- Basszus, basszus, basszus, basszuuus!! - a szívem a torkomban dobog én pedig szélsebesen csapom be magam mögött a társalgó ajtaját, majd egész testemmel megtámasztom azt. A kísérletezés azzal a varázslattal csúnyán sült el és a túloldalt lévő valami feszegetni kezdi az ajtót, amit a hátamban is érzek, én pedig pánikolva pillantok körbe, ki lát engem a festményeken kívül. Egyrészt örülök neki, hogy ilyen kései órán senkinek sem kell magyarázkodnom, másrészt szívás, hogy tök egyedül vagyok és nem tudnak segíteni. Másodjára lettem prefektus, de Podiádinak egy indok kell szerintem és ő is elveszi tőlem a jelvényt. Megiramodik és újra az ajtónak feszül, én meg nem hagyom.
- Mész vissza! - kiabálom neki, fél kezemben szorongatom a pálcámat, de semmilyen varázsige nem jut eszembe, amivel visszavonhatnám az előbbit Pláne, mivel bájitalon kísérleteztem... kár volt hallgatnom arra a srácra a pincéből, aki szerint ez jó ötlet volt és ettől majd belém szeret egy-kettőre az álom lovagom. Óóóóó Nikolai szerelmem, hát érted bármit megtennék! Fejemben még nem körvonalazódik ugyan, hogy kire kenhetném, vagy hogyan léphetek le a tett helyszínéről, egyelőre csak meg akarom akadályozni, hogy a rózsaszín habfürdő, ami rinocérosz alakot vett fel, ne akarjon nagyobb kárt tenni a kastélyban. Érzem, ahogy a cipőmet benedvesíti az ajtó alatt átsündörgő rózsaszín lötty, az olcsó bájital szagától pedig kezdek már rosszul lenni.
- Na jó, ha nem hagyod abba, én... én esküszöm, hogy... Merlinre már, ki ne gyere! - sipítom és ahogy csak bírom, tartom az ajtót.