Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Nem is értem miért van itt egyáltalán. Amerikában kéne lennie valami üzleti bigyón, hogy megkösse "élete üzletét"; na igen. Ezt én is rengetegszer hallottam, amíg együtt voltunk. Ilyen meg olyan hiperjó üzlet, elhiheted mennyit fogok rajta keresni. Aztán állt ő is, meg a partnerei is, hogy ez annyira nem jött össze, mert az oroszok kicsit simlisebbek voltak. Én csak tűrtem az egomán szövegét négy évig, amíg nem bírtam tovább és közöltem, hogy mehet arra, amerről jött.
- Ez kérlek - tárom szét karjaimat drámaian. - Olaszország egyik, ha nem a legjobb ruhaüzlete. A tulajdonossal jóban vagyok, majdnem minden ruhám innen van, bár ezek pont csúnyák - húzom el a számat, szememből süt az undor, ahogy a szoknyákra nézek. Tipikus viszketős anyag, amitől a világból is kitudnék szaladni, csúnya szín és mi az a varrás? Remélem Lucrezia nem adta le a szintet, mert esküszöm sírni fogok. Ha az unokahúga csinálta és azért vannak itt, akkor elfogadom, de ez ügyben mindenképpen írok még neki.
- Frusztrál? - nézek hülyén Korira, elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy jöttem ide én. Ugyanígy, aztán a tulajdonos durcásan megmutatta a felső szintet és szerelmes lettem. Ha van új kollekció idejövök azonnal. - Gyere, megmutatom az emeletet - indulok el a lépcső felé, remélve, hogy követ. Semmi kedvem találkozni az ex-vőlegényemmel nem vagyok hangulatban. És azt is nagyon remélem, hogy Kori sem lovagol többet a dolgon. Mesélek neki szívesen róla, de találkozni az istenért sem szeretnék vele. Végre leredukáltuk a leveleket heti egyre, most egy találka, biztos vagyok benne, hogy új erőre keltené a benne lakó hős szerelmest.
- Mmm - állok meg a lépcsőn felfelé menet Kori előtt, bűnbánóan nézek rá. - Figyelj én nem mondtam Arie-nak, hogy volt vőlegényem. Vagyis... nem is igen volt rá alkalmam, de nem tudja. Bármi kérdésed van, szívesen mesélek egy kávé mellett, csak ne kelljen vele találkoznom - kérem az előttem álló nőt, imádkozva Merlinhez, hogy megértsen és ne akarjon odamenni hozzá. Elindulok ismét felfelé, a lépcső tetejéig meg sem állok, ahol hatalmas vigyorral üdvözöl minket egy fiatal lány, aki le is intek. Nem kell a jópofi, szinte itthon vagyok, kislány. Mélyet szippantok a levegőből és mintha tényleg hazatértem volna. Hatalmas vigyorral tekintek Korira.
- Válogass, ha úgy tetszik ez a VIP szekció.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Nem válaszolok a feltett kérdésre, csak haloványan elmosolyodom. Ő ide nem jön, szakításunk után a tulajdonos hölgy kitiltotta. Hálás voltam neki ezért, ám ő csak morgott magában válaszképpen, ahogy szokott. Ezért vagyunk mi ennyire jóban. Nem fecseg, nincsenek felesleges kérdések, nem traktál semmivel, de ha új kollekció jön, vagy éppen ő készítette azt rögtön küldi a baglyot. Imádom!
- Nos - emelem fel a fejem, melleimet kitolom. - Ahogy mondod! - nevetem el magam kicsit. Nem érzem magam hibásnak, Arie sem éppen megfelelő pillanatot választott ennek a közlésére, nekem pedig esélyem sem lett volna közölni vele. Ráadásul az a múlt, amit én már kilenc lakattal lezártam és soha nem tervezem őket többet kinyitni. Ha úgy tetszik, eldobtam a kulcsokat, hogy még véletlenül se legyen meg a kísértés. Bár, ha meg is lenne, inkább leugranék egy szikla tetejéről, mintsem visszamenjek ahhoz a férfihoz. Merlin mentsen meg!
- Szép maradtál, ne aggódj, ráadásul meg sem haltál, csaj - felnevetek Kori reakcióján. Teljes mértékben átérzem, ami éppen most a hatalmába kerítette. Nekem is csak szerencsém volt, amikor először idejöttem. A tulajdonos éppen bent volt, én meg a lenti részen az összes ruhára húztam a szám, így kegyesen felvezetett az emeletre, ahol minimum két órákat szoktam eltölteni. Valószínűleg most sem lesz ez másképp, így lassan elindulok az első sor felé, ám Kori kérdése megállásra késztet.
- Fekete vagy vörös, esetleg bordó - merengek el a színeken egy pillanatig. Kori valószínűleg nekem keres ruhát, akkor nincs más választásom, mint...
- Kori, ezt nézd! - nyúlok rá egy velünk szemben lévő ruhára, amit le is veszek a helyéről. - Muszáj felpróbálnod! - mutogatom Kori felé szerzeményemet. Totálisan ő ez a ruha, így remélem igent mondd a felpróbálására is.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Csak egy határozott bólintás telik tőlem, amikor a nő közli, hogy a vörös megfelel, mert az izgató. Nos... kinek mi. Ám hülye lennék megszólalni, a vörös mindig betalál a pasiknál és én azért vagyok itt, hogy azt a Frank gyereket nyűgözzem le. Relatíve neki vásárolok. Ennek a gondolatnak megszületnie sem szabadott volna, de már késő. Vagy így, vagy úgy, de ma egy rahedli ruhával fogok innen kimenni, ahogy - terveim szerint - Kori is.
- Próba, aztán folytatjuk - mutatom neki, hogy merre vannak a próbafülkék. Soha nem értettem miért kell ennyi, amikor erre a részlegre maximum, ha harmincan járunk, bocsánat, már harmincegyen és nyilván nem megegyező időpontokban. Pedig bizony minimum tíz próbafülke van a bolt közepén, öt az egyik, öt a másik irányba néz. Bennük hatalmas tükrökkel, minden irányból megvilágítva, egyszerűen tökéletes! Korival nevetek, ahogy illegeti magát a ruha mögött, ami csodálatosan fog neki állni. Érzem és tudom. A nők ezt megérzik, és ez most egy nagyon erős megérzés. Aztán egyszer csak vége szakad. Nem nevet többet, az én számról is lefagy a mosoly. Ijedten nézek az előttem álló nőre, aki csak annyit mondd, hogy "Ott van.". Megpördülök a tengelyem körül, hogy megtudjam nézni, a szívem hevesen ver; vaklárma. Nem, nem a volt vőlegényem az, csak Kori szerelembe esett egy ruhával. Megkönnyebbülten sóhajtok párat, hatalmas kő esett le szívemről. Végül megemberelve magam arra tekintek, amerre Kori mutat és meglátom.
Gyönyörű varrás, gyönyörű szín, gyönyörű csipke, gyönyörű fekete kövek. Megbabonázva indulok el felé, odaérve ugyanúgy tátott szájjal veszem le helyéről. Megfordítom, hátán V alakú kivágás. Egyszerűen gyönyörű!
- Kori - sóhajtok egyet, hatalmas vigyorral fordulok felé. - Ez gyönyörű! Menjünk próbálni! - sietek vissza hozzá, kezét megragadva indulok el öles léptekkel a fülkék felé.

Valaki gyorsan törje el a lábam, pls.

Köszi, de még tudok menni. Nem elég!

