A Nyugati szárny második emeletén haladva található a Társalgó. Az ajtóra nem fordítottak nagy figyelmet, egyszerű keret fogja körbe, s a kilincs is átlagos formára készült. Belépve azonnal észrevehető, hogy a teremben főként a kék szín dominál. A padlót borító szőnyeg sötétebb kék, míg a falak világoskék színre lettek kenve. A termet úgy méretezték, hogy akár száz diák is kényelmesen elférjen benne egy esetleges rendezvény alkalmával. A falakat természetesen itt is kisebb nagyobb képek borítják, melyek állandó szómenésétől személyes jellegű témákat, titkokat megbeszélni lehetetlen, mint ahogyan az itt való alvás sem esélyes éjfél előtt. A falak színe így alig látszik, hiszen a padlótól a plafonig szinte minden egyes centimétert beborítják a különböző varázslók megörökített változatai. Ablakból néhány darab található, egymástól körülbelül három méteres távolságra bemélyedve a falba. Finom zöld bársonyszövettel vannak borítva a párkányok, kényelmes ülőhelyként szolgálva ezzel. A függönyök bronz árnyalatú, vastag anyagból készültek. Több asztal található bent, valamint mindegyik köré néhány fotel és kanapé van csoportosítva, melyek ezüstös árnyalatot viselnek magukon. Az asztalokon aprósütemények, valamint különféle finom nedűvel megtöltött kancsók oltják a szomjazókat, különleges teakeverékektől kezdve a forró csokin át a gyümölcsnektárokig.
A jobb oldali főfalon található egy kandalló, téli időszakban a legkedveltebb berendezése a helyiségnek. Különféle apró tárgyakkal vannak díszítve, mint a házak címerállatainak kicsinyített másai. A kandalló előtt egy puha, és nagyobb szőnyeg található, mely sárga színt öltött- ide szoktak kuporodni az átfagyott fiatalok. Maga a kandalló arany, és ezüst színekből van keverve.
Különböző beszélgető sarkok is vannak kialakítva, gyaníthatóan már a diákok keze nyomán. A teremben ugyanis található rengeteg párna, piros és fekete színekben, némelyek a kanapék és fotelok közelében, mások a fal tövében. Ezek a legkönnyebben mozdítható ülőalkalmatosságok, így nagy népszerűségnek is örvendenek az ezüst színű berendezési tárgyak után.
Egy kétajtós nagyobb szekrény is található bent, tölgyfából kifaragott, már sötétre színeződött darab. Poharakkal és tányérokkal felszerelt, esetleg egy mumus is meghúzódhat az ősöreg berendezési tárgyban, így ajánlatos vele vigyázni!
A teremben a hangulat mindig kellemes, fáklyák szolgálnak fényforrásként, a diákok egyik legkedveltebb helye a kastélyban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=790691#post790691][b]Nakahara Daisuke - 2020.01.26. 15:51[/b][/url]

Fáradtan, a megszokott bő, pasztell szerelésemben battyogok le a Levita körletből. Mostanság túlságosan is begubóztam, ami pedig nem valami szerencsés. Barátokat vagy legalább is ismerősöket kellene szereznem, hogy ne úgy járjak, mint odahaza Japánban. Nem szeretnék megint a siket, fura nerd lenni, akivel senki sem foglalkozik.
A folyosók a kései órához mérten meglepően élettel teliek. Jogos, hisz nemsokára takarodó, gondolom, még elintézik a diákok az egyéb ügyes bajos dolgaikat. Legalább nekik van céljuk, nem úgy, mint nekem. Volt egy elképzelésem, hogy mit fogok ma csinálni, aztán nem lett belőle semmi. Csak punnyadtam egész nap, kihasználva a szombat adta lehetőségeket. Azaz a végre nyugodt alvást. Úgyhogy igen, fogalmam sincs, hogyan fogok ma aludni, tekintve, hogy egész nap azt csináltam.
