A kontinensen zajló játékok színhelye - a kezdő hozzászólásban jelezzétek, melyik országban is jártok.

A tizenkét éves kislány undorodva törli bele kezét az őt körülvevő fűbe, ezzel megszabadulva a bőrére tapadt, még meleg létől - ami máshoz tartozik, és amit nem lenne szép elvennie tőle. Bár nem fogalmazódott meg benne még egyszer sem ez a gondolat, néha felüti fejét a kétség, hogy talán nem kellene. Majd, amilyen hamar jön ez az érzés, annál gyorsabban el is múlik. Nem csak, hogy még egyszer sem büntették meg emiatt, még csak nem is látta Monica, hogy ilyeneket csinálna. Ameddig pedig nem tud róla, addig meg sem történt, nem? Ő van annyira okos, hogy gondosan eltüntesse a bizonyítékokat, ami pedig a testvéreit illeti, tudja, hogy ezek nélkül a bizonyítékok nélkül nem hinne nekik a kutya sem. Talán Rosie miatt kellene aggódnia valamennyit, de a nővérét soha nem érdekelte annyira, hogy elárulhassa. Így hát, mondhatni teljesen biztonságos terepen mozog - ameddig vigyáz. Kíváncsian billenti oldalra fejét, még előre is hajol ültében. Vékony ujjaival tűri füle mögé előre hulló tincseit, az ember el sem tudná képzelni, mennyi kincsre lelhet, ha van türelme megvárni, amíg a vörös folyadék ki nem folyik. Ő mondjuk nem kifejezetten egy türelmes alak, de lévén egy elég kis testről van most szó, nem is kellett annyit ücsörögnie mellette. A következő ötlet szinte villámcsapásként éri. Hirtelen kapja fel a fejét, óvatosan tolja be újonnan szerzett drágaságát a bokor takarásába. Védeni kell, még a rá nem méltó, hozzá nem értő szemektől is. Mert nem értik meg. Tudja, hogy sem Monica, sem George, sem Allan nem értik meg őt, még Rosie sem. Senki nem érti meg őt, még Emily sem, fiatalabbik nővére mégis a kedvesség jeleit mutatja felé. Néha. Egyre kevesebbszer ugyan, de van, hogy megtörténik. Éppen ezért neki szeretné megmutatni a művét. Még a vöröslő végű botot is elfelejti letenni, olyan elánnal kezd el szaladni a ház felé. Megtehetné, hogy elkezdi Emily nevét kiabálni közben, de nem teszi meg. Leginkább, mert akkor más is hallaná, észrevenné, tudna róla, ő pedig nem akar beavatni senki mást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=700257#post700257][b]Valery Madelaine Fisher - 2017.09.09. 17:26[/b][/url]

A tizenkét éves kislány undorodva törli bele kezét az őt körülvevő fűbe, ezzel megszabadulva a bőrére tapadt, még meleg létől - ami máshoz tartozik, és amit nem lenne szép elvennie tőle. Bár nem fogalmazódott meg benne még egyszer sem ez a gondolat, néha felüti fejét a kétség, hogy talán nem kellene. Majd, amilyen hamar jön ez az érzés, annál gyorsabban el is múlik. Nem csak, hogy még egyszer sem büntették meg emiatt, még csak nem is látta Monica, hogy ilyeneket csinálna. Ameddig pedig nem tud róla, addig meg sem történt, nem? Ő van annyira okos, hogy gondosan eltüntesse a bizonyítékokat, ami pedig a testvéreit illeti, tudja, hogy ezek nélkül a bizonyítékok nélkül nem hinne nekik a kutya sem. Talán Rosie miatt kellene aggódnia valamennyit, de a nővérét soha nem érdekelte annyira, hogy elárulhassa. Így hát, mondhatni teljesen biztonságos terepen mozog - ameddig vigyáz. Kíváncsian billenti oldalra fejét, még előre is hajol ültében. Vékony ujjaival tűri füle mögé előre hulló tincseit, az ember el sem tudná képzelni, mennyi kincsre lelhet, ha van türelme megvárni, amíg a vörös folyadék ki nem folyik. Ő mondjuk nem kifejezetten egy türelmes alak, de lévén egy elég kis testről van most szó, nem is kellett annyit ücsörögnie mellette. A következő ötlet szinte villámcsapásként éri. Hirtelen kapja fel a fejét, óvatosan tolja be újonnan szerzett drágaságát a bokor takarásába. Védeni kell, még a rá nem méltó, hozzá nem értő szemektől is. Mert nem értik meg. Tudja, hogy sem Monica, sem George, sem Allan nem értik meg őt, még Rosie sem. Senki nem érti meg őt, még Emily sem, fiatalabbik nővére mégis a kedvesség jeleit mutatja felé. Néha. Egyre kevesebbszer ugyan, de van, hogy megtörténik. Éppen ezért neki szeretné megmutatni a művét. Még a vöröslő végű botot is elfelejti letenni, olyan elánnal kezd el szaladni a ház felé. Megtehetné, hogy elkezdi Emily nevét kiabálni közben, de nem teszi meg. Leginkább, mert akkor más is hallaná, észrevenné, tudna róla, ő pedig nem akar beavatni senki mást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=700260#post700260][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.09.09. 18:10[/b][/url]