Alastair Magnus - 2019.01.14. 16:45


Köszi XDDDDDD

Nem élni szeretnék láb nélkül, csak nem elmenni egy holnapi tárgyalásra XD

Én lassan magam elől is *motyogja maga elé*

Jack Everleigh - Így ni

Szerencsétlennek érzem, ahogy ott állok a férfi mellett és a csodára várok. Pár másodpercig csak néz rám, kezdem magam egyre kellemetlenebbül érezni, már azon jár az eszem, hogy biztos nem lehetek szép látvány egy ilyen belépő után. Vagy éppen a belépőm van a szeme előtt, és nagy nehézségek árán tudja csak visszatartani nevetését. Aztán végre megszólal. Óvatosan rázom meg a fejem, szemeimet egy pillanatra le is hunyom.
- Maga ne haragudjon, amiért megzavartam - kulcsolom össze ujjaimat magam előtt, mint egy jó kislány. A civilizálatlan szóra csak haloványan elmosolyodom. Nem különösebben érdekel milyennek skatulyázza be magát, nem feltétlen hiszem, hogy egy ilyen eset után már rögtön a civilizálatlan szót kéne használni, de ő tudja.
- Igazából pont arra lenne szükségem leginkább - szinte suttogom szavaimat, nem nézek a férfira. Kicsit zavarba hoz a tudat, hogy még rá is kérdez, hogy arra a terjedelmes példányra van szükségem, de sajnos így van. Nem fogom azt mondani, hogy hagyja csak, majd megoldom, hiszen ha én próbálnám meg levenni akárhogy is biztos valaki sérülne. És nem éppen lenne előnyös, ha rögtön egy idegen férfit juttatnék az ispotályba. Gyönyörű lenne. Próbálkozom megtartani a tisztességes távolságot kettőnk között, ámbár egy ilyen szűkös helyen ez nagyon nehéz, ha az ember még nézelődik is, hogy a férfi jó könyvet pakol-e le neki. Megbabonázva figyelem a férfit, ahogy sorban pakolja le nekem a szükséges köteteket, majd a kolosszális szörnyetegen ragad tekintetem. Ötletem sincs arra, hogyan szedhetnénk le azt onnan sérülés mentesen. Bocsánatkérően tekintek az előttem állóra.
- Tényleg ne haragudjon - sandítok a gigantikus méretű könyvre. - Megoldanám egyedül, de akkor valószínűleg valaki sérülne, és így is egy sérülést kellene helyrehoznom legkésőbb holnapig - vallom be neki őszintén, hogy nem szívesen állnék neki én leoperálni onnan a kötetet. Azzal nemigen járna jól egyikünk sem.

