jaj, nem tudok ugrálni, szóval most én megírok pár hsz - t, és visszaadom nektek Adrikát, csak izé, ő moooost
Ő most nem itt van XDDD
De azt üzeni, hogy Annét még feleségül is fogja venni, szóval ne vonogassa itt a szemöldökét <3 (dikmááá')

*Kamilla Bencétszorongat*

Kamillának fogalma sincs, milyen az amikor szerelmes az ember. Éppen ezért nem tudja, mi az ami benne felgyülemlett, és miért érez némi szomorúságot csupán a tudattól, hogy Karina létezik és itt van. Viszont mindezek nem ülnek ki arcára, ő nem akarja, hogy bárki is tudjon erről, megtartja magának, és jó lesz. Remélhetőleg. Nem reagál arra, hogy mit mond a lány, ismeri Diót, persze, hogy ismeri, viszont Kamilla is úgy érzi, hogy ismeri, és.. Hagyjuk. A szeme sarkából rá pillant, görcsöl a gyomra, az ujjbegyeit is mintha valami nyomogatná.
- Én is szeretem. Olyan... Hűvös. És nyugodt. - legalább ebben az egyben egyetértenek, még akkor is, ha nincs értelme annak, amit a lány mond. Felsóhajt, megrázza fejét, tovább bambul ki a házakra, meg az utcákra. Nem akar most gondolkodni. Semmin. Bár le lehetne fagyasztani az agyát, mindent, mindent.  
Mikor megpillantja a jéglovat, akarva akaratlanul halkan felnevet, elmosolyodva néz Karinára.
- Én nem tudok ilyet. Pedig biztos csinálnék egy sárkányt. - lebiggyeszti ajkait, de látszik rajta, hogy csupán ettől az apró gesztustól is mennyivel jobb kedve van.
- Megfoghatom? - felsandít az alkotásból a másik lányra, a kérdést pedig azért teszi fel, mert fél attól, hogy hozzáér és eltörik, vagy elolvad, vagy valami.

Adrika üzeni, hogy ha géphez engedném, most beleverné valaki fejét a falba
És hogy Bence... Hát azt Bence nem hallhatja
*én meg letagadom, hogy ismerem azt az állatot*

*Kamilla nagyonnagyon boldog*

Nózi elhúzott a konyhába, de biztos azt mondaná, hogy ha bántod Bencét, visszavág

hogy vagy? *-*

úúúú, úúúúú, akkor megnézem majd *--------------*
Én megvagyok, csak most olyan rossz az idő, hogy eeee T_T *értelmesen el lett magyarázva*

úgy érzem ebben az évben az összes zsebpénzem kajára meg mozira fog menni o-o xdddd

húúúúú, igen, könyvek *---------------*

De rettentő lassú olvasó vagyok xDD
És mennyivel jobb már, mikor tudod, hogy az a jó könyv csak a tiéd *----------*

ja, jaaaaaaaaaa, moooost? *--------------------------------------*

pfuuuu, nekem jó *-----------*
Mostmostmost *-------------------*
Aztán eltűnök színházba, de utána leszek sokáig *----------------*

