Mostanság elég sok tennivalóm akadt. Elég, ha azzal kezdjük, hogy neki kellett állnom tanárként az óravázlatoknak, de erre még ráhalmoztam egy pár dolgot pluszba. Olyanokat, mint extra edzések a Német kupa miatt, kiköltözés a kollégiumból egy házba, amit hajlamos voltam a szülinapom után nem sokkal felvásárolni és óóóó! Már majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy büszke apuka lettem!
Az új ház még meglehetősen idegen volt, ha azt nem vesszük, hogy a fénykép-post-it-szívecske kombó egyből kikerült a szobám falára. Egy kellemes, fehér fal volt, mélykék plafonnal, amin az apró fénypontok az égbolt hangulatát adták vissza. A festő éppen tegnap fejezte be és azóta vissza is ment Berlinbe, a pénzem egy mások számára ijesztő mennyiségével. A cuccaim egy nagy része még dobozokban pihent szanaszét a lakásban, de a legfontosabbak már a helyükön voltak: az ágynemű, a dvdk és pár felsőm is hasonló sorsra jutott. Volt első dolga az volt, hogy összerágott egy széklábat, majd a kanapéra fészkelve elaludt az ölemben.
A kopogásra kaptuk fel mind a ketten a fejünket és gyorsan ki is kapcsoltam a tévét, letéve az ebédem maradékát is a kis asztalra. A csöpp már éppen azon gondolkozott, hogy belenyomja az orrát és heves nyammogásba kezdjen, de helyette felnyaláboltam és a hajamba túrva kicsit rendberaktam azt.
Ezek után az ajtóhoz érve mély levegőt vettem és kinyitottam széles mosollyal az arcomon.
- Hello, anyuci - közöltem elbűvölő mosollyal, éppen annyira nyitva az ajtót, hogy az ölemben csücsülő szőrgombóc ne látszódjon, de ő persze egyből kidugta a fejét és heves tanulmányozásba kezdett. - Gyere be...

Nem volt nehéz kitalálni, ki is áll az ajtó túloldalán. Nem sok embernek adtak ki a címet és ezen belül egyedül egyet zaklattam, hogy hahó, amúgy mi lenne, ha meglátogatna ma? Nem feltétlenül csak a lakás miatt, de a bundást mégsem emlegethettem fel. Nem bírt volna ki tíz percet sem otthon a fenekén.
A megszólításra bután nézett, mire elnevettem magamat. Egyelőre nem volt tervben, hogy esetlegesen tényleg anyává tegyem, nem értettem mit stresszel itt.
- Nos, igen, első gyerek nehézségei. Gondoltam, ha már egyszer apja van... - horkantam fel, mire Volt egy pillanatra bután nézett rám, de aztán ismét heves kapálózásba kezdett a mancsaival, hogy közelebb kerülhessen Majához. A csók inkább lett futó puszi, mert igényeltem volna a figyelmét ellenkező esetben, így viszont hagytam, hogy kutyázzon. A kicsi azonnal a leányzó kezének nyalogatásába kezdett, én pedig elégedetten állapítottam meg, hogy szimpátia van, kölcsönösen, akkor pedig minden rendben van.
- Mint látod, haza. Igen, végleg. Nem, nem az enyém, a miénk. Mondom, hogy marad! Volt, bármily meglepő is - adtam választ a kérdésekre, már-már majdnem kisebb monotonitással, hogy aztán változtassak a kiskuszi fogásán és kissé felé nyújtsam. - Szeretnéd megfogni?
Azt hiszem, hogy erre már előre tudtam, mit fog mondani, de éppen ezért is ajánlottam fel. Éppen annyi joga volt taperászni a kis szőrmókot, mint nekem. Nem magamnak vettem.

A kérdésére csak megvontam kicsit a vállamat halvány mosollyal, talán egy egészen kicsit az arcomba tolult a vér, ami szokatlan volt, de ezen kívül igyekeztem lazán kezelni a helyzetet. Évek óta szerettem volna egy kutyát, mert a legutóbbit még otthon tartottam, lehettem vagy tizenhárom éves. Most pedig egy ilyen pici szőrmóknak kellett minden lépésére figyelni.
- Az előbbi egészen biztos, az utóbbi rajtad áll - közöltem végül, megköszörülve a torkomat. Az ezzel egyedül a baj, hogy az ember igen nehezen tud laza maradni, mikor egy ilyen pici, de meglepően energikus fehér szőrkupac elkezd a lábaival kalimpálva sztrájkolni, hogy ő meg akarja nézni közelebbről a lánykát. A kérdésére pár másodpercet hezitáltam, de aztán aprókat bólintottam. - Valahogy úgy... Nekem legalábbis tutira van egy.
Alapvetően roppant bájosan tudott nyünnyögni a kutyusnak és az ölelést sem bántam, csak nem volt szabad kezem, hogy viszonozzam, mert az aktív mozgással már nem volt elég csak a jobb kezem. Szóval az arcom döntöttem csak kicsit féloldalasan a hajának.
- Nem tudom, elővigyázatos? - nevettem fel kissé, miközben a haját óvatosan elpakoltam az útból, nehogy a gabalyodásos művelet megint megismétlődjön. Igazából jobban járt volna, ha összeköti, de már mindegy volt. Az egyik kezem finoman a derekán pihentettem, a válla felett vetve egy pillantást a kölyökre, de úgy tűnt, minden rendben van. - Örülsz?  
A kérdést egy puszival toldottam meg a vállára, de azt hiszem, már kaptam választ.

Igen édesen pillogott rám, én pedig nem bántam, örültem, hogy pár nap óta először ismét találkozom vele. Nem viseltem már jól egy ideje a hiányát, legyen szó egy-két napról is, arról nem is beszélve, ha esetleg éppen edzőtábor készül a képbe jönni. Ez ilyen, a hivatalosság nagy átka, hogy nem nyöghetem be: "Bojarski most nem ér rá, kutyát kell sétáltatnia". Nem igazán nézik el.
A nekünk szócskára lágyan elmosolyodtam és egy puszit nyomtam a homlokára és úgy éreztem, most már rendben lesznek a dolgok. Ő is imádta a kis csöppséget, ugyanúgy, ahogyan én és azt hiszem, bátran mondhatom, hogy meg fogunk birkózni a feladattal.
- Nem attól féltem, hogy kárt teszel benne, te zizi. Csak nem voltam benne biztos, hogy meg akarod ölelgetni, rád erőltetni meg nem fogom. Hát nézd meg milyen aranyos... - a hangom a szokásosnál enyhén mélyebb, már-már az az abnormális gügyögés volt, amivel a pasik a babákat szokták szórakoztatni, szóval kitört belőlem a nevetés pár pillanatra. Ha pár évvel ezelőtt láttam volna a mostani retardált énemet, lehet, hogy soha nem jövök Magyarországra. Vagy téptem volna a lapokat a naptárból, mikor jön el a nap, attól függ, éppen milyen napomon talált volna meg a látomás. - Poooont ezért. Anyád így is meg akar ölni, asszem. De jól elvoltunk, néztünk mesét, meg aludtunk a kanapén.
Meg ebédeltünk volna, ha nem alszom el, de az kicsit nem jött össze. Azt hiszem, kicsit sűrűre tábláztam mostanság a napjaim? A kérdésre amolyan "komolyan?" fejjel meredtem le rá pár pillanatig, aztán a hajamba túrtam és a nappali felé indultam.
- Leginkább sehogy, csak az van kint, ami eddig kellett. De persze, gyere, megmutatom a helyet. Tudod hozni? - Annyira nem volt nehéz a vakarcs, de azért nem akartam, hogy esetleg mégis megerőltetőnek érezze a dolgot. - Amúgy is van négy jó lába.

Jó, így visszagondolva tényleg eszembe juthatott volna a tücsök, meg a légy, nem is beszélve szerencsétlen siklóról, akit nem vihetett be a lakásba. De ugye nem lehetek akkora zseni, hogy egyből minden beszáguldjon a buksimba. Gondosan szelektált gondolataim vannak, különben a pályán is káosz lennék.
Elborzadva meredtem pár pillanatig Majára, mintha azt mondta volna, hogy a quadpot jobb, mint a kviddics, majd összefontam a karom a mellkasomon.
- Nem, macskát nem! Ameddig én itt lakom, biztosan nem - közöltem már-már durcásan, de aztán ránéztem Voltra és inkább elmosolyodtam szélesen. Annyira édes volt, hát most... hogy lehetett volna nem szeretni? Még azt is elnéztem neki, hogy az én nőmet nyalogatja, senki nem mondhatja, hogy nem szeretem...
- Öööö, nem tudom? Talán nem akarja, hogy elköltözz. Nem mondtad neki, hogy csak a lakást jössz megnézni? - néztem kissé értetlenül, mert hát pontosan előttem volt a jelenet, ahogyan Veszna agresszív pakolásba kezd visszafelé, Maja meg egy idő után már csak rebegteti a szempilláit, hogy most mi rosszat csinált? Olyankor csak megölelgetném és közölném, hogy naaa, életem, semmi baj, nyugi van.
Közben befelé kalauzoltam, hogy nehogy azt mondja nekem, hogy nem mutattam meg a lakást. Felajánlottam azt is, hogy hozom a kölköt, de egyelőre azt mondta, hogy szívesen hozza, amit nem is bántam. Jól álltak egymásnak, határozottan. Már majdnem annyira, mint nekem a vörös mez a fehér nadrággal. Talán még egy fifty-fiftyben is kiegyezhetünk.
A nappaliban volt egy bazinagy fehér kanapé, ahol kényelmesen el lehetett terülni és jó rálátás volt a tévére, ami mellett fel voltak polcolva azok a bizonyos dvd-k. Itt volt a sarokban Volt ágya is, amit eddig nem igazán használt.
- Ha gondolod, majd összefirkálhatod a falat, igazából elég sivár, de legalább jó kiindulási alap. Arra egyenesen van a konyha, iiilletve az egyik szoba, meg egy ajtóval odébb fürdő. - Nem igazán siettem sehova, csak szépen lassan mindent. - Hogy vagy, édes?

