A gyógyulás fellegvára, és a gyengélkedők egyetlen mentsvára ez a hely, ahová belépsz, vagy hoznak. A lényeg nem is ott van, hogy hogyan kerülsz ide, hanem, hogy mi is ez a hely.
Ez nem más, mint az aktuális gyógyító birodalma, ahol minden beteg megkapja a maga jutalmát.  
A falak hófehéreknek tűnnek, de ha többször jár erre az ember, akkor azt tapasztalhatja, hogy mindig olyan színekben pompáznak, ami elősegíti a gyógyulás menetét. Ha nyugalom kell, kellemes zölddé változik, ha narancs, akkor visszatér az ember életkedve a kék pedig ellazít…és így tovább.
Ezen falak mentén helyezkednek el a fából faragott ágyak a maguk kis éjjeliszekrényével. Szakasztott úgy, mint egy hotelszobában. Azért, hogy minél otthonosabban érezze magát a beteg, és ez segíti a lábadozásban.
Persze az ispotály jelleget azért nem lehet elfelejteni, ez köszönhető az ágyak mellett lévő paravánoknak, amik arra hívatottak, hogy megteremtsék a magánszférát, még akkor is, amikor többen raboskodnak a gyógyító fennhatósága alatt.
A szoba fel van szerelkezve két nagy ablakkal is, amin keresztül rengeteg fény árad be, még akkor is, amikor esik. Ezt szintén drága gyógyítónk határozza meg. Mindig a betegek javát nézve.
A terem hátsó részében robosztus, tölgyfából készült szekrények állnak, melyekben különböző gyógyászati eszközök, főzetek, krémek, tinktúrák sorakoznak. Vannak itt raktáron gyógynövények, más bájital hozzávalók, gyógyhatásukról ismert kövek, doboznyi bezoár és minden, ami csak kellhet. A szekrényajtók meg vannak bűvölve, csak 19 év felettiek érintésére nyílnak ki, így próbálva kivédeni, hogy a diákok felelőtlenül elhordják a készletet.  
A gyógyító szobája a terem végén balra található, egy sűrű függöny állja csak útját azoknak, aki be szeretnének menni. Hinné ezt a laikus. De azért ez a lepel sem akármilyen, tele van bűbájokkal, ami megvédi a gyógyítót a váratlan látogatóktól. Ez a bűbáj kihat a Gyengélkedő ajtajára is. Senki nem jöhet be akkor, amikor nincs látogatási idő. És csak azok távozhatnak, akiknek engedélyezték… vagy kijátsszák az éber varázslatot, és elhitetik az ajtóval, hogy jól vannak.
Tehát nem olyan szörnyű hely. Sőt az ágyak kifejezetten kényelmesek. Hatalmasakat lehet bennük aludni, és kikelve belőle, sokkal frissebbnek érzi magát az ember.

Gyógyítók:

• Anastasia Strakhova
• Szentmihályi L. Izabella
• Thorsten Löwenherz

Gyógyítósegédek:

• Catherine Hope Brightmore

Kedves Diákság!

1. Ha valaki (komolyabb) betegség vagy balesetben elszenvedett sérülés kezelését szeretné kijátszani, azt kérem, előtte legalább egy privát üzenet formájában értesítsen.
2. A Gyengélkedő nem önkiszolgáló, tehát ha csak egy adag vitaminért ugranak is be, tessék nekem szólni. A szj lényege az életszerűség.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774321#post774321][b]Juhász Laura - 2019.09.21. 21:54[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Azon kevés emberek táborát gyarapítom, akik várják a sulikezdést. Nem, nem amiatt mert úgy égnék a vágytól, hogy órákra járhassak, tanulhassak, házit írassak meg ilyesmi. Nem. Azért, hogy újra azok között lehessek, akiket szeretek. Na jó, azért az új tárgyaim is érdekelnek. Eddig azonban csak a már jól ismert órákon ültem, próbálva visszarázódni a megszokott kerékvágásba.
