Kézikönyv Micsához. Második fejezet - Hogyan veresd szét magad a gurkójával.Őszintén szólva, mikor megkérte a mestertanonc rellonost, arra számított, hogy az majd nem épp nőiesen és nem épp gyengéden visszaküldi oda, ahonnan jött. De nem! A Szántó-Vető meglepően jól fogadta a felvetést, és még el is fogadta. Igaz, hogy kellett neki egy kis rábeszélés, meg egy kis akaratosság, de a végére beleegyezett. Igaz, hogy az arcán volt egy fura mosoly, ami akár gonosznak is lehetne mondani, dehát ez Mihaeeeeel, miért akarna ő gonosz lenni, pont őőő?
Szegény kis szőke navinésünk lehuppant a fűbe, maga mellé téve seprűjét, ahogy a nála jópár évvel idősebb magántanárát várta. Persze fogalma sem volt arról, hogy őt most lehet kicsinálják- sőt, biztos. A lehető legtöbb úton és módon. Azért valljuk be, találhatott volna egy valamivel kedvesebb terelőt is, aki mondjuk megpróbál közben vigyázni rá, vagy valami. Viszont már mindegy, és amúgy is, legalább rendesen fel tud készülni. A füvet tépkedte, meg szemmel felmérte a pályát. Mint mindíg, türelmének most is hamar vége lett, s képtelen volt ott ülni egyhelyben, és nem csinálni semmit. Feltápászkodott, majd lenézett az új kedvenc tárgyára. Kinyújtotta kezét felette, majd széttárta ujjait. Egy kis gyakorlat sosem árthat, nem? Végül megrázta fejét, és inkább visszaült. Majd, ha a másik méltóztatik megérkezni, akkor. Addig meg, itt ül. És tépi a füvet. Mármint, ezt a füvet. Amit esznek a birkák. Meg a tehenek. Nem a másik füvet.
