Az ember néha elfelejt nyilvánvaló dolgokat. Elfelejti, hogy ott van a fején a szemüveg, és negyed óráig keresi, vagy bemegy egy szobába, aztán megáll, és nem tudja, miért ment oda, vagy egyszerűen elfelejti, hogy egy nyúljelmez van rajta.
Már a vaníliasodót készítettem, amikor az ajtó nyikorgását hallottam. Odanéztem, de az zárva volt. Megnéztem, hogy mennyire sült már meg a tészta, amikor újra hallottam az ajtónyitódást. Odafordultam, és most valakibe is jött. Egy pici, vörös hajú lány, akit rögtön körbezsongtak a kis mitugrászok. Rákérdez, hogy mi a hézag... Álltam tanácstalanul, hogy erre mit feleljek, és végül arra jutotta, hogy még mielőtt válaszolok, elkergetem a manókat.
- Hé, hagyjátok a lányt. Majd én segítek neki. - Reméltem, hogy ezzel sikerül valamit elérnem, és lám, el is mentek.
- Szia, Wolgast vagyok. De hívj csak Wolnak, vagy Wolginak, vagy ahogy akarsz. - és a szokásos vigyor a végére. Tényleg mindig így kezdem az ismerkedést. Valamit újítanom kéne, mert ez már kezd elcsépeltté válni.
- És az a hézag, hogy aranygaluskát sütök. Mindjárt kész, csak pár perc a tésztának, a sodó meg... Óh, a sodó! - és futottam is a fazékhoz. Szerencsére nem égett oda, és ki sem futott.
- Ha éhes vagy, megosztozom veled szívesen. Nem szoktam kis adagokat készíteni.Még mindig nem esett le, hogy talán hülyének néz a jelmez miatt.