Mára szerencsére végeztem, nincsen több órám, és úgy döntök, hogy szerzek valami harapnivalót, meg talán némi olvasmányt is, aztán kimegyek a szabadba. De mindezek előtt, társaságot. A nagyterem felé veszem hát az irányt, hiszen ilyenkor elég sokan vannak ott, valakit majd elcsábítok egy kis piknikre a rétre. Éppen lépek be az ajtón, amikor hirtelen elém toppan egy kék lány. Mármint nem a bőre színe a kék, hanem a háza, na mindegy. Annyira váratlanul ér, hogy hirtelen a neve sem ugrik be. Azt tudom, hogy ismerem látásból, de ennél többet felidézni jelenleg esélyem sincs. Thomas? Hogyhogy hogy van?
- Rendbejön? Hogyhogy rendbe jön? – kérdezek vissza azonnal, hangosabban, mint terveztem. Ha valaki azt említi, hogy rendbe jön, akkor valami történt, valami baj van. Várom a folytatást, hogy mégis mit tud a lány, de szerintem egy csiga is gyorsabban jut el egyik helyről a másikra, mint ahogy ő beszél. Igen? Te csak láttad … mit láttál?
Idegesen toporgok, amíg sikerül kinyögnie, hogy rellonosok, park, gyengélkedő. Köszönöm, végre, valami infó.
- Ahha – közlöm a lánnyal, belevágva a szavaiba és már fordulok is sarkon, hogy a gyengélkedő felé szaladjak. Tudom, tilos futni a folyosókon. Hajrá, büntessenek meg érte, nem érdekel. Jeges borzongás árad szét az ereimben, és nem sokon múlik, hogy fellökjek egy szerencsétlen kis elsőst. Az utolsó pillanatban sikerül kikerülnöm, elnyökögve egy bocsit, és már ott se vagyok.
Hirtelen fékezek le a gyengélkedő előtt, azonnal be is kopogok az ajtón, hangosan, határozottan. Amíg várom, hogy kijöjjön a gyógyító, vagy kiszóljon, hogy bemehetek, addig előre görnyedek és a térdemre támaszkodva próbálok levegőhöz jutni. Türelmetlenül várom a boszit, komolyan ő is csiga volt előző életében, majd amint nyitja az ajtót meg se várom, hogy megszólaljon, már hadarom is, hogy miért vagyok itt, hogy kit keresek.
- Gyere be nyugodtan, odakísérlek - mondja kedvesen mosolyogva, én pedig lenyelem magamban a választ, hogy még jó, hogy. Engedelmesen követem inkább, amíg oda nem érünk a barátom ágyához.
- Szia - köszönök rá halkan továbbra is zihálva. Most jönne az, hogy megkérdezem, hogy van, meg mi történt. Csak legyen elég levegő a tüdőmben és meg is kérdezem, meg én.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774337#post774337][b]Juhász Laura - 2019.09.21. 22:53[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Ó hát én most azt se venném észre, ha egy egész kviddics-csapat tolongana itt, úgy őszintén szólva. Tekintetemet le sem veszem az elfüggönyözött ágyról, ami felé haladunk. Azt, hogy mi minden suhan át az agyamon, hogy egyáltalán mi történhetett, meg milyen állapotban fogok rátalálni a fiúra, hát inkább hagyjuk. Tényleg, próbálok nem túlzottan elképzelni semmit sem.
Viszonzom a mosolyt, bár az enyém nem az igazi. Aggódok is, meg a futás se esett túl jól. Beszél, mosolyog, ül, ez jó jel. Akkor nem annyira nagyon súlyos a dolog. Alaposan végigmérem őt, bár igyekszem nem túl feltűnően, csupán konstatálom a tényállást, elraktározva az infókat. Így elsőre azt mondanám, hogy vagy összeverekedett valami bandával, vagy lebukdácsolt a suli legmagasabb részéről idáig. Utóbbi inkább rám vallana, amilyen ügyetlen vagyok, de ki azért nem zárom a dolgot. Vagy a fene se tudja, egy varázs-suliban annyi minden történhet az emberrel. Csak miért pont vele? Na, majd szépen kiderítem mi hogy volt, most egyelőre azonban az a legfontosabb, hogy nincs életveszélyben.
Hangosan fújom ki a levegőt és már mozdulok is: odasétálok hozzá és lassan leguggolok elé, hogy ne kelljen felfelé emelnie a fejét, ha rám szeretne nézni. Az ágyra nem merek leülni, nehogy a megmozduló matrac kellemetlenséget okozzon neki. Agyrázkódása nincs? Azt megnézték? Miért nem mond nekem senki semmit?