A kérdésére csak eltanácstalanodott fejjel rántottam kettőt a vállamon. Igazából néha még az sem szokott érdekelni, hogy azzal a hellyel mi van, ahol éppen lakom. A varsói lakásom például belakhatták volna a kojotok, az sem tűnt volna fel, mert nem igen járok arrafelé. Ha meg mégis, akkor is maradhatnak, csak lehetőleg ne lepjék el az ágyamat, mert nem akarok rájuk feküdni.
- Fogalmam sincs, ebben igazad van - bólogattam hevesen párat, de aztán inkább pókerarcot vágtam, mielőtt megint eltúlzom az érzelmek kimutatását a következő meccs után. Nem túl szerencsés húzás.
Valahogy várható volt Veszna részéről, hogy a gyűrű inkább gyanakvást kelt benne, mint boldogságot és ezt meg is értettem. Alapvetően, ha a lányodat eljegyzi egy nála kilenc évvel idősebb pasi, az emberek agyalni kezdenek, hogy hmmmm, vajon terhes? Pedig nem.
- Igen, ez így szokott lenni. Szerintem az én anyám is ki fog akadni, váltig állította, hogy mivel egy seggfej vagyok, egyedül fogok meghalni, meg hogy Jézus és a Karma le fognak sújtani rám. Szerintem megint túl sok volt az ezotv. - jelentettem ki magabiztosan. Anyámnak mindig voltak fura dolgai, mint az is, hogy a konyhában csak akkor csinált valamit, ha éppen ment a háttérben valami. Hogy Jamie Oliver vagy Fűrész, az éppen attól függött, hogy a családi vacsira jelentettem-e be barátnőt. Olyankor általában az utóbbi volt a műsor.
Maja nem sokkal később lehelyezte az ebet, én pedig halvány mosollyal figyeltem, ahogy elrohant a konyha felé, aztán már csak az ütemes lefetyelés hangja hallatszott. Szerintem sok volt megint a nyáladzás.
- Jaj, tudod, hogy értettem - forgattam meg kissé a szememet, hogy aztán a hajamba túrjak lazán, valahogy olyan hiányérzetem volt tőle, hogy nem csináltam. - A tananyaggal? Rosszul. Rengeteget tudnék mondani.
Ezt kínos nevetgéléssel is alátámasztottam, hogy aztán nem sokkal később a dereka köré fonjam a karjaim és gyengéden megcsókoljam.
- Máskor ne tűnj el ennyire, jó?  

Ezt egy aranyvérű, varázsvilágban felnőtt kis szőke libának sosem tudtam volna elmagyarázni. Talán ezért is passzoltunk ennyire Majával, mert képben volt a dolgaimmal és nem kellett mindent magyarázni. Aztán az is lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem lehetett megmagyarázni, az pedig, hogy ő miért választott engem egy normális srác helyett, aki türelmes és önzetlen és korban passzol... lehet hogy pont ebbe illik? Bár részben azt hiszem, hogy ez Czettner apuka hibája, meg azé, hogy lelépett. Ezért még tényleg megérdemelné, hogy alaposan elverjem.
- Talán... Fogalmam sincs, azt hiszem talán az, mindig keverem a kettőt. Melyikek ferdítik a kanalat? - nevettem el magam tanácstalanul, széttárva a karjaim, jelezve a nonverbális kommunikáció részével is, hogy sejtelmem sincs, melyik-melyik. Sosem rajongtam egyikért sem és azt hiszem, ez a jövőben nem fog változni. Ahogy az sem, hogy mindkettőnk családja teljes egészében retardáltakból áll, de még csak nem is zavartattam magamat miatta. Most itt voltam neki, ha szüksége volt valakire, hogy elsírja a bánatát.
- Inkább az, hogy mit ne. Annyi dologról tudnék beszélni... - nevettem fel, de aztán csak megvontam a vállamat. Nem sokkal később inkább a karjaimba vontam és megcsókoltam, kiélvezve, hogy itt van velem. Éreztem az illatát, azt, ahogy hozzám simult, a lélegzetvételét. Az ilyesmi teljesen más, mint mikor telefonon beszélünk. Azt hiszem, az edzőtábor idején meg fogok őrülni. Szélesen elmosolyodva néztem a szemébe, majd finoman megcirógattam az arcát.
- Az a lényeg, hogy most itt vagy. Maradsz, ugye? - kérdeztem a pillantását keresve, reménykedve benne, hogy a válasz igen lesz.
Nem sokkal később apró mancsok kopogtak végig a folyosón és közönség is akadt. Volt a popóját a lábamra helyezve nyomta az orrát Maja vádlijának.

Egy pár pillanatig még gondolkoztam rajta, hogy melyik adó is adja a rohadt kanalasokat, de aztán csak a csávó jutott eszembe a teásdobozról, aztán meg megint az a Herr geller a kanalával. Jobb, ha lapozunk, ezzel csak az idő megy. A fejem kissé oldalra billentve emeltem meg enyhén a szemöldökömet, hogy nocsak, micsoda erős véleménykifejtés! Talán még semmiről nem hallottam ennyire elutasítóan beszélni, szóval széles mosollyal pöccintettem odébb egy hajtincsét az útból.
- Mesélhetsz még, Schatz, szeretem hallgatni, mikor ilyen határozott vagy - kuncogtam fel halkan, egy puszit nyomva a nyakába. Elég ritka volt az ilyesmi a részéről. Talán piszkálásnak vehette,  igazából csak vicc volt nagy részben, de abban nem hazudtam, hogy szeretem, mikor olyasmiről beszél, amit szeret.
A csókkal viszont sikerült meggyőzni, hogy elhallgassak, teljesen jó volt ez így. Kissé lesunytam a fejemet, mert hát nem kellett volna rossz hatással legyek rá, aztán tessék, egyre többet nyúltam le otthonról. És még csak tizenhét lesz! Nagyot szusszantam, mikor már nem éreztem az érintését az arcomon, majd a kezem végigfuttattam a karján, aztán a kézfején és az ujjaim az övéi közé fűztem finoman. Imádtam azokat a hatalmas barna szemeket, amikkel olyan szépen tudott rám nézni - többek közt most is.
- Igaz... csak nem akarom, hogy elmenj - közöltem halkan, de határozottan, végigpásztázva tetőtől-talpig, csak a szokás hatalma volt. A szabad kezem az arcához emelve  finoman végigsimítottam az ajkán a hüvelykujjammal.
Ha Volt nem ezt a pillanatot választotta volna, hogy ismét jelezze a figyelemre való igényét, talán még éreztettem volna is egy újabb csókkal, mennyire nem szeretném, ha megint napokra eltűnne.
- Öhm, Meridát, igen. Ééééés nem, igazából nem sokkal azelőtt kezdtük, hogy jöttél, előtte pakoltam, iiiilletve rendeltem kaját. Akarod nézni? - kérdeztem érdeklődő pillantást vetve rá, majd lemondó sóhajjal elengedtem a nőt és felkaptam a vakarcsot óvatosan. - A szobákat majd később megmutatom, jó?
Igazából az ebédemet sem ártott volna befejeznem valamikor közben.