Jack W. Everleigh - 2019.01.17. 20:37


Eszembe jutott, hogy milyen rengeteg helyre kell mennem holnap

Köszönöm! Érezni fogom az erőt a hivatalokban majd

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

A próbafülkék felé még három ruhát kapok csak le az állványokról, mert tetszik a szabásuk. Betotyorgok a Kori melletti lévőbe, a ruhákat felakasztom szépen sorban a fogasokra, ám nem tudok dönteni. Felsőmet levettem már, nadrág sincs rajtam, így állok a négy ruha előtt, hogy melyikkel kezdjem, amikor kopogást hallok.
- Gyere - szuggerálom még mindig a ruhákat, majd Kori felé pillantok. Szemeim kikerekednek, állam majdnem a földön koppan, még szerencse, hogy időben észre veszem magam. Óvatosan elmosolyodom, így lépek közelebb Korihoz, hogy megkerülve megnézzem. Hátán kicsit megigazítóm a ruhát. Hümmögök párat, kezemet a szám elé teszem, mintha gondolkodnék. Bólintok egy határozottat, visszasétálok próbafülkémbe.
- Gyönyörű vagy benne - veszem le a vörös csipkés álmost a fogasról, hogy belebújjak én is. Vállamnál kicsit megigazgatom ruhámat, majd Kori felé fordulok várakozóan. Tekintetemben kíváncsiság csillan, hogy vajon tényleg megtaláltam-e a megfelelőt, mert valóban úgy érzem én is. Kori szeme kiszúrta a bolt - számomra - legszebb darabját és talán valakit elhódítani is eltudok majd benne, ha minden a terveim szerint megy. Nem szeretnék Arie-ra gondolni... de akaratlan beugranak az emlékképek. Szemérmesen elmosolyodom, egy kis kuncogást engedek meg magamnak, automatikusan megnyalom ajkaimat, ahogy ismét elém villan a kép; az ablakban áll meztelen, gőzölgő teája a kezében. Ez a kép valószínűleg örökre megmarad emlékeim között, ha nem is úgy lesz, ahogy én azt szeretném. Mindenesetre ez a ruha, így is és úgy is jó vétel lesz.
Fordulok párat a tükör előtt, vállam fölött nézem hátamon a V alakú kivágást.
- Szerintem tökéletes - pillantok rá a tükörből. - És jó választás volt a vörös - mutatok rá, hogy Korinak igaza volt a színt illetően. Ahogy szőke tincseim vállamra hullanak, a vörös ruha csak még jobban kiemeli alakomat és más adottságaimat. Szerelem első látásra? Létezik bizony, de valószínűleg csak nőknél egy ilyen butikban és egy ilyen ruhába.
- De azért a maradék hármat is felpróbálom, és tudom, hogy van egy fekete - pillantok a bézs, a púder és a fekete színű ruhákra, amik rám várnak.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Csak vállat vonok egy kicsit a tetoválásra. Nekem nem nagy dolog, de valahogy mindig mindenki meglepődik, hogy van, majd jön, hogy tökre nem arra számított, hogy a combom külső oldalán. Nem mintha meglepő lenne, mint sárkány őrültnek, hogy egy sárkány ékesíti a combomat, de emlékszem Arie meglepődött, majd felcsillanó tekintetére, amint meglátta.
Az asszonya? Önfeledten nevetek fel kirohanására. Fogalmam sincs mi lesz, ahogy ő sem, mégis ruhákat válogatunk mindkettőnk megfelelő pillanatára, mintha tudnánk, hogy előbb vagy utóbb pedig eljön. Pedig, hogy lehetünk benne ilyen biztosak? Ugyanott toporgunk Korival, csak én már kerültem testi kapcsolatba is az illetővel, és mégis... képes vagyok ilyen érzelmek mellett is elköteleződni? Szentül hiszem, hogy én ennél önzőbb teremtés vagyok, de valami mégsem engedi, hogy más férfiakra gondoljak vagy ránézzek egyáltalán. Pedig nézni szabad, főleg, ha nincs is semmi közöd relatíve az illetőhöz. Miért kellett nekem ilyen szituációba keverednem?
Nem is gondolkodva kapom le magamról a vörös gyönyörűséget, majd nyúlok a bézs felé. Látom Korit a szemem sarkából, ahogy visszatér egy fekete ruhával, haloványan elmosolyodom. Felhúzom a bézs ruhát, arcom grimaszba torzul, ahogy meglátom mennyire borzalmasan áll rajtam.
- Úristen! Úgy nézek ki, mint egy elb*szott függöny! - kiáltok fel kétségbeesetten, majd rögtön szedem is le magamról a darabot. Ebbe nem trafáltam bele, de majd a púder színű biztos jobb lesz.
- Kori, hogy állsz a feketével? - kiabálok át a másik fülke irányába, hátha régi-új barátnőm már végzett. Ledobom magam mögé a fotelbe a bézs színű ruhát, majd a púderszínűért nyúlok. Ehhez már több reményt fűzhetek. Óvatosan húzom fel, anyaga könnyen szakad, érzem. Oldalán könnyedén felhúzom a cipzárt, utána nézek a tükörbe. Párszor megfordulok. Szép koktélruha, szinte mondhatom, hogy könnyelműen simul testemre. Elégedetten bólintok egyet, majd vetem le és szemezek a feketével. De jól esne egy cigaretta. Mikor is szoktam le? Öt, talán hat éve, de most ölni tudnék egyért, már csak azért is, hiszen egy - egyelőre - nem létező kapcsolatba vásárolok ruhát.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Hallom a nevetést, ám hangjából mégsem az a vidám csengés hangzik ki, mint aminek egy ilyen szituációban kellene. Végül csend. Majdnem óráknak érzem, amíg nem válaszol, ám amikor megteszi az sem nyeri el tetszésem, valami nem stimmel, így a púder koktélruhában cammogok ki mezítláb a másik próbafülkéhez. Hallom a tüsszentést, zokszó nélkül nyitok be a fülkébe. Aggódó tekintetemet jártatom a ruha és Kori arca között, végül megállapodok csak az arcán. Szemei vörösek, első könnyek lepik el tekintetét. Óvatosan közelebb lépek, hogy szemébe tudjak nézni.
- Mi a baj, édesem? - simítom meg a karját, biztatóan rámosolygok. A fekete ruha csodálatosan áll rajta, bár van egy sejtésem miért nem szeret fekete ruhát hordani. Mintha ráöntötték volna, a csipke olyan lágyan simul rá vállára és combjaira, hogy simán leszbikus lennék miatta, de ez nyilván nem közlöm vele. Szépen lennénk, a sírás határán áll én meg megmondom neki, hogy miatta simán leszbikus lennék, főleg ha ebben a ruhában jelenik meg valahol. A fotel felé terelem, ahova leültetem, majd kirohanok a fülkéből.
- Hozzon egy pohár vizet - kérem az ott dolgozó lányt és már ott sem vagyok. Sietek vissza Korihoz, bár fogalmam sincs, hogy mit fog mondani, mi válthatta ki belőle ezt most. Ha kiderül, nekem legalább higgadtnak kell maradnom, hogy tudja mellette vagyok, támogatom, és segítek neki ott, ahol csak tudok. Nem volt ez a múltban sem másképp, de most valahogy mélyebb a dolog. Hiába nem láttuk egymást évekig, kettőnket összekapcsol vezetéknevének eredeti tulajdonosa, és ezt egyikünk sem tagadhatja le. Engem is megviselt halála, ám nekem könnyebb volt feldolgoznom, mint neki. Kori szerelmes volt, és ennél szörnyűbb elválás nincs.
Ismét benyitok a fülkébe, leülök a fotel karfájára, türelmesen tekintek le Korira.
- Tudod, hogy nyugodtan elmondhatod - simítom meg a haját, hiszen érezteti is szeretném vele, hogy valóban mellette állok, akármi legyen.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Minden olyan gyorsan lett remekből szar, hogy szinte fel sem fogom. Az egyik pillanatban Kori mutogatja nekem csillogó szemekkel a legtökéletesebb ruhát, amit valaha láttam, a következőben pedig sírdogálva kortyolgatja a vizet, amit a lány hozott neki. Oké a sírdogálva enyhe kifejezés, mert a nő zokog mellettem és fogalmam sincs mit tehetnék vagy mit mondhatnék, így csak bátorítóan megszorítom a vállát egy pillanat erejéig, amíg ki nem mondja azt az egy szót. Valóban ma van az évfordulója annak, hogy meghalt, el is felejtettem. Nekem valahogy - ezek szerint - könnyebben sikerült túltennem magam ezen, mint Korinak valaha menne. Csak az járt a fejemben abban az időben, hogy neki így a legkönnyebb, legalább nem szenved, nekem pedig mindig az a mosolygós és kedves srác villan be az agyamba, mint amilyen a dolgok rosszabbra fordulása előtt volt. Mert hogy mindig kedves volt, megértő és mosolygós. Mindenkinek ott segített ahol tudott, Kori pedig nem véletlen szerelmesedett bele az egyetlen olyan srácba, akkor, az iskolából, aki a megtestesült tökéletesség volt.
Haloványan elmosolyodom, miközben letérdelek Kori elé. Gyengéden megfogom egyik kezét, majd tekintetét keresem. Mutatóujjammal letörlök egy könnycseppet kipirosodott arcáról.
- Gondolj arra, hogy neki már sokkal jobb - mosolyodom el őszintén. - És te sem felejted el soha, mert itt van - mutatok halántékára először, remélve, hogy érti a célzást, miszerint milyen jó emlék marad. - És itt - mutatóujjam lejjebb vándorol, mellkasa előtt állapodik meg. Hogy sablonszöveg? De még mennyire! Bevált? Nagyon is. Érzem, ahogy Kori légzése lassan megnyugszik, felállok előle, hogy ne legyek benne túlontúl az intimszférájában, majd kezeim közé fogom a ruhát.
- Nem lenne más választásod - vonom meg vállam, ahogy a tükör előtt magam elé tartom a ruhát. - Ha te nem is, de én tutira megvettem volna neked - óvatosan sandítok az immár mögöttem ülő nőre a tükörből. Ismételten elmosolyodom, biztatóan tekintek Korira. Hirtelen ötlettől vezérelve kapom fel a ruhákat, amiket biztosan megvesz, majd rohanok át a saját fülkémbe, hogy megtegyem ugyanezt.
A fülke előtt várok Korira, kezeim tele vannak ruhákkal, de nem bánom. Boldog mosoly sejlik fel ajkaimon.
- Gyere - intek fejemmel a kijárat felé. - Meghívlak egy kávéra és egy pöpec olasz sütire.

Andretzky Korinna - velencei vásárlás

Valahogy engem a halál vagy az elmúlás gondolata sosem viselt meg. Sárkányok között nőttem fel, ha úgy vesszük, így nem egyszer megtapasztaltam a halál ízét. Sosem tartoztam azok közé, akik félően tekinthetnek a hátuk mögé, mert bármikor jöhet a kaszás a seggedben. Valahogy engem nem visel meg a gondolat, hogy elmúlhatok. Ez az élet rendje, egy velejárója. Valaki idő előtt megy el, valaki még százharminc év múltán sem, pedig mindenki annak örülne a legjobban, de ha már így alakult, ne élvezzük ki?
- Helyes – biccentek egyet már a fülke elől. Kori megadóan követ, aminek nagyon örülök jelen pillanatban, hiszen a semmiből tört rá a gyász azon formája, amit én meg sem érhetek. Belepillantva a két fülke közti tükörbe, egy megadó mosollyal konstatálom, hogy a púder színű ruha rajtam maradt. Simán kisétáltam volna az üzletből ebben is, nem arról van szó, de csak-csak illene kifizetni.
- Na, mindjárt jövök. Nagyobb volt a lendületem, mint az agyam – lepakolok mindent a kis puffra, amik a fülkék előtt helyezkednek el, majd visszalépek a sajátomba. Az ajtót nyitva hagyom, nem törődve semmivel kezdem el levenni a ruhát, majd felhúzni a sajátomat. A kupacra dobom a púderszínűt, majd eredeti öltözetemben kilépek a próbafülkéből. Ismét felnyalábolom a rengeteg ruhát, majd kérdés nélkül indulok meg a pénztár felé. A kislány már hatalmas mosollyal vár minket, amint meglátja a ruhamennyiséget kezemben. Milyen kis hamis.
- Mindegyik mehet egy szatyorba, a számlát a címemre küldjék ki – türelmesen megvárom, amíg a kislány előkeresi a - mára már igen vaskos - könyvet, amiben a törzsvásárlók neve szépen, sorban fel van írva. – Ophelia C. Brown – mutatok az első oldal legaljára, és ahogy látom a tulajdonos már át is írta a címem. Helyes, legalább ezzel sem kell többet bajlódni, mint amennyit megérdemel. Csak biccentek egyet a lány felé, elveszem tőle a szatyrot, majd Korira pillantok.
- Legyen minden sütiből egy, és én is elmesélem a volt férjemet – forgatom meg szemeimet mosolyogva. Valahogy most úgy érzem, hogyha Korinak elmondom a dolgot, akkor az én lelkem is megkönnyebbül kicsit. Szar húzás volt tőlem, de az ok talán kicsit megengedi, hogy ne tartsam magam hibásnak. Az előtte lévő időszakról meg simán nem szeretnék beszélni. Túl fájó még mindig, túl érzékenypont, hiába jött be a képbe Arie. A kedves mosolyával, férfias hangjával, humorával, és minden egyéb képességével.