- Egy levitás lány mondta, hogy a parkból kísért be pár rellonos – halkan beszélek hozzá, és a szokásomtól eltérően nem hadarva. Nem támadom le rögtön azzal, hogy mondja el mi a fene történt. Először próbálom felmérni azt, hogy mennyire van tudatánál, mennyire fogja fel azt, amit mondok neki. Óvatosan fogom meg a kezét, picit meg is simítom.
- Elláttak már, vagy mondtak már valamit? – teszek fel végül mégis egy kérdést, fejemmel a függöny túloldala felé biccentve, amerre a javasasszony eltűnt. Ez a fontosabb, nem? Hogy kapott-e már valami kezelést, tudják-e hogy meddig kell itt maradnia vagy ilyesmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774353#post774353][b]Juhász Laura - 2019.09.21. 23:48[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

- Jó nekem így is – hárítom el még a gondolatát is annak, hogy távolabb menjek tőle. Még ha csak annyi ideig is, hogy azt a nyamvadt széket előkerítsem. Nem kell, tényleg nem. Átsuhan a tekintetemen a felismerés, hogy bizony a fejével is gondok vannak, alaposan beüthette. Tessék, még egy ok arra, hogy egy tapodtat se mozduljak el innen.
Tehát nem ők tehetnek róla, hogy ilyen állapotban van a barátom, ez megnyugtató. Igaz, hogy még mindig a sötétségbe tapogatózok. Viszont úgy tűnik, hogy nem áll szándékában megosztani velem azt, hogy mi is történt. Sóhajtok egy nagyot, amit akár megkönnyebbültnek is lehet értelmezni a rellonosok figyelmessége miatt. De inkább a beletörődésemet akarja szimbolizálni. Legyen hát, nem faggatom erről.
- Értem, és azt nem mondta, hogy az mire kell – közlöm arrafelé nézve amerre ő elpillant. Milyen állapotban lehetett, ha ez a kinézete már valamelyest rendbe van rakva? Rámeredek az említett ingre, bár nem a vérfoltokat látom rajta. És nem is az jár a fejemben, hogy le fog vetkőzni. Bármennyire is fura, de nem. Arra gondolok, hogy ezek szerint több sérülése is van valószínűleg ha jobban meg akarják vizitálni. A beszédmódját a nyugtatónak tudom be, és ekkor tudatosul csak bennem ez a dolog. – Miért kellett nyugtató főzetet innod?
Gyorsan bólogatok a kérdését hallva, el is engedem az egyik kezét, hogy a pohárhoz nyúljak. Ám ahogy köhögni kezd, azonnal fordulok is vissza felé, az eddig gondosan palástolt aggodalom teljes erőből rám zúdul, arcvonásom és tekintetem tökéletesen tükrözik ezt. Csak azért fohászkodok, hogy ne legyen véres az ökle a köhögéstől, amit a szája elé tart. Az nagyon rossz lenne. Visszaszorítok én is, amennyire csak merek, majd egy gyors mozdulattal lekapom a vizespoharat a szekrényről és a szájához nyújtom azt. Még életemben nem ragadtam meg semmit se ilyen gyorsan, mint most ezt.
- Igyál egy picit – kérem teljesen feleslegesen, hiszen a köhögés előtt is azt akart. Mindegy, nehéz összeszedetten gondolkozni. Mondtam már, hogy aggódok?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774374#post774374][b]Juhász Laura - 2019.09.22. 00:59[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Már az első tétova válaszánál elhatározom, hogy amint tehetem elkapom azt a javasasszonyt és megkérdezem tőle mi is a helyzet pontosan. Nem volt hülyeség megkérdezni Thomast, legalább kiderül, hogy mennyire összeszedett meg minden. Abban ugyan nem vagyok biztos, hogy adhat-e nekem tájékoztatást úgy eleve. A mugliknál van az a szuper elv, hogy csak a hozzátartozók vagyis családtagok kaphatnak felvilágosítást egy beteg állapotáról. Nem hiszem, hogy ebbe a barátnő is beletartozna. Hogy itt mi a helyzet azt nem tudom, de egy próbát megér majd.