Ez valahogy eddig kimaradt a szórásból, szóval nem is igazán tudtam róla, hogy ennyire képben van a művészetekkel. Azt viszont tudtam, hogy túl nyuszi hozzá, hogy túl sokat beszéljen egyhuzamban, összefüggően. Nem is akartam ezen változtatni, eléggé szerettem ahhoz, hogy ne zavarjanak az ilyesmik. Kettőnk közül talán én voltam a beszédesebb. Talán.
- Mondtam, hogy okos vagy, de sosem hiszel nekem. Rettenetes vagy - közöltem azzal a tipikus apás hangsúllyal, mikor büszke vagy, de, megpróbálod lecseszni, majd egy laza mozdulattal összeborzoltam a haját. Kijárt már neki, hogy helyretegye valaki.
A szavaira kissé leszegtem a fejemet és csak hallgattam a mondanivalója hátralevő részét hogy mennyire nehéz is ez. Pontosan képben voltam vele, hogy mennyire bonyolult ezt az egészet összeegyeztetni mindkettőnk időbeosztásával, de nem akartam foglalkozni vele. Az ilyesmi csak elbizonytalanít, az pedig az év első napján sem volt túl vicces.
- Persze, érthető, te is tudod, hogy nem... nem azért mondtam, hogy piszkáljalak, csak hiányzol. Nem vagyok hozzászokva és ezért rohadt szarul kezelem - nevettem fel kínosan érezve magam kissé. Hogy magyarázod el a kicsilánynak, hogy az egyéjszakások nem váltanak ki hiányérzetet? Legkönnyebb, ha sehogy. Az ujjam végigfuttattam az ajkán, hogy aztán a kis fehér szösz megint kisajátítsa a rivaldafényt.
Az ajánlatra elgondolkozva hümmögtem pár pillanatig, de aztán csak megráztam a fejemet, Voltot megölelgetve kicsit. Nem volt annyira sürgős a kipakolás, ha az lett volna, talán a labdázást sem vettem volna annyira fontos feladatnak.
- Nem, ha maradsz, akkor a mese után is bőven ráérünk. Ő próbált segíteni, de az, hogy kivitte a cipőmet a konyhába, nem húzott ki a csávából - nevettem el magam halkan, de aztán csak leültem a kanapéra, a kis szőrmókot magam mellé pakolva, aztán bekapcsoltam ismét a tévét. A dobozos pirított tészta már jóformán teljesen kihűlt, de nem zavart, így is elég ehető volt, hogy törökülésben elkényelmesedve ismét táplálkozásba kezdjek.
- Köfi a megértést - motyogtam, még egyszer Majára sandítva.

Nem maceráltam, hogy meséljen még, nem lett volna szép tőlem. Ha úgy érzi, épp eleget mesélt, hát kussoljon, attól még ugyanolyan édes marad. Ettől a gondolatmenettől pedig egy évvel ezelőtt alighanem szivárványt okádtam volna oda meg aztán vissza is. Hogy aztán becsapjam magam után az ajtót egy "Bah, do widzenie, te lúzer!" felkiáltás kíséretében. Nem tudom eldönteni, hogy akkor voltam seggfej vagy most vagyok papucs.
Legalább a hajbizergálásért nem akadt ki, mint a legtöbb nő, akit ismerek.
- Az a para, hogy én sem tudom, hogy lenne jó. Mármint, persze, ha velem laknál, egy kicsit egyszerűbb lenne, de anyádat így is az idegösszeomlás kerülgeti  - horkantam fel a gondolatra, hogyan hívna fel Veszna és változna élő rivallóvá. Azt hiszem, hogy olyat legutóbb pár évvel ezelőtt kaptam és most egy darabig nem is szeretnék, nem a kedvenc tárgyaim. Pláne, mikor felgyulladnak vagy széttépik magukat. A mosolyt ugyan halványan, de azért viszonoztam és finoman elsimítottam pár tincset az arcából, ami még az előbbi mutatványom eredménye volt.
Az elhelyezkedés viszonylag hamar ment, a mesét is sikerült belőni, Volt pedig egészen boldogan pancsikolt a neki szánt összes figyelemben, én meg enni kezdtem, a jókívánság éppen egy nagy adag betömött tészta közepette érkezett, szóval csak kretén grimaszt vágva feltartottam a hüvelykujjamat, jelezve, hogy köszönöm.
- Aha, meg, bár nem ott volt a helye, de ő kötelességtudóan elrohant vele - egészítettem ki a sztorit, miután sikerült végre lenyelni azt a bizonyos falatot. A mese közepette azért néha nagy érdeklődve a kis családomra is pillantottam, ahol Volt éppen lelkesen kezdett neki a sál rágásának, én pedig lemondóan felsóhajtottam. Reménytelennek tűnt a kölyök, örökösen csócsálnia kellett valamit.
- Ühüüüüüüüüüm, még kilenc körül, úgyhogy nemsokára kell neki adni megint... meg majd este is...  - néztem az órámra, majd a konyha felé. Szerencsére már nem kellett főzőcskézni neki, még csak az hiányzott volna...  - Ezt még befejezem aztán kimegyek veletek, jó?  
Teli pofazacsival mutogattam most már a villámmal a papírdobozra. A gyereknek már csináltam kaját, hogy még magamnak is, az már igazán túlzás lenne!

Előkerült az a kérdés, ami felér azzal, hogy nyitogatod Pandora szelencéjét. Maját el tudtam képzelni, amint nyitná a kis fekete ládikát, amit mikor lecsapnék épp időben, csak rám nézne megbántott, ártatlan, riadt kiskutya-pillantással, remegő ajkakkal, hogy "de én csak meg akartam nézni közelebbről". A hajamba túrtam, miközben fél kézzel a hajamba túrtam és meredtem tanácstalanul a falra a tv fölött. Azt kérte, hogy olyasmiben döntsek, amiből én csak jól jöhetek ki, ő pedig nem. Ez a nő egyértelműen nem normális, de attól még az enyém.  
- Tudod, mit akarok - vontam a vállamon egyet lazán, el sem szakítva a pillantásomat az arcától. Első sorban megnyerni a Német Kupát. Azon kívül azt, hogy hozzám költözzön, de ha nagyon szigorúan vesszük, most a Német kupa foglalja le az agykapacitásom nagy részét hétközben. Kivéve az éjszakákat, mikor másra sem tudok gondolni, csak arra, vajon vele minden rendben van-e. - Mondtam már.
Igazából ez olyan mese volt, hogy nem kellett hallanom, ahhoz, hogy tudjam mi történik benne, éppen ezért nem is zavart, hogy beszélt, így is eléggé oda tudtam figyelni rá. A homlokom azonnal ráncokba szaladt, mert hát képes volt fagyizni menni helyette.
- ÖÖöööö az a kék. Az új, múlt héten kaptam, deee már összenyálazta. Zizi vagy, asszony - képzeltem el, ahogy elrohan a cipővel a lakás másik felébe, hogy "enyémenyémenyém". Van olyan érzésem, hogy még csak meg sem lepődnék.
Hivatalosan az a rész következne itt, ahol rászólok Majára, hogy szóljon rá a gyerekre, hogy ne egye meg a sálat, de egyszerűen nem volt hozzá lélekjelenlétem. Túl aranyosak voltak így kettecskén.
- Ühüm, tudom.
Szóval inkább a kajám maradványainak eltüntetésén dolgoztam elmélyülten, hol a mesét nézve, hol őket. Szerintem így sem volt több öt percnél, csak így utólag gondoltam bele, hogy hát mikor is ettem utoljára? Már ha a tészta előtti kekszet nem számoljuk, de az azért volt, mert kellett valami édes. Hát ebbe inkább ne gondoljunk bele.
- Akarjátok még nézni vagy ebédeltessünk? - böktem az állammal a kiskölök felé érdeklődőn.

Nem is volt annyira rossz ötlet ez a mese dolog, még ha nem is tartott sokáig. Legalább volt valami alapzaj, a gyerek elszórakozott anyuval, én meg addig is nyugodtan kajálhattam, anélkül, hogy belelógott volna bármelyikük is. Volt orra, vagy Maja haja, hogy valamelyikkel gondom lett volna, ezen még csak nem is kell gondolkoznom, mert száz százalék a valószínűsége.
- Nem hiszem, hogy fázna a lába, de simán lehet, hogy szereti a kéket. Fiú. Nem lenne meglepő - közöltem a tudományos okfejtésemet, pár pillanatig elgondolkozva figyelve, ahogyan Maja sálát rágja hatalmas odaadással.  
A cipős dolgot elraktároztam későbbre, de nem igen vesztem bele, ő más körülmények között nőtt fel, mint én. Kicsit máshogy álltunk a pénzhez, mert nekem már akkor fizetésem volt, mikor ő még javában totyogós volt. Na, ez a nem mindegy.
Elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy figyelt rá, nehogy a kölyöknek baja legyen, még egy puszit is nyomtam az arcára, hogy jelezzem, értékelem a gesztust. Végül csak biccentettem, majd a konyha felé vettem az irányt, a villát a mosogatóba dobva, a dobozt pedig a szemetesbe. Maja a segítségem nélkül is rátalált a tálkára, amin a gyerek neve díszelgett szép fekete betűkkel.
A hirtelen jött megjegyzésre kissé értetlenül pillantottam hátra a vállam fölött, majd intettem, hogy hozza oda a tányért, majd mikor ez megtörtént, mertem bele a zöldséges-csirkés keverékből. Azt mondták ez jobb, mint a száraz, akkor miért kéne azzal etetni? Nagyot szusszanva dőltem a pultnak és figyeltem, ahogyan a kis szőrmók lelkesen csóvál, a sálat már valahol félúton elhagyta, de úgy tűnt ez most nem igazán érdekli.
Gyorsan leöblítettem a kezem, majd megtöröltem, addigra nagyjából szerintem az asszonyka is lerakta a tálat Volt elé, én pedig átkaroltam a derekát hátulról.
- Mármint hozzám költözni? - doromboltam a fülébe halvány mosollyal, hogy aztán felnevessek kissé, most már teljesen a hátához simulva. - Sok tudok ám lenni... De örülnék, ha nem kéne esténként azon rágódnom, hogy vajon alszol-e már, vagy éppen te is rám gondolsz.
Az egyik kezem kissé feljebb csúsztattam, a bordái vonaláig, az arcom pedig a buksijának döntve szívtam be mélyen a samponja illatát. Maradhatna ez így.

