Az irodában egy Corgi, a laposon egy mini kráken, ami megtámad egy mini hajót.

Hasonlók

Jason

Eléggé el kéne olvasni, ami utána jön. Köszönöm.
18-as karikát kapott, mert olyan dolgok vannak benne - Így is el szeretném olvasni a hsz-t:

Minden emlékem Jasonnel csak boldog. Vidámsága átragad az emberre, akár akarja akár nem. És, hogy én ezt most mennyire nem akarom? Szavakba sem tudom önteni. A kemény páncélom alatt - amit automatikusan felveszek, ha játékról van szó - minden mozdulata, minden pillantása, minden lélegzetvétele akkora dobbanásra kényszeríti a szívemet, hogyha nem lennék a magam ura, már a földön feküdnék ájultan. Azonban ezt a luxust, most nem engedhetem meg magamnak. Most minden szónak, minden mozdulatnak hatalmas tétje van, és tudom, hogy talán ez az utolsó lehetőségem.
Lemondtam arról, hogy Jason karjaiban kössek ki, egy túlfűtött éjszaka keretein belül. Lemondtam arról, hogy kis lakórészem minden egyes zugában magáévá tegyen, ahogyan csak akar. Minden porcikámat neki adnám, minden kéjes nyögésem neki szólna, miközben körmeim hátába vájnak.
Szemöldököm megemelkedik. Egy halk kuncogás hagyja el ajkaimat, lefelé fordítom fejemet, szemeimet behunyom. Hajkoronám arcomba hullik, rázkódó vállam jelzi csak jókedvem. De mennyire jó kedvem!
- Úgy ismersz, mint akinek van első? - dobom hátra szőke fürtjeimet ép kezemmel vállam felett. Minden rezdülését úgy figyelem, mintha egy vadászatra kész vadállat lennék. Jelenleg semmi nem terelheti el figyelmemet, kicsit úgy érzem magam, mint a sárkányok között. Ha nem figyelsz, meghalhatsz. Itt talán nem ennyire drasztikus a helyet, de ki tudja? Jason Payne, a rejtélyes, talán engem is meglep.
- Nem tudhatom mi az asztalod - pillantok ki az ablakon. Az emberek olyan nyugalommal sétálgatnak odakint. Nehezemre esik elhinnem, hogy nekik nincs éppen semmi problémájuk. Mosolyognak, nevetnek, beszélgetnek. Én meg a férfival, akit legelőször az életemben, többre tartottam, mint egy egy éjszakás búfelejtőt, játszadozom, ahogy ő velem.
A pincér a semmiből tűnik elő, kicsit össze is rezzenek, ahogy megszólít. Felveszem a szokásos "kedves vagyok" mosolyomat, átveszem tőle a becsomagolt krémest, végül Jason tekintetébe fúrom kékjeimet ismét.
- Nekem a talán nem elég, Payne - húzom el a számat egy pillanat erejéig. Féloldalas mosolyt küldök felé, felállok. Lassan közeledek felé talán túlságosan is ringó csípővel. Megállok közvetlen mellette, füléhez hajolok, közben hajamat átdobom másik vállamra, ne csesztesse az arcom. Ez most nem az a helyzet. - Viszont azt remélem, ha másról van szó, nem vagy úriember - suttogom fülébe, lágy csókot lehelek arcára. Kiegyenesedem, és a bőröndöm mellé lépek. Ép kezembe veszem táskámat, majd visszapillantok Jasonre.
- Kincset érsz, hogy meghívtál, kedvesem - kacsintok rá szemtelen, mosolyom csak szélesedik, ahogy minden egyes arcvonását raktározom el agyamban. Ha tényleg ez az utolsó találkozásunk, minden részletére, minden porcikájára, minden szőrszálának növekedési irányára emlékezni akarok. Jason Payne, utálom, hogy ennyire a hatásod alatt tudsz tartani még mindig.

Jason

Türelmesen nézem végig, ahogy elhelyezkedik a széken, ami nagyokat reccsen súlya alatt. Adja a jó ég, hogy bírja még egy kicsit, mert ha nem, én itt fogok meghalni a nevetéstől, ha széttörik alatta. Hiába csúszik lejjebb a széken, ugyanannyira magasodik ki a cukrászdában lévők közül. A rezervátumban is lehetetlen volt nem észrevenni alakját, hatalmas hajával és ugyanakkora szakállával. Na meg a mosolya. A mindig őszinte, kedélyes és kedves mosolya. Állandóan arcát díszítette, nem lehetett levakarni róla. És ha ajkai mosolyra húzódtak, szemei mosolyogtak vele. Ez az a dolog, ami megfogott legelőször Jasonbe. Az őszinte tekintete és cselekedetei.
Nem tudok reagálni feleletére. Megfogott, szemeim kicsit ki is kerekednek. Somolygok kicsit, ám tisztában vagyok azzal, hogy igaza van. Két éve ott volt a lehetőség, hogy mindent megtudjak róla. Ott volt a lehetőség, hogy mindent megoldjuk együtt, hogy mindent átéljünk együtt. Minden este karjaiban aludhattam volna el. Hallgathattam volna mély, egyenletes légzését, ahogy egy hosszú nap után, végre ő is nyugalomra tér. Immár bőröndöm mellett egy pillanatra lehunyom a szemem, és akkor… Megérzem Jason határozott szorítását ép karomon. Ahogy magához ránt, táskám a földre esik alkaromról, meglepődöttségemben még egy kisebb sikkantás is elhagyja ajkaimat. Összeszorított szemekkel huppanok az ölébe. Pár másodperc múlva merem csak kinyitni, amikor közli, hogy mennyire szemtelen is vagyok, mintha eddig nem tudta volna ő sem, de mindegy is. Szívem egyre nagyobbakat dobban, ahogy megérzem illatát, érintését magamon. Elégedett mosoly terül el arcomon. Sakk matt, Payne. Tekintetem az övébe fúrom, de hiába várok valamiféle magyarázatot, ő inkább a pincérrel kezd el „kedélyesen” beszélgetni. Érzem érintését a hajamon, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit bizony hiába is palástolnék, valószínűleg Romániában is látják.
Amikor tekintete végre visszatalál kékjeimhez, kicsit megilletődök. Az a tűz, ami íriszeiben ég idegen számomra. Nem is tudom, minek nevezhetném. Határozottságnak? Eltökéltségnek? Magabiztosságnak? Igazából nem is fontos, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretném jelenleg is, és szerettem volna két évvel ezelőtt is. Akkori tetteim oka, nem ment fel a döntéseim alól, mégis meg kellett hoznom őket, akár szerettem volna, akár nem. És hogy hányszor jutott eszembe Jason megnyugtató tekintete, amíg azzal a fennhéjázó f*szfejjel voltam? Elmondhatatlanul sokszor.
- Ezek szerint mégsem te fizetsz? – emelem meg egyik szemöldököm óvatosan, fejemet még oldalra is biccentem egy kicsit. Nem fordítom el tekintetem, tartom pillantását, ha kell életem végéig. Ám amikor a pincér odalép hozzánk ismét, zavartan letekintek ölembe helyezett ép karomra. Végig hallgatom, ahogy összepakol mindent, majd sűrű bocsánatkérések közepette, megint magunkra hagy minket.
Kíváncsian tekintek Jason-re. Valóban nagyon érdekel a válasz, azonban azt még nem sikerült eldöntenem, hogy hallani is akarom-e. Az ölében kötöttem ki, egy igen kis visszafogott cukrászda egyik asztalánál, és én mégis bizonytalanságba taszítom saját gondolataimat. Mélyebbet sóhajtok, illata még inkább bekerül tüdőmbe, reménykedve abba, hogy soha nem szabadul ki onnan, fújom ki.
- Mit szeretnél Jason? - fordulok felé teljes felsőtestemmel. Hangom halk, érdeklődő. Ép kezemmel lágyan simítok végig arcélén, őszintén mosolyogva. - Nem szeretnék ma kételyek között lefeküdni, és tudom, hogy önző gondolat - emelem fel ép kezem, jelezve neki, hogy engedje, hadd folytassam. - Nem voltam veled tisztességes két éve, tisztában vagyok vele, de abban a helyzetben, az tűnt a legjobb döntésnek. Rengetegszer eszembe jutottál, és mindig összeszorult a szívem, ahogy feltűnt lelki szemeim előtt őszinte mosolyod - megállok. Tenyeremet arcára teszem, hüvelykujjammal simogatom azt. Egy pillanatra letekintek mellkasára, keserűen elmosolyodom, végül ismét íriszeibe fúrom tekintetem.
- De most sem fogok neked ígérgetni - arcának simogatását is abbahagyom. Ha most fog elmenni, felkészülök. Minden lehetséges dologra fel kell készülnöm. - Ismersz már ennyire.