Még szerencse, hogy sok víz van a pohárban, na meg hogy hydromágus vagyok, ugyanis még soha nem próbáltam meg mást itatni. Akár a nyakába is önthettem volna az egészet, de így könnyű az egész. Ahogy ő kortyol le a vízből én úgy mozdítom feljebb a pohárban lévőt, hogy ne kelljen azt dönteni.
- Nagyon fáj így a nyugtató után is? – érkezik egy újabb kérdés, miután kényelmesen elhever az ágyon. Visszateszem a poharat a szekrényre, majd az ágy szélre ülök, már ha ülésnek lehet ezt nevezni egyáltalán. Mindegy, valamelyest az ágyon van a hátsó felem és nem csak úgy álldogálok meg minden. Nem, továbbra sem kell szék. Így közelebb tudok lenni hozzá. Óvatosan nyúlok az arca felé, hogy egy kósza tincset elsöpörjek az útból, vigyázva nehogy a sebeihez, duzzanataihoz érjek. Ezt is meg kell tudnom, hogy én mit tehetek majd. Ó és persze … mi? Megverték? Összeráncolom a szemöldökömet, ahogy hirtelen elönt a düh. Hárman egy ellen, az aztán fair, tényleg.
- Undorító, gusztustalan tetvek. Hárman – préselem ki magamból remegő hangon a szavakat. Mondanám, hogy pontosan ugyanígy kiakadnék, ha mást vertek volna így össze, de nem lenne egészen igaz. Ó ki lennék akadva, persze, csak éppen nem az lenne bennem, hogy hajtóvadászatot indítok és lefagyasztom a … hát öhm, királyi ékszereiket büntetésképpen. Meg még ki tudnék találni mást is. A bosszúhadjáratom tervezgetéséből az ismételt nyögés szakít ki, tekintetem azonnal tisztább lesz, és el is temetem magamban az egész képzelgésem. Fontosabb dolgom van nekem. A barátomnak szüksége van rám. – Ilyen helyzetben nehéz tisztán gondolkozni, és felidézni azt, hogy mit kellene tennie az embernek.
Próbálom vigasztalni, hiszen azt érzem benne, hogy ez elszomorítja. Emiatt is kezdte tanulni azt a harcművészetet. Biztos idővel majd rutinszerűen jönne neki a dolog, bár lehetséges, hogy előrébb mozdítaná a dolgokat ha nem csak a bácsikájával gyakorolja a fogásokat.
- És … csak szimplán olyan kedvük volt, vagy meg akartad őket büntetni és bepöccentek? – kérdezek rá végül az okra, világossá téve, hogy én mire gondolok, miért történhetett ez az egész.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774511#post774511][b]Juhász Laura - 2019.09.22. 21:28[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Teljesen új nekem ez az érzés, ami most elönt. Békés, nyugodt típus vagyok alap esetben. Hát most nem, ó nagyon nem. Azt nem mondom, hogy ténylegesen tettlegességig mennék, mert hát azt azért mégsem. Amúgy se menne egyébként, de mindegy is. Viszont rendesen beindul a védelmező ösztön bennem, és borzasztóan fáj a tudat, hogy így bántak azzal az emberrel, aki a legfontosabb számomra ezen a világon. De az, ahogy megérint segít, hogy lehiggadjak egy kicsit, és a háttérbe szorítsam az egészet. Majd kidühöngöm magam később amikor már egyedül leszek. Vagy összeesésig futok a réten, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Rámosolygok kedvesen, jelezve, hogy vettem ám az adást és nyugszom már lefele. Ő nyugtat engem, én vigasztalom őt. Majd azt figyelem, ahogy rendezi magában a gondolatait, hogy válaszolni tudjon. Türelmesen várok hát, de rossz előérzetem támad. Kissé meglepődök azon, ahogy kezdi, egy sima egyszerű kis beszélgetésnek indult a dolog. Azon nem akadok fenn, hogy Thomas nem is ismerte őket, hiszen ebbe a suliba szerintem alig akad olyan diák, aki ne ismerné őt. Szóval eddig még egész oké is a sztori. A folytatás viszont sűrű pislogásra késztet. Rám? Ránk? Ez már eleve szokatlan, mert jó nem titok, hogy együtt vagyunk, de igazából egyáltalán nem vagyunk valami feltűnő jelenség.