Elnevettem magam kicsit, mert sajnos pontosan el tudtam képzelni Maját a hajával a szájában. Túl aranyos gondolat volt az egész, szóval inkább arra figyeltem, hogy most mit csinál, nem kell ezt itt túlgondolni. Akkor még ő volt a kicsi, most pedig Volt, kicsit felcserélődtek a szerepek. Meglepő módon a mellettem ülő hercegnő egészen felelősségteljesen állt a kicsi szőrmókhoz, aki éppen összenyálazta főállásban.
- Én csak másokat szoktam kóstolgatni, magamra még nem kaptam kedvet. Te most is finomnak nézel ki - közöltem egy halk kuncogást követően, finoman végigsimítva a nyakán, de nem merültem el a dologban, esetleg ha a kölök lefeküdt aludni. Imádtam, hogy mennyit bír szunyálni, ha egyszer kidől, a kis szuszogi.
A konyhába helyeztük át a családi idillt, hogy Volt végre megebédelhessen és ne a sálat próbálja tápanyagként feldolgozni. Pedig aztán biztos abban is lett volna, ami őt boldoggá teszi, de jobb, ha maradunk annál, amiben vannak a számára hasznos tápanyagok is.
Azt hiszem, mondhatjuk, hogy biztonságérzetet adtam neki, még ha nem is éppen így fejezte ki magát, de ez volt a lényege. Ilyet sem hallottam még nőtől. Szép. A kezem végigzongorázott a bordáin felfelé, majd vissza oda, ahol azelőtt pihentettem és halvány, de elégedett vigyorral nyugtattam a haján az arcom.
- Semmi gond nem lesz. Itt vagyok, vigyázok rád, kicsim - súgtam a fülébe, végigsimítva az oldalán finoman.
Szóval végül bólintottam párat, mielőtt visszaejtettem volna magam mellé a karjaim. Hát, akkor nincs más, azt hiszem rám maradt, hogy beszéljem meg a dolgokat Vesznával. Majára úgysem figyelne annyira, hogy tényleg komolyan vegye, hogy ő most fogja a cuccait és hozzám költözik.
- Akarsz saját szobát? - kérdeztem oldalra biccentett fejjel szembefordítva magammal. Valahogy volt egy megérzésem a választ illetően, de én felajánlottam neki. - Uuuu, tényleg, megmutassam a hálószobát?

A megjegyzésére szélesen elvigyorodtam, azzal a tipikus, sármos mosollyal, aminek anno alig tudtak ellenállni a lányok. Már, amikor ezt még villogtattam nyilvánosan, úgy, hogy Maja nem volt ott.
- Ha szeretnéd, megkóstolhatsz, nem harapok... olyan nagyot - fojtottam el egy mosolyt, a hajába fúrva az arcom, de aztán mély levegőt követően fel is egyenesedtem. Nem most kéne. Nagyon nem most kéne...  Ő ettől függetlenül elégedettnek tűnt a kijelentésével, én pedig nem hibáztattam érte. Kellett volna?
Ezután lerendeztük a kiskölyök ebédeltetését, és egy ideje most először úgy éreztem, hogy köszönöm, a családom rendben van. Az ezutóbbi két mondatra az ajkamba haraptam, de nem sikerült visszafojtani, csak elmosolyodtam, mielőtt kimondtam volna.
- Tudom. Én is téged - nyomtam apró csókot a nyakába, mielőtt elengedtem volna. Csak reménykedni tudtam, hogy Veszna nem fog összeomlani idegileg, sem fenyegetőzni nekem mindenféle távoltartási végzéssel. Nem ő lenne az első, aki megpróbálná.
Maja jóformán a saját szoba felvetését személyes sértésként értékelte, pedig tényleg nem azért mondtam, mert szükségem van a személyes teremre, egész egyszerűen... Vannak olyan lányok, akik igénylik, én megpróbáltam, senki nem mondhatja, hogy nem hagyok neki életteret.
- Nem zavar a hajad. Szeretném, ha velem maradnál, de nem akartam, hogy úgy érezd, napi huszonnégy órában a nyakadban lihegek. Az csak este vicces - grimaszoltam. Azt hiszem, lassan jobb lesz, ha valami autokorrektort beszerzek az ilyen esetekre. - Khm, szóval... igen... Szeretném, ha maradnál.
A beleegyezése hallatán a szoba felé kalauzoltam, ami a folyosó másik felén volt.
- Fehér. Nagy részben - közöltem, majd kitártam a szoba ajtaját, előreengedve, hadd nézelődjön. A falak fehérek voltak, a plafon a már korábban említett égboltot tükrözte vissza. Az ággyal szemközti falon ott díszelgett a post-it-fotó-műve a koleszból,  bal kéz felől volt a gardrób. Igazából még nem voltam teljesen kipakolva, de itt is akadt egy képkeret az éjjeliszekrényen, illetve egy teljes alakos tükör és egy komód.
- Gondolkoztam rajta, hogy kéne két fotel, meg egy dohányzóasztal, deeee ezt még megfontolom - rántottam egyet a vállamon.

- Azt bízd csak rám, meg fogom oldani - vontam vállat halvány mosollyal. Így vagy úgy, de tudtam, hogy meg tudom győzni Vesznát, ha akarom. Nem hiszem, hogy utána szeretni fog, ha elsőre nem megy bele, de azért volt egy pár ötletem. Nem vagyok a szülők kedvence, maradjunk ennyiben.
Természetesen megint máshogy értette, amit mondtam és egy pár pillanatig nem tudtam, hogy most nevessek-e vagy se. Inkább csendben maradva haraptam az ajkamba, míg azt nem mondta, hogy maradna.
- Helyes. Esetleg majd máskor, most nem vagyok nagy lihegős kedvemben... - közöltem kissé végigmérve, aztán csak vontam egyet a vállamon. Igazából nem nagyon tudtam volna olyan alkalmat mondani, mikor azt mondtam volna neki, hogy nem. Mielőtt jobban belemerültem volna a gondolatmenetbe, inkább a hálószoba felé kalauzoltam, majd betessékeltem a kisasszonyt, hogy nézzen csak körbe, elvégre, ha minden jól megy, nemsokára ő is itt fogja az ideje egy jó részét tölteni.
A plafont illető első reakciója bőven megérte azt a pénzt, amit kifizettem a művész úrnak. Halkan felnevetve idéztem fel egy pillanatra azt az estét, de aztán csak megráztam a fejem, hogy visszatérjek inkább a jelenbe.
- Reméltem, hogy tetszeni fog... valami olyat akartam, ami elkápráztat. Valami pont ilyen reakciót - közöltem elégedett mosollyal az arcomon. - Őszintén? Fogalmam sincs.
Az egyik lakásomban volt, a másikban nem. Így ment ez, legtöbbször még csak nem is én rendeztem be őket. Sem a skótoknál, sem Ibizán. München és Varsó más kérdés volt, azokban jóval több időt töltöttem, azokon  már rajtahagytam a kéznyomom.
Megkerülve őt kiterültem az ágyon elégedett mosollyal nyújtózkodva, hogy aztán elmarasztaló grimaszt vágjak.
- Hát most mondjam a gyereknek, hogy maradjon kint? Persze, hogy bejöhet... Kipróbálod? - kérdeztem pimasz vigyorral, a szemöldököm vonogatva és megpaskoltam a matracot magam mellett.