Jason

Sokszor elgondolkodtam azon még erejem tejében, hogy vajon hogy fog alakulni az életem később? Minden eshetőségre felkészültem. Sorozatgyilkos leszek, FBI ügynök, unikornisokon száguldó hatalmas vadász. Minden felkerült a falra feltűzött táblára, ami csak eszembe jutott, majd ahogy idősödtem, úgy kerültek le és még lejjebb a felírt dolgok, hiszen ilyen szép arccal, hogy lennék sorozatgyilkos? Persze, simán benne van a pakliban, főleg, amikor nagyon felidegesítenek, de mégis… esélytelennek tartom. A többiről nem is érdemes több szót ejteni, mert minek is?
De a lényeg, ami fontos, hogy soha nem volt talonban az, hogy valakinek lehetőség legyek. Én, mint lehetőség, nem is tudom, olyan valótlannak hat. Mert végül is, mit adhatok én? A manipulatív személyiségemet, a határozottságomat, a tudásomat. Nem vagyok az a tipikus szőke virágszál, mint akinek mindenki gondol, amikor először meglát.
Martinnak és Jasonnek is egy esély vagyok, vagyis… igen, nagyon úgy tűnik. Ám önzőségem enged a kísértésnek, hogy hamis ígéreteket adjak mindkettőnek? Nincs jogom ahhoz, hogy ígérgessek, főleg olyanoknak, akik fontosak nekem. Mert Jason mindig is fontos volt, és fontos marad. Ő lesz az az életemben örökre, akiért mindent eldobnék, ha kellek neki, és itt most bármire gondolhatok. Ő lesz örökre az én szerelmem, akinél volt lehetőségem, de nem éltem vele. Ő volt az én lehetőségem, nem én az övé. Nem ugyanaz.
Keserűen elmosolyodom, ahogy neki áll beszélni. Hangja simogatja dobhártyámat, megnyugtatja azokat, ám szavai cseppet sem tetszenek. Szemöldökeimet kicsit összehúzom, ahogy ismét elkapom tekintetét, miután rám figyel. Érzem érintését hajamon, tekintetét magamon, bele is remegek, ujjam megrándul arcán. Hogy palástolni tudjam testem reakcióját, magára a férfira, óvatosan kezdem el ismét simogatni hüvelykujjammal arcát.
Lassan hunyom le szemeimet, kezem Jason tarkójára csúszik, hogy kicsit megtartsam magam, ahogy hátra döntöm fejemet. Mutatóujjammal automatikusan kezdek el babrálni hajával, mintha mi sem lenne természetesebb, majd visszafordulok hozzá. Sejtelmes mosoly villan ajkaimon, ameddig vigyázva minden mozdulatomra közeledek felé, egyre közelebb és közelebb. A táncunk már véget ér, nyertem, ám nem elég. Akarom Jasont. mindenestül. A lelkét, a szívét, a testét, a pimasz mosolyát. És vagy itt, vagy később, de megfogom kapni.
- Szeretnéd, hogy ígéreteket tegyek? – emelem meg egyik szemöldökömet csábosan, miközben érzem és tudom, hogy ajkaiba suttogom szavaimat. – Rendben, Jason. Reggelente melletted fogok kelni, esténként melletted fogok lefeküdni. Együtt fogjuk nézni a csillagokat, együtt fogjuk összegyűrni az ágyneműdet – csusszanok el füle felé, épphogy érintve telt, férfias ajkait. Kínzom saját magam is, de meg kell törnöm. El kell érnem, hogy ő akarja, hogy ő egyezzen bele, az már teljesen más tészta, hogy mennyire van azzal tisztában, hogy az esetek többségében – benne van a pakliban, hogy az ígéreteim semmit sem érnek. Ám most is így lesz? Nem tudhatom, csak bízhatok a legjobbakban. Nem mozdulok, úgy érzem nem is mozdulhatok, amíg nem válaszol. Megköveteli.

Én most iszom a negyediket Ah, feltölt.

Jason

Tisztában vagyok azzal még most is, hogy milyen reakciót váltok ki Jasonből, és ha ez nem lenne elég, szerintem ő egyáltalán nincs annak tudatában, hogy ő mire készteti az én bensőmet. Törnék, zúznék, hogy észrevegye; akarom őt, ám ez most olyan játék, amit ketten játsszunk, és nem hozhatok önkényesen döntéseket, nem tehetem azt, amit akarok, és amire vágyok. Ugyanúgy vágyunk egymásra, de vajon ki lesz az, aki előbb bevallja a másiknak, vagy ami még fontosabb; önmagának? Melyikünk lesz az, aki…
Gondolatmenetem egycsapásra megszakad, mintha soha nem is létezett volna nálam olyan, hogy gondolkodás. Megérzem ajkait a sajátomon, megérzem Őt. Érzem jobb kezét a hátamon, csak még erőteljesebben vágyom csókjára, ahogy magához ránt, és kezeim automatikusan belemarkolnak dús hajkoronájába. Követelőzik, ami csak még jobban arra kényszerít, hogy még jobban préseljem magam hozzá, még jobban oda tudjam adni magam neki, a szívének, a testének, a lelkének. Azt akarom, hogy Jason érezze, sokkal nagyobb hatással van rám, mint én valaha tudnék rá lenni.
Elmélyül a csók, elmélyülök benne én is, szinte beleülök a jóba, és azt akarom – mert akarom -, hogy soha az életben ne maradjon abba, ne kelljen elválnunk. Érezni akarom az érintését folyamatosan, az illatát, határozott mégis legkedvesebb kiállását. Engedelmesen hajtom hátra fejemet, ahogy kívánja, amit csak szeretne, mert eljött az a pillanat, hogyha szavakkal nem is megy, de a cselekedeteimmel éreztessem vele; az övé vagyok. Bárki mondhat bármit, de aki nem találkozott még olyan emberrel, mint Jason Henry Payne, az nem tudhat semmit arról, ami most bennem van, és amit érzek. Amit érzek iránta, az egész lénye iránt.
Állom pillantását, pihegve, mintha egy egész éjszakát ébren töltöttünk volna együtt. Azok a mély és őszinte tekintetek megbabonázzák az embert. Esélyed sincs, hogy eltekints róluk, mert olyan mélyen beszippantanak Jason bensőjébe, hogy a lelkéig látsz rajtuk keresztül. A legszebb az egészben, hogy nincs is mit rejtegetnie, mert ilyen tiszta szívű ember a földön nincs még egy. Óvatosan hajolok közelebb, mintha engedélyt kérnék, mintha arra várnék, hogy bólintson legalább egy kicsit, hogy megtehessem. Hogy megmerjem tenni, de megelőz. Óvatosan veszi birtokba először alsó ajkamat, majd ismét ajkaimon vannak ajkai és egy olyan nyögés hagyja el számat, amint megérzem ezt, ami már nem illendő egy kávézóban. Igazából már sehol nem lenne az.
Amint megérzem, hogy enged a szorításán, hogy távolodik el, csak még inkább nyomom magam neki. Ne, még ne. Még csak egy kicsit, de nem tehetem. Ő irányít, most ő a minden, így engedelmesen lejjebb ereszkedem és elengedem magam, mert érzem, hogy keze még hátamat érinti. Megnyugtat. Szemöldököm megemelkedik kérdésén, de nem válaszolok rögtön, csak egy fejrázás telik tőlem. Mindkét kezemet visszahúzom hajából, észre sem vettem, hogy fájó karom is automatikusan mozdult, amikor kellett neki. Óvatosan magunk közé teszem fájó karomat, másik kezem mutatóujjával kezdek el játszani egy tincsével, mely valamiért jobban eláll a többitől. Mindezek után fúrom tekintetem az övébe, hogy válaszolhassak.
- Nem tudom – felelem egyszerűen, és ha meg is köveznek, tényleg nem fogom tudni. – Azt tudom, Jason – tűröm a kósza tincset füle mögé, hogy aztán ismét neki szenteljem pillantásomat. – Hogy őszintén mondtam – elmosolyodom. És istenem, tényleg kövezzenek meg, de szerintem az életemben nem volt ilyen őszinte pillanatom, mint a mostani.
- Mindig meglepsz, és mindig eléred, hogy téged akarjalak, hogy veled akarjak lenni – folytatom kéretlen, ha már ennyire elvitt az őszinteség. – De aztán a szemedbe nézek, és elgondolkodom azon, hogy megérdemellek-e én egyáltalán, tudod? – pillantok ki az üvegen, az utcán fel s alá járkáló emberekre. Valahogy érdekesebbek most.

