A kapu hatalmas szárnyai egy erőteljes dörrenéssel nyílnak ki, mely egy kis előtérbe vezet, ahol bal oldalt a kviddicskupa, jobb oldalt pedig a házkupa található egy mágikus üveg alatt, hogy akinek nem tiszte ne is nyúlkálhasson hozzá csak úgy. Előre tekintve egy hosszú lépcsősor vár, oldalán csak az ősöreg köveket láthatod, hiszen itt festménnyel nem kaptak helyet. Ahogy felérsz és jobbra pillantasz, hatalmas homokórák húzódnak a fal mentén, melyek az aktuális állást mutatják. A házak fő színeiben pompázó kövek (piros, sárga, kék, zöld) a szerzett pontokat, míg a társ színek (bronz, ezüst, arany, fekete) felül a még meg nem szerzett pontokat jelzik. Minden szerzett pont után a lehulló kő színe megváltozik. Felettük hatalmas zászlókon a ház címerek találhatóak. Ezzel a fallal átellenben nyílik a trófeaterem, mely átmenetileg lezárt rész, melyet a diákok egyelőre semmilyen körülmények között sem bolygathatnak meg. Ezen kétszárnyú sötét ajtó mellett érdemes mindig megállni, hiszen a különféle hirdetmények, falulátogatási időpontok itt találhatóak, valamint ha az órarendben valami változás történik azt is itt ismerhetitek meg. A falszakasz végéről indul a nyugati szárny folyosója. A lépcsővel szemben pedig a nagyterembe juthattok (akkor is ott kéne lennie). Ha felpillantunk a magas mennyezetre olyan freskókat láthatunk, melyek az iskola történetének egy-egy momentumát ábrázolják, időrendi sorrendben, míg az üresen hagyott részeken a falakat tetőtől talpig cseverésző festményalakok töltik meg, melyek közül ha jobban megfigyeljük ide inkább a tudományokban jártasabb elmék kerültek.

A faliújságtól nem messze áll a tömör fából készült, nagyjából derékig érő adománygyűjtő lába. A tetejét felnyitva belehelyezheted azt, amit jótékony célra szánsz, legyen az ruhadarab, játék, esetleg könyv, vagy bármilyen holmi, ami még használható, de neked nincsen már rá szükséged. Attól ne félj, hogy esetleg túl nagy a tárgy, amit bele akarsz rakni! Tértágító bűbájjal látták el a ládát. Szóval ne aggódj, minden belefér! Kivéve, ha akarva-akaratlanul kukának nézed és szemetet dobsz bele. Azt a láda kiköpi magából és nagy valószínűséggel jól tarkón is talál.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=628409#post628409][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.15. 22:12[/b][/url]

Futok, vagy csak gyorsan sétálok, magam sem tudom eldönteni, de lelkiekben az előbbi. Futok, vagyis menekülök a valóság elől. Pár órával később sikerül csupán felfognom, mekkora baromságot műveltem és bár elsimítottuk a problémát és nem mérgesen váltunk el egymástól, ez nem segít a rádöbbenésen. Ennek az egésznek nem így kellett volna lennie, tudtam jól, hogy eljön ez a nap is, mégis mindent elcsesztem. Én nem akartam verekedni, főleg nem a hozzám szó szerint legközelebb álló hím nemű személlyel, akit szeretek és sosem bántanék meg akaratosan, most mégis ez történt. Ezelőtt még nem verekedtünk, persze voltak kisebb korunkban szívatások és játékból is elszórakoztunk egymás ütögetésén, vagy birkózásán, de most teljesen más történt. Visszafogtam magam egy darabig, de kiprovokálta belőlem, nekem pedig előbb járt a testem a szám helyett. Jobban fáj ez mentálisan, igaz nem esett jól találkozni a fallal vagy az öklével, melynek hegét magamon hordom a jobb halántékomnál még néhány zöld folttal együtt másutt. Már nem vérzik, de eléggé látszik, persze aligha törődök vele. Sosem kellemes senkinek sem, ha két testvér komolyan verekedik, a résztvevőknek pedig főleg nem. Ricsit is olyan kevésszer láttam eddig sírni és ezúttal miattam kellett neki könnyeket hullatnia, noha én sem voltam különb.