írokírok *-*
*meg fognak ölni akiknek tartozom xd*

A legutóbbi találkozásuk nem sikerült épp a legjobban, és bár a bogyók használtak valamit, ő mégsem tudott a legjobban aludni. Bűntudata volt, azon gondolkozott, hogy miért, és hogyan, és.. Túl sok minden volt a fejében. Ő nem akart rosszat Réminek. Meg akarta nyugtatni, és pont az ellenkezőjét érte el. Akkor, abban az egy pillanatban félt, rettegett, hogy mit fog tenni a fiú, és mikor ő eltűnt, Kamillában csupán sötétséget hagyott. Masszívat, fájót, olyat, ami elnyel mindent.
Milliószor elhatározta, hogy eljön, ám mégis mindig visszafordult. Most is fél, görcsöl a gyomra, a torka, mindene, és legszívesebben visszaszaladna a navinébe, de mégis itt van mert úgy érzi, nem halogathatja tovább. Halkan nyit be a könyvtár ajtaján, elmosolyodva köszön a könyvtárosnőnek, majd halkan szusszanva indul meg a kitűzött hely felé. Csak legyen itt. Csak legyen mersze.. Csak ne kergesse el.
Megtorpan, ahogy megpillantja, bukfencezik egyet a szíve, majd' kiugrik a helyéről. Hallja vére dobogását a fülében, kimelegszik, nyel. Tesz egy bizonytalanabb lépést előre.
Vissza.
Majd mégy egyet.
Szaladj innen.
Megáll előtte, lepislog a fiúra.
- Én... Ne haragudj a múltkoriért. Nem akartalak felkavarni. Azt hittem jó lesz. De mégsem. És nem akarlak zavarni, szóval.. Most.. Megyek is. Mert.. Biztos van dolgod. Csak.. El akartam mondani. Hogy nem akartam.. Hogy rosszul érezd magad. Csak.. Buta voltam. - a szavak akadozva törnek ki száján, zavarban van, és fogalma sincs mit kellene most.

Bencebencebence *-*

Engem mindig szeretel  

Nalátod

Sziiiiiiiiaaasztooook *_*

Beeeeeeeenceeeeee *___________*
*ad neki Kamillaféle tejszínhabos forrócsokit*
Hogy vagy drágám? *_*

*ha macska lenne, még meg is simogatná, de nem macska, ő meg férjezett asszony, ezért nem simogatja*
Na mit tanultál?

Jó, hát igazából
Biztos megengedi az uram *-*
*Bencét nyonyorgat*

Dehogynem há' most sincs itt XD

Diódiódióóóó *-------------*
*repül az urához*

Engem puszilgatsz, és mást akarsz ölelgetni?

igen?

Réminek

Végig lesütött szemekkel beszél, nem akarja látni, ahogy esetleg kiröhögik, s csak mondandója végén tekint fel a fiúra. A pupillák kitágultak, s a szürke írisz mint árnyék követi a fekete mélység körvonalát. Szája belső vonalát harapdálja, várja a reakciót, mondjon valamit, nézzen rá, akármit, bármit, csak tudassa, hogy tudja, hogy itt van. Hogy ne érezze magát tölteléknek, feleslegnek. Vár, az a pár másodperc most millió órának tűnik, mintha az idő ellustult volna és lefeküdt volna aludni.
Tényleg csak.. Ennyit szerettem volna. De... Akkor megyek. - kissé szomorkásan dünnyög, izmai megfeszülnek, hogy megtehesse az első lépést hátra. És akkor megmozdul. Nem más ez mint egy apró rándulás, Kamilla mégis megkönnyebbülten szusszan, megtölti tüdejét, ki tudja mikor vett utoljára levegőt. Egy pillanatra még el is mosolyodik, lágyan, kissé még félve. Zavarba jön, mikor a másik szemügyre veszi, nem tudja miért, csak úgy.
Áll előtte, leülni még nem mer, bármennyire is megtenné. Fogalma sincs mit keltene ki Rémiből, elvégre egyszer már megjárta. Nem hibáztatta a másikat, egyáltalán nem, de egy enyhe tartózkodás azért megmaradt benne, ami nem ütközött ki, csupán korlátozta tetteit.
Hogy hatnak - e a gyógyszerek? Azt hiszem. Még nem aludtam el önszántamból, de mikor elszundítottam, már kevesebben voltak. Már nem féltem annyira. Viszont fel akartam ébredni.
Mindezt el akarja mondani, viszont mikor szólásra nyitja száját, egy árva hang sem jön ki belőle.
Figyelik. Érzi, hogy aki elmegy mögöttük, odanéz, és ki tudja mit gondolhat, lehet semmit, lehet mindent. Mindezt érzi, a bizsergésből a tarkóján, viszont nem törődik vele. Ők.. Biztos nem ismerik. Nem mintha ő ismerné Rémit. De Rémi nem gonosz. Nagyon akar hinni abban, hogy nem az, fogalma sincs miért. Rémi csak elveszett. Elveszett, csakúgy mint ő.
Végül kétszer bólint, ahogy lesiklik tekintete az asztalhoz.
- Leülhetek? - ha megkérdezi, abból csak nem lehet baj, esetleg kap egy nemleges választ, de nem fognak kiabálni vele. Legalábbis reménykedik benne. Nem szereti, ha valaki ordít vele, az anyjára emlékezteti, és önkéntelenül is beférkőzik tudatába a rettegés. Hogy egyszer csak megint ott találja magát, hogy ez az egész egy álom, és arra kel fel, hogy újra.. Ott van.
- Ha zavarlak mond meg. Mert akkor elmegyek.
Csak ne legyen az, mint legutóbb.
Késztetést érez arra, hogy elismételje, mint valami papagáj. Pedig ha nem tetszene Réminek a jelenléte, biztos tudatná vele. A folyosón is megtette.
Nem akar ezekre gondolni. Ki akarja rekeszteni őket az agyából, kipréselni a fülén, vagy bárhol, csak ne legyenek ott, mert ez tényleg olyan, mintha hibáztatni akarná, pedig nem, csak.. Fogalma sincs. Benne maradt, hogy ha egyszer valaki felemeli a hangját, akkor az máskor is fel fogja, és ő nem akarja, nem akarja, és nem akarja. Ezért inkább engedélyt kér mindenre, akárcsak egy engedelmes kiskutya.