Én így is élem magam mindenhogy

Only one, only u
Outfit

Végig a vonat ablakán bámultam kifelé. Igen, eszembe sem jutott volna, hogy vonattal jöjjek vissza, de elkapott a feeling, és gondoltam miért ne jöhetne egy kis izgalom a megszokott hopphálózat helyett. Szeretek veszélyesen élni, na. Az utolsó húsz percet ülöm a vonaton és az elsuhanó fák látványát vetem papírra már egy ideje. Néhány madarat is sikerült elkapnom a képre, de itt leginkább a fákra szeretném tenni a hangsúlyt és úgy érzem sikerült is. Amióta Arie-nak odaadtam a rajzot, amit neki és rólunk csináltam, másra sem vágyom, csakhogy mindent papírra vessek, amit látok és érzek. Na igen, nem mindig vidám és szép rajzok ezek, de ki tud mindig mosolyogni és boldog lenni?
A hetek, amiket Romániában töltök egyre gyorsabban telnek el. Hiányzik. Rettenetesen, de nem szentelhetem az egész életem a sárkányoknak (de), és gondolnom kell a jövőmre is (nem), meg most már Arie is. Már csak azért is ilyen boldog a mai nap, mert tegnap végérvényesen kiköphettem azt a cuccot a számból, és ez most nagyon undorító lesz; a cuccaim között jön velem vissza egy üvegbe. Hát na szükségem van rá, különben cseszhetem az egészet, és nem azért szívtam ennyit, hogy kárba vesszen, főleg, hogy megkaptam a fülest a vége felé; szívószál. És mennyire jó ötlet, Merlinre!
A vonat lassan és zötykölődve áll meg. Mindenki sietősen kapkod a teli kabinból, hogy az elsők között szálljanak le. Nincs meg a kellő motivációm ahhoz, hogy leszálljak, egészen addig, amíg... Komótosan kapom fel a cuccaimat, a felettem lévő rácsos csomagtartóról meglepően nagy erővel és lendülettel rántom le a csomagomat, majd egy halovány mosollyal indulok meg az ajtó felé. A néni kiabál, az unokája vissza, sűrű elnézések közepette fúrom át magam közöttük, mert természetesen ezt mind az ajtóban kell csinálni. Az utolsó lépcsőfokról leugrom, csomagjaim mögöttem lebegnek utánam. Szélesedő mosollyal közeledem felé, majd elé érve arcára csúsztatom a kezem.
- Martin - suttogom neki, de választ sem várva csókolom meg. - Azért valld be, hogy eléggé hiányoztam egy tízes skálán.

Only one, only u
Outfit

Egészen addig fel sem tűnik az Arie mellett álldogáló férfi, amíg gátlástalan módon bele nem köhint a filmes csókunkba. Szinte elugrik tőlem, ahogy meghallja a köhintést, mint egy gyerek, kicsit megilletődött arckifejezéssel pillantok a mellette álló férfire, aki felé a táskát nyújtja, csak egy biccentésre telik tőlem. Türelmesen várom meg, amíg felrakja a vonatra. Lehetetlen nem észrevenni, hogy Arie mennyire zavarban van. Szemöldököm megemelkedik, amikor ismét nekem szenteli magát, de nem sokáig tart rossz kedvem, mert magához húz. Belemosolygok a csókba, és körülbelül ennyi ideig tart a jókedvem, mert beközli - csak így mellékesen, ahogy már megszokhattam volna -, hogy ő az apja volt.
Eltolom magamtól, kezeimet csípőre rakom, tekintetem az övébe fúrom.
- Tehát nem elég, hogy tönkretette a filmes csókunkat - kis hatásszünet. - De még az apád is - remek, gyerekek. Ez remek! Martin valahogy elszokta felejteni közölni velem, hogy ki és ki nem tartozik a drága családi körbe. Kissé megrázom a fejem, de számszegletében ott bujkál a mosoly. Nem tudok rá haragudni, egyszerűen nem megy, és jelenleg az sem érint nagyon mélyen, hogy nem lettem bemutatva a drága papának. Valószínűleg tartom, hogy lesz még alkalmunk találkozni egymással, de ha mégsem... üsse kő. Kibírom valahogy.
- Jön két hét múlva megint, nem? - kulcsolom össze ujjainkat, majd lassan lépkedve indulok meg a kijárat felé. - Akkor bemutatsz neki - vonok vállat könnyelműen. Számomra ez annyira nem nagy dolog, ha tehetném például, én nem mutatnám be senkinek az apámat, de az élet nem kívánság műsor. Sajnos. Pedig lenne mit kívánnom még most is.
- Mielőtt elfelejtem - torpanok meg, hogy teljes testemmel felé tudjak fordulni. - Következő hónapban jöhetsz velem a rezervátumba. Lebeszéltem mindent - vigyorgok, mint a tejbetök. Tudom, gonosz dolog tőlem, de egyszerűen nem tudom elképzelni Arie-t a sárkányok között, nem véletlen beszéltem meg mindenkivel a leghamarabb. Minél előbb eljön, annál hamarabb rájön, hogy ez nem neki való, így többet nem jön velem és nem kell féltenem, hogy baja esik, eltéved, megsérül, akármi. Mert ezek mind benne vannak, ha valaki odajön. Sajnos. Ismét megindulok a kijárat felé, és végre valahára a rengeteg ember között át is tudok furakodni, anélkül, hogy akár egyetlen csomagot vagy Martint hagynám el. Ezt hívom én tehetségnek.

Only one, only u
Outfit

Kicsit elhúzom a számat az olyasmi szóra. Ezek mind olyan dolgok, amik miatt aggódnom kéne? Mármint nem olyan szintű aggodalomra gondolok, mint amikor egy anyuka gyereke beleesik a tóba, de na, értitek, nem? Hanem például olyan aggodalomra, hogy soha nem beszélt nekem a szüleiről. Semmit nem tudok igazából róla, azon túl, hogy el van jegyezve. Ha őszinte akarok lenni, ezen dolgok kiderülésére rengeteg időnk van még, és amíg ő nem szeretne beszélni a családjáról én nem fogok rákérdezni. Az isten szerelmére, hát még a testvérével sem találkoztam! Pedig ő a legfontosabb az életében, ahogy eddig kivettem a szavaiból. Lehet el kéne gondolkodnom...
- Rendben - húzom ki magam, mint egy igazi nő. - De csak akkor vagyok hajlandó ezt megtenni, ha meglátogatsz mindennap - emelem fel ajkaimhoz összekulcsolt kezünket, hogy az övére lágy csókot lehelhessek. - Meztelenül - suttogom kezébe, de épp olyan hangosan, hogy mindenképpen meghallja, és lehetőség szerint csak ő.
Felnevetek, mert van bátorsága benyomni Arianat. Istenem, Frank, sírba teszel, de tényleg. Nevetésem enyhülésével csak egy bólintásra telik tőlem így is, a nevethetnékem még nem múlt el teljesen. Öröm csillog a szememben. Nincs eljegyezve már, valahogy sikerült megoldaniuk.
- Leszek a csajod - ahogy tovább indulunk a kijárat felé, azért még fenyegetően megemelem az ujjam. - Így is szeretnék vele találkozni - vállaimat könnyedén megvonom, főleg, amikor átkerülnek Arie vállára a csomagok. Nem tudom mikor szüntettem meg azt, hogy lebegjenek mögöttem, de nem is vagyok rajta meglepődve. Semmilyen mozdulatomat, mondatomat vagy tettemet nem tudom megmagyarázni épeszűen, amikor Martin a közelemben van.
- Mi lenne, ha ennénk, mert esküszöm éhezem, aztáááán mennénk haza? - kerekedik ki a szemem, amikor az utolsó szó elhagyja a számat akaratlan. Haza. Mégis hova haza? Hozzá haza vagy hozzám haza? Melyik rohadt lakrész a haza? Zavaromban inkább köhintek csak egyet, mintha észre sem vettem volna mit mondtam, gyorsan elrendezem vonásaimat és ugyanúgy sétálok tovább, mintha mi sem történt volna öt másodperce.
- Imádni fogod a helyet, Martin - inkább neki állok lelkendezni a rezervátumról, mintsem kellemetlen legyen a helyzet. - Minden annyira gyönyörű! Elviszlek majd a kedvenc helyemre, bemutatlak a hárpiámnak, megmutatom az inkubátorokat és a nemrég hozzánk került sárkányt - ténylegesen felcsillannak a szemeim, de szerintem ez mindig így történik, amikor a rezervátumról beszélek. Csoda?