Jack Everleigh - Így ni

Az a hatalmas könyv sokat segítene a dolgok előre lendítésén, már ha csak azt nézem, hogy minden faj külön taglalva van. Nem véletlen ilyen vastag. Külön fajok, minden betegség külön fejezetbe van helyezve, gyógymódok, egyéb teendők, ha éppen az a betegség kerül a szemünk elé. Undorító dolgok vannak a sárkányok világában, amiket nagyon igyekeztünk a rezervátumi sárkányoknál a legkisebb százalékra csökkenteni, de ha új jött és az elmebeteg barom nem rakta karanténba a kivizsgálás ideje alatt, akkor nem meglepő, hogy behozott valami szép élősködőt, ami a többi egyedet is szépen megfertőzte. Nem válogat, hallottam már róla, de pontosan fogalmam sincs mit tudnék vele kezdeni. Nem lehet véletlen, hogy az igazgató minden követ megmozgatott a segítségkérés miatt.
Mosolyogva nézem, ahogy megmentőm a könyvért küzd, és lassan, de biztosan eléri a célját.
- Egy újonnan jött sárkányt nem raktak karanténba, amíg kivizsgálás alatt állt, így behozott valami élősködőt, ami megfertőzte a többieket is – vonok vállat, mintha nem lenne olyan nagy a baj, de a szívem egyre hevesebben ver, ahogy telnek a percek. Mit percek! A másodpercek gyors ütemben száguldoznak el mellettem, én pedig kedélyesen elbeszélgetek egy idegennel. Nem bánom, valahogy az előttem álló férfi nyugodt arca és kisugárzása, engem is nyugalommal tölt el, de nem elég ennyi nyugalom ahhoz, hogy ne aggódjak a rezervátumban lévő állatokért.
- Különös élmény lehet egy férfit ilyen helyzetben látni. Lehet nem is a különös a megfelelő szó erre - kicsit még jobban arrébb próbálok araszolni, remélve, hogy sikerül, ám könyökömmel meglökök egy hézagosabb polcot, ahonnan a könyvek szépen sorjában hullanak le. Szám elé kapom a kezem, minden egyes könyv csapódásánál a földön kicsit megrezzenek. Megdörzsölöm homlokom, miközben leguggolok, hogy felvegyem őket és lehetőleg rendesen visszapakoljam a helyükre azokat. Végig figyelek a férfira. Egyetlen szavát sem szeretném elmulasztani, érdekes, amit mondd, de valahogy ijesztő is egy kicsit. Amilyen balszerencsés vagyok, úgysem a Romániaiból jött, így elvetem az ötletet, mosolyogva rázom meg fejem megerősítésképp, inkább magamnak, mint az előttem állónak. Nagyot sóhajtva kezdem el felpakolni bal karomba a könyveket. Cselekvésem végeztével felállok, és abc sorrendbe helyezem őket a polcon, ahogy azt kell.
A férfi próbálkozása hamarabb célba ér, mint gondolnám, már a karjai között tartja a könyvet. A terebélyesebb kötet csak úgy csillog a kezében, mintha glória is lenne felette. Egy nagyon széles mosollyal veszem el tőle a kötetet, majd ismét felé fordulok és már reflexszerűen ölelném meg, amikor rájövök mi is a helyzet. Kezeim megdermednek a levegőben, leengedem őket, és egy félén mosollyal nyújtom felé jobb kezem.
- Nagyon köszönöm a segítségét – billentem kicsit oldalra a fejem. – Legközelebb a terepszemlélőt kérem meg eme cselekvésre – nevetek fel halkan, tekintetemmel a férfi tekintetét keresem, szívem hevesen dobog a boldogságtól. Még ma este elküldöm nekik a baglyot; a megoldással.

Jason

A vonatról leszállva egyenesen a cukrászdába jöttem. Úgy döntöttem, hogy simán megérdemlek egy menta teát és egy franciakrémest. Kicsit amúgy is le kell nyugodnom, mivel a romániai kiruccanás nem feltétlen úgy sikerült, ahogy azt bárki is tervezte volna. Nem elég, hogy a sárkányok megfertőződtek, de az egyik annyira nem akarta a kezelést, hogy szépen négyünket majdnem megölt. A fiatalabb srác, pár karcolással megúszta, mert valaki ellökte az útból szerencsére. Engem hatalmas jobb első lába ért, nem éppen kis karmaival, így nem is meglepő, hogy fel van kötve a karom.
Mormogva káromkodok párat, amikor feltűnik, hogy kisujjam megint kificcen a többi közül, amikor kortyolok teámból. Rögtön a többi mellé teszem, egy pillanat erejéig behunyom a szemem. Eseménydús volt ez a két hét, maradjunk ennyiben. Bőröndöm mellettem pihen, rajta táskám. Egy halom mappa hever az asztal egyik oldalán, mert azokkal foglalkoznom kell. Nincs mese, azért mert az ember eljött az előző munkahelyéről, még nem azt jelenti, hogy nem is kell ott dolgoznia. Kegyetlen az élet, vagy mi.
A falat, ami éppen szám felé közeledik, megáll a levegőben. Szemeim kikerekednek, leesett állal pillantok a nemrég érkezőre. A villa kiesik a kezemből, nagyot csattan a tányéron, talán pár pillantást is kapunk, de nem különösebben érdekel. Kezem ugyanabban a pozícióban marad, ám már csatlakozik hozzá szám tátottsága is. Gyönyörű látvány lehetek. Nem bírok megszólalni, csak nézem az előttem magasló férfit, kérdését szinte meg sem hallom.
- Jason – suttogom nevét, még mindig őt bámulva, mint egy rendes hibbant. Nem tudom hány éve láthattam utoljára, de az is biztos, hogy nem olyan elválást terveztem magunknak, mint amilyen volt. Nem mondom, hogy borzalmasat cselekedtem, de abban a helyzetben tényleg ezt hittem. Az első találkozásunk után is már a hatalmába kerített, aztán vége lett.
Felpattanok ültömből, megkerülöm az asztalt tizedmásodperc alatt, majd Jason nyakába borulok. Nem foglalkozom kezem fájdalmával, csak ölelem magamhoz a robosztus férfit, aki életemben először mozgatott meg bennem valamit.