Nem bírok aludni, se tanulni. Rosszul vagyok, szerintem émelygek, ám megérdemlem. Féltem Ricsit, remélem jól van. Tudom, hogy most mellette kéne lennem, az igazság - tehát az, hogy valójában csupán féltestvérek vagyunk - elég nehéz szembesülés, nekem is az volt, amikor megtudtam. Viszont nem bírok most mellette lenni és szerintem neki is jobb egyedül gondolkodni kicsit, már csak magamból kiindulva gondolom ezt és sok esetben hasonlítunk. Úgy döntök, lemegyek Gwenhez a faluba, talán nála is maradok reggelig, hisz nincs is megnyugtatóbb nála, beleérve a sütijeit és magát a lányt, az ölelését. Eljutok a főbejárathoz, ahol még egyszer elgondolkodok azon, hogy ez-e a helyen döntés és ne menjek-e vissza inkább a tesómhoz. Magam sem tudom, mit akarok, de egy biztos: rettenetesen érzem magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=628419#post628419][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.15. 23:02[/b][/url]

Borzasztó volt látni, ahogy a bátyám valóban felidegesíti magát és dühében, avagy tehetetlenségében már ő sem tud mit tenni, csak az erőszakhoz folyamodni. Nyilván az egész miattam van, de talán most hogy tudja az igazat, így már megérti és elfogadja, hogy mit miért tettem, valamint hogy miért voltam annyira ideges, nem mintha most nem lennék az. Kinyögtem az igazat neki, könnyezve fájdalmasan, de ez mégsem segített az állapotunkon és tán ez zavar a legjobban, ebből is látszik, hogy nagyon elrontottam az egészet, noha Dai esetében eléggé könnyen ment. Tán túl könnyedén is és lássuk csak, ő sincs jelen pillanatban sehol és már lassan őt is fel tudnám pofozni, amiért szó nélkül eltűnik napokra. De nem, még egy testvéremet már nem bírnék megütni, elég nagy mentális sokkban vagyok jelenleg is és azóta próbálom feldolgozni a történteket.
A főbejáratnál még egyszer megtorpanok és hátratekintek, hogy vajon jól döntöttem-e akkor, amikor elindultam Gwenhez le a faluba. Ketté kéne szakadnom: egyik fél szívem Ricsihez repülne vigasztalni őt és mellette lenni a nehéz időkben, a másik fele pedig a barátnőmhöz szállna, aki engem nyugtatgatna minden bizonnyal. Tekintetem nem túl határozott, bár valószínűleg akkor sem tudnám eltüntetni íriszeimből a riadtságot és a fájdalmat, ha igen erősen próbálkoznék. Nem figyelek a környezetemre, pontosabban kicsit sem érdekel most, hogy kik vannak körülöttem. A dilemmámból lassan evickélek ki és mikor tán már sikerül eldöntenem, hogy tartom magam az eredeti célomhoz és lemegyek Bogolyfalvára, egy számomra ismeretlen lány lép oda hozzám. Felé fordítom arcomat és igyekszem beazonosítani, hogy honnan is ismerhetem, netán ő honnan ismerhet engem hogy csak így lazán ilyeneket kérdez. Nem ugrik be senki, lehet csupán nagy volt az az ütés, amitől amnéziás lettem. Valószínűleg holnap nem megyek be órákra, vagy legalábbis azt az első asztrológiát kihagyom, a tanárt úgysem érdekli ki van az óráján. Kezdek pánikba esni, hogy tényleg megőrültem, de ez a csaj továbbra is optimistán néz rám. Mi a franc?