Befordulok egy újabb sarkon, majd elcsoszogok a társalgó mellett. Aztán megtorpanok, majd hátrálni kezdek, mígnem farkasszemet nézek a helyiség ajtójával. Már egy ideje rontom a kastély levegőjét, mégsem voltam még sosem ebben a teremben. Így hát lenyomom a kilincset, majd ügyelve arra, hogy a hónom alá szorított füzet ki ne essen, kinyitom az ajtót.  Odabenn rögtön hanyatt vág a helyiség tágassága és az a csomó kék, amivel el van látva. Na meg az elmaradhatatlan kandalló, amiben most is ropog a tűz. Előre sétálok, majd helyet foglalok az az előtt elterülő kanapén. Látom, nem vagyok egyedül, így mielőtt felcsapnám a vázlatfüzetem, hogy készítsek egy gyors sketchet a szobáról, még küldök neki egy biztató mosolyt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=790916#post790916][b]Nakahara Daisuke - 2020.01.28. 15:42[/b][/url]

Még épphogy csak belekezdek a belső tér papírra vetésének, de már látom, hogy ez nem fog menni. Mindig is volt ami gyengébben ment nekem, s ezek közül egyik a perspektíva e területen való megmutatása volt. Vagy az is lehet, hogy csak fáradt vagyok. Vonalaim egyáltalán nem egyenesek, inkább hasonlítanak egy tekergő kígyóhoz, ahogy ki-kikandikálnak a papírról. Lemondóan sóhajtok egyet, miközben műveleteim során kidugott nyelvem visszahúzom a számba. Olyannyira hozzászoktam ehhez a hóbortomhoz, hogy már észre sem veszem, ha a testrészem indokolatlan módon kinn van a számból. Tudom, nem a leggusztább látvány, de most mit tudnánk vele kezdeni?  
Mikor a fiú elkezd hozzám beszélni, először nem szánok neki sok figyelmet. Mivel siket vagyok és a hallókészülékem nem hordom, így nem veszem észre, ha valaki hozzám beszél, csak akkor, ha arra én is figyelek. És mivel most a rajzolással voltam elkeveredve, így szegény kicsit el lett hanyagolva. Csak akkor eszmélek fel, mikor a kanapé azon részét próbálom a füzetembe varázsolni, ahol ő is ül. Elkapok néhány szót az ajkairól, ami arra enged következtetni, hogy valami bemutatkozásféle zajhatott le nemrég. Igaz akkor már rámosolyogtam, mikor beléptem a terembe, de most hogy leplezzem hanyagságom, még egyszer megteszem. Gondolhattam volna, hogy csevegésbe fog kezdeni, elvégre is ez egy másik ország, itt nem olyan mogorva mindenki, mint a Mahoutokoróban. Csak nyugalom, Dai. Nem lesz semmi baj.
- Szia! Lenni Nakahara Daisuke, de mindenki szólít Dai – azzal, ahogy lefirkantottam neki a szavakat, feltartom az imént még a rajzokkal teli füzetemet, hogy el tudja olvasni kacskaringós és mellékesen elég helytelen nyelvtannal megtűzdelt mondataimat. Hiába vagyok már vagy egy fél éve a kastélyban, a magyar nem a legkönnyebb nyelv a világon, még így se, hogy elvileg a japán és ez sokban hasonlít egymásra. Ha engem kérdeztek, szerintem még így is bonyolult. Bele se akarok gondolni, hogy egy olyan embernek milyen nehéz lehet, aki nem ismeri, mondjuk az ékezetes hangokat. Szerencsétlenek.
- Lenni kellemes – jegyzem még meg egy apró kis aláfirkantásban, aztán meg csak ülök a popsimon, köztünk a füzettel, kezeimet szorosan a fenekem alá szorítva, miközben előre-hátra dülöngélek. Nem tudom, hogy ilyenkor mit szokás csinálni. Általában nem szoktak csak úgy megszólítani, főleg nem kedves szavakkal. A bántásokhoz már úgy ahogy hozzá vagyok szokva, de ha valaki gyengéden bánik velem… na az, egy teljesen új világ számomra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=791013#post791013][b]Nakahara Daisuke - 2020.01.29. 20:15[/b][/url]

Akármennyire is barátságos és vidám a természetem, valójában nem vagyok egy társasági ember. A legtöbb szituációban, ahol emberek is vannak, legszívesebben elhánynám magam az idegességtől és ekkor még nem vettük számításba a tömeg erejét. Ennél csak az a rosszabb, mikor egy idegennel vagy kettesben egy szobában. Pont úgy, ahogy most is. Jaj.
Mosolygós tekintetem a fiúra emelem, és még épp sikerül elkapnom mondatainak utolsó hányadát. Pislogok egy párat bambán, hogy sikerüljön feldolgoznom a magyar adta nehézségeim árán a mondandójának lényegét, majd én is megteszem azt, amit ő. Bemutatkozok. Kezemben a ceruza megremeg, tenyerem izzadni kezd a nem kért figyelemtől. Gyomromban már épp kezd kialakulni az a már oly’ jól ismert csomó, mikor megszólal és nyugtatni kezd. Mondjuk, nem sokat segít, hisz egy vadállatot is babusgathatsz, az attól még harapni fog. Na, mindegy. Kedves tőle.
Bőszen bólogatni kezdek a válaszára, mi szerint ismerkedni jött ide. Nagyon kis aranyos, az már más tészta, hogy nekem kifejezetten nem ez volt a tervem, de ha így alakult, akkor egy cseppet sem bánom. Felpattanok, majd hódolva régi elhagyhatatlan japán illemszabályaimnak, meghajolok előtte. Nem olyan mélyen, mint egy tanárnál vagy felsőbb személynél szokás, de azért nem is olyan alacsonyan, hogy sértésnek vehesse. Átlagosan.  
- Lenni harmadikos, de ebben az évben jönni. Eddig tanulni Japán – magam felé fordítom a füzetet, majd tanulmányozni kezdem, hogy jól írtam e le minden szót. A ragozással még mindig bajaim vannak, de azt kiszúrom, hogy az utolsó frázis hibás. – Japánban – húzom át az egyszerű Japán szócskát, majd írom felé a helyes megfelelőjét. Mégis csak ragad rám valami az órák alatt. Lehet, ha nem csak rajzolgatnék, akkor még többet is értenék nem csak a varázsvilághoz, de magához a nyelvhez is.
- És te? Lenni elsős? – Teszek fel én is egy kérdést, persze csak írva, hogy valamivel oldjam a feszültséget. Lehet, csak beleképzelem, sőt biztos is, de mintha kicsit feszültebb lenne a légkör. Ilyen az én szerencsém, egyszer próbálok barátkozni, akkor sem megy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=791259#post791259][b]Nakahara Daisuke - 2020.02.01. 12:25[/b][/url]

Idegességemben forgatni kezdem ujjaim között a ceruzát. Ide-oda billegetem, furcsa maszatokat teremtve a kezem alatt megbúvó papírra. Lábaim szorosan egymás mellett terülnek el a kanapé puha anyagában, testtartásom egyenes és merev. Még a hülye is láthatja rajtam, mennyire nem érzem magam kényelmesen. Nem tehetek róla, ha annyi piszkáláson és iskolai bántalmazáson esel keresztül, mint ahogy azt én is tettem, akkor elveszted az emberekbe vetett hitedet. Ennél fogva pedig szorongani kezdesz mindennemű emberi közeledéstől. Megértem, hogy a fiú csak jót akar, meg hogy ő is barátokat szeretne, csakúgy, ahogy én is, mégis számomra ez nagyon nehéz.
- Lenni aranyvérű? Azta! – Csillannak meg a szemeim a szóra, amint tudatosul bennem az a sok-sok elmondott dolog, amik az elmúlt pár másodpercben hagyták el a másik száját. Jómagam félvér családból származom, sőt egy elég különlegesből, hisz édesapám volt a família varázslója, ő meg ugye elég hirtelen hagyott el minket, bármilyen szó vagy tanács nélkül. Szóval egészen a Mahoutokoróig nagyon nem is tudtam, hogy milyen lehetőségek állnak előttem. Ahogy leolvastam a szájáról, Ian sem. Bár gondolom még mindig egyszerűbb úgy, hogy valamennyire sejted, hogy mágikus képességekkel rendelkezel. Nem úgy, mint én. A nővéremhez hasonlóan jómagam is kviblinek hittem, ahogy anya is. Ezért nem is nagyon fordított arra időt, hogy elmagyarázza a varázsvilág létezését. Meg aztán ki hitte volna el, azok után, hogy egy teljesen mugli környezetben nevelkedik fel.