Jason

Nem mondom, hogy szavai nem találtak szívem, mert de. Igaza van, elb*sztam az egészet, nem is kicsit. Akkor Jason jelentett nekem nagyon sok mindent, az első randevúnk előtt, szinte már a közös jövőnk is a fejemben volt. Igen, tudom, elcsépelt meg gusztustalanul romantikus, de akkoriban tényleg így éreztem. Most meg itt ül a karjaim között - vagyis karom között - és még mindig annyira medve, hogy éppen elérem gerince vonalát. Érintésére elmosolyodom, kicsit még jobban magamhoz ölelem, már ha ez lehetséges.
Eltávolodom tőle, szemérmetlen mérem végig egész alakját, végül visszahuppanok helyemre, ezután válaszolom meg kérdését. Egy pillanatra sem szeretném elengedni tekintetét.
- Az attól függ hogyan szeretnél körbe futni még párszor - felelem kacér mosollyal ajkaimon. Villámat ismételten felveszem a tányérról, majd az előbb véletlen elszállt falatot jókedvvel kezdem elfogyasztani. Pár percig csak bámulok ki az ablakon. Az jár a fejemben, amikor Jason elhívott az első randira. Magabiztos volt, és úgy tűnt nem fogja meghatni, ha nemet mondok. Természetesen hülye lettem volna nemet mondani, a már akkor is igen robosztus férfinak. A randi előtt is jó volt már a kapcsolatunk, a belső poénok, amiket csak mi ismertünk, sejtelmes mosolyok és pillantások egymás felé. Ő volt az egyetlen olyan férfi akkor a rezervátumban, aki nem ecsetelte nekem folyamatosan, hogy mennyire... hm... magáévá tenne. És most nagyon szépen fogalmaztam.
Szomorú mosollyal nézek rá.
- Apámat műteni kellett - kezdek bele a történetbe lassan. - Volt egy újgazdag gyökér, aki halálosan szerelmes lett belém az első pillantásnál, és megkérte a kezem - forgatom meg szemeimet kicsit, ahogy eszembe jut. Tekintetem Jason íriszébe fúrom.
- Igent mondtam, mert nem volt meg az anyagi hátterem, hogy kifizessem a műtétet, ő megtette - vonok vállat. Nem különösebben szerettem a pasit, csak az érdek kötött hozzá, de olyan jó színésznő voltam, már akkor is, hogy semmit nem vett észre belőle. Se ő, se az ostoba családja. Előadva röviden és tömören a történetet, kicsit simlisnek érzem magam. Teljesen joggal utál az előttem ülő. Mintha mi sem történt volna emelem ajkaimhoz a csészét, és kortyolok egyet immár csak meleg, és nem forró teámból. Kiábrándító.

Jason

Jason őszinte és nyílt tekintetétől zavarba jövök. Egy kis leplezés érdekében egy másik falatot veszek a számba, amit már-már kínosan sokáig tart leválasztani, de végül csak sikerül. Boldogan kezdem el rágcsálni, pillantásom az előttem terpeszkedőre esik. Sajnálja. Mindig is imádtam Jasonben őszinteségét, de ezen mondatán keserűen elmosolyodom. Lenyelem a falatot.
- Ne sajnáld - rázom meg a fejem egy kicsit. - Nem igazán érdemelte meg az életmentő műtétet - felelem összeszorított fogakkal. Valószínűleg leginkább magamnak mondtam ezt, mint Jasonnek. Szerettem apámat, ő volt a mindenem, ám anyánk halála után az alkoholba menekült, ami az én nézetemből menekülés. Hogy mi elől? Fogalmam sincs. Még én is, gyerekként, feltudtam dolgozni édesanyám elvesztését. Fájt, persze, hogy fájt, mégis csak édesanyám volt. De nem hagytam, hogy befolyásoljon ez bármit is.
Kérdő pillantásom a férfira esik, fejemet is oldalra biccentem kicsit.
- Isten ments! - kapok drámaian a homlokomhoz, egy nagy sóhajtás kíséretében. - Amint visszajöttünk a görögországi nyaralásból lapátra tettem - vonom meg vállaim egy gonoszkás mosollyal ajkaimon, miközben felmutatom neki kezemet. Gyűrű sehol, hála az istennek. Kegyetlen vagyok, ezt eddig is tudtam, de így kerek-perec kimondva, lehet Jason csalódni fog. Kicsit ijedten nézek rá, szemeim jobban kikerekednek, mint kellene nekik. Nem szeretném, hogy csalódjon, így is elég sok kellemetlenséget okoztam neki, akár akartam, akár nem.
- Még mindig elvihetsz egy isteni jalapenos sajtburgeres ebédre - forgatom meg a szemeimet kissé, könyökömmel az asztalra támaszkodom. Jobb kezemmel csészémet a számhoz emelem, nagyot kortyolok belőle. A menta lesz, volt és marad is a kedvencem, talán még vetekedhet vele a citromfű.
Kíváncsian fúrom kékjeim Jasonébe.
- Most, hogy magadban még inkább istennővé avanzsáltad drága személyemet, bár ennél jobban már hova - vigyorodom el szemtelenül. - Tényleg beszélhetnénk komolyabban arról az ebédről - kapva-kapok az alkalmon, hogy Jasonnel lehessek? Naná, nem fogom még egyszer elrontani a dolgot. Az agyamban ott motoszkál Arie, ám annyira örülök régi-új ismerősömnek? Vagy kialakulandó kapcsolatomnak? Szóval annyira örülök Jasonnek, hogy talán Arie-t is kiverhetem gondolataim közül egy kicsit.

Jason

Szemrebbenés nélkül nézem végig a szeánszot, ahogy lenyeli a karamellát. Lehet, hogy csak egyszer randiztunk, de elég sok mindent tudtam már előtte is róla. Vannak furcsa szokásai, és nemigen szokott foglalkozni azzal, hogy ki mit gondol vagy éppen jelenleg hogy néz ki. Lágyan felkuncogok, ahogy visszatér az eredeti felállás, szememet egy pillanatra le is hunyom. Imádom.
- Áááá - legyintek egyet felé cserfesen. - Tuti volt minimum egy hónap - végezhetnék egy gyors fejszámolást, de annyira nem érdekel, hogy mennyi ideig boldogított az a pasi, hogy szavakba sem tudom önteni. Nem szerettem a közelében lenni, nem szerettem, hogy szerencsétlen, nem szerettem, hogy az apja pénzéből élt - ami nekem jól jött, de ez most részletkérdés. Nem is tudom, hogy szerettem-e egyáltalán benne valamit. Akármit, csak egy kis mozdulat is, vagy gesztus is elég, ami erre mutat. Semmi... nos, kimaxoltam. Engedjük el.
- Egy szerencsétlen volt mindenben. Nekem nem kell egy olyan férfi, aki azt sem tudja hányadikán van elseje - csészémet ismét kezembe veszem, az utolsó kortyot iszom meg a teából. A csésze fölött jelentőségteljes pillantást vetek Jasonre, csak hogy tudja. Vagy hogy leesen neki. Bár afelől kétségem sincs, hogy le fog neki esni. Nem olyan fából faragták a férfit, akinek ne esne le, egy ilyen egyértelmű dolog. Kicsit oldalra fordulok a széken, lábamat keresztbe vetem. Szoknyám lecsúszik combom egy kisebb részéről, de, mint aki észre sem vette cseverészem tovább.
- Természetesen - biccentek egy aprót felé, akár egy úrinő. Számítani lehetett rá, hogy feljön ismét a múlt. Tudom, hogy szart csináltam magamnak is, de leginkább neki. Nem akartam felültetni, ámbár ahogy ismerem, nem szomorkodott sokáig miattam. Szemeimet lehunyom, fejemet kissé hátradöntöm, a garancián gondolkodva. Bal kezemmel dobolok párat az asztalon.
- Mit szeretnél annak? - sandítok rá, sokat sejtető mosollyal. Esküszöm színésznőnek kellett volna mennem, ha már ennyire tudom leplezni azt, hogy kérdése telibe talált.

