De te diák vagy... ő pedig nem. Ezt nem szabad.

Miért beszéltek úgy rólam, mintha itt se lennék?! >.<

Tudom csak most nem érdekel... *sóhajtva elsétál inkább*

Szerintem szép név az Amanda.

*Duzzogva megölelgeti Rurut* Szerintem nem annyira szereti ő sem... mindig elszökik.

*Nézi Rurut, keresi a jeleit, hogy Kornélnak igaza van, aztán rázza a fejét.* Biztos nem hagyna el... apától kaptam. Helyette is vigyáz rám itt. De lehet tényleg nem szeret az ágyamban aludni. De másik lányhoz nem mehet! *és feltűnt ám neki, hogy Kornél először nevezte nagylánynak*
Amanda, mivel alszol? O.O

Nem megy Ririhez! >.<
Ti együtt alszotok? *életében először bántja apa tiltása, mert ő is szívesen aludna Kornéllal*

Ez ennél bonyolultabb. Apa csak a nyakláncot látta, és hát... abból következtetett valamire, amiért aztán anyával kiabált, és el akart tiltani, de anya meg nem hagyta, szóval... nem vagyok eltiltva. ^^ Hiszen nem csináltunk semmi... köhöm, rosszat. Vagyis addig nem amíg apával utoljára beszéltem.

Apának örülnie kéne, mert te vigyázol rám, és mindig mindenkitől megvédesz, azt mondtad. Amanda, segíts, mondd meg, hogy igazam van! *.*

Amanda, nem segítesz!
Kornél, dehogy is! ^^ Hiszen sohasem bántottál, ellentétben itt pár fiúval, például azzal, aki múltkor bekergetett az alagútba...

Nem tudom. Majd megmutatom a Nagyteremben, ha látom. Rellonos, azt tudom. És ott beragadt a lábam, és egész nap nem tudtam órára menni. Kiabáltam is, hogy 'Kornél, Kornél!' de nem hallottál.

Én nem tudom, milyen lenne, ha lenne egy lányom.

Hmpfh. Pedig sokáig kiabáltam, de biztos nem elég hangosan, mert ha meghallod, jöttél volna. De majd még fogok neked kiabálni, úgyhogy fülelj nagyon! *.* *nem akar vérfarkaskaki lenni az erdőben Marcikával*

Mit tudtok, amit én nem tudok?

De fecskét nézni mentünk, nem rosszalkodni! O.O

Komolyan hallod? *az ő szíve össze-vissza kezd kalapálni a hírre, na nem, mintha egyébként nem tenné a Szív Király közelében*

Amanda, szerintem is jó hely! Látod, Kornél?! Szerinte is jó hely!

Ha ezt túlélem, biztos nem mostanában akarok majd megint odamenni. Szóval könnyű lesz betartani a tiltásodat.

Neeem, nem hallhatod. Túl messzire állsz!

Most már megyek aludni én is, kérek jó éjt puszit! *.* És Ruru is kééér! Jó éjt, Amanda! ^^

Ririke, már rég nem találtál itt semmit, én elvittem, csak nem vagyok olyan hangos, mint a kislányok! >.<

Neked nem adna, te még kicsi vaaaagy! Bibibííí! *elszalad, Amandának úgyis Ririke puszija kell*

*Végszóra besétál és a nyakába ugorva megpuszilgatja Zoécskát*

Csókolomsziasztok!

