Ez az év a vártnál is nehezebben zajlott. Annyi minden sűrűsödött össze, hogy igazából órák se lennének elegek ahhoz, hogy röviden össze tudja azt foglalni Emma, így inkább csak pár momentumot emelve ki üzent haza, hogy csak egy hétvégére tud hazamenni, mert állásinterjúja lesz, ismét. Örömmel fogadták, de féltették is őt. Egyrészről, végre felnőtt a kicsilány, aki nem olyan régen még a házban szaladgált boldogan, bújócskázott, hajtogatott és karkötőket készített, másrészt viszont nem egyszerű szakmákat választott, mind a kettőnek van bőven hátulütője, bár azt egészen jól fogadták, hogy a tanári pályát környékezi, attól meg majd kicsattantak, hogy a sárkányok egyelőre a listán hátrébb kerültek. Tisztában vannak a szülők Emma ambícióival, amikben biztosak, hogy komolyak, hiszen mindig is olyan volt, aki ha nekiállt valaminek, annak oka volt és véghez is vitte, vagy így, vagy úgy. Egyelőre Véda nénit, a mentorát értesítette csak róla, mi is a helyzet most, hogy sikerült mindez, de hamarosan le fog hullni a lepel, hiszen jön az évnyitó és záró ünnepség. Még a vizsgaidőszak előtt kapta el pár szóra, Botit keresve a kékek vezetőjét is, aki egyébként egy tündéri teremtés, és még mindig kicsit különös számára, hogy egy ekkora lánykában, akit simán közéjük illesztene, hogy lehet ekkora vezetői képesség, hiszen győzelemre vitte a házat!
Felhúzott egy egyszerű és kedves ruhácskát, a piros harisnyáját, meg egy magassarkút kapott mellé, mert hát nem egy égimeszelő, na. Boti meg olyan magas, jó, igazából abban reménykedik, hogy most legalább találkozik vele, mert az elmúlt időszak egy kapcsolati katasztrófa, mert mindig csak kis időre, alig-alig látta. Neki is rengeteg dolga volt, Emmának is. Éppen ezért csillogó szemekkel kapta fel kezébe még a talárt, ami egyelőre ott pihen, és sietősen indult meg lefelé a nagyterembe, ahová, szokás szerint nem érkezik meg időben, de csupán csak azért, mert egy pillanatra megállt az igazgatónak köszönni és Szendrei tanárnővel beszélni pár szót. Amint azonban lezárta az eszmecserét, belépve a zsibongó tömegbe, tekintete a sárgácskákat kereste, az ismerős tekinteteket, illetve Botit.
- Sziasztok.
Csiripelte az ismerősöknek oda kedvesen. Hamar ki is szúrta a fiút, átvágtatva a tömegen, amiben néha majd elveszik, pontosan mögé érkezett, és kicsit lehajolva hátulról átkarolta és hozzábújt. Azon már csak mosolygott, milyen kis mókás, hogy tavaly Rud talárjában feszített itt a kedvese, idén pedig a navinések között üldögél. A mellette ülő lánykát már ismeri, oda is biccent felé, aztán végre Botihoz szól.
- Úgy hiányoztááál!
Csókot nyom az arcára, aztán elengedi, hogy a talárjába bújjon, majd leül mellé, úgy, hogy szembe fordul vele, a mosolya egyre szélesebb lesz, a szemeiben pedig ott csillog a boldogság, belülről majd felrobban az örömtől. Legszívesebben ugrándozna és össze, meg vissza, meg át, meg keresztbe ölelgetné. Ez utóbbiból nem is fog engedni valószínűleg.
- Hogy mentek a vizsgák? Felagund professzor kegyes volt? Jártál otthon te is?
Nem, ezzel nem célozgat, csak eszébe jutott, mert az anyukája nagyon kifaggatta most már sokadszorra a fiúról, az apukája meg pláne, mikor otthon volt. Közben, tőle nem meglepő módon, megint öleléssel halmozza el Botit, aztán meg felbátorodva csókolja meg, mikor éppen nem beszél.
Rácsíptettem egy szép, nagy pillangós ilyen csatos díszt, azóta nem nézegette senki 
Milyen cikk lesz? *_* Én most 
Szeretem nagyon *-*
Rááááám, haraguudni? 