A kérdés hatására elgondolkoztam pár pillanatra. Igazából engem is érdekelt volna, hogyan képes ennyit ennyi és ilyen gyorsan, arra meg pláne, hogy nem harapja el sosem a saját nyelvét, de még egyszer sem kérdeztem meg egy szakértőt sem. Lehet, hogy hülyének néztek volna érte.
- Nem tudom. Azt tudom, hogy elvileg kitágul a gyomruk, hogy az összes kaját a pocijukba tudják tuszkolni, amit megesznek - fújtam fel az arcomat pár pillanatra, mint egy gömbhalat vagy lufit. Aztán utána csak kifújtam, mielőtt még tényleg így maradok. Érdekesen néznék ki a hétköznapokban.
Gondoltam, hogy a választásom meggyőző lesz, de azt nem, hogy ennyire képes lesz beleszerelmesedni egy egyszerű plafonba. Szóval elégedetten veregettem meg a saját vállamat, jelezve, hogy igen, ez most jól sikerült, okos vagy fiam. Halványan elmosolyodva figyeltem, ahogyan le sem bírta venni róla a szemét, majd elkényelmesedtem egy kicsit és most már én is szenteltem a kész munkának némi figyelmet. Ha nem is túl sokat.
- IIiiiiiiigen, én találtam ki, gondoltam tetszene. Bámulom én, este, lefekvés előtt. De most van olyasmi, amin sokkal szívesebben tartom rajta a szememet és annak semmi köze a berlini művész munkájához - közöltem elégedett mosollyal az ajkaimon, pláne a bizonyos puszi után. A hajára már csak grimaszoltam.
- Az nem én vagyok, különben te is külön ágyban aludnál. Nem akarom, hogy mindig itt lihegjen, az bizarr lenne. De attól még szeretném, ha itt aludna - vontam egyet a vállamon, oldalra döntve a buksimat, hogy Maját nézhessem. - Elég pontos válasz, hölgyem?
Már hallottam is, ahogy a tányér egy utolsót rezzenve súrolja a konyhapadlót, aztán apró körmök kopogtak végig a folyosón, ám inkább a nappali felé vették útjukat. Alighanem a kis vitéz is időszerűnek látta, hogy szundizzon egy hatalmasat.
- Szóval igen... Remélem, azért tetszik itt.

A feltételezés maga is abszurd volt, nem tudtam elképzelni Voltot, amint megy és hamm, bekap egy sárgadinnyét, mert az adott gyümölcs... - ugye gyümölcs? Oh, te jó ég, gyűlölöm a több párhuzamos nyelvet -, éppen útban volt a kicsi tappancsai előtt, mikor ő éppen nagy útra indult.
- Hát... lehetséges? Azt tudom, hogy nem szabad utána sokat futkározniuk, meg aktívkodni, mert megcsavarodhatnak a beleik. Evés utáni csendespihenő van - biggyesztettem le az ajkamat, mert hát én is szívesen pihiztem kaja után... de nem akkor, mikor muszáj. Azért semmit nem jó csinálni, vagyis de, csak akkor nem, mikor nincsen választásod az ügyben.
Megesik, hogy egy egyszerű dologgal sokkal inkább sikerül boldoggá tenni az adott személyt, mint egy rakás mással. Ilyen volt Maja, meg a plafon. Örült, hogy kint volt a szívecskéje, láttam a pofiján, de attól még a dekoráció  ezen része vitte nála a prímet.
- Micsoda fenenagy igényei vannak valakinek! - horkantam fel végül, mert hát sok dolgot el lehetett mondani a mellettem haját fonogató Navinés kislányról, de azt, hogy ilyesmit a megismerkedésünk óta hallottam volna tőle, nem tartozik ezek közé.
Hagytam, hogy rám fészkeljen,  ha már egyszer így érzi jónak, akkor egészségére. Halvány mosollyal bámultam azokba a rettenetesen szép barna szemekbe. Ennyit erről, gyengém volt, mikor őzike szemekkel meredt rám. A megjegyzésre csak elfojtottam egy széles vigyor és vontam egyet a vállamon.
- Ne akard tudni, babygirl - kacsintottam rá, hogy után az ajkamba harapva fojtsam vissza a kikívánkozó nevetést. Úr isten, jobb lesz, ha lapozunk erről a témáról.

Azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy a kutyikat mindketten egyformán sajnáljuk. A szieszta nagyon jó tud lenni, de azért jobb, ha azért teszed, mert kedved van és nem azért, mert még nincs kedved meghalni. Szomorú, de igaz tény.
A legtöbb lány az ő korában jó esetben azon vitatkozik a pasijával, milyen filmet nézzenek meg a szombati randin, vagy hogy hol kéne kajálni. Erre ő éppen arról beszélget velem, hogy elég otthonos-e a ház, amit kettőnknek - azaz most már hármunknak -, vettem. Azt hiszem, egy kicsit át tudom érezni Veszna problémáját.
- Nem, tényleg nem. Most az, hogy hozzám ragaszkodsz, az a részemről csak pozitív részletkérdés. Amúgy is kevésbé fázik az ember éjszaka, ha van mellette valaki - jegyeztem meg halvány, szórakozott mosollyal az arcomon.
Maja dolgai meg mindig újra és újra megleptek, hiszen nekem sosem volt olyanom, hogy gondolok egyet és akkor valakihez rettenetesen ragaszkodom. Sőt, ez a meglehetősen aktív védelmező ösztön sem tudom, hogy hirtelen honnan jött. Régebben, ha az aktuális nő mondjuk inkább Manut akarta volna, intek, hogy menjen és vissza se nézek. Maja esetében kattogna az agyam, hogy vajon jó gondját viselné-e, hogy tudna-e vigyázni rá, nézne-e vele mesét, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg elásnám a csávót. Az én nyuszim, el a kezekkel!  
-Csak viccelek, babygirl. Egyelőre csak szeretnélek elvenni, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok - cirógattam meg az arcát lágyan. Megnyugtatott, hogy ennyire közel volt. Ezen kívül egyéb gondolatokat is elindított a fejemben, de inkább nem foglalkoztam vele. Egészen addig, míg a lakásavatást fel nem hozta, mert ennél a pontnál kissé felvinnyogtam. Nem hiszem, hogy egyre gondoltunk a dolog hallatán.
- Nem hiszem, hogy egyre gondolunk, nyuszi - közöltem végül diplomatikusan.

Voltak olyan társadalmi normák, amiket pusztán azzal, hogy az voltam, aki, már megszegtem. Így mikor amiatt is sikerült, hogy beleszerettem Majába, már egészen meg se hatott a dolog. Mert hát ugye ez történt, annak ellenére is, hogy nem volt tervben. A kiscsaj jött, látott és vitt mindent. Na, ez a szívás!
- Egyáltalán nem zavar, csak tudod... furcsa. Olyan nagyon pillangósan, jól esően furcsa. De attól még az! - láttam jobbnak, ha már itt leszögezem, hogy nem rossz, nem negatív, csak gyökeres ellentéte annak, amit az utóbbi tíz évben csináltam.
Az esküvő időpontján azonban eddig nem kattogtam. Ez megint olyasmi volt, amiről nem hiszem, hogy egyedül kéne döntenem, így a kérdés kissé váratlanul ért. Az egyik hajtincsét a mutatóujjam körül csavargatva hümmögtem, mielőtt válaszoltam volna.
- Nem tudom, talán valamikor a szünetben? Mármint tudod, a kupa döntő utáni nagy kihagyásban. Addigra talán túl leszünk az összes fölösleges stresszen. De persze, ha akarsz várni, lehet akár télen is... - vontam meg kissé a vállamat, d továbbra is elfoglalt, hogy a tincseivel szórakozzak.
Időnk bőven volt, szó sincs róla, hogy esetleg ne férne bele a ruhájába, amit még meg se vettünk. Nem vagyok halálos beteg sem, szóval azt hiszem, ráértünk. - Majd elmehetnél valamelyik barátnőddel ruhát nézni. Mielőtt még elfelejtek szólni.
Most legalább témába vágott a dolog. Nekem teljesen megfelelt így az elképzelés. Nem kezdtem extrém tervezgetésbe, mert a drága akaratán kívül is teljesen más irányba terelte a gondolataim. Nem kellett volna mentegetőzzön, ismertem, tudtam, hogy semmi rosszra nem gondolt. Abban én voltam a ügyeletes. Mert hát hogyan kéne házatavatni? Inni és bulizni tömeggel? Nem éreztem rá ingert és Maja sem volt az a tipikus partikirálynő.
- Imádlak zavarba hozni, rettenetesen jól áll! De viccet félretéve, ha nem szeretnéd azt hallgatni, hogy "de neeee"... lennének ötleteim - A vége halkra, már-már dorombolósra sikeredett, miközben a kezem végigfuttattam a gerince mentén és megállapodott egy pillanatra a hátsóján. Csak egy pillanatra. Aztán hangos szusszanással dijaztam, hogy felült és az ajtó felé pillantottam.
-Szeretnél mesét nézni?