Only one, only u
Outfit

Hirtelen Kori szavai jutnak eszembe. Mert rossz emberek vagyunk. Amióta ez a mondat elhangzott sokszor jut eszembe, és mindig arra jutok, hogy nincs igaza, hiába bólintottam rá ott és akkor. Nem vagyunk rossz emberek, csak máshogy vagyunk jók... legalábbis nagyon szeretném ezt hinni. Amikor Arie a közelemben van, alapvető bizsergést érzek az egész lényemben, és nem nem tudnám elképzelni, hogy ártsak neki.
Kicsit megrázom a fejem, mielőtt válaszolnék neki.
- Nem muszáj - vonom meg vállaimat lazán. - Ha nem szeretnél beszélni róla, nekem úgy is megfelel - felpipiskedem, hogy elérjem arcát és lágy csókot nyomhassak rá. Elmosolyodom, de arcomra fagy, amikor meglátok egy kisfiút keservesen zokogni az állomás bejáratától pár méterre. Kérdés nélkül lépkedek felé, ám mielőtt odaérnék lassítok, nehogy megijesszem. Legbájosabb mosolyommal guggolok le elé, hogy megkérdezzem mi a baj. A sírástól megduzzadt hatalmas kék szemeit rám emeli, és mielőtt válaszolna szipog még párat.
- Leesett a fagyim - értetlenül nézek rá, kicsit oldalra is biccentem a fejem, amikor leesik, hogy lefelé kéne néznem. A lábam előtt hever egy vanília és - valószínűleg, a színéből ítélve - eper fagylalt, félig elolvadt gombóca. Hangosan felnevetek, most a kisfiún a sor, hogy értetlenül nézzen rám.
- Na gyere - egyenesedem fel és nyújtom felé kezemet, amit miután megfog, komótos léptekkel indulok meg vele a nem messze lévő fagyizó felé. A fagyis nő hatalmas mosollyal köszönt minket, én pedig megadom a kisfiúnak a lehetőséget, hogy válasszon a fagyik közül, amelyiket csak akarja. A nőtől azt kérem, hogy a kért gombócokat pohárba tegye, ami meg is történik pillanatok alatt, majd fizetek. Lehajolok a kisfiúhoz.
- Most pedig mosolyogj és menj haza - borzolom össze hosszú, szinte fekete haját a kissrácnak, aki vidáman ugrálva távolodik tőlem, és válla fölött visszapillantva kiabál nekem, hogy mennyire köszöni. Zavartan mosolyogva intek neki, majd visszacsapódom Martin mellé.
- Bocsánat - pillantok le a cipőmre, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon. - Szóval ott tartottunk, hogy azt mondod kellene nekünk egy otthon - sandítok rá kissé elpirulva, és zavartan. Otthon? Mármint a közös otthonra gondolom, mert másra nehezen. Nem is tudom, hogy készen állunk arra, hogy összeköltözzünk. Így is leginkább abból állnak a napjaink, hogy eszünk, egyek leszünk - micsoda megfogalmazás, jár a keksz -, aztán veszekszünk. Mindig ez a forgatókönyv.
- Hol szeretnél enni? - torpanok meg a járda közepén. A csizma kicsit meghajlásra kényszerítette a lábam, főleg, hogy még nincs nagyon betörve, így reménykedve tekintek Arie-ra, hátha valami közeli helyet célzunk meg és nem kell kisétálnom egy pizzáért a világból.

Only one, only u
Outfit

Csak fél füllel hallom Arie magyarázkodását, mert a síró kisfiúhoz lépek. Meglepődök én is azon, amit teszek, de nem fogom letagadni; automatikusan jött. Nagyon sok ideig azt hittem, hogy én sosem leszek felkészülve egy gyerekre, soha nem leszek jó anya, de amióta a rezervátumba egyre több gyerek jön látogatást tenni, valahogy hozzájuk szoktam és megtanultam őket kezelni. Nem véletlen az előkészítős oktatás sem. Valahogy már nem idegesítettek egy idő után, türelmesebb lettem, önkéntesen vállaltam el a gyerekek felügyeletét és a csoportok idegenvezetését. Felnőttem. Vagy igazából nem is tudom mi erre a megfelelő szó. Megértem arra, hogy szülő legyek? Merlin gyere le, baromságokat beszélsz Brown, szedd össze magad! Bah, hülye vagy megint.
Hirtelen érzem meg ajkait ajkaimon, és időm sincs reagálni rá, csak automatikusan nyaka köré fonom a karjaimat, mintha mi sem lenne természetesebb egy forgalmas járdán. Hozzápréselem magam, érzem övét a csípőmnél, orromat megcsapja férfias illata, aztán eltávolodik és megszólal... Miért kellett?
- Mi van? - pillantok kissé ijedten Martinra, miután egy ideig csak bámul rám. Az is kicsit frusztráló volt, de nem ilyen folytatásra számítottam. Egyáltalán nem, ha őszinte akarok lenni. Tudom, hogy nemrég fejtegettem a gyerekekhez való hozzáállásom és a szülőség is feljött, mint téma, ám egyáltalán nem gondoltam, hogy ide jutunk ki.
- Mármint - folytatnám, de elakadok. Mégis mit mondjak neki erre? Pár hónapja ismerkedtünk meg, és oké, nem biztos, hogy úgy kezdtük a kapcsolatunkat, mint mindent normális pár, de azért annyira nem vagyunk rosszak. Alig ismerjük egymást, és most közös családról beszél nekem, én meg állok előtte ledermedve, mint egy elmebeteg. Gyerünk, találjunk ki valamit gyorsan.
- Én... én... - hebegem, aztán megkeményítem vonásaimat. - Nem - vonok vállat egyszerűen, majd egy elbűvölő mosolyt küldök felé, miközben ujjainkat ismét összekulcsolom. Kezét ismét ajkaimhoz emelem és lágy csókot lehelek rá.
- Majd egyszer. Talán - mormogom kézfejének, végül ismét magunk közé ejtem kezeinket. - Na, Frank, hol együnk, mert kezdek tényleg nagyon kikészülni az éhségtől? - csókolom arcon felpipiskedve, ahogy elindulok egy kivilágított tábla felé, ami kaját hirdet. Nekem mindegy, csak egyek. Úgy sétálok és úgy mosolygok, mintha mi sem történt volna pár perccel ezelőtt, pedig... csak remélhetem, hogy Arie nem fogja felhozni a történteket.
- Mesélsz nekem a testvéredről? - mosolyodom el gyengéden, ahogy leülök egy szabad asztalhoz.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

Sürgős az ügy, ez tény. Már csak onnan is sejteni lehetett a dolgot, hogy nem bagollyal küldték az üzenetet, hanem a hárpiámmal, amin igencsak meglepődtem. Utoljára a legutóbbi látogatásomkor láttam. Szarul nézett ki, fáradt volt, így nyitva hagytam az albérlet ablakát, hogy egy kiadós pihenés után visszatudjon repülni. Mert megoldja. Mindig megoldotta. Csak az első pár sort olvastam el, és az önsajnálatomat le kellett vetkőznöm. Ami egy nagyon hosszú folyamat volt, tekintve, hogy már vagy másfél hete mást sem csinálok. Megmostam az arcomat, magamra kaptam, amit éppen találtam, és elindultam a legközelebbi hopp-pont felé. Az illető már ott várt, teljes inkognitóban, így átvettem tőle, amit kellett és visszatértem Bagolyfalvára. Azt az utasítást kaptam, hogy várjak itt, ekkor és majd jön értem egy férfi, aki kísér, hogy ne történjen semmi. Meglepő, hogy aurori felügyeletre van szükségem ehhez, de elfogadom, így Bagolyfalva után rögtön megyek is tovább Pestre. A helyszín is meglep, de nincs időm kérdezni, nincs időm megkérdőjelezni bármit is.
A tudat, hogy egy Svéd sróforrú sárkány tojása van a táskámban mosolygásra késztet, mégis belém tesz egyfajta idegességet. Tippeljetek melyik nő jár az utcákon sárkány tojással a táskájában? Egy meleg pokrócba csavartam, amit megbűvöltem, hogy mindig a megfelelő hőfokon tartsa azt a szerencsétlent. Ez a baj az illegális eladással és vétellel. Mindenki gondol mindenkire, csak szerencsétlen állatokra nem, ez akkora dühvel tölt el, hogy nem tudom szavakba önteni. Felidegesít az emberek nemtörődömsége és szemernyi együttérzést sem tanúsítanak. Kicsit drasztikus a példa, de mindig ez jut eszembe, ha valami ilyen vagy ehhez hasonló történik; ha az ő gyerekét vennék el tőle és vinnék el eladni? Olyan ostobák az emberek.
A legközelebbi padra vetem le magam, lábamat keresztbe vetem, táskámat óvatosan rakom le magam mellé és várok a csodára. Egy férfi. Nos, nem mondom, hogy kevés férfi császkál erre ilyenkor, de neki talán több információt adtak rólam. Pálcám készenlétbe a táskámba van tömve, közvetlen a tojás mellett, ha bármi van, gyorsan előtudjam kapni. Nincs mese, az öltözékem így is fontosabb, így a pálca a táskába lett száműzve.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

A nap kellemesen süt, komolyan, és nem is hisztizni akarok vagy hasonlók, de amikor fúj a szél, esküszöm ráz a hideg. Pedig nem is árnyékban ülök. Fejemet hátravetve, becsukott szemmel élvezem a napfényt, talán még egy kis színt is sikerül felvennem. A táskámat görcsösen szorítom, kifelé igyekszem azt mutatni, hogy mennyire nyugodt vagyok, és csak egy nő, aki ül és élvezkedik, de belül szétszakít a stressz. Nem kellene ekkora ügynek lennie ennek, mégis olyan mértékű idegesség van bennem, hogy még én sem hiszem el. Lehet plusz lapátokat tesz rá az, hogy legszívesebben még mindig a lakásomban gubbasztanék és csak sírnék. Ez a halovány smink valamelyst eltünteti a szemem alatti karikákat, de nem egészen. Mindegy, simán ráfoghatom arra, hogy csak a tegnap éjjel sikerült rosszul, és csak azt nem aludtam át. Bár nem is tudom, miért gondolkodom ilyeneken, amikor a férfi nem bájcsevegni fog idejönni velem, hanem kísérgetni. Istenem, de rossz ezt kimondani, mintha valami gyámoltalan kislány lennék.
A hang oldalról ér el hozzám. Szemeim kikerekednek, ahogy elér hozzám kérdése lényege is, majd kirobban belőlem a nevetés. Tenyeremet homlokomra teszem, és próbálom moderálni magam, de nemigen akar sikerülni. Még rázkódó vállakkal tekintek a mellettem álló férfire.
- Igen, meg van a cucc – bólogatok hevesen, próbálva visszafojtani nevetésemet, de vállaim még így is rázkódnak egy kicsit. Alsó ajkamat beharapom, így próbálom meg kordában tartani az ismét feltörő nevetést. Mintha egy filmben lennénk, és a fura bőrdzsekis alak jönne hozzám, aztán suttogva megkérdezi, hogy „Meg van a cucc?”. Hát hogy ne lenne!
- Hívjon Opheliának, kérem – állok fel lassan, táskámat automatikusan magammal fogva. Mosolyogva nyújtom a férfi felé jobbomat, ha elfogadja, határozottan megrázom. – Vagy aminek akar, igazából mindegy.