- Nem. Kösz - mondom furcsállva az egészet. Mármint nekem sosem jutna eszembe csak úgy odamenni másokhoz és megkérdezni, hogy segíthetek-e nekik valamiben, még akkor sem, ha friss hegekkel van teli az arcuk, elvégre az ő dolguk, az ő problémájuk, oldják meg, vagy nyissák ki a szájukat abban az esetben, ha segítségre szorulnak. Én azonban nem szóltam ezúttal senkinek. Még prefektusként is kerültem az ilyet és csak akkor beszélgettem a diákokkal, ha ők kezdeményezték azt. Látszik, hogy nem minden ember egyforma.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=72&post=628462#post628462][b]Lepsényi Zalán - 2016.10.16. 10:58[/b][/url]

Érdekes, hogy vannak olyan emberek, akik önszántukból leszólítanak idegeneket, de lehet ez csak nekem ennyire különös és az én logikámmal van a baj. Mégis azt tanítja minden szülő a gyerekének, hogy ne állj szóba idegenekkel, bennem ez pedig alapból megragadt, mivel pesti srác vagyok. Igaz, nem amiatt vagyok ennyire magamba forduló típus, sosem szerettem az emberek közelségét, nehezen ismerkedek és kevés barátom van, de akik azok, velük szoros a kapcsolatom és semmiképpen sem rövidtávú. Ezt a lány viszont még nem láttam, vagyis biztosan elmentünk már egymás mellett a folyosókon, de több száz diáknak nem tudom megjegyezni az arcát és nem is akarom. Természetesen észreveszi a hegeket, hogy a viharba ne tenné, mikor ennyire feltűnőek és csak számomra olyan picik és jelentéktelenek, nem csoda, hiszen valóban nem törődök a testi sebeimmel, ugyanis sokkal nagyobb figyelmet fordítok jelenleg a lelki problémáimra, de mondhatnám úgy is másképpen és kissé durvábban, hogy egyszerűen leszarom mennyire vertem be a fejem, most az nem érdekel, ellentétben a mellettem álló személlyel. Nem értem, hisz mondtam neki, hogy nem kérek segítséget, akkor meg mit erősködik? Nem válaszolok, azaz nem tudok erre mit mondani, mert igaza van, le kéne kezelni a sebeket, de erre most nincs idő, majd Gwen úgyis kezelésbe vesz, ha leérek hozzá, valószínűleg ez lenne az első dolga. Magam előtt bámulom csupán a padlót, újra emlékképek törnek szemem elé, de próbálom elfojtani őket és ezúttal jókor jön a lány hangja. Bemutatkozik én pedig újra felé fordítom tekintetem. Tudja, hogy nem érdekel a neve és ezt meg is jegyzi, úgy tűnik kezdi sejteni, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat. Szörnyű passzban vagyok, ilyenkor nagyon bunkó tudok lenni, de alapjáraton csak zárkózott vagyok és nem szemét.
- Zalán - mutatkozok be én is halkan, ami lehet meglepi a csajt. Hajamba túrok és lassan fontolgatom, hogy lelépek és elindulok a faluba. Már biztos vagyok, hogy ezt fogom tenni, ám ettől még nem fáj kevésbé a szívem a tesómért.
- Egyenesen, majd jobbra a harmadik ajtó. - Volt prefektusként jól ismerem a kastélyt, jó emberhez fordult és szerencséje van velem. Meglehetősen gyorsan és lazán nyögöm ki az irányzékot, pont úgy, mint aki nem először igazít útba egy rászorulót. Én kevésszer szólítok le másokat, de ez ellentétes irányba nem így volt, sokszor kérdezték meg mi merre található az elmúlt évben, én pedig többnyire gyorsan letudtam a szituációkat. Azt hiszem, hogy ezzel vége is a beszélgetésnek és megy a konyhába, én pedig Gwenhez, de további szavaira nem tudok nem megtorpanni. Ha tudná Rach, hogy ez most mennyire rosszkor mondta... Szemeim üvegessé vállnak egy kis ideig, arcom is kétségbeesettebb, mint eddig, de próbálom leplezni, mert nem tartoznak senki másra az érzéseim. Nem vagyok elveszett, pontosan tudom hova tartozom és ki vagyok! Ja, hát éppen hogy nem! Akaratlanul is ezzel a kijelentéssel rávilágít a legnagyobb problémámra, ami az egész bonyodalmat elindította, ami miatt nem mertem egykönnyen elmondani Ricsinek, hogy mi valójában csak féltestvérek vagyunk. Fogalmam sincs, hogy akkor én most melyik családhoz tartozom, az eddigi anyai ághoz, vagy az alig ismert apaihoz, vagy Dai családjába. Félek, egyikhez sem és jelenleg nagyon is erre mutat a mérleg, elvégre Ricsivel most veszekedtünk és verekedtünk, Dai pedig eltűnt és nem jelzett vissza semmit nekem.
- Ne dobálózz ilyen meggondolatlanul a szavakkal! - mondom különösen nyugodtan és szomorúan, ebből pedig érezheti, hogy most nem kéne ilyen témára eveznie, mert nem ismer és nem tudja hogyan érint engemet a legártatlanabb szó is. Mikor felém nyújtja a fertőtlenítőszert, megnézem milyen terméket tart a kezében és konstatálom, hogy a megszokott kézfertőtlenítő. Látszik rajta, hogy sokat használja, mert már nincs sok benne, nekem meg nem áll szándékomban elfogyasztani a maradékot, mivel a faluban úgyis lekezel Gwen valódi sebfertőtlenítővel.
- Hagyd, megoldom - őszintén válaszolom és elhiheti, hogy nem haragból vagy kedvtelenségből utasítom vissza. Csupán minek használjam az övét, ami nem is teljesen az, amire nekem van szükségem és van helyette más, csak el kell jutnom oda.