Tudtam, hogy nem várja el tőlem, hogy mindig a tudtára hozzam, mennyire fontos nekem. Ettől még néha szükségesnek éreztem, hiszen az embernek kell a pozitív megerősítés. Nekem is fontos, hogy mikor egy meccs rosszul sül el, van kihez mennem, nem a semmibe suttogom, hogy "felettesd el velem a ma délutánt". Ez ilyen. Ettől függetlenül sosem leszek az a pasi, aki minden pillanatban azt hangoztatja, mennyire szerencsés és különleges.
A felvetése teljesen jogos volt, én sem akartam volna egy egész napot végigfagyoskodni a helyében valami fehér kivágott csipkehalmazban. Jaj fúj. Szóval a számat elhúzva ráztam meg a fejemet kissé, jelezve, hogy én sem pártolom az ötletet. Főzhetném a nyomorult levest a náthájára hetekig. Nem mintha ezzel gond lenne, de a nászút romantikusabb, ha a kedvesed nem tüsszög az arcodba.
- Nem, a szerencsédet ismerve tuti tükörjégre lépnél a magassarkúdban és eltörnéd valamid. Inkább ne kísértsük a sorsot! - A pimasz vigyor elmaradhatatlanul ült ki az arcomra. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy bántsam ezzel, de tény, hogy Maja mindig belenyúl a dolgok közepébe. - így tartja a szokás, igen. Meg kell valami régi, valami új, valami kölcsön és valami kék, ha már ennyire ragaszkodsz a hagyományokhoz. Szerintem megoldod nélkülem is a ruhaválasztást, a pizsit is meglepően jól kezelted.
Hajlamos vagyok elkalandozni, főleg, mikor mellettem van, ez pedig nem meglepő. Az embernek egy rossz szava nem lehet a lánykára. Egyrészt mert a halksága volt az egyetlen hiányossága, másrészt meg ha megpróbálja valaki, visszakézből nyalja fel a padlót.
- Hagyd el, Schatz, szeretem, mikor nem fogod vissza a hangod. És igen, könnyen megeshet. Ismersz. Megszoktam és nehezen dolgozom fel, hogy már mindegy, akkor érek hozzád, amikor éppen jól esik - haraptam az ajkamba, hogy aztán csókot nyomjak a homlokára. Egyszerűen csak tökéletesen passzolt hozzám, talán ezért is húztam el a kezem és hagytam, hogy felüljön. Különben még lettek volna ötleteim, hogyan tovább. Így viszont ezt sikerült kilőni egy kérdéssel, amire pontosan tudtam a választ. Nincs olyan, hogy az előttem terpeszkedő csoda nem vevő Disney éppen aktuális agymenésére. Szóval feltérdeltem és közelebb másztam kissé, mielőtt végigsimítottam volna az arcán.
- A segítőkész mindenedet! Na, tessék felkelni, irány a nappali, kisasszony, a 626-os nem fogja elsiratni magát a kacsás jelenetnél - legyezgettem a kezemmel az ajtó felé. Megvártam, míg feltápászkodik, esetleg tesz is egy-két lépést a megadott irányba, a kezem csak ezután csattant hangosan a hátsóján. A hang sokkal nagyobb volt, mint maga a bele vitt erő, de ez olyasmi volt, amibe belegebedek, ha most kihagyom. Amennyiben rám nézett, a válaszom csak a karjaim széttárása volt, egy laza vállvonás és egy angyalian ártatlan mosoly.

Van akinek szükséges egy löketnyi segítség a saját kreativitása mellé, hogy fel vázolja magának a lehetséges jövőt, de az nem én voltam. Legalább 125 különböző forgatókönyvem volt arra, Maja hogyan is lenne képes tönkretenni a saját esküvőjét a télen pusztán azzal, hogy ő Maja. És még csak a szemem sem rebbent, hogy végletes vagyok vagy hogy igazságtalan. Sorry not sorry. Az edző dolgot nem kellett bemutatnia, volt, hogy a sajátomtól kaptam egy atyai pofont, amitől a fal adta a másikat, mert a kiugrott vállam ellenére sem jegyeztem meg, hogy szeretnék öt perc pihit az edzésen.
- Merészen hangzik, a pasik döglenek a bevállalós csajok után - kacsintottam, de ismét csak piszkáltam szerencsétlent. Néha komolyan elgondolkozom azon, nem járt-e volna jobban egy olyan sráccal, aki kicsit... visszafogottabb. Aztán mindig rá kell ébrednem, hogy egy, nem érdekel; kettő, a srác nem bírná Majával; három, nem, nem érné meg azt a srác, hogy hozzá szóljon. Kicsit sikerült elkalandozni a kérdésről, szóval hümmögve bámultam a plafont pár pillanatig, majd megingattam kissé a fejem. - Semmi hajmeresztően más. Nem ragaszkodom hozzájuk... maximum az, hogy a csokrod lehetne piros-fehér, az egy szép gesztus. A többit eléggé idejétmúlt.
Itt pedig nem arra kell gondolni, hogy nem vagyok hagyománytisztelő, vagy hogy nem ragaszkodok a lengyel gyökereimhez! Csupán az a tényállás, hogy a legtöbb szokást már apámék esküvőjén is nélkülözték.
Újra és újra ki tud akasztani az asszony, hogy mennyire nem gondol magára, csak rám, rendesen sokkol vele. Azonban csak megráztam a fejem és a hajába csókoltam röviden.
- Nem áll fent ennek a veszélye, megnyugodhatsz - mármint szó szerint. Éppen nem készültem jegesmacinak, éppen időben mászott le rólam, hogy ezt a problémát sikerüljön elnapolni.
Alapvetően a nőm háttérsztorija meglehetősen siralmas és erre mindig akkor ébredek rá, mikor hasonló helyzetekben kommentál. Most öleljem meg és nyünnyögjek, hogy semmi baj, Schatz? Nem tudná mire vélni a dolgot éppen ezért nem is teszem. Jobb mindenkinek így.
- Ki mondta, hogy baj van? - kérdeztem, nem sokkal azelőtt, hogy a kezem a fenekén kötött ki. A kiérdemelt rosszalló pillantást ártatlan mosollyal fogadtam. Van, hogy eljár a kezem, ezen nem kell meglepődni, ő még a jobbik verzióval találkozott.
- Ah, kérlek nyuszi, már azt hittem, sosem kérdezed meg! - affektálva sikerült az egészet előadni, még egy pillanatra hátat is fordítottam neki, de aztán csak nevettem egy sort. A gumicukor miatt azonban neheztelő tekitetet érdemelt. - Mi az hogy meggondolod? Gonosz vagy...
A nappaliba érve Volt egyből felkapta a fejét, jelezve, hogy ő aztán nem aludt, ő sose, én pedig bekapcsoltam a DVD-t.

Ha nem Majáról lett volna szó, még el is hiszem, hogy viccel. Na, de ő az én hercegnőm volt, akivel nem kezdek el komolyabban viccelődni, mert egészen biztos, hogy előbb-utóbb komolyan vesz valami olyasmit is, amit nem kellene. Pont, mint a szülinapom előtti pizsis megjegyzés. Ellőttem poénból, minimális komoly háttérrel és erre mit kaptam? Na, erről beszélek!
- Oh, határozottan, ezek után már megfontolandó, nem lenne-e egyszerűbb, ha a mezemben járulnál az oltár elé. - És bamm, mégis sikerült elökörködni a témát, hiába nem akartam elsőre. Napról napra kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy rettenetesen nehéz velem együttműködni, főleg a mindennapi életben. Éppen ezért volt szerencsém Majával, aki meglepő módon könnyedén elviselte az ilyen-olyan agymenéseimet.
- Pedig nem is estem túlzásokba annyira. De tényleg, nincsen semmi baj, rendben van, csak... - vontam egyet a vállamon, könnyebb volt elengedni a dolgot, mint azon kattogni, hogy most jó vagy sem és ha nem, akkor megéri-e a bűntudatot érezni. Arra jutottam, jobb, ha inkább ellapozzuk a dolgot.
A hátsója ügyében rettenetesen felháborodott és már nem is igen tudtam mit mondani. Rendesen megfenyegetett, hogy nem kapok a gumicukorból. Ez azért is elég jó, mert nem ártott volna fogyóznom egy kicsit. Kezdtem látni a vékony réteget a kockáim felett és nem tetszett a látvány. Szóval felszusszanva ingattam meg a fejemet és a nappaliban már felé fordulva közöltem bokor arccal:
- Majd megköszönöm, mert sok lesz az édesség. Se a nasikat, se a tejet nem szabadna mostanság nagyon behozni az étrendembe - ingattam meg a fejemet. Jobbnak láttam letisztázni, hogy egy darabig nem fogok mindenféle cukros szutykot betömni. Legalábbis a döntőig egészen biztos, hogy nem kéne már.
Ő a haribot pakolta az ölébe, én pedig  feltápászkodtam  és a kis fehér szőrpamacsot felkapva telepedtem vissza. Félkómásan passogatott fel rám, majd Majára, aztán a kis fejét a mellkasomra rakta és hamarosan ismét hangosan szuszogott. 
-  El ne keseredj ám nekem. Nézd milyen cukink van! - mutattam az alvó gyerekre és halvány mosollyal nyomtam puszit a lányka arcára, aztán inkább a mesét kezdtem figyelni, lassan simogatva a kis kölyök hátát