Frank Arie Martin


Hajnali háromkor pattant ki a szemem. Oké, 2:59-kor, de az már majdnem egész. Csak forgolódtam, próbáltam visszaaludni, de csak nem ment. Mindig ugyanaz jutott eszembe, akármennyi próbáltam elhessegetni a gondolatot, vagy másra gondolni. Dúlva-fúlva ugyan, de kikászálódtam ágyamból, és benyomtam a kávéfőzőt. Amíg az magához tér, pár utolsó ruha bepakolása és indulhatok is. Összeszedtem magam, hogy nagyjából induló képes legyek később is, amikor a vonatra kell mennem. Csészémet a gép alá téve, megnyomom a gombot, elmélyülten hallgatom, ahogy a daráló darálja az élet elixírjét, majd szépen elkezd csobogni csészémbe. A konyhapultnak dőlve, fejemet hátra vetve egy kicsit, a plafon bámulva várom, hogy mikor lesz vége.
Nem kellemes hang jelzi, hogy a kávém kész. Nem foglalkozom semmivel, csak elveszem a csészét alóla és ablakomhoz sétálok. Az utca üres, minden sötétségbe burkolózik még. Nem is csoda, mit kezdenének az emberek hajnalban az utcán? Homlokomat a hideg ablaküvegnek nyomom, hogy egy kicsit segítsen meggyőzni. Mármint saját magamat abban, hogy az elhatározás működőképes. Mit sem törődve azzal, hogy kávém égeti a torkomat, lehúzom azt. Minden hasznosnak vélt dolgot, amit még nem pakoltam be szépen begyűrök a táskámba, pár fürdőszobai cucc, sminkkészletem – ki tudja? Hátha kell menni megbeszélésre -, táskám, és indulás. Utolsó pillantás a falon lógó régi órára; 5:45. Tökéletes időzítés.
Bőröndömet magam után húzom, táskám a kezemben, így battyogok végig a falun. Biztos sokan örülnek nekem, hogy ilyenkor a halk bőröndöt a halk macskaköves utcákon húzom végig, de ez van. Bocs, emberek! Kicsit deja vu érzés kelt hatalmába, csak nem áll az ajtóban. A takarítónőt látom bent mozogni, így felveszek egy könnyed mosolyt. Belépek az étterembe, és mosolyogva tekintek a nőre.
- Alszik? – csak bólintani tud, annyira meg van lepődve. Nem meglepő, én is megilletődnék. Minden cuccomat lepakolom a lépcső mellé, öles léptekkel indulok el felfelé. Az ajtó előtt azonban megtorpanok. Mi van, ha kulcsra zárja? Akkor végül is feleslegesen vagyok itt. Óvatosan teszem a kilincsre a kezem, lenyomom azt, és a zár kattan. Megkönnyebbült mosoly terül el arcomon, halkan próbálok meg belépni. A szobában félhomály uralkodik, nekem háttal alszik. Hallom egyenletes légzését. Meg kell zabálni. Becsukom magam mögött az ajtót, az ágyhoz lépve, leülök annak szélére. Mutatóujjammal megsimogatom arcélét. Szívem nagyot dobban, ahogy felém fordul, arca felém néz. Félő, hogyha ezt sokáig csinálom vagy rám hívja a rendőröket, vagy kiugrik a szívem a helyéről. Kedvesen elmosolyodom.
- Arie – suttogom a félhomálynak, hátha felkel. – Ébredj, édes. Ophelia vagyok – simogatom meg ismét arcát, immár egész tenyeremmel, hüvelykujjam lassan köröz arcán.

Frank Arie Martin


Olyan békésen alszik, olyan nyugalom árad belőle, hogy először elgondolkodtam azon, nincs jogom megzavarni. Talán már elfelejtett, talán a regény az, ami segít neki tovább lépni ebből. Aztán jövök én, hogy ismét felborítsak mindent. Egyszer már megtörtént, és Kori szavaiból ítélve, Arie sem viseli olyan jól, mint kellene. Pofátlan módon toppantam be ismét az életébe, nem is tudom hány hét után. Alaptalan vagyok itt, hiszen fogalmam sincs mit kéne neki majd mondanom, ha felébred vagy egyáltalán mit kellene cselekednem. Elbúcsúzni jöttem, ám ez nem lesz ilyen egyszerű.
Meghökkenek, ahogy kimondja a nevet. Szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes, odakapom tekintetem. Egy kedves kis cicaszerű valami néz velem szemben, ahogy ő, úgy én is kicsit oldalra döntöm a fejem. Meglepődöttségem, ahelyett, hogy elmúlna csak még jobban fokozódik, ahogy az én nevem is elhagyja száját, de szemei csukva maradnak. Ébren van egyáltalán? Ajkai érintésére jóleső borzongás fut végig rajtam, legszívesebben magamhoz rántanám és minden egyes elérhető porcikáját végig csókolnám, ám nem tehetem, és a legrosszabb, hogy tudom. Búcsúzni jöttél, Brown, tartsd magad ehhez, különben megint borul minden.
Ha nem lenne ennyi önuralmam, már rég mellette feküdnék meztelen. Hozzábújva kergetném álmaimat reggelig, hogy aztán minden visszatérjen a régi felállásba. De ha egyszer felnősz, és felelősséggel tartozol bizonyos dolgokért, akkor a dolog nem így működik.
- Kedvesem – suttogom Arie körvonalainak, amit látok belőle. – El kell mennem – szorítok rá kezére, amivel az enyémet markolja. Csak egy kicsit kell kibírnom, és már a vonaton ülök Románia felé. A búcsúzás mindig könnyebben ment, mint most. Bár lehet csak én búcsúzom, és Arie már rég elfogadta a jelenlegi helyzetet.
- Remélem hamarosan visszajövök – még mindig suttogom szavaimat. Nem merek hangosabban beszélni, amíg egyértelmű nem lesz, hogy valóban ébren van-e vagy csak félálomból beszélget velem. – És esküszöm Merlinre, hogy előbb vagy utóbb, de a te karjaidban fogok kikötni, csak túl önző vagyok ehhez – megpróbálok felállni, de olyan erősen szorítja a kezem, hogy nincs szívem elszakadni tőle. Somolyog, szemei lehunyva még mindig. Annyira… annyira hiányzott, hogy nem is tudnám szavakba önteni, ha rákérdeznének most. Szívem egyre hevesebben ver. Jó lesz ez így?