Dwayne Warren - Romániába menet - szött

A férfi kézfogása határozott, mégis valahogy olyan lágy. Pár másodperc kell – igen, minden nőnek -, hogy végig mérjem látatlanban. Eléggé lerí róla, hogy auror, én meg azt hittem, hogy ők mindig rejtőzködnek, napszemüveg meg minden inkognitós cucc, de ezek szerint tévedtem. Ez a kis kiruccanás jól jött, komolyan. Kirángatott az albérletből, és ad okot arra, hogy legalább valamennyire éljek. A napi négyszeri sírás már a napirendem része volt a három étkezés között, valamikor még vacsora után is belefért egy kis pityergés. Hogy a boldogságtól vagy a szomorúságtól? Zseniális kérdés, fogalmam sincs. Rájöttem, hogy kit szeretek, kihez akarok tartozni mostantól, és Kori szavaival élve, nem is estem két pad közé, viszont egy nagyon fontos embert vesztettem el, aki szerint megalázom magam azzal, hogy nem mondom ki. Kimondtam volna, meg akartam tisztelni ennyivel, de több időre lett volna szükségem. Több idő kellett volna ahhoz, hogy elmondjam mennyire szeretem, valószínűleg szerelmes vagyok belé, de Jason „nyert”. Csak időre lett volna szükségem…
Hirtelen kapok észhez, amikor kísérőm leül a padra, majd pár pillanatnyi zavar után követem, és ismét elfoglalom előző helyemet.
- Az Eric jobban tetszik – mosolygom rá a férfire, mint egy ártatlan kislány. – Nem gond? – még fejemet is oldalra biccentem. A Dwayne olyan hivatalos és komor. Az Eric egy kedves és normális srácot takar. Megértem mondjuk, hogy a Dwayne-t használja, mert eléggé auroros hangzása van, de nekem akkor is jobban tetszik az Eric, és erről nem tehetek, valamint változtatni sem fogok rajta. Közvetlenebb.
- Ez egy zokni? – kerekedik ki a szemem, de alsó ajkamat beharapva visszatartom a nevetésemet, ami éppen megint kitörni készül belőlem. – Ha ez valóban így lesz, akkor meghívlak egy ebédre. Nem mondom, hogy hálám jeléül, mert az elég szarul hangzana, de… érted na! – fejezem be a mondandómat mosolyogva, majd tekintetem a táskára siklik. Kicsit szétnyitom, majd lefejtve róla a pokrócot jobban megnézem magamnak a tojást. Gyönyörű. Mielőtt nagyon elragadtatnám magam, gyorsan vissza is csomagolom, és mintha mi sem történt volna pillantok ismét utazótársamra.
- Voltál már a Romániai rezervátumban? – fürkészem a mellettem ülőt kíváncsian. Mármint biztos van valami oka, amiért ők küldték, és nem egy kalapból húzták ki a nevét, hogy akkor te mész, nincs mese.

Eric Warren - Romániába menet - szött

Nem ad hangot annak, hogy ne tetszene neki az, hogyha Ericnek szólítom, így tartom magam hozzá. Mondjuk, ha tényleg nem jönne be neki, akkor is így hívnám, de legalább valami választás félét kapott. Nagyjából. Nem mintha az elmúlt heteim nem a választásokról szólt volna. Újra és újra felvillan előttem Arie arca, és a szomorúság társul mellé, kéz a kézben járnak. A mosolya, ahogy megérint, minden felvillan igazából, de aztán bejön az emlékek közé Jason érintése, majd Jason csókjának íze, és mintha nem sírtam volna ki a szemem, rögtön jobban leszek. Aztán kezdődik minden elölről. Lehet bipoláris lettem? Annak nem több idő kell az egyik hangulatban? Istenem, hát lehet én már a bipoláritásnak egy nem is létező szintjét ütöm meg! Hihetetlen, baszki!
Kicsit zavart tekintetemet emelem a mellettem ülőre, ahogy elkezd mesélni az aurorok - nem mondanám mindennapi - életéről. Még az állam is leesik, amíg ismét ki nem tör belőlem a nevetés. Micsoda humoruk van az ott dolgozóknak.
- Egy félszemű és meztelen játékbaba végül is pont nem feltűnő – kacagok tovább, mint egy elborult tinilány. Nem tudom mikor nevettem utoljára ilyen jókat, de ez az út, még ha ilyen rövid is, nagyon sok jót ígér nekem. – Nem is értem min vagy kiakadva – ironizálok tovább, türelmesen várva, hogy a nevetésem csillapodjon. Kezemet szám elé téve köszörülöm meg torkom, hogy legyen egy kis időm rendezni vonásaimat.
- Akkor az ebéd megbeszélve – kacsintok rá Ericre, majd a táskát az ölembe húzva szorítom azt magamhoz, és kezdek el benne turkálni. Diadalittasan kapom ki belőle a napszemüvegemet egy „Áhá” felkiáltás kíséretében, rögtön fel is húzom. Mennyivel jobb! Mindeközben figyelmesen hallgatom válaszát a rezervátumokról, és nem tudom nem észrevenni, hogy összerezzen, ahogy elkezd beszélni az esetről. Nem firtatom a témát, csak hallgatom tovább, és a továbbot sem firtatom. Csak megértően bólintok egyet.
- Átérzem – harapom be alsó ajkam mielőtt folytatnám. – Amikor ott dolgoztam, én majdnem mindennap meghaltam – nevetek fel halkan, pedig tudom, hogy nem kéne. Az életemről van szó, mégis meghalnék a sárkányokért, és annyi szerencsém van, hogy talán Jason is így érez irántuk, így ő megérthet engem.
- Letelt a három perc szerintem – mosolygok rá. Nagyon régen használtam zsupszkulcsot. Nagyot nyelek, aztán pilláimat a férfire emelem, valami visszajelzést várva. Aztán bólint, meg egy biztató mosolyt küld felém, én pedig jobb karommal a táskát magamhoz szorítva érintem meg a tárgyat. Aztán…

Eric Warren - Romániába menet - szött

Budapest úgy tűnik el a szemem elől, mintha nem is létezett volna, amit nem bánok, azonban a zsupszkulcsos utazást annál inkább. Térdre esnék én is valószínűleg, ahogy a velem jövő férfi, ha valami szúrós növény nem fogja fel az esésemet. Hassal érkezem rá, még szerencse, hogy annyi lélekjelenlétem és reakcióidőm van, hogy legalább a táskát kitartsam magamtól. Óvatosan teszem le a bokor mellé, amíg szitkozódva próbálok lekászálódni róla.
- Ha ez a nadrág kiszakad rohadtul ideges leszek! – csattanok fel idegesen, miközben lemászok erről a retekről. Istenem, de tényleg! Miért nem találta meg újonnan jött ismerősöm a bokrot? Miért nekem kellett a – nem merem elmondani – drága nadrágommal? Hm?
Pillanatnyi hányingerem, ahogy hirtelen egyenesedem ki, el is múlik pillanatok alatt, de pontosan az ilyen mellékhatások miatt szoktam hopponálni. Az sem kellemesebb néhány embernek, de nem is b*szódik bele egy bokorba, mint egy elmebeteg. Egy fokkal biztonságosabb, ha azt nézzük.
- Nem szakadt ki a nacim? – fordulok a férfi felé, aki még mindig a földön térdel. Ha nemleges választ kapok, majd kicsattanok az örömtől, de ha igenlegeset, akkor számítani lehet egy minimum tizenötperces hiszti-rohamra. Ráadásul ezt a nadrágot nemrég vettem! Borzalmas, hogy így kell megválnom tőle, ha valami baja lett. Lassan kezdek el jobbra fordulni a férfi szeme előtt, miközben én is fürkészem a nadrágot. – Ha igen, akkor inkább ne mondd el! – motyogom orrom alatt a kérést, remélve, hogy meghallja, és ennél hangosabban már nincs szükség arra, hogy kimondjam életem legfájóbb kérését. Igen, lehet kicsit drámai vagyok, de ez a nadrág gyönyörű és nagyon pöpecül áll, nem szívesen válnék meg tőle.
Forgolódásom véget ér, én pedig komótosan hajolok le a táskáért, de megakadok a mozdulatban, ahogy feltűnik a körülöttünk lévő sűrű erdő. Néhány madár csicsereg, a hatalmas fenyők elszórtan engedik be a napfényt, a talpam alatt ropognak a tűlevelek. Felegyenesedem és ismételten neki kell állnom forgolódni kikerekedett szemekkel.
- Ember! – mondom hangosabban a kelleténél, még a madarak is befogják egy kicsit. Mondom egy kicsit. – Hol vagyunk?! – nézek Ericre, valami olyasmiben reménykedve, hogy ő meg tudja magyarázni, el tudja mondani mégis hol az anyámban vagyunk. Mert én nem. Pedig a kérdéséből eléggé az jön le, hogy ő meg az ellenkezőjében reménykedik, miszerint én tudom. Nos… nem. Nem tudom, elképzelésem sincs hogy hol vagyunk, vagy merre kéne menni.
- Na ez pöpec – csettintek egyet a nyelvemmel, majd lehajolok végre azért a táskáért, óvatosan kezdek el benne turkálni, egészen addig, amíg meg nem találom a lapostalpú cipőmet. A magassarkú a táskában landol, különösen figyelve arra, hogy nehogy megsértse a tojást, majd magamra kapva a laposat, ismét Ericre nézek, és csak vállat vonok.
- Kéne egy magasabb pont, hogy legalább lássunk valamit, ne csak fákat meg fura bogarakat – mutatok a térde előtt mászó hosszú, háromlábú csodára. Kissé meg is borzongok, táskámat vállamra vetve kezdek el körbe nézni. – Arra van valami magasabb pont, na gyere – nyújtom felé kezemet mosolyogva, amit ha elfogad felsegítem, mert elég zavaró már, ahogy a földön térdel, mint egy elesett katona. Tökre frusztráló.

