhögtem egyet és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. Igazából aranyos volt tőle.
- Ühüm,  szeretem. Igazából az egyik kedvencem - közöltem elégedetten kibontva egyet és már rágcsáltam is, a pillantásomat én is a jegesmedvékre szegezve, mert legalább a kilátás jó volt. Innen én is jobban láttam őket, mert nem akart egy kisnyugdíjas sem megölni és megetetni a macikkal. - Köfönöm nem.
A szám tele volt a ragacsos édességgel, de kénytelen voltam megelőzni a bajt, azaz a még több felülést. Halkan felvihogtam, ahogy elképzeltem, hogy a bácsi mondjuk a lámpafelengedős partyn egy lánykával a nyakában csápol és jön az agresszív mama és lecsapja.
- Azt hittem egyértelmű. Ha már nagyobbak leszünk és én kevésbé elfoglalt,
megkérem a kezét! - és még csak a szemem sem rebbent, ahogy ezt előadtam nekik, mert én így gondoltam. Még ha a kishercegnő úgy is tartotta, hogy nem találkozunk többet. - Azért Varsó nincs olyan messze... vagyis hát... meg tudom oldani.

Nem is értettem, mi olyan fura a hercinőben, mert az unokahúgomat is ugyanúgy le szoktam hercegnőzi, amikor nem viselkedik úgy, mint az anyai nagyi, aki egyszer csak furcsa hobbikat vett fel és a családdal is érdekesen kezdett viselkedni. Mert ugye ő fiatal. Nem értettem Rózi nénit, de ő kellett érezze a szánsájnt.
- Tak. Aham - bólogattam kis mosollyal, mert igen, én az előbb tényleg azt mondtam. Talán titkolnom kellene?  Szóval én csak nyammogtam ott a vajkaramellán nagy boldogan, hallgatva, ahogyan hupog a zacskó és a papa fogai alatt hangos sercegéssel pusztul a nápolyi. Nem tudom, lehet, hogy talán túlságosan is figyeltem, de hajlamos voltam rá, hogy csak a hangokra figyeljek. Goromba gurkók!
A karamellástej olyan luxus volt már reggelire, amit nem szívesen engedtem meg magamnak, a cikóriakávé is csak akkor fért bele, ha éppen nem volt más, de akkor is inkább vízzel. Bizony.  Nincs rosszabb a vizes macis kávénál, pedig elvileg a háborúban is ilyet ittak. Nem akarok háborút. Nincs cukor, tehát nincs karamella. A nő bámulását inkább ignoráltam látványosan, még a szemöldököm is felvontam, hogy most mégis mi baja, aztán inkább Maját figyeltem.
- Nem azért csináltam, amúgy sem volt semmi dolgom, nem okozott gondot. És mi az, hogy vár rám? Az is kész csoda lesz, ha pár hét múlva emlékszik rá, hogy nem magával volt. Az unokahúgom is ilyen. Persze, nem azt jelenti, hogy nem tartom be a szavam, csak... megjegyzés - sunytam le a fejemet, majd a hajamba túrtam és egy tincset kezdtem piszkálni kissé zavartan. Legalább addig sem történik semmi katasztrofális.
A nem tudsz repülni más esetben szíven ütött volna, most is éreztem a mellkasomban azt a rossz csomót, de visszanyeltem, mert hát, végül is nem tudhatta, hogy nekem ez az életcélom.
- Hát, ha addig ki nem megy a kicsi fejedből, én várok... - vontam egy aprót a vállamon, miközben pár szál füvet tépkedtem apróbb cafatjaira. Nem vártam, hogy bármit megígérjen, csak... igyekeztem reálisnak lenni, mert a papa  mindig azt sulykolta.

Azért az biztató volt, hogy a papa közölte, hogy szerinte a kislány próbálkozni fog, mert megígérte. Sok embernek még ez sem jelent túl sok mindent, ez meg elég szomorú.  Legalább a családon belül, ha valaki megígér valamit, akkor azt betartja.
- Örülök, hogy jól érezted magad - mondtam halkan, mert hát nem kell világgá kiabálni, hogy tudok normális is lenni. Az nagyon ijesztő lenne, főleg anyám számára, mert ugye ő évekkel ezelőtt elvesztette a fonalat a nevelésemben.
Szóval ő is ott bizonygatta, hogy majd emlékezni fog, semmi baj, én meg csak mosolyogtam magam elé, hogy remélhetőleg tényleg így lesz és nem készít ki teljesen. A néni lassan tovább settenkedett, én meg kis mosollyal ingattam meg a fejemet, hogy hát nem, nem kell vele foglalkozni, akármilyen csúnyán néz is.
A jó nagy feje lesz dologban nem igen hittem, mert hát kinek van akkora feje, hogy nem tetszik az embernek? Leginkább fiúknál fordul elő, akkor is csak azért, mert kövérek.
Szóval ahogy ott csücsültünk, elég békés volt minden és lehetett látni a macikat és nyugi volt. A kérdése meg teljesen abszurd.
- Hát, igazából már azelőtt kerestek, hogy veled találkoztam... de még nem találtak meg, szóval nincs gond. Tudod, én már nagyfiú vagyok.
Azzal bocsánatkérő pillantást vetettem a papára, amiért ilyet tanítok az unokájának.