Frank Arie Martin


Keserűen elmosolyodom kérdésén. Mindenre bólogat, mint egy kedves kiskutya, szerintem fel sem fogja szavaimat. Vagy felfogja, csak nemigen szeretne rá érdemben reagálni? Nehéz eldönteni, egészen addig, amíg ki nem nyitja szemeit és nem közli azt a tényt, amire szükségem lehetett a biztosban. Hiszen, nem ezt akartam hallani? Hogy bármennyi időre is tűnök el, ő várni fog rám?
Csak egy óvatosat tudok bólintani, abban sem vagyok biztos, hogy látja egyáltalán a félhomályban. Talán Arie mellett minden olyan dolog megvalósulhatna, amire csak vágyhatom egész életemben. Azonban necces a dolog, ha túlontúl önző vagy ahhoz is, hogy a saját boldogságod tedd előtérbe. Az a helyzet, hogy még ezek után is a sárkányok állnak az első helyen. A munkám volt mindig is az, ami segített megmenekülni a szar helyzetekből. Most sincs ez másképp. Bár nem terveztem, de jókor jött a romániai kiruccanás.
Ahogy elhangzik a nevem, erősebben szorítom kezét, türelemmel nézem végig, amíg felül, és elhelyezkedik az ágyban. Kérdően tekintek rá, várom a folytatást, ám akármennyire vártam, nem voltam rá felkészülve. Az én nézetemből ez felér egy szerelmi vallomással. Szemeimet összeszorítom, hogy boldogságom könnyei nehogy elszabaduljanak. Sikerül moderálnom magam, Arie kezét ajkaimhoz húzom. Tenyerébe, kézfejére, ujjaira lágy csókokat lehelek.
- Még én is csak remélni tudom, hogy meg lesz az esély, Arie – nyomom arcomat a kezéhez. Az illata megbódított. Ahogy hallom rekedtes, reggeli hangját, szívem még inkább kiszeretne törni a neki szánt helyről a testemben. Valahogy úgy érzem Korinak igaza volt. A sorsszerű találkozásokat mindenki így képzeli el, nem? Ha valóban Arie nekem lett teremtve, én pedig neki, akkor előbb vagy utóbb, de együtt leszünk. Addig pedig kitalálom, hogy valóban így kell-e lennie.
- És én is szeretlek – mosolyodom el haloványan. Bár nem láthatja, de biztos vagyok benne, hogy érzi. Valahogy, valamiért, de érzi. – Csak ígérd meg nekem, hogy tényleg türelmes leszel velem, kérlek – tekintek rá könyörgőn.

Frank Arie Martin


Óvatosan megrázom a fejem, kezeinket visszaengedem az ágyra. Hihetetlen a srác. Nem láttuk egymást senki tudja mióta, és így is velem szeretne jönni, velem szeretne lenni. Talán a regény, amit ír, nem is a lezárása ennek az egésznek, hanem a kezdete mindennek. Kiadja magából a sérelmeit, végül egymás karjaiban kötünk ki, ahogy megírta, és minden boldogság.
- Ne - rázom meg ismét fejemet, immár határozottabban. - Nem szeretném, nem lenne jó vége - húzódom közelebb hozzá. Illata lengi be a szobát, minden egyes szavánál, mozdulatánál és lélegzetvételekor hatalmasat dobban a szívem. Szeretlek, Arie, esküszöm az ördögre, de egyelőre ez nem megy nekem. Hogy lehet ezt szépen, szofisztikáltan és egyáltalán nem bántóan előadni? Sejtettem, esélyem sincs.
- Köszönöm - óvatosan helyezkedem kényelmesebb pozícióba. Jobb lábamat felhúzom magam alá, arra ülök. Nem is tudom mit mondhatnék még neki. Mi van, ha visszajövök és minden ugyanígy marad? Mi van, ha ez a kis kiruccanás nem segít semmit, csak még inkább önzően fogok viselkedni, és nem vágod bele? Mi van, ha az egésznek annyi értelme lesz, hogy csak még inkább elvágom magam Arie-tól, mert egy fogyatékos vagyok? Kori biztos megölne, és ha ez kiderülne, se szó, se beszéd jelenne meg a rezervátumnál kikelve önmagából. Nem azért, mert szegény Arie..., hanem mert tényleg hülye vagyok. Még azt is kinézem belőle, hogy hazáig ütne, hogy végre egymáséi legyünk Arie-val. Tekintetem megakad arcán. Semmit nem változott, mióta utoljára láttam. Kedves mosolya, mintha mindig ajkai szegletében bújna meg. Illata, erős fogása, mindene ugyanolyan maradt. Ennek egy cseppet sem örülök, így még nehezebb felállnom és elindulnom.
- Hogy ne lennék? - csókolom meg ismét kézfejét. Halovány mosoly játszik ajkaimon.
- Te vagy az egyetlen, aki megérdemli a türelmem - temetem arcomat tenyerébe. Érintése olyan érzelmeket vált ki belőlem, amik azt hittem, már nem is léteznek bennem.
- Lassan indulnom kell - tekintek a falon lógó órára. Hamarosan. Még van egy kis időm.

Jason

Habozok válaszolni Jason kérdésére. Pontosan sosem fogalmazódott meg bennem, hogy vajon milyen férfira is vágyom az életemben. Amilyen egy férfi. Mit tudom én. Rengeteg olyan pasi mászkál az utcán, akiről lerí, hogy egyetlen egy férfias megmozdulása sincsen, azok alapból kizárva. De hogy konkrétan én milyen férfira vágyom? Nehéz kérdés, nem is hiszem, hogy kielégítő választ tudok adni rá, de azért egy próbát csak-csak megér a dolog. Gondolom.
- Megfogtál – nevetek fel őszintén. Én megpróbáltam és ennyi sült ki belőle. Remek válasz a kérdésre, ámbár nem éppen kielégítő, de Jason-t ismervén, talán ennyivel is megelégszik. Hiszen tényleg nem jutott eszembe soha, hogy egy konkrét ideált állítsak fel magamnak pasik terén. Valaki csak jön és megy, valaki talán hosszútávra marad, de ideál? Mármint ki tudja idealizálni a pasikat? Amilyen férfiak voltak eddig az életemben, mindenkiben más fogott meg. Kivéve a görögországi pasit. Benne semmi nem fogott meg, éppen rosszkor volt jó helyen, vagyis az ő szemszögéből éppen jókor jó helyen, bár szerintem már ő sem így gondolja.
Jason mindig szája szegletében bújkáló mosolya régebben kellemetlen érzéssel töltött el. Az első pár alkalommal nem tudta hova tenni, ám már kicsit megedzettebb lettem. Tudom, hogy szinte hozzá jár, olyan, mint egy tartozék. Nélküle nem létezhet, ez szerintem már biztos. Türelmesen várom meg, amíg befejezi ismételt szeánszát a karamellel, majd szépen letörli arcáról a maradékot. Jó fiú. Szólásra nyitom a számat, de mielőtt bármit is mondhatnék, megelőz. Kérdése annyira meglep, hogy megfagyok. Meghűl bennem a vér, és Arie arca villan fel előttem pár pillanat erejéig. Erre mégis mi a helyes válasz? Jason mindig is az őszinteség ember híve volt, nem b*szhatom el most. Ha őszinte választ akar, akkor megkapja. Mégis… mi van, ha ez az utolsó lehetőségem nála? Ismerem magam, simán az arcába tudnék hazudni, és még csak fel sem tűnne neki, de egyszer már átvertem. Képes lennék még egyszer? Hülye kérdés, naná, hogy képes.
Lábaimmal Jason felé fordulok, könyökömmel megtámaszkodom az asztalon. Mélyen Jason tekintetébe fúrom sajátjaim. Egy féloldalas gonosz mosoly terül el arcomon, tekintetem csillogását, szinte még én is látom. Államat összekulcsolt kézfejeimen támasztom meg.
- Tudod – kezdek bele lassan, el nem engedve tekintetét. – Szerintem mindegy mit mondok. Ugyanolyan a vonzalom, mint két éve. Ha van ilyen személy az életemben, akkor is simán engedek a kísértésnek, ha nincs, akkor meg főleg – és voilá! Nem, hogy nem hazudtam, de még csak nem is füllentettem neki. Az igazság halovány szikrája, ami bennem volt, immár tűzként lobban kis monológom után.