- Én jönni Japán. Járni Mahoutokoro, de lenni nagyon kevés pénz és nevelkedni szegény körülmények közt, így keresni új otthon. Magyarország. Sokáig hinni magam kvibli, de amúgy lenni félvér – a ceruza csak úgy füstöl a kezeim között, ahogy az fenti mondatokat a papírra varázsolom. Érdekes, hogy eddig Ian még nem kérdezett rá, hogy a kommunikációnak miért e változatát használom. Úgy összességében ez az egész iskola érdekes, hisz ha jól számolom, október óta, amikor érkeztem, talán jó, ha egy ember tette fel nekem ezt a kérdést. Ez pedig nagyon is szép húzás, hogy nem kell magam feltárni olyan személyek előtt, akiket nem is ismerek. Persze a tanáraim tudnak a hiányosságaimról, de az más. Ők a tanerő tagjai.
Arcomra félénk, halvány mosoly kerül, ahogy szépe lassan, de kezdek feloldódni. Ezt köszönhetjük az engem átjáró melegségnek, ami a kandallóból árad, meg annak is, hogy a fiú elég jó társaság.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=791421#post791421][b]Nakahara Daisuke - 2020.02.02. 20:37[/b][/url]

Kezdek már kicsit megnyugodni, hírül sem vagyok olyan stresszes, mint amikor a fiú megszólított. Ezt annak is köszönhetjük, hogy beszélgetésünk során sok olyan dolog kiderül, ami mindkettőnkben megvan. Ha pedig tudsz a másikról valami olyat, ami hozzád is köthető, akkor kicsit már közelebb érzed magadhoz az illetőt, ergo a feszültséged is csökken. Vagyis nálam ez így szokott lenni. Mondjuk, az még mindig nem nyugtat, hogy aranyvérű. Jó, megértem, hogy mugliként éltek, de akkor is. Az tiszta vérűek, mind bunkók voltak velem, és nem meglepő módon ők voltak azok is, akik odahaza bántalmaztak. A vécébe nyomott fej és az összekötött cipőfűző már-már a mindennapjaimmá vált.
- Igen! Lenni kicsit szigorú, de csak akkor, ha nem ebben nevelkedni fel. Én már megszokni – bólogatok bőszen kultúrámról való véleményére. Valóban, azt mondják sokan, hogy az is elég, ha egy ázsiai anyával nősz fel, nemhogy még egy ugyanolyan komoly elvárásokkal teli országban, amilyen Japán is. De ahogy Iannek is írtam, mivel én ebben nevelkedtem fel, nekem ez a normális. Persze furcsának találtam, hogy mikor ebbe az iskolába kerültem, mennyire nyitott volt minden. Számomra a kijárási tilalom és a többi apró kis szabály, ami az évfolyamtársaimnak maga volt a pokol, csak egyszerű kis kompromisszumok voltak egy jobb élet reményében. Így hát nem is ellenkezem a rendszer ellen.
- Lenni nagyon igazad – helyeselek bőszen a kis monológjára. Jómagam is úgy gondolom, hogy a vér nem minden, hogy attól, hogy aranyvérű vagy, még nem kell egy bunkó parasztnak lenned, aki lenéz minden más háttérrel rendelkező embert. Bárcsak más is így látná, mint Ian. Tudok már itt is egy pár olyan alsó vagy felsőévest, aki túl pökhendi, csak a vérminősége miatt.
- Anya lenni mugli, a nővérem pedig kvibli. Sokáig hinni rólam is azt, hogy varázstalan – osztom meg a családi hátterem többi részletét a fiúval. – Szóval igen, szeretni ott élni. És te? Neked lenni milyen nem tudni arról, hogy lenni varázsló?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=794688#post794688][b]Nakahara Daisuke - 2020.02.18. 19:19[/b][/url]

Most már sokkal vidámabban bólogatok mondandójára. Tényleg van bennünk közös, s lehet, kicsit szigorúnak tűnik elsős létére a fiú, mégis jó társaság. Benne jelen van az az érettség, ami nekem tizenhat évesen sem adatott meg, s ez jó, mivel így legalább kiegészítjük egymást. Több, kevesebb sikerrel. Persze én nem nagyon tudok hozzászólni dolgaihoz, legtöbbször csak próbálkozom valami okosat írni.
- Engem bántani sokszor. Lenni Mahoutokoro kemény, társak lenni kegyetlen, azért mert nem hallani – írom le a szavakat, majd kezdek el füleimre mutogatni. Általában nem szeretem felhozni a témát, főleg nem a lelki trauma miatt, ami kialakult bennem, s eredményezett számomra nem csak rémálmokat, de igen komoly szintű szorongást, hogy évekig pszichológushoz kellett járnom. Meg persze a siket témát is kerülöm, elég rendesen ebből kifolyólag. A beszédről már lemondtam, mert egyszerűen nem merek megszólalni, nehogy az is egy új okot adjon az emberek számára, hogy piszkálhassanak. Elég kegyetlen egy világban élünk, ezt még naivitásom ellenére is belátom.
- Mint… - akad el egy pillanatra a ceruza a kezemben, ahogy Ian mosolygós arcát nézem. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaki szimpatikusnak talál. Túl abszurd, túl hihetetlen számomra. – Én? – Végül mégis leírom a bűvös kérdőjeles szót, aztán meg csak percekig forgatom ujjaim között a grafitot, számat beharapva a zavartságtól. Füleim égnek a fejembe tódult vértől, lábaimat keresztezem egymáson, karjaimat védekezőn magam mellé szorítom, hogy kisebbnek látszódjak a külvilág számára.
Mégis mi jó bennem? Miért akar Ian pont velem lógni? Semmi különleges sincs rajtam se a személyiségemben, csak egy nyomi wannabe artist vagyok, akinek abszolút még magánélete sincs. Mások ilyen idősen sokkal érettebb, sokkal világot jártabb és sokkalta, de sokkalta menőbbek, mint én. Pont olyanok, mint amilyen a fiú is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=441&post=795665#post795665][b]Nakahara Daisuke - 2020.02.24. 21:52[/b][/url]

A szavak még így leírva is égetnek. Félek attól a szótól, hogy siket, attól hogy az miket von maga után. Nem arról beszélek, hogy zavarna, hogy nem hallok. Nem, ahhoz már rég hozzászoktam. Ami valóban bántja belsőmet, az mások reakciója. Hisz az nem jó, ha bántanak, de azt is szeretném elkerülni, hogy sajnáljanak. Otthon éppen elégszer megkapom, hogy nem engednek saját utamra, mert túlságosan féltenek. Ami szép meg minden, de mikor már lassan tizenhét éves leszel, akkor egy kicsit sok.
- Kö… - megint elakad a ceruza a kezemben, másodpercekig csak bámulok a már majdnem betelt papírra, mígnem lapozok egyet, és lefirkantom japánul és magyarul is a köszönömöt. Aztán bőszen elkezdek mutogatni rá, hogy valóban nagyon hálás vagyok, nézd még az anyanyelvemen is leírtam neked, hogy mennyire nagyra tartalak. Mert így van. Piszok mód hálás vagyok a fiúnak, amiért ő nem olyan, mint a legtöbb srác ismerősöm odahaza és sajnos itt a kastélyban is. Nem, ő kedves, és törődő, noha picit számomra merev. Szó se essen róla, én vagyok az antiszociálisság mintadiákja, szóval pont nekem nincs jogom beleszólni abba, hogy milyen valaki. Mégis, egy tizennégy éves fiúcskának nagyon érett viselkedés ez. Csak baja ne essen miatta. Könyörgöm.
- Valóban. Kár, hogy más nem így látja – forgatom meg még egyszer az íróeszközt, miután a papírra kerültek a szavak. Aztán szemem felcsillan, mikor ismét a fiúra tekintek. Nagyon is szép, szinte már helyes ebből a szögből, nekem meg úgy is gyakorolnom kell a félalakos rajzok produkálását. Szóval üsse kő!
- Lerajzolhatni? Lenni nagyon fotogén – teszem még ezt is mellé, nehogy tolakodásnak vegye ajánlatom. A világért sem szeretném elrontani a kialakult hangulatot.