Úúúú, szedjetek tücsköt! Nem kell vennem! *-*

Etetni

Kösz, talán kitart egy napig XDDD

Jó, hogy szóba jött, mert rendelnem is kell -.-

Nálam Spárta van. Bedobálom mindenkinek, aztán vagy elkapja, vagy nem.

És igen, terrárium, bár a legtöbb még csak műanyag dobozban van

Madárpók és kaméleon

Pedig cukik és szőrösek

Csajom - outfit

A kis keszthelyi lakásnak már minden egyes szegletét körbejártam, és mindent megnéztem magamnak jól, ahogy azt kell, amikor a barátnőd iderendel, de ő maga nincs itt, mert valamit el kell még intéznie. Azt mondta azért jövünk ma össze, hogy egy kis tudást rakjunk a fejünkbe az animágiával kapcsolatban, így elég sok könyvet hoztam magammal, amik segíthetnek, és nagyon remélem, hogy ő is így tesz. Egészen addig remélhetem csak, amíg be nem robban egy olyan szóhasználattal, ami miatt visszaköpöm feketémet a csészébe, és hangosan felnevetek.
- Üdv neked is itt, baszki! - elveszek egy szalvétát az asztal sarkáról, ahova tuti, ami fix alapon bekészítettem párat - és milyen jól tettem -, majd letörölgetem vele a foltokat. Ahogy Kori fel s alá mászkál egyszer csak két villa és két borospohár kerül az asztalra. Kicsit megrázom a fejem, hogy észhez térjek, majd pilláimat barátnőmre emelem.
- Egyetértek - bólogatok mellé pár határozottat is. - Hatalmas szívás volt végig szenvedni ezt az egészet, de miután találkoztunk kaptam egy jó tippet; szívószállal kell inni. Amint ezt megtudtam benyomtam egy üveg bort az arcomba, üvegestül - biccentek párat mellé, és halálosan komoly arccal mondom mindezt Korinak, ahogy kell. Jobban szemügyre veszem a vaskosabb példányt az animágiáról, és elégedetten konstatálom magamban, hogy bizony lesz miből információkat szereznünk, efelől immár kétségem sem lehet, mivel Kori is eléggé felszerelve jött. Főleg a bor miatt. Csak a bor miatt.
- Jól jön a kaja, éhen halok! - teszem le, eddig magam alá húzott lábaimat a kanapéról, hogy kényelmesebben tudjak a gyros felé nyúlni, és egy villa-tányér kombinációt is kaparintsak mellé. Türelmesen megvárom, amíg Kori helyet foglal, csak utána kezdem el tömni a fejembe az ételt. Nyammogok párat, meg hümmögök, még a plafon felé is felnézek kicsit megrázva mind a két kezemet. Isteni! És mennyire jól esik. Mikor is ettem utoljára gyrost? Idejét sem tudom, de nem probléma, mert Kori megszakította ezt a folyamatot, hála az égnek.
- Alapból állatok vagyunk - mutatok felé villámmal mosolyogva. - Engem jobban érdekel a gyűrű az ujjadon - emelem meg szemöldököm, fejemet is kicsit jobbra biccentem. - Mivel természetesen mindent tudni akarok - bólogatok megint párat behunyt szemekkel. Oké, nyilván nem mondta el, így is elég sok minden történt velem is, meg vele is az elmúlt hónapban, és lehet nem is tud róla. Na, király, akkor tudunk miről beszélgetni legalább.

Csajom - outfit

Oldalra biccentett fejjel tör ki belőlem a nem éppen nőiesnek nevezhető röhögés, ahogy közli velem, ő márpedig szexelt, amikor végre megszabadult a borzadálytól a szájából. És mennyire igaza van, mert ugye, ha nekem lett volna esélyem bárkivel is, akkor nyilván nem hagyom ki az alkalmat. De… mindegy.
Elmélyülten hallgatom végig a történetet, és amikor ismét feljön a Jack-kel szexelek téma, mutatóujjamat előre-hátra bicegtetve mosolygok Korira. Nagyon helyes! Használják is ki a fiatalok, így is kell ezt. A gyrost félrerakva, töltök mindkettőnknek egy istenes adag bort, majd törökülésbe helyezkedve hallgatom Korit tovább. Ajj, istenem, hát mennyire édesek! Fordítógyűrű nélkül beszélgetni, mintha bárki is értene bármit. Ember! Lehidalok nekik, ennél szebb nem is lehetne, főleg, hogy barátnőm még most is zavarban mondja el, és látom rajta mennyire boldog. A szeme, de még a szavai is elárulják, hogy Jack mellett végre megtalálta azt, ami eddig csak Balázsban láthatott meg. Mert azóta nem volt ilyen férfi az életében, de Jack felbukkant és most minden boldogság Korira száll.
- Emlékszem - mosolygok rá barátnőmre, ahogy megemlíti a karkötőt, majd a gyűrűt. Csodálatos gesztus, és elkezd sírni. Nem szomorú, tudom, hogy nem az, így magabiztosan vágok hozzá a hátam mögül egy párnát, jelzésképpen, hogy azonnal hagyja abba. Ha rám emeli tekintetét somolyogva nézek rá.
- Nagyon gratulálok csajom, de! - villantom fel megint mutatóujjamat. - Nagyon sok dolgunk van. Titeket ismervén természetbeli esküvőt akartok, szóval még annál is több dolgunk van - rögtön bevillan a kép, ahogy egyedileg, fából készült padokat tesznek egy erdő közepén fellelhető tisztásra, amelyet én díszítettem fel. Minden természetes, egyszerű, mégis csodálatos lesz, mert Kori ezt érdemli a férjével egyetemben. Természetesen - és remélem ez Korinak is egyértelmű - Lucrezia fogja Kori ruháját tervezni, majd megvarrni. A héten le is adom a rendelést, de előbb Korival kell egyeztetni, ja, igen, el ne felejtsem.
- Lucrezia csinálja a ruhádat, ha nem bánod - állok neki az ábrándozásnak. - Akármit képzeltél el, az a nő soron kívül megtervezi és megvarrja neked. Csodálatos leszel - nézek ellágyult tekintettel a földön ülőre. Annyira megérdemli, hogy az én szomorúságom, az ő boldogsága mellett eltörpül, és nem is akarok rájuk gondolni. Haladunk az animágiával, haladok a munkával; mindhárommal, és minden rendben van, még ha a pasik legtöbbje be is kaphatja. Főleg, hogy nem is az ő hibájuk volt, de így meg még inkább, nem? Na a női logika.
- Jaj, annyira örülök nektek - boros poharam leteszem az asztalra, miközben elkezdek lemászni az ágyról Kori mellé. Amint sikerült a művelet magamhoz ölelem. - De ugye nem vagy terhes?! - pattannak ki hirtelen a szemeim, ahogy vállánál fogva kicsit eltolom magamtól, és ha nemleges választ kapok, ismét magamhoz ölelem.