Kooornéééél! *.* *odaszalad hozzá is és neki is a nyakába ugrik mert nem bír magával*

Hávéhábácsi Úr, ne tessék bántani a kisfiút, mert ha kirúgják magát, mi lesz velünk?! *.*

Mit csinálsz teliholdkor? *körbenéz, mint ha mi se történt volna, pedig kapott egy egész ölelést*

De ha kirúgják Hávéhábácsi Urat, és elmegy, az bántani fog engem, és szomorú leszek. *nagy könnyes nagykislánykutya szemek*

Vigyázz ám, mert odakint veszélyes! O.O

[Leonie]

Sokat hallotta már másoktól, hogy Leonie őrült, de nem hitte el. Őrültnek nevezni valakit nagyon nagy modortalanság, és sértő is! De azért azt, ahogy beszélget a lánnyal, aki belemászik a személyes terébe - ezzel hátrálásra késztetve a nagykislányt, bevallja, hogy kicsit... bolondos. Simogatja kezében a nyuszit, nem tudhatja, jobb-e neki nála, de örül, ha így van, ez kitüntetés egy ilyen cuki kis szőrmóktól.
Amiket a hagyma élettani hatásáról mond, azokra azért kétkedve rázza a fejét - van, amit igaznak talál, van, amit meg nem, de nem kezdi el kioktatni a lányt kivételesen. Már csak arra lesz figyelmes, hogy belökik az ajtón. Csak így, váratlanul, hogy terelje el a figyelmét a manóknak.
Szóval beesik a konyhába, kezében a nyúllal, és nagy szemekkel, pirosodó arccal, tanácstalanul, riadtan néz a manókra, akik odasietnek hozzá, megtudni, hogy mit óhajt, és azonnal elkezdenek neki kaját hordani, meg elkapják a karját, és beterelik a konyhába.
-Nem, én semmit!-
Mondja zavartan hebegve, miközben hagyja, hogy a manóáradat egyre beljebb és beljebb kísérje. Nem tudja, mit mondhatna, de valamit kellene. Legjobb lenne az igazat, de ő nem kér semmit. A kezében tartva egyre sürgetőbben simogatja a nyuszit, amikor is...
-A nyuszit simogassátok meg! Biztos szeretne répát, salátát, meg... mindenfélét, amit egy nyuszi eszik.-
Vágja ki magát a szorult helyzetből, és nagyon büszke rá, hogy nem kellett hazudnia, elvégre nem gondolkozhat egy nyúl fejével, fizikailag képtelen, de... ha nyúl lenne, biztos szívesen enne ilyesmit. És nem mondta biztosra, hogy a nyuszkó ezt tényleg meg akarja enni, csak feltételesen. A terv tökéletesen kivitelezett, büszke magára, ahogy tartja a kis szőrmókot, amit a manók felváltva simogatnak.

[Zsombi]

Ritka alkalom ez, és kifejezetten kellemetlen: a nagykislány elaludt. Amint rádöbbent erre a tényre, kapkodva öltözködött fel (ez a kifordított felső története) és a talárját is magára ránghatva, egy halom könyvvel a kezében kezdett el lélekszakadva rohanni. Ez utóbbi, a rohanás nem épp kellemes emlékeket idéz fel benne, sőt, de csak megrázva a vörös fürtöket száguld tovább a kastélynak nevezett labirintusban, hogy ne gondoljon a múlt sötét, és ijesztő eseményeire.
Mielőtt befutna órára, szüksége van valami étekre, igen, eddig okosan magától is eljut. Anya, és apa mindig mondja, hogy a reggelit nem szabad kihagynia. Apa azért, mert anya megtanította, hogy mondja neki - szóval megtanulta, megszokta, és még ha nem éhes is, akkor is eszik valamit mindig.
Belöki az ajtót, és a könyvhalom kicsúszva a kezéből a földön terül szanaszét előtte. Tanult néhány szép káromkodást a környezetéből innen-onnan, de megmondták, hogy tilos használnia, így csak magában sorol el pár szépet, majd lehajol, hogy felszedegesse a könyveket, amikor megpillant egy fiút.
Furcsa érzés keríti hatalmába, talán a megszégyenülés, amihez egyébként már hozzászokhatott volna. Mindenesetre nem örül, hogy a nagylányos akcióit minden nap  keresztülhúzza magának, sőt, ez már kifejezetten nagyon idegesíti.
-Francba!-
Csúszik ki a száján, és azonnal fülig is pirul - betudva ezt a káromkodásnak, hiszen azt neki nem szabad, így most még szabályt is szegett. Indulhatott volna jobban is ez a nap!