Ahogy hebegni kezd finoman megszorítom a kezét, támogatóan, bár a torkomba már gombócot érzek. Befejezi a történetet egy vállvonással átugorva az erőszakos részeket. Megdöbbenten nézem őt, és próbálom összerakni, hogy miről is lehetett szó pontosan. Faggatták kettőnkről. Hogy milyen volt a nyarunk. Azt mondták rá, hogy irigy, amiért nem mond semmit olyanokról. Állj, olyanokról? Mármint olyanokról olyanokról? Kissé eltátom a számat és kérdő tekintettel nézek rá.
- Azt akarták tudni, hogy … szóval … hogy … mi … ? – teszem is fel végül akadozva a kérdést, remélve, hogy érti is. Nem akarom ennél érthetőbben kifejezni magam, nem is tudnám jelenleg. De, jól értem a dolgot? Abból kiindulva, hogy mennyire kerüli a tekintetemet azt mondanám, hogy igen. Rengeteg dolog suhan át az agyamon, de egyiket sem akarom megragadni, hogy elgondolkozzak rajta, amíg meg nem erősíti a gyanúmat.
Abba, hogy nem néz rám az a jó, hogy nem látja az enyhén riadt arckifejezésemet. Ugyanis az. Hiszen mi történt? Nem kaptak rendesen választ a fiúk erre megpróbálták kiverni belőle? És mindezt miért?
A szabad kezemet lassan az arcához emelem, hogy megsimogassam őt, kedvesen, bátorítóan, némán kérlelve, hogy engedje látnom a tekintetét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774525#post774525][b]Juhász Laura - 2019.09.22. 22:25[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Megerősíti. Jól gondoltam. Nyelek egy nagyot, ahogy az előbb háttérbe szorított gondolatok újra végigpörögnek rajtam. Ezúttal lassabban, jobban kivehetőbben. Honnan vettek ilyet? Mármint de most komolyan, ha egymásba gabalyodva lettünk volna állandóan a szünet előtt akkor még érteném is. Valamelyest. De így nem igazán. Ám ennél sokkal égetőbb az a kérdés benne, hogy és mégis mi közük van hozzá? Mert bármi is történik köztünk az csak és kizárólag ránk tartozik. Senki másra. Főleg nem három tök ismeretlen srácra. Honnan jött az nekik, hogy igenis ő nekik ezt tudniuk kell? Mert ha Thomas barátai lennének, akkor még azt mondom, hogy egy ilyen elhangzó kérdés még talán rendben is lenne. De ezek idegenek, könyörgöm. Azt meg nem kell a tudomásomra hozni, hogy nem pusztán egy igenleges vagy nemleges válasz volt ott a téma. Sőt, jobban visszagondolva abba, amit az imént mondott a barátom nem is hitték, hogy nemleges lenne a válasz.
Veszek pár mélyebb levegőt, mialatt elengedem ezeket a gondolatokat. Nem ijedek meg attól, hogy pontosan miket mondhattak neki, hogy mikre gondolhattak, hogy mik történtek köztünk. Nem tudnak azok semmit se, és higgyenek, amit csak akarnak. Csak minket hagyjanak ki belőle. Azt nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok, de rosszul sem vagyok. Tekintetem is teljesen tiszta, sőt inkább hálás semmint riadt. Hiszen azért verték meg, mert minket védett azzal, hogy nem mondott semmit. Még akkor sem, amikor fizikailag bántalmazták őt. Hogy tudott volna jobban védeni minket?
- Sajnálom, hogy emiatt így megvertek. És köszönöm – súgom neki halkan, majd gyorsan egy óvatos puszit adok az arcára. Megtehette volna akár azt is, hogy mond nekik mindenfélét, csak hogy békén hagyják. De hát ő soha nem tenne olyat. Megvédett minket.
- Öhm, megvárom – biccentek a javasasszony felé, majd bátorítóan rámosolygok a barátomra és megyek is az említett helyre. Leülök a székre, könyökömet a térdemre támasztom és lehorgasztom a fejemet. Nem vagyok rosszul attól, amit ki akartak szedni belőle. Attól vagyok rosszul, hogy bántották, tulajdonképpen miattam. Valószínűleg az elhangzottaktól is rosszul lennék, ha ott lettem volna, és hallottam volna. De ezt nem tudni. Csupán remélni tudom, hogy nem fog megismétlődni az eset. Az nem érdekel, hogy engem is felkeresnének-e ilyennel. Ők biztosan nem, inkább rám uszítanának pár lányt. Hagyok pár könnycseppet legördülni az arcomon amíg arra várok, hogy befejeződjön a vizsgálat. Mire megjelenik a gyógyító már teljesen száraz a szemem, nyugodtan kényelmesen hátradőlve ülök a széken és az arcomon egy kis mosollyal szemlélem a helyet.
- Most már készen vagyunk, visszamehetsz, de kérlek ne maradj túl sokáig, pihennie kell - mondja kedvesen a boszorkány, mire gyorsan bólogatok párat, hogy tudomásul vettem a dolgokat és már félúton vagyok a paravánozott ágyhoz. Ott azonban megtorpanok.
- Öhm, bejöhetek? - szólítom meg a függönyszerűség túloldalán lévő barátomat. Valahogy nem merek csak úgy bekukucskálni, vagy berontani. Valahogy képtelen lennék most elviselni a sérülése látványát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774683#post774683][b]Juhász Laura - 2019.09.23. 18:46[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Igen, miatta aggódok. És nem csupán azért, hogy fizikailag mit okozott neki ez az incidens. Minden mással úgy vagyok, mintha egy strucc lennék, homokba dugott fejjel. Nem foglalkozom vele, most nem. Talán később se. Most minden figyelmemet őrá akarom fordítani, százszázalékosan itt lenni mellette. De hát persze, hogy megjelenik a gyógyító és itt kell hagynom. Mint a kártyavár omlik össze a nyugalmam, amint egyedül maradok. De össze kell szednem magam, hiszen nemsokára úgyis mehetek vissza hozzá, nem igaz? Minden rendben van.
Szerencsére az egész hadművelet nem tart túl sokáig, bár nekem minden perc csigalassúsággal telik, de hamarosan már újra ott állok az ágynál, engedélyre várva. Megkapom azt, és már ülök is vissza az ágy szélére. Tekintetemet alaposan végigfuttatom az immáron teljesen ellátott barátomon, megfigyelve mindent. Fájdalmas kis fintort vágok, ahogy pillantásom az eddig elfedett sebekre téved és hirtelen nagyon hálás leszek azért a takaróért, meg a tiszta ruháért, ami fedi őt. Csupán nehezen tudom elszakítani a tekintetemet a vállától, hogy újra a szemébe nézzek. Közben próbálom leküzdeni a vágyat, hogy mellé feküdjek, átkaroljam vigasztalóan és apró puszikat hintsek a zúzódásaira. Valószínűleg páros lábbal penderítenének ki innen, ha megtenném. És félő, hogy fájdalmat okoznék Thomasnak. Azt viszont nem szeretnék.
- Hát ez szuper, akkor hamar felépülsz! És ezek szerint haza is mehetsz majd – bólogatok mosolyogva a szavaira, ügyesen kikerülve a bizonytalanságot sugárzóakat. Mint például az elvileg, meg az alig. Látom rajta, hogy már javában fejtegeti ki a hatását az a nyugtatószer, csupán percek kérdése lehet, mire elnyomja az álom. Így elfojtom magamban a feltörni készülő kérdésemet: mi az hogy nagyrészt? Ezek szerint van olyan sérülése, ami nem felületi? Ismét összeszorul a gyomrom az aggodalomtól, de csak nézem őt mosolyogva. Kezemmel az övé után nyúlok, és finoman simogatni kezdem azt. Figyelem, ahogy egyre közelebb sodródik az álmok világa felé, majd egy utolsót még simítok a kezén mielőtt elengedném. Alig hallhatóan elsuttogom ígéretem, miszerint visszajövök, itt leszek miután felébred. Óvatosan felemelkedem az ágyról, és elindulok megkeresni a gyógyítót.
