Az óráim után a szobámba szaladva ürességet találok. Senki, és semmi nincs, ott. Pedig ma pont nem akartam egyedül lenni, de ismeretlenek társaságára nem igazán van szükségem. Nem vagyok nagyon ismerkedős hangulatomban. Meg hát amúgy sem szoktam én még teljesen hozzá ehhez, hogy mindenkivel nekem kell kapcsolatba lépni. Otthon sohasem kellett új barátokat keresnem. Mindig mindenki olyan közvetlen volt velem, mintha ismernénk egymást, akkor is, ha még sohasem találkoztunk.
A vizsgák nem igazán érdekelnek, de azért természetesen nem szeretnék megbukni, úgyhogy a nem olyan vastag önismeret könyvet, egy tollat, és egy füzetet a kezembe véve elindulok az iskolában. Csak tengtem lengtem mikor hirtelen azt a feliratot olvastam az ajtón, hogy Társalgó. De ha vannak bent, majd lerendezem őket egy köszönéssel, és félre húzódok, valahova a sarokba. Benyitva, szerencsémre csak egy fiú volt bent, a kandalló mellett.
- Szia!- löktem oda a szót, és igazából mit sem törődve vele leültem az egyik sarokba, egy az asztalról elvett tál ropival. Lábaimat törökülésbe vágva kinyitottam a könyvet, pár ropit pedig a számba csaptam.  A lapokon úgy rágtam át magam, mint egy egér a kartondobozokon. Minden részhez vázlatot írva haladtam. Egyre jobban belejöttem, és szorgalmasan jegyzettem ki minden fontos dolgot.
A könyvből feltekintve kiráz a hideg. A kandalló viszonylag messze van, és a melege nem igazán ér el engem. Felállok, a könyvvel együtt és a fiún átmászva, csak hogy rám irányuljon, a figyelme a kandalló elé ülök. Hátranézek, és kacéran a fiúra mosolygok. Elkapom a fejem, mielőtt még akár a szemkontaktust is sikerülne felvennie velem, vagy épp nekem vele.
 A kandallóhoz hajolva elönt a melegség. A tűz olyan szépen ég. ~ Mondjuk egy ilyen tökéletes Rellonos közelében minden, és mindenki megszépül. – Gondolom magamban egy sunyi vigyor mellett.
Itt is törökülésbe vágom magam, kinyitom a könyvem, majd a fiúra nézek.  Majd hosszan bámulni kezdem, aztán hirtelen megszólalok.
- Mit olvasol? Izgi? Tanulsz, vagy csak szeretsz olvasni? – teszem fel merő érdeklődéssel kérdéseim sokaságát. A fiút még nem is ismerem, de nem nagyon érdekel egyelőre, a neve. Sem az, hogy Rellonos, vagy Eridonos vagy akármi. Bár mintha kicsit ismerős lenne az arca. Igaz, ismerős bárhonnan lehet. A fiút nagyon nem érdekli, hogy mit csinálok.  Ez elég idegesítő. Nem értem miért nem lehet legalább annyit szólni, hogy hagyjam őt, nem érdeklem. Ha nem szól, akkor azért is addig idegesítem, amíg meg nem mukkan. Nem bírom azokat az embereket, akik ennyire... nem is tudok rájuk szavakat. A fiút tényleg azt sem érdekli, hogy itt idegeskedek mellette. Teljes nyugodtsággal olvas. Gondolkodni kezdek, mit csináljak.
~Lehet, hogy ha megütném, akkor észrevenne. Na, jó, ezt meghagyom végső tervnek. –Gondoltam magamban. Már nem is érdekelt a könyv, inkább csak az, hogy ez a fiú miért nem figyel rám. Miért nem reagál arra, hogy itt mozgok, és idegeskedek mellette. A ropimat a fotelben hagytam, úgyhogy át kell érte másznom. Ahogy felállok a fiú mellé, mögötte gúnyolódok, hátha meglátja az árnyékom maga előtt. De semmi. Már épp léptem volna át őt, amikor hirtelen megbotlottam benne és egyenesen hasra estem, és éppen hogy csak nem vertem be a fejem az asztalba. De annyira nagy szerencsém annyira nem volt, hogy ne rántsam őt is magammal, és persze egyből ráesett a lábamra.
~Szép kis bemutatkozás, mondhatom Szofi. –Gondolom magamban és várom, hogy a fiú felkeljen rólam, mert hát így elég nehéz lesz, akár milyen erősek is a lábaim.

Nem igazán láttam a fiút, de a gyors mozdulataiból kivéve nem igazán üthette be semmijét. Végül is, mondhatjuk, hogy puhára esett, bár a lábam nem a legpuhább dolgok közé sorolható.
Amikor a lábamhoz ült, nem tudtam mire vélni.  Nem tudtam eldönteni, hogy most nevessek rajta vagy dühöngjek egyet.  Aztán végül is úgy gondoltam, ha már az én hibámból estünk le, akkor legalább válaszolok.
- Gyorsnak?  –  Húztam fel a szemöldökömet, egy ártatlan mosollyal, úgy téve mintha nem érteném a kérdését.
Erősen nézem a fiút, és meglepődötten nézek rá, amikor a tál ropit, ami miatt itt heverünk, a hasamra teszi, és enni kezdi. Kérdése után belenyúlok a tálba és a ropik sokaságát a számba tuszkolom. Anyukám mindig azt mondta fekve nem szabad enni, mert megfulladunk, de most megszegem ezt a szabályt.  
- Egyébként, ha már így megismerkedünk, mi a neved? – Teszem fel a kérdést, a ropit leküszködve a torkomon.
Gonosz módon, felkapom a ropit, és a fölöttem lévő asztalra rakom. Megpróbálok felülni, nehogy elérje.  Ha a fiú próbálkozna azzal, hogy mégis elveszi a ropit, majd egy szép határozott mozdulattal hátra löki. A lehetőségekhez mérten persze nem úgy, hogy megüsse magát, csak épp annyira hogy ne érje el a ropit.
Hátranyúlok, egyenesen a ropis tálba, és mivel én megtehetem egy szép, hosszú ropit kihalászok, majd a számba rakom.  Gúnyos vigyorral visszafordulok a fiúhoz, majd hosszan bámulni kezdem. Csak nézem, és nézem hosszú perceken át. Nem tudom, mit nézek rajta annyira. Különleges arca van, nem épp szokványos. Japán, vagy kínai felmenői lehetnek.
- Ja, egyébként, bocsánat hogy ilyen szépen mutatkoztam be. Remélem nem ütötted meg magadat. –Mondtam, mély megbánással, hogy ilyen béna vagyok. De igazából ez nem jellemző rám. Mindig a társaság központja vagyok, de nem így szoktam a középpontba kerülni.
Na de mindegy, ami történt, megtörtént. Nem nagy gond végül is. Főleg hogy egyikünknek sem esett nagyobb baja.  A fiú arcához közel hajolok, majd egy aranyos mosolygással visszafekszek a földre. Nem túl kényelmes ott, de a fiú még mindig fogva tart. Biztosan várja, hogy teljes részletességgel elmeséljem mi is történt. De hát nem figyelt rám, úgyhogy így járt. Nem kellene ennyire belemerülni a könyvbe, hogy ne halljon senkit, és csak a könyvre figyeljen. Máskor majd nyitott füllel olvas.
- Elengednél? Szomjas vagyok, inni szeretnék. Vagy  ha neked ez így kényelmes, nekem az is elég ha csak hozol nekem inni. – Dobom oda  neki a végén egy mosollyal a kérelmeimet.

Min Woo

Látom, hogy a fiú nem igazán érti, hogy is kerültünk igazából ebbe a helyzetbe. Vagy lehet nem is érdekli, és valami máson gondolkozik.  De hát ez van. Kár, hogy nem látok bele a gondolataiba.
~ De jó lenne. Na, majd egyszer, megtanulok valami gondolatolvasós izékét.
A fiú elég furcsán néz rám, amikor megmutatom neki, eme nőies oldalamat. Na, nem baj, legalább megtudja, milyen vagyok igazából. Olyankor, amikor fölöslegesen próbálkoznék tartani magam, nem bírnám. Mert az eszem, vagy a belsőm, vagy nem is tudom, fölöslegesnek tartja.
Igazán meglepődök, amikor beszédem közepette a fiú, akit valami négy különböző névvel is elláttak, de szólíthatom akár egy ötödik, új néven is, befogja a szám. Ilyenkor, ha jóban lennénk, vagy akár ismernénk egymást, megnyalnám a kezét, csak hogy megtanulja, ne fogja be egy ember száját, mert az illetlenség. Főleg, hogyha azaz illető éppen beszél. De mivel elmondhatom, hogy jó neveltetést kaptam, megpróbálok még ezek után is normálisan válaszolni.
- Akkor, egyelőre Páncsi leszel, mint Pán Péter. – Nyújtom ki rá a nyelvem, egy mosollyal egybekötve. – Amúgy, Szofi vagyok, vagy, ahogy tetszik. Nincs külön becenevem, úgyhogy… - Itt belezavarodok a beszédembe, és inkább be is fejezem.
Látszódik a fiún, azaz Páncsin, hogy nem tetszett neki a mutatványom, amikor elraboltam előle a ropim. De kell neki lefognia engem. Most ez lesz a büntetése. Mondjuk, inkább nekem kellene büntetést kapnom, amiért itt pimaszkodom vele, még az után is, hogy lerántottam őt, miközben igazából, csak annyit tett, hogy nem vett észre. Na, jó, azért ez tényleg nagy bűn volt tőle.
- Hogy nem vettél észre? Vagy csak nem akartál hozzám szólni? Miért?- Szegezem hozzá a kérdéseket.
Amikor a könyökéhez nyúl, az öcsém jut eszembe. Amikor elesik, ő is pontosan így szokott ránézni a bibis kis karjára, lábára, mikor mit üt meg.  – Megint mosolyra fordul a szám, és kibukik belőlem egy kis beszólás.
- Az öcsém is így szokott csinálni. Nyolc éves. –  Hosszú nevetés tör ki belőlem, amit csak nagy küszködéssel sikerült visszafojtanom. – Na, jó mostantól nem piszkállak. Főleg, ha nem adsz rá esélyt.
Látom rajta, ahogy a szemével akarja közelebb húzni a ropis tálat. Remélem erre nem képes, maximum akkor lehet képes, ha reptetni is tudja, különben egyenesen a fejemre fog esni. De ezt inkább nem kockáztatom, úgyhogy visszarakom a ropit a hasamra, hagy egye. Meglepődök, amikor pálcája hirtelen a szemem elé szegeződik.  Hisz épp most adtam vissza a ropiját.
 ~Remélem, nem akar butaságot csinálni, mert nagyon meg fogja bánni. – Gondolom magamban, és csúnyán nézek rá, remélem ok nélkül. Már épp elhittem, hogy valami jót fog cselekedni, amikor hirtelen hatalmas víz adagot kapok a fejemre.
Hah. Szívom be hirtelen a levegőt, haraggal a szememben. Végül is igaza van, innivalót kértem. Próbálom viccnek felfogni az egészet, nem adva meg az örömöt neki, hogy úgy érezze, ezzel felhúzhat.
Egy gyors, erős mozdulattal, kihúzom a lábaim a fiú fogságából, és hátradőltöm őt, úgy, hogy a kezeit lefogom, de csak épp annyira hogy a pálcája még érje az arcát és ő is kapjon egy kis vizet belőle. A két lába közé térdelek, és így már teljes mértékben én uralkodok rajta. Na, most próbáljon valamivel trükközni. Csak próbálja meg.
- Így jobban érzed magad? Így megnyugszol? –Mosolygok rá pimaszul. Úgy érzem, hogy nagy barátság nem fog köztünk kialakulni ezek után. De kitudja. Lehet, emiatt leszünk puszipajtások. Amit igazából erősen kétlek.