A karamellát csendesen rágcsálva figyeltem a medvéket, mikor a kishölgy elkezdett zörögni ismét a kavicsaival. Azokkal a kis kövekkel, amik miatt találkoztam vele, szóval csak követtem a pillantásommal, hogy most mit is csinál velük. Lassan átmerte őket a táskába, majd felém hajolt, mire kissé értetlenül vontam fel a szemöldökömet, de hagytam, hogy felfelé fordítsa a tenyerem. Aztán az ujjaim a kis kavicsok köré zártam és gondosan a zsebembe csúsztattam őket, hogy el ne tűnjenek.
- Köszönöm, hercegnő - mosolyogtam rá, majd kérdő pillantással a papájára, hogy mik nem történnek! Kavicsokat kaptam egy lánytól, aki aranyosnak tart. Elkezdődik az élet?
Az eltűnésem nem véletlen volt, még csak nem is kértem engedélyt, hanem míg eltűntek a mosdó feneketlen bugyraiban, szépen szedtem a sátorfámat és felszívódtam a tömegben. Nem akartam megnézni a madárházat, épp eleget láttuk a kabalákat kviddicsen, nem kell több madár!
- Neeem, én tudom hol vagyok, azt is tudtam, a többiek hol vannak és nem akartam oda menni. Öm... régebben nem akartak elengedni edzésre, de rájöttek, hogy ez nálam nem megy semmire, ezért általában nincs süti, ha elkallódom. Szilvás süti van otthon. Utálom a szilvát és így a nagyi sem bántódik meg - vezettem le a dolgokat, viszonylag gyorsan és tömören. Mert ugye ki akar balhét, ha akár meg is úszhatja? Win-win.
Figyeltem a kis eszmecserét, majd vettem egyet a vaníliás karikából és elgondolkozva kezdtem rágcsálni.
- Hm, tényleg nem rossz... Vonattal mentek? Az vicces, de a mama nem szereti, ha vonatozunk. Szerinte túl lassú... - biggyesztettem le az ajkamat kicsit.

A mai nap nem akart véget érni. Egy köcsög szerda volt, gyakorlatilag. Nem elég, hogy tegnap elaludtam a suliban és későn estem haza, mert valami rellonos nőcit tereltem vissza az ágyába, ma sem sikerült este hét előtt hazakeveredni.
Szóval edzés után lezuhanyoztam és viszonylag hamar, talán tíz-tizenöt perc alatt már az utca végén ácsorogtam. Összességében ez az utazás nem hosszú idő, de mindig kimerít, legalább annyira, hogy öt percig csak tespedjek a kanapén és arra se vegyem a fáradtságot, hogy pislogjak. Csendes léptekkel vágtam végig az utcán, igaz még világos volt, voltak akik a kertben bütyköltek, de a szomszédok nagy része már nem foglalkozott azzal, mi történik az úton. Pókerpofival intettem a szomszéd néninek, aki visszaintegetett, majd belöktem a kaput és átvágtam az előkerten. A kis festett virágok láttán majdnem elmosolyodtam, de helyette inkább a kulcsommal kezdtem babrálni, míg meg nem találtam azt az egyet, ami nyitja az ajtót. Viszonylag halkan sétáltam be, mert nem tudtam, a család melyik része van ébren és melyik alszik.
- Hahó? - pillantottam körbe érdeklődve, miután megszabadultam a cipőmtől és a táskámmal befelé indultam. A megszólítás nem volt túl hangos, de épp eléggé ahhoz, hogy nem sokkal később a körmös tappancsok hangos karistolással szántsák a folyosót. Volt szinte ledöntött a lábamról, én meg a fejét dörgölve mosolyodtam el kicsit. - Hol hagytad anyádat, kölyök?
Aztán pár másodperc dögönyözés után sétáltam is tovább, hogy lepakoljam a cuccomat a szobában. Volt inkább valami kis fehér cuccot rágcsálva foglalta el magát. Elég ismerősen nézett ki, de egyelőre csak le akartam tenni a cuccaim.