Frank Arie Martin


Ahogy kimondja a nevem, minden szőrszálam az égnek mered. Jóleső érzés hallani a hangját, de amikor így mondja ki nevemet, mintha egy másik univerzumban lennék. Egy olyan univerzumban, ahol minden tökéletes, ahol minden tökéletesen működik. A döntéseket könnyű meghozni, és nem kell azon aggódni, hogy mi lesz holnap. Kíváncsian hallgatom Arie minden szavát. Őszintén elmosolyodom, szemeimet lehunyom. Később érzem meg érintését a derekamon, minthogy reagálni tudnék rá. Egy halk nyögés hagyja el ajkaimat, ahogy közelebb kerülök hozzá. Tarkómon érzem erős markát. Talán életemben nem vágytam még ennyire semmire, mint arra, hogy most megcsókoljon. De nem teszi. Minden elérhető porcikámra csókot lehel, felfokozva izgatottságomat, ám ajkaim előtt pár milliméterrel megáll. Szavai, mintha tőrt döfnének szívembe, úgy facsarják össze azt.
Nem tehetem, hiszen akkor ellentmondani magamnak jöttem el idáig. Nem csókolhatom meg, mert akkor végem. Nem fogom tudni elengedni, nem fogok tudni kilépni a szobából. Eltávolodom tőle, amennyire engedi.
- Mennem kell, Arie, elkésem a vonatot – húzódom el tőle teljesen. Felállok az ágyról, kicsit rendbe szedem magam. Egy pillanat erejéig tekintek csak ki az ablakon. Világosodik. Talán még nincsenek olyan sokan az utcán, hogy a szituáció kellemetlen legyek, egy kellemetlen emberrel. Nincs ehhez most hangulatom. Az ajtó felé sétálok, már a kilincsen van a kezem. Alsó ajkamat olyan erősen harapom be, hogy érzem a vér fémes ízét nyelvemen. Szemeimet összeszorítom. Nem megy ez nekem, gyenge vagyok.
Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, olyan lendülettel, hogy szőke tincseim arcomba csapnak. Öles léptekkel indulok el Arie felé, nem is kell sok és rögtön előtte termek. Kezemet arcára csúsztatom, másikkal mellette támaszkodom meg az ágyon. Tizedmásodperc alatt történik minden. Ajkaim ajkait éri, jóleső borzongás, halkan nyögök egyet, amint megérzem az ő hevességét is. Falom ajkait, minden másodperccel egyre jobban.

Frank Arie Martin


Érzem, ahogy szívem összeszorul mindegy egyes csóknál, egyre jobban. Facsarom a saját szívem, mintha mazochista lennék önmagammal. Elég beteg dolog, ez a szeretet vagy szerelem. Kelletlen távolodom el tőle, ahogy kicsit eltol magától. Utolsó csókot lehelek ajkaira, amolyan valódi búcsúcsókszerűt, keserűen belemosolygok. A paplant nézem, csak bólintok egyet szavaira, alsó ajkamat ismét beharapom. Muszáj, különben tényleg megtörök és itt maradok Arie mellett végleg. Nagyon szusszantok, utolsó csók, esküszöm, majd felállok. Ismét rendbe szedem magam, a halovány reggeli fényeknél látom, ahogy lehunyja szemeit. Elmosolyodom, ismét lehajolok hozzá, lágy csókot nyomok a homlokára, de annak végeztével nem távolodom el tőle.
- Szinte biztos vagyok abban, hogy te vagy az, akire szükségem van - mormogom homlokának, majd ismét felegyenesedem. Mélyet sóhajtok, hogy Arie illata legalább Romániáig elkísérjen. Ismét az ajtó felé lépek, immár halkabban, mert rögtön szembe tűnik Arie egyenletes légzése. Visszaaludt. Lenyomom a kilincset, hangtalan lépek ki az ajtó elé. Kezeimbe temetem az arcomat, és érzem, ahogy nedvesek lesznek. Megilletődve nyúlok arcomhoz. Könnyek lennének? Letörlöm arcomról őket, határozottan lépegetek le a lépcsőn. A takarítónő felé, miközben megfogom bőröndömet, csak lehajtott fejjel intek egyet. Minél előbb ki kell mennem, nem érek rá cseverészni. Kilépek az étteremből, rögtön megcsap a hűvös levegő. Kicsit megrázom a fejem, hümmögök párat, végül elindulok a vonatállomás felé.
Csak adja Merlin, hogy ez ne a végleges búcsú legyen. Csak ne az legyen, hanem nekem és Arie-nak legyen még jövőnk. Ha csak egy rövidke is, de valami legyen.

// //

Jason

Valahogy sosem gondoltam volna, hogy az életem még egyszer bele fut Jason Henry Payne-be. Vannak azok a találkozások, amikről tudod, hogy jelentenek valamit és ha elcseszed, akkor nem lesz második esély. Ugyanígy voltam az előttem ülő, éppen a villát igazgató férfival. Volt esélyem, amit csúnyán elrontottam, de valamiért ismét itt ül velem szemben. Akármennyir beszélt nekem eddig Kori a sorsszerű találkozásokról, sosem sikerült meggyőznie. Erre láss csodát... mégis itt ül előttem a csoda. Soha az életben nem fogom elmondani neki, hogy ez a gondolat valóban megszületett az agyamban. Még csak az kellene.
Tartom a pillantását, nincs az a világméretű katasztrófa, ami rávehetne arra, hogy elpillantsak. Két éve néztem bele ilyen mélyen utoljára ezekbe a kedves és őszinte szemekbe, amik rögtön megbabonázzák és magával ragadják az embert. Lábaimat ismét keresztbe rakom, immár az asztal alatt, nem játszom el még egyszer ugyanazt, ugyanabban a játszmában. Karom sajgása, mióta beszélgetünk csillapodott, lehet nem véletlenül.
Ahogy kitekint az ablakon, végre esélyt kapok arra, hogy kicsit összeszedjem magam. Gondolataim mindenfelé járnak, csak éppen épkézláb ötletet nem adnak arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet.
Kérdésére megemelkedik egyik szemöldököm.
- Nem tagadom - vonom meg vállaimat kicsit. Mosolyom őszinte, de még így is van benne egy kis keserűség. Szemeim kikerekednek, őszinte mosolyomból, őszinte kacagás teljesedik ki.
- Sokan mondták - félelem még mindig enyhén rázkódó vállakkal.
Ahogy visszapillant rám ismét az ablaktól, tudom, hogy most dől el az egész. Akármilyen vége is lesz, tudhatja, úgysem engedem el ilyen könnyen.
Arcom rögtön semleges lesz, ahogy bele kezd. Második? Lassan lehunyom szemeimet, hátradőlök székemen. Ép kezem ujjaival kezdek el dobolni az asztalon.
- Ki mondta, hogy van első? - mondom már nyitott szemmel, kékjeimet Jason íriszeibe fúrom. A férfi mozdulatsorát követve, én is kicsit oldalra biccentem a fejem, arcomra ártatlan mosoly kerül. - Az én szívem nem nyílik meg mindenkinek, így emiatt nem aggódom - kacsintok rá szemtelen, majd elkapok egy pincért. Szívélyesen bólogat az elviteles rendelésemre, ami nem áll másból, mint egy francia krémesből. Valljuk be, abból sosem elég.
Kérdő tekintetem ismét Jasonre esik, egy hosszabbat pislogok. Lassan engedem ki mélyebb lélegzetvételemet, megnyugtat. Dobolok megint párat ujjaimmal az asztalon.
- Miért érzem úgy, hogy okkal nem mentél még el az asztaltól? - emelem meg egyik szemöldököm, ám mielőtt elkezdhetné, én tekintek ki az ablakon és folytatom. - A kis monológod után vártam a drámai távozást.

Én már lebonyolítottam egy szerződést, főnököm sincs bent. Szóval saját tempóban melózom *-*

Eszterházy Diána - 2019.02.08. 11:08


Édesistenem XDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD