A Nyugati szárny második emeletén haladva található a Társalgó. Az ajtóra nem fordítottak nagy figyelmet, egyszerű keret fogja körbe, s a kilincs is átlagos formára készült. Belépve azonnal észrevehető, hogy a teremben főként a kék szín dominál. A padlót borító szőnyeg sötétebb kék, míg a falak világoskék színre lettek kenve. A termet úgy méretezték, hogy akár száz diák is kényelmesen elférjen benne egy esetleges rendezvény alkalmával. A falakat természetesen itt is kisebb nagyobb képek borítják, melyek állandó szómenésétől személyes jellegű témákat, titkokat megbeszélni lehetetlen, mint ahogyan az itt való alvás sem esélyes éjfél előtt. A falak színe így alig látszik, hiszen a padlótól a plafonig szinte minden egyes centimétert beborítják a különböző varázslók megörökített változatai. Ablakból néhány darab található, egymástól körülbelül három méteres távolságra bemélyedve a falba. Finom zöld bársonyszövettel vannak borítva a párkányok, kényelmes ülőhelyként szolgálva ezzel. A függönyök bronz árnyalatú, vastag anyagból készültek. Több asztal található bent, valamint mindegyik köré néhány fotel és kanapé van csoportosítva, melyek ezüstös árnyalatot viselnek magukon. Az asztalokon aprósütemények, valamint különféle finom nedűvel megtöltött kancsók oltják a szomjazókat, különleges teakeverékektől kezdve a forró csokin át a gyümölcsnektárokig.
A jobb oldali főfalon található egy kandalló, téli időszakban a legkedveltebb berendezése a helyiségnek. Különféle apró tárgyakkal vannak díszítve, mint a házak címerállatainak kicsinyített másai. A kandalló előtt egy puha, és nagyobb szőnyeg található, mely sárga színt öltött- ide szoktak kuporodni az átfagyott fiatalok. Maga a kandalló arany, és ezüst színekből van keverve.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek az ezüst színű berendezési tárgyak után.
Egy kétajtós nagyobb szekrény is található bent, tölgyfából kifaragott, már sötétre színeződött darab. Poharakkal és tányérokkal felszerelt, esetleg egy mumus is meghúzódhat az ősöreg berendezési tárgyban, így ajánlatos vele vigyázni!
A teremben a hangulat mindig kellemes, fáklyák szolgálnak fényforrásként, a diákok egyik legkedveltebb helye a kastélyban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=809056#post809056][b]Milan Nayati Payne - 2020.05.20. 19:11[/b][/url]

Vizes hajjal, csapzottan lépek be az egyik legnagyobb népszerűségnek örvendő helyek egyikébe. Gőzöm sincs, hogy miért pont ezt a helyet választottam, holott jobban kedvelem a csendet és a magányt. Talán a barátságos, meleg, vidám hangulat miatt, amit maga a szoba áraszt magából. Talán mert nem gondoltam bele, hogy valószínűleg sokan lesznek most. Főleg mert odakinn szakad az eső.  Már gyógynövénytan óra alatt leszakadt az ég, és akárhogy is fohászkodta az istenekhez csak nem akart elállni. Ahogy a társaim cinkos összepillantásai, vigyorgása sem, amint meglátnak. Az életem egy csapásra megváltozott azóta a nap óta. Az idióta suliújság megjelenése óta.
Indulatosan dobom le magam az egyik sarokban álló, megüresedő kanapéra, az eddig kezemben tartott összegyűrt újságlapot az asztalra dobom. Naná, hogy az Edictum és naná hogy az a pletyka, amiben összeboronálnának valami kiscsajjal. Nem érdekelnek a pletykák, mindig is hidegen hagytak, mondjanak akármit is rólam, nem zavar. Az sem érdekel ha folyton beszólnak miatta, vagy folyton az arcomba nyomják az ominózus cikket. De ez zavar. Nem ismerem a kiscsajt, és pontosan ez az, ami bosszant. Nem az, hogy nem ismerem, hanem hogy egy kislány. Egy elsős kislány. Ezt is elmondták a társaim egy párszor, nem ám én jártam utána, ugyan dehogy. És hogy ez miért olyan zavaró? Mert attól is kiakadtam, hogy a kishúgom, aki már negyedikes, hozzáment egy velem egykorú sráchoz. Nem szabad akaratából nyilván. De na, értitek akkor, hogy mi a problémám. Kisimítom a lapot, de csak hogy újra összegyűrjem, majd egy jól irányzott mozdulattal a kandallóba dobom. Át pár diák feje felett. Kezemmel a nyakamban lógó fényképezőt babrálom miközben figyelem őket. Időnként észrevétlenül lencsevégre is kapom őket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=809153#post809153][b]Milan Nayati Payne - 2020.05.21. 18:49[/b][/url]

Holnap is, meg holnapután is, meg azután is. Az ilyen eseteket egy jó darabig emlegetik. Főleg ha ennyire speciális. Engem meg megbélyegeznek, mint pedofilt. Remek kilátások mondhatom. És még ennél is rosszabb lehet, ha a kis fruska el is hiszi, amit írtak. Mert tételezzük fel, hogy látott a folyosón (ami simán lehetséges) és megtetszettem neki, belém bolondult (még ez is előfordulhat). Vagy félreértelmezte, hogy rámosolyogtam valahol (kizárt, hogy ilyet tettem. Nem szokásom rámosolyogni az emberekre csak úgy), vagy beszélgettünk, ráköszöntem (pláne kizárt, emlékeznék rá). Szóval ő belém van zúgva, erre kijön az Edictum, hogy mi egy pár vagyunk és most tökre azt hiszi, hogy ez így is van. És elkezd követni mindenfelé meg ilyesmi szerelmes tinilányos cuccok. A haverjaim igencsak fantáziadúsan ecsetelgették ezeket, mert hát persze, hogy az ő fejükben fordult meg az egész. A kiscsaj tökre nem tűnik kép alapján ennyire naivnak, de a fene se tudja. Nem ismerem, akár lehet ilyen is. Szóval ezt tisztázni kéne.
Ilyesmi gondolatok szorulnak teljesen a háttérbe, amint elkezdek fényképezni. Onnantól kezdve, hogy a lencsén át látom a világot már maximálisan arra koncentrálok. Megváltozik minden, a részletek hangsúlyosabbak lesznek, és csak a sztori van, amit el szeretnék mondani, mesélni, megmutatni a világnak. Kár, hogy totálisan unalmasak az itt ücsörgő diákok. A legérdekesebb talán az a göndörhajú srác, aki nem elől kötötte meg a nyakkendőjét, hanem oldalt. Mondhatom iszonyat izgalmas. A kis négyzetbe bámulva pásztázom tovább a helyiséget, mígnem fel szalad mindkét szemöldököm. Bejött a szobába A Lány.
A vonásait tanulmányozom, ahogy megtorpan, ahogy körbenéz, ahogy hezitál. És magamban hálát adok Merlinnek, hogy teljesen néma a masinám. Ha nem használok vakut, akkor észre sem lehet venni ha ellövök egy képet. Márpedig megállás nélkül teszem ezt most, célkeresztben tartva a világos tónusú lányt. Teljesen az ellentétem. Folytatom a sorozatkép készítést, amiből ő vajmi keveset vehet észre ugyanis vagyok már annyira profi, hogy a modelljeimnek ne tűnjön fel, hogy őket nézem. Most sem egyenesen rá irányul a fényképezőm. Amint mellém telepszik leeresztem lassan a masinát és felé fordulok. Nem túl barátságos az arckifejezésem, de hát a suli nagy része ilyennek ismer, nem hiszem, hogy meglepődnek már. Egy aprót biccentek felé az állammal, szemöldököm ismét felkúszik, és nem kell zseninek lennie hogy értelmezze a ki nem mondott kérdést: na, mi van?
- Hello – köszönök vissza hitetlenkedő szusszanás után. Tényleg van olyan, aki használja azt a köszönést, hogy hali? Még hozzá lány? Érdekes. Amit utána mond meg még inkább az.  – Milan, de ezt már tudod. Miért, kéne? Te terjesztetted el vagy te adtál hozzá tippeket?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=809324#post809324][b]Milan Nayati Payne - 2020.05.23. 13:19[/b][/url]

Jól hitte a lány, valóban benne volt a pakliban az, hogy jót nevetünk az egyiken. Csak éppen akkor nem így kellett volna nyitnia. Feldobni annak a lehetőségét, amit elültettek a fülemben. Egyébként még így is megvan a lehetősége a dolognak. És bár nem a legbölcsebb dolog az első benyomások alapján ítélni ( az én esetemben meg aztán pláne nem), nem téved túl sokat. Művészlélek vagyok. Talán egyszer majd belát a felszín alá, talán egyszer engedem neki. Vagy valaki másnak. Addig is marad ez a cseppet sem kedves és barátságos stílus.
Nem, dehogy vádolom őt. Csupán megkérdeztem, hogy ő áll-e mögötte. Igaz, elég pokróc módon. De ez csak egy kérdés volt. Ha kiderül, hogy igen, na akkor majd meglátja a különbséget. A válaszát várva figyelem a vonásait, magamban elismerően biccentve. Alig rezdül az arca, nem lehet leolvasni róla semmit. Márpedig általában ennyi is elég ahhoz, hogy a beszélgetőtársaimból igencsak erőteljes reakciót váltsak ki. Érdekes és tanulságos, hogy kiből mit. Lin egy rejtély. És az is marad, amíg meg nem szólal. Nem húzódik vissza megadóan, nem kezd el idegesítően hebegni. Nem. Ő finoman ugyan, de visszatámad, megvédi magát. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, ugyanis beletrafál a dologba.
- Én sem hallottam rólad – válaszolom vissza egy kissé enyhébb hangon. Nem ő terjesztette, nem csinált semmit sem a lány, úgyhogy az ég adta világon semmi okom sincsen balhézni vele. Bocsánatot ugyan nem fogok kérni, de némi magyarázatot azt azért adhatok. – És elhiszem neked.
Ugyan miért ne tenném? Idejött, hogy tisztázza a helyzetet, kiáll magáért, szerintem meg merné mondani, ha lenne hozzá köze.
Nézd, nincs nekem semmi bajom veled. A szituáció, nos hát nem mondanám hogy repesek az örömtől, de gyilkos hangulatom nem támad tőle - lehet hogy ez bántóan hangzik, hogy nem tetszik a gondolat, hogy őt a barátnőmnek tartják, de ez megint csak nem a személye ellen irányul. A kishúgom lehetne. Remélhetőleg sejti, hogy csak ezért bosszant a dolog. Ha nem, hát majd elmagyarázom neki legfeljebb. Meglátjuk.
Elég érdekes volt a felütésed viszont és már bocs de nem fogom azt mondani, hogy minden oké amíg nem tudok többet a dologról. Semmi közöd sem volt hozzá, szóval miért utálnálak? Miért fontos az neked, hogy utál-e valaki, akit nem is ismersz? – ez is érdekes kérdés. Nem ismer, nem hiszem, hogy szándékában állna ezen úgy különösebben változtatni, miért számít hát hogy utálom-e? Még ha utálnám is sem tennék ellene semmit. Nem terjesztenék róla dolgokat, nem lökném fel a folyosón. Lehet, hogy lazán kinézik belőlem az emberek az ilyeneket, de dehogy ártanék egy kislánynak. Kissé félrebiccentem a fejem és úgy tanulmányozom tovább, szinte derűs arckifejezéssel. Szinte … hol van ez még az igazi derűs, vidám, kedves, barátságos vonásaimtól, amit oly kevesen ismernek. Inkább nevezzük ezt kevésbé morcosnak. Vajon most fog valamiféle érzelem látszódni azon az alabástrom arcon?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=809810#post809810][b]Milan Nayati Payne - 2020.05.28. 19:51[/b][/url]

Nem sokat árul el a lány arckifejezése, voltaképpen semmit sem, de a hangszíne és a tekintete egész barátságos.  A szavait ugyan furán válogatja meg, de a magyarázat után már érthetőbb a dolog. Őt is belerángatták ebbe, hát vágjunk hozzá jó képet együtt. Ami nagyjából úgy fest, hogy én vágom a képeket, ő meg hozza a jót bele.
Aprót biccentek, inkább csak tudomásul véve, hogy megköszöni, amit mondok. Hiszek neki, mindaddig hinni is fogok, amíg be nem bizonyosodik, hogy nem mond igazat. Mondani azonban nem mondok rá semmit. A szívesen az olyan idiótán hangzik jelen helyzetben, meg nem is azért közöltem vele, hogy hiszek neki, hogy ő megkönnyebbüljön. Csupán közöltem mi a helyzet. Hogy ne parázzon azon, hogy vajon elhiszem-e vagy sem. Valahogy úgy érzem, hogy foglalkoztatná ez a gondolat, lehet hogy tévedek. Ártani mindenesetre nem ártok ezzel a kijelentéssel.
Szegény kislány, belecsöppen abba a tipikus esetbe, amikor morcos, ijesztő, morgós medveként indítok, majd megenyhülök és egész normálisan festek. Szegény kislány nem tudja, hogy ha eléggé közel állna hozzám akkor eleve nem is így reagálnék, nagyon nem így. Azt sem tudja, hogy jobb így neki, és mindenki másnak, hogy nem engedem őket közel magamhoz. A kisugárzása változik a szöszinek, sokkal megkönnyebbültnek hat, noha semmi változás nem olvasható le az arcáról.
- Nem-e? Hát nincs szükséged egy nagy, morcos srácra aki elijeszt a közeledből mindenkit, akit kell? – vigyorgok rá a lányra, ugratva őt. Tekintetem is barátságos, az arckifejezésem is, hangszínem pedig egyértelműen elárulja, hogy viccelődöm. Na meg hogy önkritikát gyakorlok, tényleg marhára ijesztő vagyok. Egyébként nem hiszem, hogy különösebben szüksége lenne Linnek testőrre, olyannak fest, aki meg tudja védeni magát.
- Tiszta lappal? Rendben – nem egészen értem ugyan, hogy miért akarna tiszta lappal indulni, hiszen nekem tényleg semmi bajom nincsen vele. Sem azzal, ahogy idejött, ahogy hozzám szólt. Oké, neki lehet velem ilyen jellegű gondja, de már normálisabb vagyok vele. És mióta is „ismerjük” egymást? 5 perce? Talán ha egy sor szerepel azon a lapon, de ha ő tiszta lappal szeretne kezdeni, ám legyen.
- Gondolhatok én rólad bármit, lehetőséged mindenképpen lenne arra, hogy változtathass a véleményemen. Nem utállak előre azért, mert valaki mondd valamit rólad, vagy jelen helyzetben rólunk. Majd akkor foglak utálni, ha te adsz rá okot, ha megerősíted az elhangzottakat. Ezért kérdeztem vissza – értem amit mond, és a legtöbb esetben tényleg úgy is van, ahogy mondja. Ám nálam nem. A mondandója második felére egy félmosoly kíséretében csóválom meg a fejemet. – A legtöbb ember ide se jött volna, vagy eliszkol a reakcióimtól. Másban olvasni meg eleve nehéz, amire ráteszek egy lapáttal, úgyhogy nem csoda ha nem sikerült. Szóval, Lin. Nem egy szokványos név.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=810062#post810062][b]Milan Nayati Payne - 2020.06.01. 20:12[/b][/url]

Az ő arcáról nem lehet leolvasni semmit, az enyém úgy változik, ahogy az áprilisi időjárás. És mindezt teljesen szándékosan. Csak hogy érezze és tudja, hogy tényleg úgy is gondolom, ahogy mondom. Ha ugyanúgy morgolódva, az egész világra dühös tekintettel néznék rá, nem hiszem, hogy tényleg elhinné, hogy semmi bajom sincs vele.
- Annál azért jóval több dologra vagyok képes, de, ahogy gondolod – vonom meg  vállamat tettetett sértődöttséggel. Még hogy morgás. De legalább vette a poént, az is valami. Sokan képtelenek követni az ilyen változásaimat, Linnek viszont megy.
- Á, mondassz valamit. Akkor vedd úgy, hogy csak egy felületes képet alakítok ki valakiről, egy benyomást, ha úgy jobban tetszik. Amin még lehet alakítani, még ha sokszor felesleges is. Vagy jobb lett volna ha inkább meg se próbálta volna az illető – igaza van a lánynak. Az a helyzet, hogy igaza van, és már belátom, hogy kissé pontatlanul fogalmaztam. De persze ezt nem mondom neki, nehogy már itt elbízza magát nekem. Kezd oldódni már így is, egy kis ugratás, egy mosoly. De leginkább a szavai kötnek le. Tudom milyenek a korabeli lányok, tudom milyen a felfogásuk, Lin sokkal érettebb személyiségnek tűnik. Persze vannak igazán kis aranyos, naiv megszólalásai.
- Nem? – kérdezek vissza egy félmosoly kíséretében. Nem lenne nehéz a frászt hozni rá, megfélemlíteni, de nem vagyok szadista. A látszat ellenére. Meg amúgy is, palástolná a dolgot. Legyen neki gyereknap, nem kezdek el „vitatkozni” ezen. – Hát jó.
 A fényképező szíjával játszadozva figyelem vonásait, ahogy a származásáról beszél. Tehát egy részben finn, ez magyarázza a színeit. Aprót biccentek is, majd kérdőn húzódik fel a szemöldököm amikor visszakérdez. Azon, ahogy visszakérdez. De arra még várnia kell.
- Linnea – ízlelgetem a nevét, a hangzását, és arra jutok, hogy illik hozzá. Főleg mert még véletlenül sem magyar, vagy angol kiejtéssel mondom. Lágyan, mintha csak egy indián szó lenne, egy szó ami őt magát jelenti. Nálunk nincsen olyan, hogy csak egy név. Minden egyes szó tökéletesen passzol ahhoz, amit kifejezni hivatott. – Gyakran mutatkozol be a beceneveddel vadidegeneknek? A családodból sokaknál kiütközött ennyire az északi rokonság? – bökök a mutatóujjammal az arca, a haja felé, jelezve hogy pontosan mire gondolok.  Majd elkomorodok, ahogy eldöntöm, hogy megkapja a felelet a kérdésére. Egy kis részt a hatalmas nagy egészből.
- Szóval ezek szerint nem fogom tudni beadni neked, hogy minden angol így néz ki – nem értem félre, a kinézetemhez pont hogy abszolút nem passzol a nevem. Belsőbb körökben nem véletlenül nem is használom azt. – Apám és az egész pereputtya angol. Édesanyám viszont félig indián. Húgomon csak részben látszik, én egy az egyben úgy festek, mint az őseim – vázolom fel röviden a helyzetet majd némi tűnödés után hozzáteszek még valamit: - Nayati, ez a másik nevem. Ez már nem annyira gyakori.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=810923#post810923][b]Milan Nayati Payne - 2020.06.08. 20:23[/b][/url]

Nagyon helyes! Nem szeretem ha könnyen átlátnak rajtam, nem akarok én nyitott könyv lenni. Egyébként nem vagyok ám nagyon bonyolult, de ezt nem kell tudnia.
- Persze hogy vannak! Sokat kell még tanulnod, ifjú padawan – vágom rá egyből titokzatos arckifejezéssel. Nem lépte túl a határt, dehogy. Tudom, hogy csak szórakozik, ahogy én is. Részben. Mert persze megvannak ezek az úgymond rejtett képességeim, csak éppen eszem ágában sincsen bemutatni, vagy elmondani a lánynak. Talán jobb is ha azt hiszi, hogy csak szórakozom.
Bólintok egyet csupán, hiszen persze, hogy korrekt. Talán pont azért ilyen korrekt, mert Lin érettebb, vele lehet rendesen beszélgetni, és elég érdekes a világnézete ahhoz, hogy még érdemes is legyen efféle véleménycserékbe bonyolódni.
- Így van – válaszolom csendesen, komolyan. Még nem rohant el. A reakciója nem annyira érdekelne, semmint az, hogy mitől ijed meg, mitől fél. Az tud igazán érdekes lenni. A visítva felugrálásban, vagy elsápadva leblokkolásban nincs semmi izgalmas.
- Szokványosabb. Hm – csóválom meg a fejemet – Te sem vagy szokványos, akkor a nevednek miért kéne annak lennie? Aki számít úgy is megjegyzi a teljeset – fűzöm hozzá, majd érdeklődve hallgatom a további szavait. Tehát elég érdekes családja van, kinézetileg mindenképpen. Aztán hirtelen összehúzom a szemem a kifejezést hallva. Ezzel jöttek neki, ezzel szekálják vagy szekálták, hogy ő egy albínó? Legszívesebben visszakérdeznék, de aztán még sem teszem. Hagyom egyelőre a témát.
- Nem is értem, hogy miért nem hiszi el nekem senki – mosolyodom el halványan. Az indián ősökről pont, hogy szeretek beszélni. Az angolokról nem. De nem tudhatja a lány, nem legilimentor, ezek szerint.
- Kösz, Nagymamám ötlete volt – árulom el neki, mintegy jutalomképpen a majdnem tökéletes kiejtésért. Meg mert nem számítottam dicséretre tőle. Kérdőn vonom fel a szemöldököm, ahogy hezitálva felteszi a kérdést, majd félrebiccentett fejjel fürkészem. A kis kíváncsi.
- Esetleg? Ő, aki birkózik. Ezt jelenti – válaszolom majd egy halk sóhaj után úgy döntök kifejtem neki jobban. – Az indiánok nem feltétlenül születésükkor kapják a nevüket, sokkal inkább akkor, amikor már látszik a jelleme valamelyest. Nagyanyám látta, hogy sokat fogok küzdeni az életem során, harcos típus vagyok, aki nem elégszik meg dolgokkal, aki tesz ellenük, értük. A te neved mit jelent? És mond csak, zavarna ha csinálnék rólad pár képet? – érkezik a magyarázat után rögtön két kérdés. Kicsit meg is emelem a fényképezőt, ám a miértjét a dolognak nem fejtem ki. Vajon mit felel, vajon hogy reagál?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=811705#post811705][b]Milan Nayati Payne - 2020.06.16. 19:24[/b][/url]

Hümmögve adom beleegyezésem a dologba, ha neki úgy jó, hát vegye bóknak a szavaimat. Nem sértésnek szántam az egyszer biztos. Csak szimplán az igazat mondtam, amit ő is nagyon jól tud. Lehet, hogy ritkán hallja pozitív értelemben, szóval, meghagyom neki ezt most. Legyen gyereknap.
- Jó a kérdés, a válasz pedig roppant egyszerű. Ki kell érdemelni, hogy valaki a másik nevemen szólíthasson – vonok vállat nyugodtan. Nem fogom akárkinek megengedni, hogy az indián nevemet használja. Nem, addig nem, amíg nem ismerjük egymást eléggé, amíg nem bizonyította, hogy méltó rá. Hogy érti mit jelent azt a nevet használni. Ha a lány most nekiállna úgy szólítani kijavítanám. Idővel talán én javítom ki, hogy hívjon csak Nayatinak, vagy Nay-nek. De ott még nem tartunk. Lehet, hogy beképzeltnek tűnök most, de nem igazán érdekel, hogy minek tart.
- Igen, illik. Nem szokott tévedni ilyenekben a nagymamám. Igazából, semmiben sem – felelem majd felvonom a szemöldököm, ahogy tovább kíváncsiskodik. Egész felbátorodott, az arca is kifejezőbb. A sok kérdése nem zavar, inkább mulattat. És tényleg úgy tűnik, hogy érdekli is a válaszom. – Az igazi nevet kapja később, amikor már jobban kifejlődik a személyisége. Addig olyat használnak, ami akkor illik rá. Kedveskedő becézéseket, vagy amik egyedivé, különlegessé teszik és csak rá jellemzők, a születése körülményei miatt vagy hasonlók. Például ha valaki rögtön mosolyogva jön a világra akkor ebből alkotnak valami névszerűséget neki. Kevés gyerek születik, hiszen kevés a létszáma a törzsnek. Könnyű azt a 2-3 esetleg 4 gyereket megkülönböztetni egymástól.
Bő lére eresztem a magyarázatot, bár nem vagyok abban biztos,hogy tényleg érthető, felfogható ez, amiről beszélek. Valamennyire nyilván, de sokkal könnyebben megérthető, ha látja az ember a törzset, látja a körülményeket, ahogy élnek. Ha ismeri a kultúrájukat. Ezt szeretném én valamennyire a világ elé tárni fényképekkel.
-  Nipisátssaisskii* – mormolom alig hallhatóan az első szót, ami eszembe jut a neve jelentéséről: *Virágom. Egy pillanatra megérintem a pólóm alatt rejtőző faragott totememet, és röviden, de határozottan fejet hajtok. Egyfajta indián üdvözlési forma ez, amikor látod a másikat. Nem úgy, hogy itt ül előtted, hanem ténylegesen, igazán. A szelleme, a lelke válik láthatóvá. Pont ezért nem engedem, hogy bárki használja az indián nevemet. Túl sok hatalmat ad az illető felett. – Nem tudom ugyan, hogy néz ki az a virág, de biztos vagyok benne, hogy az az igazi jelentése. Hozzád illő, és igenis különleges.
Na most már aztán igazán jó lenne valamiféle más vizekre evezni, mert a végén még tényleg azt fogja hinni, hogy bókolok neki, vagy hogy akarok tőle valamit.  Maximum annyit, hogy felfogja végre, hogy igen is hogy különleges, a neve, a megjelenése, a személyisége. Ő maga. Majd talán megmutatom neki a képeket, amiket csináltam róla, hátha akkor másként látja magát.
- Köszi, de nem állítgatlak én sehova – mosolyodom el az engedély után. – Természetes közegben szoktam fotózni, mindennapi tevékenységek, elrévedő tekintet ilyesmi. Nem szeretem azt, hogy megmondom, hogy mikor mit és hogy csinálj. Nem adja vissza a lényeget az olyan kép. Szóval csak tedd, amit tennél én meg néha ellövök egy képet. Nem lesz vaku, sem hang, az arcom elé sem emelem, nem fogod észrevenni, hogy mikor örökítelek meg – magyarázom neki, miközben a megfelelő szögbe döntöm az ölemben tartott gépet. Nem kell ránéznem ahhoz, hogy tudjam mikor jó a beállítás. Még mielőtt azonban ténylegesen lefotóznám, pillantásommal a beleegyezését kérem. Lehet, hogy ezeknek a tudatában zavarban lenne, zavarná, ha fogalma sincs mikor készül róla kép. Nem gond, ha nagyon szeretné csinálok én hagyományos képet róla.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=811951#post811951][b]Milan Nayati Payne - 2020.06.20. 16:23[/b][/url]

El kell ismernem – csak így magamban persze – hogy okos ez a lány. Elég magas labda volt, ez a neves dolog, sokan bele is estek volna a hibába, hogy továbbra is tartják magukat a témához. Legalább annyira, hogy hányan hívnak úgy. Vagy valami hasonló. Lin viszont ejti a dolgot.
A rezervátumosra nyugodtan rákérdezhetne, bár valószínűleg lassan eljutnék arra a pontra, hogy válaszolok ugyan, de javaslom neki, hogy egyszer nézze meg a saját szemével, hogy jobban meg is értse ezeket. Más irányba tereli a beszélgetést, méghozzá nagyon is érdekes irányba.
- Képzeld el fordítva. Hogy az európait ismered, abba nősz fel, valamennyit tudsz az indián kultúráról. Majd menj közéjük és élj velük hosszabb ideig. Na az a nem semmi. Tanulj meg mindent újra, felejts el egy rakás marhaságot, amit beléd sulykolnak születésedtől kezdve. Ha ráérzel a dolog, akkor hamar menni fog. És utána visszatérni … - harapom el a mondat végét, mert csak nem kéne durva káromkodásba kezdenem. Szerintem sejti, hogy milyen visszatérni utána. – Van, akinek nem való. Van, akinek nagyon is. És az utóbbiak feladata megmutatni az előbbieknek, hogy mit nem vett észre, mi mellett ment el. Túl sok a szabály, és túl sok a hülye szabály itt egyébként. Az indiánoknak más az értékrendjük, egyszerűbben mégis tartalmasabban élnek. Majdnem két évet töltöttem velük, sajnos. Azért jöttem el, hogy beteljesíthessem a küldetésemet – na ez elég idiótán hangzott, de mivel be akarom mutatni a világnak a népemet a fényképeimen keresztül így talán érthető ez a kifejezés – de oda fogok hazamenni, ha végzek. Szünetekben anyámhoz megyek, talán egyszer őt is rá tudom venni, hogy jöjjön el, nézze meg a népünket. Nagymamám élt velük, amíg meg nem ismerkedett nagyapámmal és őmiatta eljött.
Megköszörülöm a torkomat, hiszen elég hosszadalmas monológot levágtam itt, és általában szűkszavú vagyok. Nem is tudom, mikor dumáltam én utoljára ennyit egy huzamban. Kezd most már sok is lenni belőlem.
- Te jártál Finnországban? Tartjátok a kapcsolatot az ottani rokonokkal? – terelem rá inkább a szót, miután a fényképezős dolgot megvitattuk. Vagy legalábbis én elmondtam, amit akartam. A beleegyezését is megkaptam, szóval most jön az a rész, hogy különféle helyzeteket teremtek. Beszéljen egy kicsit, meglátjuk megfog-e valami az arcában.
- Okos. Itt általában úgy szoktam, igen. De nem mutogatom másoknak, nem használom fel. Ha ilyen szándékaim vannak, akkor persze engedélyt kérek rá. És mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, hogy a képeid jutnak-e olyan sorsra vagy sem. Viszont mivel itt ülsz velem szemben, mégsem illett volna a tudtod nélkül lefotózni téged. Az más ha a folyosón mászkálsz, vagy belépsz egy terembe, ha ülsz kinn a réten – hiszen akkor csak egy valaki. Ismerem ugyan, de akkor nem beszélgetőtárs, hanem egy a sok diák közül. Lehet, hogy ez furának hathat, de szerintem érteni fogja. Az viszont felettébb érdekelne, hogy mit gondol, miért akarom őt lefotózni. De ahelyett, hogy megkérdezném csak elmosolyodok halványan, észrevétlenül készítve közben egy képet. – Hivatásszerűen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=812598#post812598][b]Milan Nayati Payne - 2020.07.01. 14:57[/b][/url]

- Rendben, szólok majd. De attól még, hogy sok minden érzékelhető a képeimből, szóval személyesen azért más. Ha van rá lehetőséged menj el hozzájuk, nézd meg őket személyesen – bólintok egyrészt beleegyezően, másrészt pedig nyomatékosítva. Ne csinálja azt, hogy csak mert a képeim alapján kialakul benne egy kép a kultúráról nem megy el. A legnagyobb butaság lenne, rengeteg élményről, tapasztalatról maradna le.
Figyelmesen hallgatom a beszámolóját a családjáról. Igazából eléggé meghat, hogy rendesen válaszol és nem csak úgy felületesen, ahogy másoknak szokott. Nem vártam el tőle, hiába mondtam én el neki annyi mindent. Egyébként az sem volt túl sok, de hagyjuk. A megtorpanásakor felszalad a szemöldököm, és amikor folytatja készítek pár képet róla. Érdekes. Érdekes szóválasztás, érdekes ez a hűvös viselkedés, és a tárgyilagosnak ható magyarázat. Van egy olyan sejtésem, hogy a kedves papa nem elhalálozott.
- Nem lehetett könnyű nektek akkor. Anyukádnak sem, hisz a lánya varázsló. A testvéreid is mind azok? – érdeklődök tovább, szándékosan figyelmen kívül hagyva az édesapát és a hozzá kapcsolódó dolgokat. Taplóság lenne belekérdezni, hogy mi van vele, mi lett vele. Sajnálkozni meg nem fogok, gőzöm sincs, hogy ő hogy élte meg. Hogy nem-e jobb így neki, nekik. Meg nem tudom mi történt, akkor meg pláne nem fejezem ki az együttérzésemet. – Tetszett amúgy ott? Állítólag szép hely. És elképesztően érdekes a kultúrája, történelme.
Próbálom megtudni, hogy mennyire áll hozzá közel az a világ. Mert hogy az anyukája hogy van vele az világos, de nem ővele beszélgetek. Attól még Linnek tetszhet, csak nem tartja a kapcsolatot ő sem az őseivel, hisz nem tették eddig. Ez eléggé ismerős egyébként.
- Új dolgokat alkotni mindig jó, ha értessz is hozzá valamelyest, meg ha élvezed csinálni. Viszont, mondcsak, mit alkotsz te, amit nem tűr meg a házirend? Vagy a törvény? – vigyor terül el az arcomon, az a fajta, amit egy ragadozó arcán jelenne meg ha tudna mosolyogni, amikor bekeríti a zsákmányt és pontosan tudná, hogy most aztán megvan, innen nincs kiút, menekvés. Ugyanis nagyon téved a lány, ha azt hiszi, hogy ezt ennyibe hagyom. – Várj, csak mivel a falnak is füle van … - emelem fel az ujjamat, jelezve, hogy ne szóljon egy szót se, miközben a másik kezemmel előhúzom a pálcát és kicsit megemelem kettőnk között. – Disaudio! – motyogom halkan a varázsigét. Szeretem ezt a bűbájt, meg azt is, hogy tökre nem látszik semmiféle hatás, mégis védett tér alakul ki körülöttünk, senki nem hall minket a továbbiakban. – Oké, most már nyugodtan mondhatsz bármit, a sok idiótának körülöttünk csengeni kezd majd a füle ha ki akar minket hallgatni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=813337#post813337][b]Milan Nayati Payne - 2020.07.14. 20:30[/b][/url]

Érzékelem a megkönnyebbülését, noha nem igazán ad látható jelet rá. Inkább sejtem, vagy nevezzük ösztönnek. A következő téma jónak bizonyul, egész vidáman válaszol a tesóival kapcsolatban. Megeresztek egy halvány mosolyt, ami inkább annak szól, hogy nem igazán vagyok képbe a mugli sulikkal kapcsolatban. De abban nem kételkedek, hogy kitűnnek a tömegből a lány testvérei. Még ha nem is lenne bennük mágia is kitünnének.
- Ők is ide fognak járni? – kérdezek tovább majd gyorsan biccentek egyet, aztán őszinte csodálkozás ül ki az arcomra. Van-e még testvérem? Ezt a kérdést nem szoktam hallani.
- Nem hallottál még a Payne-klánról? – érdeklődöm szemforgatva a megnevezéstől, amit használok. Az vagyunk, nem tudok rá jobb szót. De hogy miért és hogy lettünk az, na az az ami kiakaszt. – Elvileg 15en vagyunk, bár ki tudja, lehet hogy amióta utoljára próbáltam megszámolni őket, azóta lett még pár újabb Payne-poronty. Én csak egyet nevezek testvéremnek, Editet. A többi csak féltesó. Apám nem egy monogám típus – vázolom fel röviden a családi históriát. Őszintén remélem, hogy nem kell felsorolnom a többiek nevét, egy ideig üldögélnénk itt, mire eszembe jutna mindenki. – Meg persze vannak már unokaöccsök, húgok szóval elég sok Payne rohangál a világban. Talán mind varázsló vagy boszorkány, de nem vagyok benne biztos.
Nem szoktam foglalkozni velük őszintén szólva. Anyámmal igen, a húgommal is, most már a férjével is kénytelen leszek, hisz egész jól kijönnek, de körülbelül ennyi. Minél kevesebbet kell faterral meg a többiekkel együtt lenni annál jobb. Leszokhatna az öreg az éves karácsonyi felhajtásról is!
- Ez elég jól hangzik. Tisztelik a másikat gondolom és nem ártják bele magukat abba, amihez semmi közük – bólogatok egyetértően. Értem a szavait, értem azt is, hogy mit próbál velük kifejezni. Tökéletesen megértem. A finnek is olyan nomád népforma, teljesen más a világszemléletük, mint a délebbi országoké. – Ezen nem lepődök meg, szabad vagy te is.
Furán hangozhat, de nem magyarázom meg, hogy értem. Ha valóban úgy van, ahogy mondja, hogy közelebb áll hozzá az a fajta mentalitás, akkor érteni fogja. Vagy legalábbis érezni magában a jelentését. Ha meg nem, akkor meg minek magyarázkodjak?
- Nem kéne még nagyobb bajba kerülnöd, mint amibe eddig kerültél. És hidd el, hogy itt nem ajánlott nagyon nyíltan beszélni ilyen dolgokról – jegyzem meg. Igenis hogy nagy dolog. Ha ’csak’ házirendet sért is. Itt nagy dolog. Itt kicsapják ha sok balhét csinál. Na tessék, és még törvényt is szeg, egyre jobb. A tényleges választól kissé meghökkenek, ám ez nem látszik a vonásaimon.
- Hova és milyeneket? – kérdezek vissza kiismerhetetlen hanggal és arckifejezéssel. Mindkettő lehet ugyanis, lehet vandalizmus is, ha mondjuk csak a monogramjait firkálgatja ide-oda, na annak nem sok értelme van. Ha viszont valami értelmesebbet, főleg ha rendes rajzokat, képeket, na akkor az már művészet. A hova meg inkább azért lényeges, hogy hol tudom megnézni a műveit. Ugyanis szándékomban áll ezt tenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=813772#post813772][b]Milan Nayati Payne - 2020.07.21. 10:59[/b][/url]

- Ha nem tudnák, hogy varázslók sem működne igazán a mugli iskola. Így meg aztán pláne. A tesóidnak úgy lesz a legjobb, ha varázslósuliba járnak – remélhetőleg a lány anyja is így fogja majd gondolni, rájön erre magától. Az, hogy ő mit szeretne az úgymond mellékes.
Nocsak, akad még ember, aki nem tudja a vezetéknevemből, hogy ki vagyok! Ez igazán felüdítő! Főleg, hogy elég rendszeresen szóba kerülünk ebben a suliban, így tényleg elcsodálkozom azon, hogy nem hallotta még ezt a nevet.
- Súlyos? – kérdezek vissza nevetve. Elég finom megfogalmazása annak, ami ténylegesen van, de tény, hogy alaposan beletrafál vele még így is. – Nos, így is lehet fogalmazni. Én kicsit durvábban mondtam volna – teszem hozzá gyorsan, megerősítve a gyanúját. Aztán eltöprengek, hogy ki merrefelé van a féltesóim közül.
- Fogjuk rá. Sokan ebbe a suliba jártak, vagy járnak, a környéken telepedtek le. Vannak, akik messzebb jutottak, de minden karácsonykor van egy nagy parti, amin összetalálkozunk. Kötelező – nem megyek bele ennél jobban, órákig lenne mit mesélnem a családommal kapcsolatban. Csak éppen kedvem nincs hozzá úgy általában.
Észben tartja, tehát nem érdekli úgy különösebben. Igaz ha firkál a falakra akkor ez nem is annyira meglepő.
- De szándékodban áll – jegyzem meg, amikor arról beszél, hogy nagyon szembetűnő helyre még nem rajzolt. Faház, ezt megjegyzem. – Banksy? Hallottam már a nevét, de nem ismerem a műveit – nem tudok sokat a művészről, akiről szó van, leginkább csak annyit, hogy valóban művészetről van szó. És ha ő a példaképe Linnek, akkor ő is hasonlókra törekszik. – Az rá is fér a mai világra, a kritika. Miért kezdtél el graffitizni? Meg mikor? – érdeklődöm tovább affelől, hogy is jött a lánynál ez a szokatlan hobbi. Önkifejezési mód, művészet, mindegy. Mindig van valami ok a háttérben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=816746#post816746][b]Milan Nayati Payne - 2020.09.08. 18:24[/b][/url]

Aprót biccentek, igen, jól hallotta a lány, kötelező. Ehhez nem nagyon tudok mit hozzátenni. Persze lehetne magyarázkodni, hogy felnőtt emberek ugyan miért mennek el egy olyan rendezvényre, amire egy porcikájuk sem kívánkozik, de semmi kedvem magyarázkodni.
- Edittel nem csak az apánk azonos, ő  édestestvérem. Kicsi béka kora óta ismerem – mosolyodom el szinte szeretetteljesen, noha a hasonlat nem tűnhet éppen kedvesnek. – Azt ugyan nem mondanám, hogy nagyon szoros volt a kapcsolatunk, ő anyánkkal ide költözött, én meg a Roxfortba tanultam tovább és csak szünetekbe voltam otthon pár hetet, de akkor is testvérek vagyunk. Vigyázunk egymásra, vagyis hát, inkább én rá.
A visszakérdezésére felvonom a szemöldökömet, vannak olyanok, akik nem szeretik ha nagy nyilvánosságra kerülnek a művei. De ahelyett, hogy belekotyognék inkább figyelmesen hallgatom, hogy is jutott el ő idáig. Aprót biccentek, jelezve, hogy értem. Pesten tényleg rengetegen vannak, és senki sem figyel a másikra. Annak mindenesetre örülök, hogy nem egyedül császkált az éjszaka közepén a városban. Vetek egy pillantást az előkerülő alkotásra a karján, furcsa látványt nyújt a lányon. A porcelánfehér bőrön élénken kirajzolódó színek. Erről majd később tuti csinálok fotósorozatot, de nem most, nincs annyi időnk a következő óráig.
- Gondolom tudod, hogy milyen veszélyes volt, amit csináltál, de úgy látom neked kell ez a fajta adrenalin – mosolyodom el halványan az egész sztorira. Nem fogom megdícsérni érte, de nem is helytelenítem. Biztos vagyok abban, hogy azért a józan ész határain belül mozog. – Hogy kaptál névtelen visszajelzést? Tudja az illető, hogy a te műved? Mit szeretnél ezzel elérni, mi a célod? – árasztom el kérdésekkel, hiszen biztos, hogy valami van. Esetleg kiállítást szeretne tartani, vagy csak felhívni az emberek figyelmét dolgokra és változást elérni?