- Bocsánat, de nem … nem maradhatnék esetleg? Ha itt zavarok, akkor megvárom a folyosón amíg felébred, nekem az is jó. Csak … - suttogom el a boszorkánynak kérdésemet. Eszem ágában sincs messzire menni. Ha tehetném akkor ott üldögélnék az ágya mellett a széken, de nyilván ez nem megoldható. Végül kiegyezzünk a hölggyel, hogy inkább a folyosón téblábolok, és majd jön szólni, amikor Thomas felébred. Megköszönöm, és már lépek is ki az ajtón. Egy ideig fel-alá járkálok a folyosón, csak hogy levezessem a felesleges energiáimat, fejemben valami ezeréves mugli verset pörgetek át újra és újra, hogy ne gondolkozzak. Majd megunva ezeket egyszerűen leülök az ajtóval szemben a földre, tekintetemet le sem véve róla.
Ki tudja mennyi idő után végre kinyílik és megjelenik a gyógyító. Végre!
- Minden rendben van? – szegezem neki a kérdést azonnal miközben feltápászkodok a földről.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774743#post774743][b]Juhász Laura - 2019.09.23. 21:23[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Már régen nem követem az idő múlását, fogalmam sincs, hogy mióta üldögélek itt kinn. Várok. Ha kell napokig várok itt, el sem mozdulva erről a helyről. Biztos kibírnám. De szerencsére ezt nem kell letesztelni, ugyanis nyílik az ajtó. És a frász jön rám attól, ahogy a gyógyító rám néz és beszél hozzám.
Csak pislogok egyet jelezve, hogy értem, amit mond, sőt azt is, amit nem. Nincs minden rendben, de nem fizikai értelemben. Lehorgasztom a fejemet és úgy lépek be a helyiségbe. Szerinte várnom kellene még és nem odasietni hozzá. Nem tudom, hogy mi tévő legyek így hirtelen. Lehet, hogy igaza van, de ...
- Köszönöm – felelem én is halkan továbbra is a cipőmet nézegetve. Pár percig csak álldogálok, majd lassan indulok el az eltakart ágy felé. Még mindig nem tudom, hogy odamenjek-e hozzá vagy sem. De azt mondtam neki, hogy itt leszek miután felébredt. Igaz, hogy ő ezt nem is hallhatta, de én tudom, hogy megígértem.
Aztán meghallom a hangokat, fejemet azonnal felkapom rá, és határozottabban lépdelek tovább. Szüksége van rám, mármint szerintem szüksége van most van arra, hogy valaki vele legyen. A paravánhoz érve azért megszólítom a fiút, hogy ne érje váratlanul a hirtelen felbukkanásom, sőt még pár szívdobbanásnyi időt is kivárok, hogy szükség esetén rendezettebbé tudja tenni magát. A körülményekhez képest. De nem kérek engedélyt arra, hogy belépjek, ezúttal nem. Lehet, hogy kellene. De ez már csak akkor jut az eszembe, amikor már be is surranok az elszeparált kis helyre, és az ágy mellett állok.
Csupán a hátát látom, gondolom igyekszik elrejteni a világ elől magát ismét. Kezemet végigsimítom a lapockáin, miközben leülök mögé, majd előre hajolok, valamiféle ölelésszerűségben részesítve őt. Fejemet a vállához érintem óvatosan, kezemet pedig az oldalán nyugtatom. Feszülten figyelek minden rezdülésére, egyrészt amiatt, hogy nehogy fájdalmat okozzak neki véletlenül. Hátha még érzékeny a bőre bizonyos helyeken az ütések és rugdalások miatt. Másrészt meg mert ha nem szeretné most ezt az érintést akkor az első apró mozzanatára azonnal vissza is vonulnék. Amíg ezt nem teszi, addig viszont így maradok vele. Nem fárasztom vele se őt, se magamat, hogy felesleges kliséket mondjak, miszerint minden rendben lesz, vagy megkérdezzem, hogy jól van-e. Nem kellenek most ide efelé szavak. A közelségem, a gondoskodásom, a szeretetem szerintem elég ebben a helyzetben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=774773#post774773][b]Juhász Laura - 2019.09.23. 23:00[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Nem jut eszembe, hogy nem hallja meg, amikor megszólítom. Még jó, hogy nem rémült meg, amikor hirtelen valaki elkezdi fogdosni, meg simogatni. Jézusom, én tuti, hogy frászt kaptam volna az ő helyében. A saját helyemben meg hát, na inkább hagyjuk is.