Csajom - outfit

Kicsit lelohasztja lelkesedésemet, hogy törzsi esküvő lesz. Mármint nem maga az, hogy törzsi, hanem az sokkal több megkötéssel jár, valamint oda nem mindegy milyen a menyasszony ruhája, milyenek a vendégek. Ott viselkedni kell, akár akarok, akár nem. Kicsit elhúzom a számat, de vigasztal a tudat, hogy barátnőm boldogsága ebben rejlik, és ha ebben rejlik, akkor én nagyon jól fogok viselkedni. Legalábbis megpróbálom a dolgot. Kori a lényeg, és ha a törzs tagoknak kell megszerveznie az esküvőt ahhoz, hogy neki tökéletes legyen, akkor visszafogom magam és az elképzeléseimet is. Pedig mennyire meg volt a eszemben egy Lucrezia által szabott és varrt ruhában, amit mintha ráöntöttek volna. Gyönyörű! De nem jött össze.
- Akkor jó - bólintok egy határozottat arra, hogy nem terhes, majd elengedem. Hátamat a kanapénak vetve ülök messzebb tőle. Legalább már azt tudjuk, hogy nem gyerek miatt házasodnak, mint a mai párok legtöbbje. Bah… Engem nehogy megkérjen akkor egy pasi, amikor már terhes vagyok, mert melegebb éghajlatot kívánok neki, és nem szépen vagy nőiesen. Nincs annál lekezelőbb egy nővel szemben, amikor becsúszik a gyermek és akkor jön a pasi, hogy üsse kő, ha már az én gyerekem van a szíved alatt, akkor megkérem a kezed. Nem! Ne azért kérje meg, mert terhes vagy a gyerekével, hanem azért, mert veled akarja leélni az életet. Istenem, férfiak!
- Addig megcsináljuk az animágiát! - mondom ki határozottan, amikor Kori visszaránt a valóságba, de hangom megremeg. Azért én is lassan elérek a korba, amikor meg kéne állapodni. Arie-t elvesztettem, Jason meg eltűnt az egyetemes kis szösszenetünk után, és attól tartok talán Korinak igaza volt; két szék között a padlóra estem. Na ezt hívják szívásnak. - És tökéletes esküvőd lesz, Kori! - mosolyodom el lágyan.
- Nekem egy beauceron - emelem meg egyik szemöldökömet kérdőn. - Miért? Van valami köze a kettőnek egymáshoz? - csúszok kicsit közelebb barátnőm felé, hogy jobban lássam a könyvet, de azt az istenverte sort csak nem találom. Ha van köze hozzá, és egy beauceron leszek, akkor azzal meg tudnék barátkozni. Így is tervben van, hogy beszerzek egyet magam mellé a magányosabb napjaimra - amik most is vannak -, csak még nem jutottam el odáig. Kell beszélnem a budapesti tenyésztővel. Kicsit elkalandoztam, de a lényeg, hogyha összefüggés van a kettő között, akkor jobban megtudnék barátkozni egy beauceron alakkal, mint mondjuk nem is tudom… egy hörcsögével. Remélem nem leszek hörcsög.
Magamhoz veszem a másik könyvet és érdeklődve kezdem el lapozgatni. Az egyik oldalon az átváltozás van ábrázolva, ami kicsit undorítónak hat, tekintve, hogy a férfit ábrázoló képsorozaton úgy tűnik, mintha a pasi lenyúzná a bőrét és úgy találná meg animágusi alakját.
- Na jó - csukom be gyorsan a könyvet. - Ez para kicsit, pedig én sok mindent láttam már életemben - eggyel több lapot fogok ujjaim közé, hogy a képsorokat látnom se kelljen még egyszer, majd ismét neki ugrok a böngészésnek. Poharamért nyúlok, amelyből rögtön kortyolok is egyet.

Csajom - outfit

- Tudom, hogy jó lesz - biccentek pár aprót egymás után. Nem tudom, hogy Korit akarom-e meggyőzni erről vagy magamat, mert azért na. A kicsit az enyhe kifejezés volt arra, hogy totál más emberek szervezik az esküvőt, nekem meg csak meg kell jelennem, és normálisan kell viselkedni. - De attól még kabbe - mutatom meg neki kedvenc ujjamat vigyorogva. Komolyan gondolom, természetesen, de Kori tudja, hogy ez csak pillanatnyi agybaj nálam, és elfog múlni. Olyan két percet adok neki, és már sehol sem lesz ez az egész, mert felváltja az izgatottság, az, hogy Kori mennyire szép feleség, és majd, ha eljön az ideje, anya lesz. Istenem, de jó lesz.
- Persze-persze - legyintek egyet felé, hogy tudja, teljes mértékben mellette állok. Ha gyermeket szeretne, akkor gondolom Jack a tökéletes választás tényleg, mint apa, meg férj. Kiegészítik egymást, amíg más párok csak stagnálnak egymás mellett akár évekig, de mindenki felé azt mutatják, hogy mennyire jól működik minden. Jobb tenyerembe támasztom államat, kezemet térdemre teszem, és egy mélyet sóhajtok. Elrévedő tekintettel képzelem el magam ugyanebben a szituációban, mint amiben Kori van most. Vagyis képzelném, mert nemigen megy. F*sza, még a fantáziám is cserben hagy, amikor a boldog jövőt kell látnom.
- Bo-sze-ron - próbálkozom elmagyarázni Korinak a kutyafajta nevét. - Franciaországból származó juhászkutya. Gyönyörű állat! - csillannak fel szemeim rögtön, ahogy eszembe jut a patrónusom. Még patrónusként is gyönyörű, ami nem meglepő, mégis akárhányszor megidézem el tudok csodálkozni rajta. - Beszélnem kell a tenyésztővel! - mondom ki hangosan, majd nevetve nézek Korira, hogy ne haragudjon, csak az elmém megint játszik velem. Mutatóujjammal kezdek el köröket leírni halántékomnál, kicsit még be is kancsalítok, de csak a hatás kedvéért.
- Biztos nem - rázom meg a fejemet határozottan. - Akkor nem hiszem, hogy hagynák diákoknak megcsinálni - a képsorozaton elég fájdalmasnak tűnő folyamatot mutatnak be, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez nem így működik. Nem mondom, hogy rengeteg, de sok bejegyzett animágus diák van, vagy aki egyelőre még csak tanonc. Ha ekkora fájdalommal járna, szerintem nulla embernek ajánlank a megtanulását.
- Én is kivétel lennék, ha nem bánod - vonok vállat mosolyogva. - Ha már a patrónusom kutya, akkor az animágusi alakom ne legyen az - hitetlenkedve nézek Korira, amikor is elárulja, hogy neki mi a patrónusa. Hirtelen tör ki belőlem a nevetés. Ezt nem hiszem el! A cuki kis arcával és személyiségével, pont hiéna? Az én mindenem sokkal rosszabb, erre én kapom a kutyát, ő meg a hiénát? Merlinre!
- Ishte-e-nem - próbálom visszafojtani a nevetést, több-kevesebb sikerrel, amikor pillantásomat Korira emelem, de inkább megiszom a borom maradékát - fél pohár, nem olyan sok -, majd újra töltöm azt.

Csajom - outfit

- Köszönöm - biccentek egyet Kori felé meglágyult mosollyal. Nem haragszom, okom sincs rá, csak meglepett, hogy ennyire nem tarthatok kézben semmit, ami érinti az esküvőjét. Ez ilyen, ha valami nincs az irányításom alatt hullik az összes hajam mindenhova. Legalább a meghívók kinézetét rám bízhatná, hogy ne érezzem magam ennyire haszontalannak, miközben ők meg megszakadnak az esküvő szervezésében. Mélyet sóhajtva döntöm hátra a fejem a kanapéra.
- Igen, egy kutya - fordítom kicsit oldalra fejemet, hogy rá tudjak mosolyogni Korira. Jaj, istenem, annyira előttem van, mint tökéletes menyasszony. Ráadásul Jack-kel, aki végre valahára el tudta felejtetni Balázst. Vagyis nem, ez így nem a pontos megfogalmazás, mert nem elfelejteti vele, hanem segít tovább lépni. Igen. Segít neki tovább lépni egy olyan boldog életbe, ahol mindketten tökéletesen passzolnak egymáshoz, és a másik nem haldoklik. Tudom, szarul hangzik, de így történt, és Kori nagyon szerette a srácot, ezért mondott igent. Ezért történt ez az egész nem is tudom hány évvel ezelőtt. De betoppant Jack a mély, búgó hangjával, és elcsavarta drága barátnőm fejét.
- Ez egy remek kérdés - csettintek nyelvemmel, miközben fejemet ismét egyenesbe hozom, hogy ne úgy beszélgessek, mint egy hibbant. - Az a tervem, hogy elköltözöm. Elkezdtem nézni a faluban házakat - vallom be neki, amit eddig senkinek. Igazából még magamnak sem vallottam be igazán, hogy ez így tényleg folyamatban vagy, vagy egyáltalán történik valami az ügyben, de így van. Eddig két házat néztem meg, egyik sem az igazi, de nem adom fel, természetesen, nem olyan fából faragtak. És ha meg van az igazi - hatalmas udvarral, erről nem mondok le semmiért -, akkor pedig megyek. És annyi kutyám lesz, amennyit csak akarok, amibe nem szólhat bele az idegesítő házinéni. Mivel nem lesz ott!
- Bekapom - biccentek egyet komolyan. Kissé még rázkódik a vállam, de annyira már nem vészes, mint a legelején. Kori, mint hiéna. Amikor ilyen dolgok kiderülnek, az ember elgondolkodik, nem? Hogy lehet pont az előttem ülőnek hiéna a patrónusa, amikor néha olyan szende lelke van? Ha az én patrónusom lenne, biztos vagyok benne, mindenki elégedetten bólogatna, még én is, de Korinál? Istenem!
- Valószínűleg semennyi. Mármint pont mi lennénk… mittudomén… hörcsögök? Képzeld csak el! Vér-hörcsög maximum - kezeimmel is mutogatok, hogy látványos legyen a magyarázatom, mert akármennyire szeretném magam elképzelni csincsillaként, sehogy sem  megy. - Valami, ami megtudja magát védeni, látványos, mégis láthatatlan, ha szükséges - iszom egy kortyot boromból, ahogy lapozok egyet a könyvben. - Szerintem te valami cuki leszel amúgy, az előbbi kifejtésemtől elvonatkoztatva - nevetek fel kicsit. - Annyira nem cuki, mint egy hörcsög, de tuti cuki leszel - zárom le a cuki témát egyszer s mindenkorra. Kori cuki lesz, ebben majdnem biztos vagyok, és kész.