Tüszőfűi Lilith - 2015.11.19. 20:25


O.O

És Kamilla törékeny, törékenyebb mint azt bárki is gondolná.
Elbizonytalanodik, mikor a másik nem mond semmit, csak nyel, s mikor Rémi feláll, úgy érzi futnia kéne, viszont mégsem tesz semmit, lábai a földbe gyökereztek, s minden testrésze mozdíthatatlan, mintha ólomból lennének. Csak a nagy, szürkés szemekkel vizslatja a fiút, próbálja kitalálni mit fog tenni.
Szemei lecsúsznak a hasára, megigazítaná az inget, viszont fél attól, hogy ha újra hozzá érne, annak csak ugyan olyan rossz lenne a kimenetele, mint legutóbb. Nem tesz hát semmit.
Halk, megkönnyebbült sóhaj tör fel belőle, mikor lehuppan. Nem akar semmi mást, csak megnyugtatni Rémit, a puszta jelenlétével, szavak nélkül, tettek nélkül, csupán azzal, hogy itt van mellette és lélegzik. Mert ő egy ilyen ember, mindenkin segíteni akar, aki számára fontos vagy esetleg fontos lesz. És bár a fiú nem beteg, sem pedig nyomorék, hogy segíteni keljen neki a szó szoros értelmében, mégis kellett neki.. valaki. Lehet, hogy van, csak ő nem tud róla, lehet, hogy nincs, ugyan akkor az sem lehetetlen, hogy van, de kell mellé valami más is. Valami egészen különböző. A kérdés meglepi, egy pillanatra felvonja szemöldökét. Hogy fél - e tőle?
- Lehet, hogy kellene. De nem. Határozottan nem. - a szavak halkak ugyan, de nem is akar hangosan beszélni. Fogalma sincs honnan, de úgy érzi, hogy Rémi nem bántaná fizikailag. Arra nem merne fogadni, hogy nem akarta már bántani, de arra már igen, hogy nem fogja megtenni. Ebben az egyben biztos, még ha nem kellene annak lennie.
- Megüthettél volna. Ott volt.. A szemeidben. De nem tetted. - szinte motyog, miközben összenéz vele. - Köszönöm. - bátortalanul mosolyodik el, közben az asztal alatt tördeli sápadt ujjait. Akar még valamit mondani, annyira benne van egy csomó minden, viszont képtelen megfogalmazni, szavakba önteni. Az egész olyan, mint amikor a nyelved hegyén van valami, és mégsem vagy képes kimondani.
Most annyira, de annyira szerencsétlennek érzi magát, hogy az már szinte fáj.

Ombozi Noel - 2015.11.21. 17:27


Na de Noel
*nincs itt*

Nojél *____________________*

Lilike, hogy a francba csinálod? ><
Én egyszer maradtam fent egész éjszaka, de az utána való napot végigaludtam xd