A rúzsból nem elég egy réteg. Nem lesz olyan, mint a lányoknak az újságban. Felkenek még egyet, majd még és még. A végén viszont úgy nézek ki, mint egy vámpír, aki nem kiszívta, hanem szó szerint kirágta az áldozata nyaki ütőerét. Egy kis kenőccsel és papírzsebkendővel letörlöm, kiszáradt számra pedig vastagon viszem fel a szőlőzsírt. Málnás. Imádom. Kicsit megmozgatom, a végén cuppogok kettőt, majd félreteszem az amúgy már gyalázatosan kinéző rúzst. Anyám dobta ki ezeket, én viszont elkértem, hogy gyakoroljak. Szép akarok lenni. Olyan, mint Rosie. Fel akarok érni hozzá. Bár nem vagyok vörös hajú, de anya szerint még nincs minden veszve. A szempilláimat már kikentem a spirállal, abból is három réteget használtam, így az amúgy se rövid pilláim most úgy néznek ki a szemem körül. mintha tényleg valami baba lennék, mint a babáim gyerekkoromból (egy éve még babáztam, de most már tizenhárom vagyok), melyeknek olyan csukódós szemük volt.
Egy másik rúzst veszek magamhoz, ennek narancsosabb kicsit a színe, ezt már nem négy, csak három rétegben kenem fel A látvány pedig magáért beszél, tökéletesen teltté válnak az ajkaim, már értem, hogy miért hasznos a szájceruza, és hogy mennyire sok mindent változtat a szempillaspirál. A kezembe veszem a szemceruzát, de elég félelmetesnek hangzik, hogy a szemem külső széléhez érintsem és ott, minden veszély nélkül, tökéletes vonalat húzzak, amit aztán a végén lévő izével elsatírozok. Fogalmam sincs, hogy azt hogyan kellene, de nem merem megkérdezni. Nem akarom, hogy bárki tudja, hogy ezekkel játszom, mert tudom, hogy kinevetnének. Ki akar itt szép lenni, amikor ott van Rosie? Ő olyan tökéletesen vékony, és szép. Leteszem a ceruzát inkább, és nézem magam a tükörben. Elképzelem, ahogy a fiú aki ott dolgozik a boltban, rám néz, és azt mondja: "Milli, te gyönyörű vagy. Leszel a barátnőm?" Én pedig boldogan mondok igent.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=700443#post700443][b]Valery Madelaine Fisher - 2017.09.10. 12:44[/b][/url]