[Chari]

Fura fejtegetésbe kezd a lány, miután megnyugtatja, hogy nem árulja be anyunak, és apunak. Chari nagylány, ért a nagylányos dolgokhoz, és megbízható is, ráadásul már járt is fiúval - a nagykislány számára több, mint aranybánya!
-Ilyet nem csinálhat.-
Közli tárgyilagosan, ellentmondást nem tűrően, amikor arról beszélnek, vajon miért késik a vonat. Elképzelni sem tudja, és határozottan elutasítja a lány ötletét, mert az... őrület lenne. Szabálytalanság, és a szabályokat nem lehet csak úgy áthágni. Mivel ő már nagylány, így tudja, hogy néha egyiket-másikat át lehet (bár őszintén szólva a hideg futkos a hátán a gondolatra) de mégis így van. Most a hidegtől is a hideg futkos a hátán, így ha arra kell vetemedjen, akkor bizony megszegi a szabályt, hogy felmelegítse magukat. Eközben figyel is arra, mit mond a nagyobb nagylány, de végül csak megrázza a fejét.
-Nem akarok kockáztatni.-
Sóhajtja halkan, hiszen ha Kornél nem beszélgetne vele, az szörnyűséges lenne. Nagyon fájna, annyira, hogy nem is tudja, mennyire, de már belegondolni is rémes, úgyhogy inkább elutasítja az ötletet, hogy bizony el kell mondani a világnak, hogy ők barátok. Nem kell, neki nem szüksége, hogy tudjon róla más is, sokan tudjanak róla, megfelel neki így is, ha a közelében lehet, és ezt nem akarja veszélybe sodorni.
-Én nagyon szeretek ide járni, üstök fölé görnyedni, varázsigéket tanulni a könyvtárban, és házi feladatot írni is. Nem hiányoznak a babáim... nem is sokat babáztam. Ruru meg úgyis itt van velem.-
Fejtegeti a dolgot, hiszen tényleg szeret itt lenni, még akkor is, ha a nagyok sokszor bántják. Ruru pedig az örök kedvenc, apu rellonos sárkánya, akitől úgysem tudnák elszakítani. Ha ő itt van, akkor nagyobb a rend és béke a kislány világában.
Jobban figyel a lányra, hiszen titkot készül vele megosztani. Hegyezi a füleit, hogy mindent jól halljon, és ahogy eltűnődik némileg, talán hasonló is kettejük helyzete. Chari szerelmes, és ő is szerelmes, és mindkét fiú barátkozik velük.
-Akkor nem árulod el neki? De... megmutatod? Vagy mit fogsz tenni?-
Kérdezi izgatottan, hiszen nagyon kíváncsi, utána arról beszélgetnek, hogyan járt Chari, meg Gergő. Számára ez az egész varázslatos, és amiket a lány mesél, az nagyon tetszik neki. De jó lenne, ha ő is játszóterezhetne, és fagyizhatna Kornéllal, és megfogná a kezét!
-Akkor én is járni akarok!-
Mondja határozottan, majd megpillantja a vonatot, úgyhogy összeszedi a dolgait. Végre hazafelé fognak tartani, a jó melegben! De előtte még Chari elmondja azt is, hogy miért szakítottak.
-Ez igazán... nem szép dolog.-
Fűzi hozzá, nem tudja, mit mondhatna mást, elvégre nem ért ehhez. Kinyílik az ajtó, felkecmeregnek a csomagokkal egy fülkébe, ahol végre felmelegedhetnek fagyos tagjaik. Nem is nagyon szól, csak élvezi ezt az érzést, és gondolkozik tovább a hallottakon. Határozottan megéri Charival barátkozni, persze, ezek nélkül a dolgok nélkül is, amiket tud, és elárult a lánynak, de így mégsokkaljobban. Nagyon jó hétvégéjük lesz, már alig várja, hogy hazaérjenek!