A nem olyan kicsi, szőrös baba körülbelül három másodperc alatt gyorsul százra, ha arról van szó, így nem csoda, hogy majdnem kiugratta a térdemet a helyéről. Annyi volt a szerencsém, hogy tettem oldalra egy fél lépést, mielőtt tényleg meggyilkolhatott volna. Épp hogy csak elengedtem a kölyköt, aztán jött is a zaj a konyha felől, mintha valaki egy edényt hajított volna neki valaminek, szóval kis grimasszal pillantottam arra, majd letettem a táskám, mielőtt komolyan útban lenne.
Jól is tettem, mert nem sokkal később Maja is becsapódott, én meg zavart mosollyal  az arcomon nyertem vissza az egyensúlyom. A karom a dereka köré fonva nevettem fel halkan és megingattam a fejemet.
- Mérges? Te? Voltra? - kérdeztem, mert egyre kevesebb realitást érzékeltem a mondatban, ahogy kibuktak a szavak a formás kis száján. De igazából nem is volt akkora marhaság, mert ahogy Volt meglátta, tüntetőleg hátat fordított és a fehér kis vacakkal együtt az útjára indult. - Persze, hogy az vagyok. Edzés volt. Mindig az vagyok, ismersz.... Iiiiiigen? És ez... baj?
Eddig nem érkezett tőle panasz a tusfürdőmre, amit nem is váltottam ezért és nem is igazán értettem a kijelentés lényegét, ahogyan azt sem, hogyan jutott ez az eszébe a vacsoráról. Viszont közben el is veszett, szóval kissé értetlenül bámultam utána, de aztán elengedtem a dolgot és inkább bevittem a cuccomat a szobába. Már éppen Volthoz indultam volna, hogy kicsit megdögönyözzem mégjobban és elvegyem a fehér bigyót tőle, mikor ismét hallottam a drága nejem hangját.
- Nekem? Édes vagy. De várjunk... te vásároltál? Öm... nem volt rossz, sokkal jobb, mint a tegnapi. Neked? - kérdeztem, miközben a konyha felé indultam a fehérkével a nyomomban és a hűtőt kinyitva láttam meg a kék csodát. Nem sokat hezitáltam, mire komolyabban átgondolhattam volna, hogy ez most kell-e nekem, már ittam is.

A halk dúdolást nem különösebben vettem figyelembe, mármint ez olyan lány dolog volt, vagy csak úgy érezte, szívesebben élne egy filmben, ahol mindig van háttérzenéje. Azt mondjuk megértettem volna, mert nekem is lehettek volna olyan menő edzéses jeleneteim, ami alatt ACDC szól. Így meg? Hát, legfeljebb, ha magammal vittem a kis elemes cd-lejátszóm.
- Nem, nem szeretem. Olyan fura mellékíze van és karácsonykor is mindig azt erőltetik. Öregnek érzem magam tőle - közöltem felhúzva az egyik térdemet és átkaroltam azt, az államat rátámasztva. A gesztenyével nem volt bajom, azt szerettem, főleg sülten vagy főve. Az volt az egyetlen dolog, amit szerettem a karácsonyi vásárokon a... jó, ez hazugság, elég sok dolgot szerettem, de leginkább akkor, ha nem anyámékkal mentem, hanem egyedül. Vagy a papával.
- Busz? Sosem buszoztam, furin hangzik. Ha a csapattal megyünk, akkor mi mindig... öm... gyalogolunk. - Mert ugye hogy is hangzana, ha azt mondanám, hogy beállunk a kandallóba és hopp-porral utazunk? Nem hiszem, hogy hinne nekem, ráadásul a minisztériumiak nem is dicsérnének meg. A bácsi közben fotózgatott, az egyiken még épp időben vettem észre, hogy a kezem diszkréten felemelve túrjak a hajamba, így a kezem kitakarta az arcom abban a pillanatban, mikor kattant a gép.
- Nem, nincsen, csak ő ilyen furcsi. Gondolom... autóval gyorsabb és azért akarja minden áron elkerülni a vonatozást.- És még csak nem is hazudtam olyan nagyot. Anya autóval jött, csak én, meg a mama jöttünk hopp-porral és ha megyek a táborba, engem is autóval visz. - Kísérleti lények?