Nem mondhatnánk, hogy könnyű időszak volt az utóbbi egy hónap. Legalábbis nekem biztosan nem, másoknak pedig, ha őszinte akarok lenni, nem érdekelnek a problémái. A csapatom atomjaira hullott, a pszichológusunknak hála, illetve, hogy Mats eltörte a karját, most pihi volt. A firkászok hozták a szokásos formájukat és lassan már akkor is tudja a nemzetközi média, hogy kire kell asszociálni, ha a cikk éppen Czettner Leventét hozza le. Ez egy részről mulatságos volt, más részről pedig baromi idegesítő. Aztán mint valami nagyon morbid vicc, jött Maja és a "méhecske" barátsága, aminek köszönhetően három teljes hétre egyedülálló apává redukálódtam és a három munkahelyet igyekeztem egyensúlyozni a látogatásokkal, a gyerekkel, meg még mellé néha az egyetemmel.
Szóval még tőlem is nagy lódítás lenne, ha most azt hazudnám, hogy nem esett jól a nővérekkel való verbális csatározás helyett kinyomni este az ébresztőt és magamtól ébredni a reggel folyamán.
A napsugarak már hét ágra tűztek be a függöny hagyta apró résen, én pedig halk nyüsszentéssel fordítottam az ellenkező irányba a fejem. Innen már nem volt visszaút, éreztem az apró nózit a karomnak nyomódni, mire halkan felsóhajtva tartottam fel a mutatóujjamat, hogy apu még egy perc pihenőt kér. Ahogyan egyre inkább sikerült összekapargálni az öntudatomat, úgy kellett ráébrednem arra is, hogy innen bizony nem lesz egyszerű feltápászkodni, pláne nem feltűnésmentesen. Még egy pár percig pihentem ott, a szemem időközben kinyitva, s a félhomályban tanulmányoztam Maja pociját. A jobb kezem a derekáról elvéve támaszkodtam meg végül mellette és hasonlóan téve a másik oldalon is kezdtem letolatni az ágyról. Volt idióta fejjel nézte, ahogyan a takarót finoman feljebb húzom, betakarva a kisasszonyt, s nem is pazaroltam azzal az időt, hogy megpróbáljam meggyőzni az alvásról. A kis fehér szőrgombóc felé nyúlva megvakargattam kicsit, majd el is indultunk kifelé.

Máskor az efféle szökéssel nincs különösebben sok gondom, meg sem szokott rezzeni rá, ha olyan van. De ugye Murphy jó előre megmondta, hogy fiam, kalkulálj a szívásra. Szóval már hallhattam is a reklamációt, mikor betakartam finoman és halvány mosollyal hajoltam le, hogy még egy apró csókot nyomjak a hajába, mielőtt kifelé indultam a gyerekkel a konyha irányába.
Hogy mitől olyan különleges nap a mai? Öööö, sokaknak leginkább semmiért, mert már túl öregek vagy fásultak, vagy csak kis gyökerek, de nekem jelen pillanatban két lelkes kis lényt kellett boldoggá tennem ma.
A konyhába érve tehát először is szükségem volt egy nagy pohár tejre, amivel egy időben megszereztem egy kis darab kutyacsokit is. Volt persze azonnal felélénkülve csóvált, sőt, még a lábával is piszkált, míg oda nem adtam.
Minden esetre sikerült magunkat annyira összekapni, hogy mire a hercegnőm volt szíves kilibbenni a hálószoba rejtekéből, már jó pár palacsinta állt stócban a tűzhely mellett egy tányéron. A teflont odébb tolva mosolyodtam el kissé, hagyva, hogy megöleljen, finoman végigsimítva a karján.
- Nem, nem, köszönöm. Mááár boldogulok - közöltem szórakozottan, majd szembefordultam vele, mikor elengedett és Volt után nem sokkal tőlem is kapott jó reggelt puszit. Kissé kevésbé nyálasat.
- Jó reggelt, Prinzessin - pöccintettem félre egy hajtincset az arcából, hogy aztán kissé hátrahajolva mérjem végig tetőtől talpig, halkan hümmögve. Nem mondhatnám, hogy agyonöltözte magát, bár a tegnap estéhez képest így is meglepően sokat takart a ruha.  Az ajkamba haraptam, hogy visszatereljem a dolgokat a normál kerékvágásba, majd széles mosollyal figyeltem őket. - Azért sikerült valamennyit pihenned? Máskor nyugodtan kelts ám fel, hogy másszak már odébb, nem harapok... mindig nagyot. Ismersz.
Azért egy sanda pillantást vetettem a nyakára az állítást követően és apró szusszanást követően kellett belátnom, hogy igen, ha mást nem, a hazugságért megyek haza szaunázni.
- Van valami különleges elképzelésed mára?

A hirtelen nyugalma azért egy kicsit mosolygásra késztetett, de nem estem túlzásokba a bámulásával, inkább kifelé indultam. Ha szerencséje van még kicsit vissza tud aludni és nem is fog tovább azon kattogni, hogy mi kimentünk a konyhába. Út közben magamra rángattam a farmeremet is, hogy legalább valami rendezett jelleget öltsek, illetve a hajam is többször átturkáltam, elég kevés eredménnyel.
Eléggé megviselt az a három hét, amit nem itthon töltött, éppen ezért, mikor belibbent a konyhába, kicsit félretettem a dolgokat és szívem szerint magamhoz húztam volna egy-két órára.  De ugye az nyálas lett volna és kényelmetlen egy idő után. arról nem is beszélve, hogy totál hülyének nézett volna. Azt viszont nem bírtam ki, hogy ne mérjem végig, az öltözéke gyakorlatilag éppen csak a "dobj a pultra" táblát felejtette le magáról.
Azért nem voltam benne biztos, hogy annyira kényelmes lehetett alattam aludni, de nem kívántam ezen vitába bonyolódni, inkább halkan felkuncogtam a fehér szőrgombócot figyelve. Volt, hogy arra ébredtem, hogy rajtam ülve az arcomba bámul, így valahogy ez a "szádba lépek" malőr nem tudott meglepni.
Ők közben lecsüccsentek, én pedig halvány mosollyal toltam vissza a palacsintasütőt a tűzre.
- Megesik na, legalább utána vissza tudtál aludni - emeltem ki a pozitívumot, szinte már profi mozdulattal oszlatva el a tésztát a serpenyőben és ismét rájuk sandítottam. A kiscsalád.
Nem kellett kérdeznem, hogy végül kér-e reggelit, mert megválaszolta kis előrelátóan.
- Mit kérsz hozzá? - közben elé raktam egy tányért, illetve az elkészült palacsintákat is az asztalra helyeztem. Így nem kellett folyton futkozni, hogy "csak még egyet". Nie. Az utolsó kérdésre azonban elnevettem magamat, csak állva ott a polc mellett és szorongatva a Nutellát. - Én ma csak asszisztens vagyok, nektek kell dönteni.
Az üveget is lepakoltam, majd visszasiettem megfordítani a készülő remekművet.

Jellemző volt rá, valahogy a mágiatörténet dolog nem ért váratlanul. Szinte már vártam is, hogy valami hasonló szöveget benyom, mert hát miért ne? Ez is csak olyan Maja dolog volt, mint az, hogy a gyerek előbb tudott két lábon ugrálva forogni, mint hogy szobatiszta lett volna. Nem is értem, ki töltött vele itthon több időt. Nem gyanús, áááá...
Csak a szemem sarkából láttam, ahogy volt mancsaival doboltak, de aztán csak megingattam kis mosollyal a fejemet.
- Ejj de határozott valaki... - jegyeztem meg enyhe csipkelődéssel a hangomban, miután a harmadik vagy is elhangzott, de közben leszedtem a nutellát a polcról, mert hát ugye én pontosan tudom, hogy mi kell a nőnek. Jött is szinte azonnal a reakció, hogy neki ez kell, én meg csak leraktam az asztalra elé, mielőtt meggondolja magát. - Ez egészen gyors volt. Kevés az édesség a gyengélkedőn?
Közben megjegyeztem, hogy esetleg eldönthetnék, mit is csinálunk ma, lévén, hogy nem apák napja van, hanem gyereknap és akkor már mégis illene valamit, mire felvetette Voltnak, hogy engem is össze kéne nyálazni. Csúnya pillantást vívott ki ezzel, de nem tartott tovább 2 másodpercnél, mert ki kellett szednem a palacsintát, majd egy újabbat szétegyengetni.
- Igen? Körbenyaltok? Többesszám? - nevettem el magam kissé a gondolatra, miközben ismét feléjük pillantottam, Volt pedig lelkesen csóvált egy kicsit.
Végül csak ötletelésbe kezdett és ameddig az eszmefuttatás végére ért, sikerül még két palacsintát kisütni, ezzel nagyjából be is fejeztem, a többi medzsik módon oldja meg magának. Nagyi hasznos tudott lenni varázslat ügyben, legalább addig is letehettem a fenekem.
- Ha akarod, Jengázhatunk, deeee még vettem nektek valamit. Ha megreggeliztetek, majd odaadom, de először nyomás kezet mosni, hercegnő! Egy-kettő - keltem fel, majd intettem a buksimmal. Én is leöblítettem a kezem a mosogatóban. Biztos, ami biztos, csak ezek után ültem le az asztalhoz, hogy azért egy vagy két nutellás palacsintának én is hagyjam magam elcsábítani.