Emy annyira roppant idegesítő amikor ennyire akar hasonlítani Rosiera. Pedig igazán rájöhetne már, hogy a hajával startból elvesztette Moni kegyeit, a fejére kéne kennie a hülye rúzsait. Valery megforgatja szemeit, ahogy megáll testvére mögött, bosszúsan pislog rá pár másodpercig, megvárja, hogy felkenje magára azt a vackot, és csak utána indul meg felé. Szó nélkül veszi ki nővére kezéből a valamit, amit épp tart, és szépen, ellentmondást nem tűrő mozdulattal teszi le az asztalra.
- Szeretnék mutatni neked valamit - egy pillanatra előre hajol, hogy megfogja a barna hajú lány kezét, kedvesen felmosolyog rá, olyannyira kedvesen, ahogy csak tud. Egy kicsit még meg is szorítja Emily kezét, hogy jelezze, erre ismét nem létezik nemleges válasz, majd szabad baljának mutatóujját lassan szájához emeli, hogy hallgasson. Már a testvére hallgasson. Tompa fény csillan a barna szemekben, mintha izgatottság járná át. Igazán büszke arra, amit tett, amit alkotott, és úgy érzi, valaki másnak is látnia kell, hogy teljes lehessen. Nem mondja el neki, hogy ez titok, ahogy azt sem, hogy Allannek, de még Monicanak sem szólhat róla. Tudja, hogy nem fog. Ha megtenné, Valery úgyis erősebb ütőkártyával rendelkezik, ha megerőlteti magát, még többel is, mint kellene. Emily számára puszta túlélés a némaság, amibe temeti ezeket a kicsi titkokat.
- Gyere, erre - szinte már futva lép ki a Fisher ház ajtaján, és pár, erőszakosabb rángatás után sikerül testvérét is erre a tempóra fognia. A bokor előtt leguggol, húzza magával Emilyt is.
- Csukd be a szemed, és amikor szólok, nyisd ki - szélesen elvigyorodik, igazán izgatott, kíváncsi, hogy fog erre reagálni a másik. Ha a barna hajú lány követi az utasítását, csak utána húzza elő a levelek rejtekében pihenő kis testet. - Most.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=979&post=701999#post701999][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.09.17. 11:42[/b][/url]

- Val…!
A neve további része azért nem jön ki a torkomon, mert annyira megijedek attól, hogy megjelenik mögöttem, majd lecsapja a rúzsomat az asztalra, hogy egyszerűen bennakad a neve folytatása. Ez a ház ijesztő nagyon, a benne élők is ijesztőek. Még apa is ijesztő, mindenki ijesztő. Ha a tükörbe nézek, saját magamat is ijesztőnek látom. Ijeszt az, ahogy ez a kisgyerek képes manipulálni és félelemben tartani. Tudom, hogy ha kinyitom a szám, ő is kinyitja a száját, és én nem érek fel hozzá, sem Rosiehoz. Ha ők ellenem vallanak, én vagyok a bűnös. Ha én ellenük, akkor is én vagyok a bűnös. Ördögi kör.
- Rendben van.
Mindig félek attól, amikor így fogja meg a kezem. Nem tudom definiálni az „így” pontos jelentését, de van benne valami ijesztő. Tudom, hogy az út végén nem lesz az a kellemes érzés, ami az előbb volt a tükörben, ahogy elképzeltem, hogy egy fiú a barátnőjének akar engem. Bárcsak akarna. De én nem vagyok olyan értékes, mint a többiek. Ezt pedig többször ki is fejtette már Monica is. Engedelmesen felkelek, azzal se foglalkozom, hogy a szám még mindig rúzsos, vagy hogy a kelleténél több szempillaspirál lehúzza a szempilláimat, sőt egy kicsi még a bal szemhéjamra is tapadt. Nem feltűnő, csak, ha nagyon néz valaki, amikor csukva van a szemem.
A rántásra engedelmesen gyorsítok, nem akarom, hogy nekem támadjon, mert lassú vagyok. Én nem vagyok Rosie, aki képes repülni a levegőben, az én lépéseim sokkal tompább, fiúsabb lépések. Pedig szeretnék én is olyan tökéletes járást, olyan szép, ívelt lépteket, de azt mondják, én nem érdemlem meg. Valery megérdemli, én viszont nem vagyok elég jó. Igazából fogalmam sincs, hogy mit tettem, amiért nem lehetek olyan, mint ők. A célnál engedelmesen leguggolok én is, és az utasításra engedelmesen behunyom a szememet. Még csak nem is lesek, így amikor engedi a kinyitást, kevés választ el attól, hogy felsikítsak. Nézem a meggyalázott kis tetemet, a halott madárkát, amit már meg is környékezett egy légy.
- Te csináltad?
Kérdezem inkább, nyugalmat erőltetve a hangomba, még egy mosolyt is kierőszakolva magamból. Bár nem látom kívülről az összképet, de úgy vélem, elég büszke lehetek magamra. A kismadárról viszont nem fordítom el a tekintetem, igyekszem jól az eszembe vésni, hiszen ez egy bizonyíték, arra, hogy ha nem engedelmeskedem, bármikor végezhetem én is így.