Csajom - outfit

Ámulva-bámulva nézem, ahogy elkezd áradozni a Tanács ötletéről, mint valami bennfentes. Nem jó oda a mint, mert tényleg az. Kori mindig mindent tud, és gátlástalanul adja nekem tovább az információkat, aminek most éppen hasznát is veszem. Egy ház, amit megpályázhatok? De ha nem olyan, amit én szeretnék? Bérlakásoknak? Nem akarok fizetni senkinek semmit, semmiért. Azt akarom, hogy a kis ház, a hatalmas udvarral az enyém legyen, és senki másé. Vagy van a bérlakásnak egy olyan fogalma, amiről én nem tudok? Érdekes gondolat, Brown, majd térjünk vissza rá.
- Természetesen eljöhetsz velem nézelődni - nevetek fel, ahogy végre kimegy az aurámból. - Eddig kettőt néztem meg, de egyik sem az a… - milyen is? - Vááááááá! Érted? - kiiszom utolsó kortyomat a pohárból, majd azt az asztalra teszem, miközben csillogó szemekkel nézek a mellettem ülő sugárzó menyasszonyra. Jól áll neki. Ugyanaz a Kori ül mellettem, mégis egy másik. Van ennek egyáltalán értelme? Mindegy, mert ha nincs is, én akkor is tudom, hogy miről beszélek, és nekem ennyi bőven elég.
- Nem úúúgy láthatatlan - nevetek fel őszintén. - Hanem, ha olyan a helyzet, akkor látatlanban el tud surranni. Mint egy… igen, egy kaméleon. Oké, nálad a pont! - legyintek egyet. Nem is vettem számításba egzotikusabb állatokat, mint például egy kaméleont. Azta, kicsit megilletődnék, ha tényleg valami olyan állat lennék, ami nemigen mindennapos. Vegyük például a tarantulákat. Gyönyörűek, rengeteg sokféle van, különböző színekkel, gyorsak, mégis tudnak rejtőzködni. Mondjuk madárpókként valószínűleg mindenki frászt kapna tőlem, szóval lehet ez nem jó ötlet. Na mindegy, vegyük úgy, mintha szóba sem jött volna.
- Tudom, hogy van - mondhatni zavartan mosolygok rá barátnőmre. - Mindenkinek van, Kori. Csak a tied annyira nem egyértelmű, mint például az enyém. Nem véletlen hívtak Bestiának a rezervátumban - vonok vállat könnyedén, fejemet is megrázom mellé, majd oldalra biccentve hagyom. Pontosan, mindenkinek van egy sötét oldala, csak valakiknél ezt a sok jó, amit tesznek vagy mondanak elfedi, vagy elnyomja. Nálam ez nem így működik. Sokkal rosszabb vagyok, mint Kori, mert ő aranyos és szeretnivaló is mellé, hiába van egy sötétebb oldala. Én arrogáns vagyok néha, önző, és túlontúl magabiztos. Na igen, lehet ezért vagyok még egyedül.
- Harmat pipa - kapok észbe hirtelen. - A héten elkerítettem egy részt a hátsó kertben, semmi és senki nem férhet hozzá, így az meg van - mosolyodom el megint. Ez az egyetlen dolog, amit sikerült előre megcsinálnunk, az összes többi majdnem halálra van ítélve. Mondom majdnem. - Szóval hasítunk! - lapozok a következő oldalra, majd egy mondaton megakad a szemem.
- Te! - kiáltok fel hirtelen. - Azt vágod, hogyha nem sikerül valami pöpecre az egésszel, akkor szívás van? - nem szó szerinti szívás, de attól még az van. - Azt írja, hogyha valami elcsesződik, akkor következményei lehetnek, mint például a fél-átváltozás. Fél-hiéna. Gyönyörű lennél, baszki! - hangom kicsit megremeg, nem pánikszerűen, de azért érezhető benne az aggodalom. Ha valamit nem úgy csinálunk, ahogy kell, akkor vagy kezdhetjük elölről az egészet, vagy fél-kutya leszek. F*sza!

Csajom - outfit

Őszinte meglepődöttséggel nézek Korira, amikor felhozza az iskolás éveket. Annyira régen volt, hogy én szinte már el is felejtettem, hogy egyáltalán bárminemű közünk volt egymáshoz Balázs miatt. Nem, Balázsért. Ő volt neki, én meg vittem az órai anyagokat, amikor szükséges volt. Néha összefutottunk, de meglepő módon én a Levitát erősítettem, míg Kori a Rellont. Változnak az idők, tekintve, hogy akkoriban tényleg levitásként éltem meg mindent, mára pedig akár egy vérbeli rellonos állok a dolgokhoz. Az évek mindkettőnket más irányba tereltek, mégis valahogy megint egymás mellett kötöttünk ki, aminek örülök, és valahogy átérzem, amit Kori mondd. Embereknél is lehet váááá érzés, és ezt nem te döntöd el, csak megtörténik.
- Köszönöm - rendezem vonásaimat egy hirtelen kitört kacajjal. Egy terráriumi lakó leszek az Everleigh rezidenciában. Nagyon szép kilátások a jövőmre nézve, de azért értékelem a gesztust. Hirtelen kapom fel a fejem a mondat következő részére. - Keresztanya? Én? - szám elé kapom a kezem, majd azzal a lendülettel ugrok Kori nyakába, aki csak mosolyogva bólogat, hogy magamhoz szorítsam. Elképzelni sem tudja, hogy ez mennyit jelent nekem, bár valószínűleg én leszek a világ legrosszabb keresztanyja, de ez egyelőre mit sem számít, amikor a gyermek vagy gyermekek még a jövő zenéje.
- Emlékszem - kis idő kell, mire eszembe jut a történet, de nem kell sokat várni a villanykörtére a fejem felett. Hatalmas port kavart az iskolában a dolog, szerintem a vezetőség a mai napig frászt kap attól, ha csak felmerül a tanár-diák kapcsolat. - Miaf**********sz! - tolom el magamtól a nőt kicsit hangosabban beszélve, mint terveztem, aki megint csak hevesen bólogat. Ő írta a könyveket. Az összes könyvet, Marjorie néven, ő írta, és ezt még csak most mondja el nekem. Oké, le kell higgadnom kicsit, ez a nap egyelőre elég sok. Kori férjhez megy, az animágiás gebaszok története, a képsorozat, az, hogy ő az, aki. Mi az isten történik ma még? Hangosan csapom be a könyvet, amit magam mögé dobok a kanapéra jelezve, hogy szerintem mára elég volt ebből, és inkább csak beszélgessünk, mert azért vannak ám itt témák, kérem szépen! Kori ugyanígy tesz, ami elégedett mosolyt eredményez tőlem.
- Na álljunk meg! - mutatom fel mutatóujjamat fenyegetően. - Senki nem örül ennek! Parázok tőle, érted? Kicsit sok ez most - dörzsölöm meg orrnyergemet, majd felnevetek Kori tanácsán, hogy igyak inkább még. Imádom a nőt. Engedelmesen tartom felé poharamat, ami tele tölt. Így kell nőies módon inni a vörösbort, emberek. Nem félig, meg negyedig töltöm, hanem tele. Csoda, hogy nem csurran ki!
- Igen, a harmat meg van. Gyors fejszámolás - szünet. - Négy nap múlva begyűjthetjük - bólintok egyet elégedetten, és Kori mosolya engem is mosolygásra késztet megint. Ma annyit mosolyogtam, hogy lehet készítenek nekem már egy szobát az ELMÉben, de nem fontos simán megéri. Nagyot kortyolva boromból, helyezkedem törökülésbe Kori felé. Kíváncsi tekintetemet ráemelem, és kérem, hogy meséljen az esküvőről. A délután nagy része már így telik. Bepuszilunk két üveg bort, és vidáman beszélgetünk, ahogy az megszokott lehet tőlünk. Ez már alkoholizmus?

//Mmmmmuáááá //