A komor pofi és az, hogy ő mérges a gyerekre, nem igazán vallott Majusra, szóval nem is tudtam hirtelen hová tenni, így inkább elengedtem a dolgot, mielőtt kérdezősködni kezdenék. Azért láttam ám a szúrós pillantást, amit  vetettek egymásra!
- Kezdhetem a sütivel, ugye? - kérdeztem felcsillanó pillantással, mert hát... ismert, ez így volt rendjén. A nemre is ugyanolyan higgadtan reagáltam volna, de azért reménykedtem a pozitív válaszban. Megszokta már a szervezetem, ha azt a cukor adagot utólag viszem be, felpörög, vagy összeomlik, süteménye válogatja. A kis kijelentésén azonban felvontam az egyik szemöldököm, majd halkan elnevettem magam. - De cica! Csak nem hiányoztam? Te is nekem, de tudod, mennyire gázul érzem magam, mikor latyak víz vagyok és megölelsz. Nem miattad, csak ez a "eh, miért nem zuhanyoztam?". De ne rajtam múljon... legközelebb majd hazajövök edzőcuccban.
Ő eltűnt és valamit pakolászott, meg talán még a fehéret is begyűjtötte, míg én a konyhában fosztottam ki a hűtőt. Azaz, hogy megszereztem a kék lötyit és legalább a negyedét megittam egy körben. Imádtam, főleg, mikor hideg és nem kell vele arcot mosnom. A döbbenetem viszont afölött, hogy Maja vásárolni volt, egyszerűen nem akart elülni.
Közben harcba keveredett a gyerekkel, aki morcos nyüszítéssel intett búcsút a kis műanyagnak, én meg vártam, hogy Maja lepakolja magát az asztalhoz. Mert hogy közben én is leültem és figyeltem elégedetten. Az imént leegyeztetettek szerint jártam el a süti ügyében, de közben persze aktív hallgatóságnak bizonyultam.
- Ühüm... az nem túl sok. Nálunk sem történt túl sok minden, a gurkó, amivel gyakoroltak, kicsit elszabadult és most van egy zúzódás a bordáimon, itt valahol hátul... de már nem érzem! Szóval minden rendben van - ilyenkor szerencse, hogy nem élesben nyomjuk, tehát a lasztik nem olyan vérmesek. Most éppen rakhatnának össze. - Finom a süti.

Végül inkább fegyverszünetet kötöttek a gyerekkel, hogy nagyobb nyugalom legyen. Sőt, még abba is beleegyezett, hogy előbb egyem meg a sütimet, bár ez nem volt meglepő, Maja nem szokott problémázni a dolgaimon. Főleg nem azokon, amik régebb óta voltak az életem részei, mint ő maga. Mondjuk az fura is lenne, de sok nő próbálta már, szóval közben meg mégis érdekes.
Nem is vettem leszúrásnak a kis nyönnyögését, csak észrevettem, hogy jobban örülne, ha mondjuk korábban itthon lennék, ez pedig megint csak tipikusan Maja dolog volt.
- Nem, igazából nem gond, csak megszoktam. Volt olyan barátnőm, aki behisztizett miatta, mert minek van takarítónő, ha én edzőcuccban jövök haza! - horkantam fel, majd értetlen fejjel rántottam egyet a vállamon. Valahogy nem értettem az összefüggést a dolgok közt. Attól a tudattól, hogy én nem zuhanyoztam, nem fog rögtön megkoszosodni a ház is.
Közben eleveztem a konyha felé és enni kezdtem, mellékesen megemlítve a gurkós incidenst, majd a kérdésre megdermedtem. Feltartottam a bal kezem, a mutatóujjam kinyújtva, majd kihúzva magam köröztem egyet mind a két vállammal hátrafelé, szinte pontosan egy időben. Elég nagyot recsegtek a csontjaim, hatalmas összhangban, nem volt egészséges hangja.
- Egyiket sem. Tudom, hogy tudod, csak megállapítottam - mosolyodtam el. Az igazság az, hogy telenyomtak fájdalomcsillapítóval, mert vinnyogtam miatta egy sort, leginkább azért nem éreztem a dolgot. Aztán utána, mikor végeztem az evéssel, várakozva pillantottam rá, hogy mégis miről maradtam le a napokban.
- Jó... baj van? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet kissé. Nem szokott ő ilyen vásárlós, dolgokat mutatós lenni, bár nem tudom, nem olyan rég óta feleség. - Deee persze. Itt vagyok.