[Leonie]

Fogja a nyuszkót, akit a manók simiznek felváltva, és etetnek is a különböző zöldségekkel, amiket mondott nekik. Béke, és harmónia lehetne ez az életkép, de szeme sarkából meglátja az osonó Leoniet, és rögtön eszébe jut, hogy itt nekik most küldetésük van. Eddig ő rendben vette az akadályt, még úgy is, hogy fel se készült, szóval igazán büszke magára, már csak háztársának kell megcselekedni, amit a csokiellátmány-mentő akció megkövetel, és akkor minden rendben lesz.
Csak hogy ez nem ilyen egyszerűen nagyszerű, ugyanis a manók éber figyelmét nem sikerül kijátszani. A lány kiabálni kezd, Ashley összerezzen, és körbenézve azt se tudja, merre léphetne menekülés címszóval, tekintve, hogy a manók mindenhol ott vannak, némelyiknél alig nagyobb ő is (költői túlzással, elvégre mégis csak egy nagykislányról beszélünk).
Nem kell azonban sokáig gondolkoznia, hová lépjen, hová ne, ugyanis a hagymával menekülő vörös démon elkapja a karját, és rántja is magával, hogy csak úgy lobog utána.
Nem gondolta, hogy élve megússzák ezt a kalandot, mégis sikerül kijutniuk a konyhából, és még a nyuszit is diadalmasan felemeli, hogy bizony megvan, mert ő ügyes, és minden kiszabott feladatot teljesített maradéktalanul a menekülésen kívül, de azt meg megoldották közösen.
Halálra sápad, amikor a lány, megnyugodva, hogy a nyula is megvan, közli, hogy csinálják megint.
-Ne!-
Közli határozott elutasítással, mert ha ezt ismételni akarja a másik főnix, akkor egyedül fogja csinálni. Túl sok adrenalin volt ez egyszerre egy ekkora kis szervezetnek. Bólint, amikor Leonie küldetéstudata közbeszól, hogy bizony meg kell menteni a kastélylakókat.
-Természetesen tudok.-
Válaszolja magától értetődően, elvégre nagyon-nagyon sok bűbájt ismer. Nem is érti, az emberek miért nem töltik az idejük nagy részét tanulással, elvégre az olyan jó móka, és... kifizetődő, mindig kifizetődő. Furcsa is, hogy a lány nem tud ilyen bűbájt.
-Ugye végzünk takarodó előtt? Mert utána már nem szabad kint maradni.-

[Zsombi]

Egy fiú terem elé, akit amikor még beesett a terembe, nem látott... és most még káromkodott is előtte. Határozottan el tudott volna képzelni jobb indulást is a mai napnak, de már mindegy. Inkább nem gondol rá, milyen jó lett volna belefutni a Szív Királyba, mert csak fájdítja a kis szívét, hogy helyette még a könyveit is elejtette, és szabályt is szegett.
-Tehénlepénybe?!-
Kérdezi értetlenül, miközben felegyenesedik a könyvekkel a kezében. Végigméri a fiút tetőtől-talpig, na nem azért, mintha tetszene neki, hiszen neki már van szerelme, de ha nem lenne, akkor minden bizonnyal helyesnek találná ezt a srácot, hiszen a nagylányok szoktak fiúkat nézni, és elmerengeni azon, milyen szépen süt át a hajszálaikon a fény... de ő ezt nem csinálja. Talán majd Kornéllal, addig viszont fel kell mérnie, hogy űrlény-e, aki vele szemben áll.
-A kastélyban nincsenek tehenek, sőt, a birtokon sincsenek. Csak varázslények.-
Szolgál magyarázattal készségesen, és rettentő tudálékosan, mint mindig. Nem is ő lenne, hogyha nem magyarázná meg a fiúnak, mekkorát tévedett. De azért, hogy az ismeretlen lássa, milyen nagyvonalú is ő, túllép ezen a tévedésen, és kisegíti.
-De abban igazad van, hogy sokkal rosszabb helyre is eshetett volna.-
Bólint, majd még egy aprócska mosolyt is megereszt, ahogy az egyik közeli asztalhoz sétál, hogy lepakolja a megmentett, imádott könyveit.
-Ashley vagyok, és téged még nem láttalak.-

[Lucus]

Amikor Kornél visszakísérte a hálókörletébe, miután némileg megenyhült, berohant a szobájába, és ugrándozni, sikongatni kezdett örömében. Azért félig biztosan megnyerte a csatát, elvégre a fiú megcsókolta, és ezt már nem lehetett visszavonni. Azon gondolkozott, kihez szaladhatna elmesélni, és először persze anya jutott eszébe, de ő már nem volt a kastélyban olyan későn, aztán Luca, és már indult is volna, amikor rádöbbent, hogy bizony takarodó idő van. Telve a boldogsággal, de apró csüggedelemmel feküdt le az ágyába, miután megfürdött, de csak arra volt képes, hogy félóránként vigyorogva keljen, és abban is biztos volt, hogy alvás közben sem lehetett ezt letörölni az arcáról.
Így aztán nem is csoda, hogy korán kel fel. Felöltözik, és az elsők között lép a Nagyterembe reggelizni, de leginkább Lucát várja. Forgatja a tányérját, az ételeket pakolássza rajta jobbra-balra, meg a pálcájával lebegteti az üres helyeken a tányérokat, amikor végre megérkezik a lány.
Felpattan, odarohan hozzá, megragadja a karját, és nagy, csillogó szemekkel néz barátnőjére, a többiekre meg elnézést kérve, amiért ő bizony most kisajátítja magának, és elrángatja.
-Beszélnünk kell!-
Közli határozottan, köszönés helyett, és amikor eszébe jut, mennyire modortalan volt, akkor azért mégis csak kipótolja ezt az üdvözlést.
-Jó reggelt!-
Már fogja is a karját a lánynak, és rángatja a navinéseknél egy olyan asztalrészhez, ahol nem ülnek sokan, hogy azután levetődjenek a padra. Nem akarta a pirosakhoz rángatni, különben is, innen remek kilátás nyílik a rellonos asztalra, pontosabban arra a helyre, ahol Kornél ülni szokott - meg egyébként a nagy részére a zöldek helyének. Kicsit furán érzi magát, helyezkedik a padon, sosem ült még másik asztalnál, csak az eridonosnál.
Hatalmas széles vigyorral, csillogó szemekkel néz a lányra, és úgy érzi, ki tudna pattanni a bőréből a lelke, hogy körbeszáguldja a világot. Soha nem tapasztalta még ezt, de szeretné máskor is, nagyon!
-Megcsókolt!-
Hadarja halkan, némileg talán vinnyogó hangon, mert annyira izgatott, nem tudja magába fojtani. Jelentőségteljesen néz a lányra, bizony ám, ő már nagylány, megcsókolta egy nagyfiú! Alig várja Luca kérdéseit, hogy részletesen kibeszélhessék a történteket.

[Szív Király]

Kornélnak talán nem volt igaza... azt mondta, hogy neki az a csók mást jelentett, mint Ashleynek, és ha mást jelentett, semminek nem kellett volna változnia, nem? Mégis mintha megváltoztak volna a dolgok. A fiú sokat mosolyog rá, ahhoz képest, mint előtte, és amikor csak figyeli távolról, akkor is sokszor észreveszi Kornél. Régebben nem tette, így Ashley észrevétlenül is sokáig bámulhatta a Nagyteremben. De most időről-időre össze szokott akadni a tekintetük, és ez bosszantó abban az értelemben, hogy nem tudja nézni anélkül, hogy ne bukna le, viszont jó is, mert így a fiú is őt nézi. És... mintha szívesebben venné a társaságát. Persze nem hiszi, hogy bármikor, amikor olyat mondott neki, ami arra utalt volna, hogy hagyja békén, az igazán komoly lett volna, de ezt inkább csak reméli. Viszont azóta mintha jobban örülne, ha látja, bár nem nagyon találkoztak úgy, hogy beszélgetni is tudjanak, így nem is tudta még megkérni arra, amire szerette volna.
Ez a mostani viszont remek alkalom lenne, csakhogy anyával van, de Kornél még így is odajön. Nagyon örül neki, mint mindig, szélesen mosolyog rá, anya meg elküldi őt. Kicsit aggódik, hogy mi fog történni kettejükkel, és majd szétveti a kíváncsiság, miről beszélgetnek, így futva indul a Toronyba, és tényleg csak felkapja a táskáját, és már rohan is vissza, az utolsó lépcsőfokokon ugrándozva érkezik le, majd lassít a tempón. Egy nagylány nem siethet ennyire nyilvánvalóan, legalább egy picit próbálnia kellene fenntartani a látszatot, hogy a szívének királya nem totálisan nélkülözhetetlen a számára, és legalább mérhető kincs az idő, amit vele tölthet.
Anya nem marad tovább, nyilván azért, hogy tudjanak pár szót váltani. Odaadja neki a táskáját, majd ahogy elfordul, azonnal Kornélt nézi, a fiú meg anyát még pár pillanatig, utána meg őt, és bizony ettől a pillantástól vágtázni kezdenek ám a paripák a mellkasában, mintha megsarkantyúzták volna őket.
A szavaira azonban némiképp elszontyolodik, és összezavarodik, mert sosem mondott még ilyet, hogy baj, hogyha elmegy, és nem tölti vele az idejét. Lesüti a pillantását szomorkodva, majd visszaemeli rá, és magyarázkodni kezd.
-Ne haragudj! Sosem maradtam még itt hétvégére, apa nagyon vár mindig, de... majd megkérem rá, hogy maradhassak legközelebb, jó? És vasárnap jövök, addig már csak kettőt kell aludni.-
Elmosolyodik, felemeli a kezét, és mutatja is a kettőt, hogy Kornél is lássa, milyen nevetségesen kevés szám ez (és abba inkább nem gondol bele, ez hány órát, hovatovább hány percet jelent).
Óvatosabbra vált, lassan mozdul, nehogy baj legyen, és előbb a kezét emeli fel megint, hogy Kornél karját megérintve a vállára csúsztassa, ahogy közelebb lép hozzá, oldalra hajtva a fejét a füléhez, amibe suttogni akar. Nem tudja, hogy messzebbről is tehetné, akkor is jól hallaná a fiú. Nem akar ám rosszalkodni, (ó, de mennyire hogy akar!) vagy legalábbis visszafogja magát, és csak a füléhez hajol, hogy más ne hallja.
-Kérlek, ne áruld el senkinek, hogy metamorf vagyok! Így is sokat csúfolnak, amiért kicsi vagyok, és okos... és szociálisan béna.-
Oldalról nézi az arcát, hogy mit reagál, mit mond, vagy bólint-e a dologra, de nem akar hátralépni. Olyan jó illata van, és olyan jó ilyen közel állni hozzá, már ameddig lehet, és a fiú épp nem hátrál el. Ameddig elhitetheti, hogy csak ezért hajolt közel, vagy ha a fiú nem is hiszi, másnak még a látszat tartható. Mindenki másnak a csarnokban.

Hahó *köszön be szépenhalkan, mert derég járt már itt*

Nem is vagyok ismeretlen, nagyon sokan ismernek. ^^

Semmi baj, te is ismeretlen számomra. ^^

Szia Keiko!

Én megint, mert átalakulóművész vagyok. De ez most megint jó ideig fog ám tartani... Ugye milyen csini nagylány lettem?! *.*

Azért nem, mert sokat tanulok a könyvtárban.

(Azaz leginkább sokat melózom. )