Valahogy meg tudtam érteni, mikor én a gyengélkedőn voltam, volt, hogy napokat skippeltem ki az evésből, egyszerűen nem bírtam rávenni magamat. A hangulat nyomasztó volt és még az sem segített, hogy azon a rossz fajta módon méregettek. Mintha azt akarták volna tudni, hogy a tüdőmben vannak-e még szilánkok, vagy hogy mikor kezdek megint vért köhögni. Mint azt az öreget, akinek már megírták a végrendeletét, mert másnap nem kel fel. Hat kilót felejtettem ott abban az ágyban. Ilyen ez, nem mindenki lehet panda, aki feltartott hüvelykujjal szelfizik, teletömött pofazacsival, mert lepaktált a szobatárssal.
- Akkor pláne egyél most... - grimaszoltam kicsit, megrázva a fejem, hogy azt az igazán "kellemes" emléket kirázzam a fejemből. Mondjuk Maja látogatásai sem kerültek a pozitív emlék dobozba, hiába is szeretem a kis lököttet annyira. Szomorú.
Elképzeltem, hogy összenyalnak Volttal és megint kitört belőlem a nevetés a képre. Az a baj, hogy ők ezt teljesen komolyan gondolták, szóval végül csak széttártam a karomat, intve a kezemmel, hogy na jöjjön.
- Majd legfeljebb arcot is mosok reggeli előtt - közöltem szórakozottan, majd kicsit a hajamba túrva vártam, hogyan is dönt a kis duó.
Végül figyeltem, ahogy lerakja a gyereket, ő pedig elrohant a dolgára, nem sokkal később hallottam is a kutyaajtót, majd a sípolást a kert felől.
A lelkesedése egyszerűen imádnivaló volt, a legtöbb nő nincs is képben, az ilyesmi mennyire jól áll nekik. Kissé nyugodtabban szusszantam egyet, majd elvonultam én is kimosakodni a kutyanyálból. Mondjuk nem mentem olyan messzire, mint a kisasszony, így előbb vissza is helyezkedtem a székemre. A kezem a karjára tettem arra a pár pillanatra, kissé elmosolyodva.
- Már ha egyáltalán ehető - nevettem el magam végül, mert hát, az, hogy én megeszem, nem jelent semmit, az időm nagy részét egy falka pasival töltöm. Ha nem lennék élelmes, nem is jutnék néha kajához. - Bár agyonvághatod a nutellával, az sose árt semminek.
Megvártam, ameddig elkészíti a saját kis adagját, azután nyúltam csak be egy részét a mogyorókrémnek. Mivel én vagyok Lewy-f.ckin-Bojarski, megengedtem magamnak három palacsintát. Utána visszatoltam középre az üveget.
- Hm? Ja, nie, ma semmi dolgom, szabit vettem ki, majd edzenek Nowakkal - rándítottam egyet a vállamon. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha valakinek nem tetszik, jöjjön oda és megbeszélhetjük az öltözőn kívül is. Utálom, mikor jattot kell hagyni a takarítónőnek a vér miatt. - Szóóóóval, igen, a tiéd vagyok.

Volt csak akkor volt arconnyalásos kedvében, mikor senki nem vágyott rá, de akkor megállás nélkül sóvárgott utána. Most pedig megbökdösött az orrával és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Na, nem így a menyasszonyom!
Aztán a  puszit követően jött is a nyálcsík, belőlem meg kitört a röhögés, miközben a csuklómmal törölgettem az arcomat.
- Igazán köszönöm, nem is tudom mihez kezdtem volna enélkül - nevetgéltem, de aztán elügettem a mosogató felé, hogy megmossam a kezemet, sőt, ha már egyszer itt vagyunk, akkor esetleg az arcomat is. Mégiscsak reggeli, illene tisztán asztalhoz ülni, vagy legalábbis megpróbálni valami ahhoz nagyon hasonlót.
Bírtam a lelkesedést, amivel Maja a kajálásokhoz viszonyult. Sokkal jobban élveztük mindketten, ha elviszem mondjuk egy grillkajáldába, ahol az ember teletömheti magát nem normális módon, finom kajákkal, mint azt, mikor beülünk valahova, ahol az étlaphoz külön szótár is szükséges. Az ilyesmi pedig ritka, szóval, gyorsan kellett az a gyűrű.
- Imádlak, tudod? -  nevettem el magam, amint ő befejezte a mondatot és nem sokkal később kattant is a mobilom fényképezője. Az ilyen pillanatokkal egyszerűen nem bírtam betelni, annyira zizi volt, hogy nem tudtam nem odalenni érte.
Én is enni kezdtem, de ez csak addig tartott, míg meg nem kérdezte, hogy milyen aji. A szemem forgattam, mert ugye képtelen lenne három palacsintányi időintervallumot kibírni, neki most kellett tudni. Szóval a legtitkosabb rejtekhelyemhez sétáltam és kis nyújtózkodással levettem a szekrény tetejéről a csomagot.
- Tessék, piszkáld, rázogasd, csinálj vele, amit akarsz, de csak evés után bonthatod ki - közöltem az asztalra rakva az ezüst papíros kis csodát. Aztán teljes lelki nyugalommal ismét enni kezdtem, mintha mi sem történt volna.

Ugye Maja mindig kedves és önfeláldozó, ezért is volt hajlandó körbenyáladzani az arcomat. Azt hiszem, egyre több olyan dolog volt a kapcsolatunkban, amit az átlag ember nem értett volna meg, vagy azt mondta volna rá, hogy "undi". Őszintén? Még meg is értettem volna, de rohadtul nem tudott érdekelni, én nagyon jól szórakoztam és élveztem az efféle kirohanásait.
Éppen ezért miért is ne örökítettem volna meg fotón, ahogy épp kétpofára tömi a palacsintát, nyakig nutellásan? Elégedett vigyorral posztolnám ezt a képet is instára, a #feleségem taggel. Persze, ha hagyná és nem kezdene mindig reklamálásba.
- Persze, mindenképpen, szeretném lenyalni, de hogy jön ez ide? - forgattam a szemem, mert hát vannak tények, amiket ki kell mondani, de nem kell mindenképpen valamihez csatolni. Ugyan már... - Jó, egye fene, kiposztolhatod őket, de csak mert ott az a csillogó vacak az ujjadon.
Mert hát nem szoktam csak úgy gyűrűket osztogatni és ha már egyszer neki van, miért ne rakhatna ki rólam, meg a pocokról alvós képeket? Jogában áll...
Aztán előszedtem a szóban forgó dobozt, amire már vetette volna is magát életem nője, ha nem szabom meg feltételként, hogy csakis a reggeli befejeztével bonthatja ki. Néha igen kegyetlen tudok lenni, még az én kis acélszívem is megremegett attól a pofitól, amit vágott, de aztán inkább a nutellás palacsintát toltam az arcomba. Az apuci megszólításra azért megkapta azt a tipikus pillantást.
- Direkt csinálod, igaz, babygirl? - kérdeztem dorombolós hangon, de ismét csak más vágányra tereltem a gondolataim, mielőtt kisajátítom szerencsétlent.
- Azt hittem ez egyértelmű. Ha te. Ez a te ajándékod, én csak reggelizem - néztem végül a palacsintára csalódottan és felsóhajtottam. - Bár lennének rá jobb ötleteim. Na, bontsd azt a dobozt!

Feldob egy ilyen egészen élvezetesnek hangzó programalternatívát, aztán közli velem, hogy lekéstem róla. Ez olyan, mintha az utazási iroda egy last-minute utat ajánlana, kifizetném és kiderült volna, hogy tegnapra szólt a repülőjegyem, amit most vettem. Szomorú, egészen kétségbeejtő, szóval csak figyeltem, ahogy a kezeit az asztal alá süllyeszti.
- Egyszer nem figyelek és már posztolsz is? Annyira nehéz eset vagy, hercegnő, tudod? - forgattam a szemeim egy apró sóhajjal öblítve le, de igazából egy ideje nem zavartattam magam az ilyesmiken. Túl sok paparazzi-fotó keringett már a világhálón rólam, ahhoz, hogy ezt a lelkemre vegyem komolyabban.  Inkább azt figyeltem, ahogy Maja megszabadult a maradék mogyorókrémtől, ami árulkodó jelként még a kezét tarkította.
- Á nem, te soha nem tudod, mire gondolok, mert jó lány vagy... - nevettem el magamat. Persze, korábban ez még teljesen igaz is volt rá, de mostanság már egészen hamar leesett neki, hogy mikor és miről tépem a kicsi számat. Vagy éppen miről nem. Azzal el is tüntette az utolsó kicsi darabot a palacsintájából, mintha legalábbis napok óta nem evett volna. Én se ettem lassan, de nekem még mindig volt. Bár ehhez hozzá tartozik, hogy én közben ajándékot szereztem meg mondtam a magamét. Tehát azt hiszem, mondhatjuk, hogy egálban vagyunk.
Meglepő módon nem esett neki azonnal a doboznak, hanem megvárta, míg én is végzek, aztán jött, olyan kis ragacsosan, de édesen és megcsókolt. Én persze viszonoztam, kissé elmosolyodva, de a kezem távol tartottam tőle, mert szintén úsztam a csokis truttyban.
- Nem, magamnak vettem. Persze, hogy kinyithatod, te zizi - forgattam a szemeim kissé, majd én is felkeltem, hogy leöblítsem magam.