Nem fordul felém, de ez még nem gondolkoztat el. Igen, volt már ilyen, ez ismerős. Aztán rázkódni kezd újrakezdve a sírást, de mintha próbálná magába fojtani azt. Ettől már egy picit összezavarodom, hiszen fogja a kezemet, és kapaszkodik belém, mégis az az érzésem, hogy távolság költözik be közénk. Hogy talán mégis hallgatnom kellett volna a javasasszonyra és várni még egy kicsit.
- El … - kezdek halkan suttogni, de rögtön el is akadok. Nyelek egy aprót, majd újra nekifutok az egésznek. – Magadra hagyjalak inkább még egy kicsit?
Érkezik végül teljesen normális hangon a kérdésem. Ha erre van inkább szüksége, akkor megteszem, hát hogyne. Nem kell azon aggódnia, hogy ez nekem esetleg rosszul esne vagy ilyesmi. Már amúgy is  világosan látom, hogy igen, ezt kellene tennem, és igen azt kellett volna tennem eleve, várni még.  Nem tartom ugyan szégyellni valónak azt, hogy sír. Hiszen nagyon megrázó az, ami vele történt, és a feszültség előbb-utóbb kijön az emberből. Legalábbis én szoktam sírni csak azért is, mert frusztrált vagyok. Nem sajnálom hát őt, egy fél pillanatig sem sajnáltam. Jó, oké ez hülyén hangzik, mert de, hogy a fenébe ne sajnáltam volna azt, hogy megverték. Nem kellett volna, hogy az történjen. Rossz, az hogy történt. De nem tartom érte se gyengének se semmi hasonlónak, olyannak aki iránt szánalmat kellene érezni. Aggódni meg még szép, hogy aggódok érte. Fontos nekem, törődök vele, hát persze, hogy aggódok valamilyen szinten. Nem olyan kéztördelős, sopánkodós módon, hogy minden bokorban valami ártó mumust lássak, ami megtámadhatja őt. Nem ilyenről szó sincs, egy teljesen normális, alap, természetesen módon aggódok érte. Fájdalmat pedig az okoz, hogy nem gondolkoztam előre; hogy jelenleg én okozok neki kellemetlenséget, holott pusztán jót akartam. Mert magamból indultam ki.  De ő nem, egyáltalán nem. Még ha el is küld, sem.
- Nem gond, megértem, ha azt szeretnéd. Visszajövök akkor később –teszem hozzá teljesen őszintén, gyengéden. Egy apró puszit adok a vállára, hogy jobban tudjam érzékeltetni azt, amit mondtam. Tényleg nem gond, elég egy apró bólintás, és már itt se vagyok. Majd visszajövök, amikor már kiadta magából az egészet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=775096#post775096][b]Juhász Laura - 2019.09.24. 21:22[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Szinte alig hallom azt az egy szót, ami elhagyja a száját, de a bólogatása rásegít, hogy megértsem a választ. Még magányra van szüksége. Viszonzom az enyhe szorítást, és már kelek is fel az ágyból, ahogy elengedi a kezemet. Nem megyek messzire, csupán pár lépést távolodom csak el a paravánozott ágytól némi kis privát szférát biztosítva ezzel neki. Annyit, hogy ne nagyon halljam a felőle érkező hangokat. Nagyon halkan hümmögni is kezdek, így még jobban elzárom magam mindentől. Nem azért, mert én nem szeretném hallani. Azért mert ő nem szeretné ha hallanám. És csak várok, ismételten. Közben ide-oda lépkedek, követem a padló mintáját, csak hogy lekössem magam. A gyógyító észreveszi a ténykedésem, és kérdő tekintete láttán egy apró kis mosollyal felelek csak. Minden rendben, csak … hát, minden rendben. Egy apró biccentés a részéről, és már folytatja is a munkáját. Én pedig folytatom tovább a köreimet. Nem sokat kell amúgy így mászkálgatnom, mert hamarosan mintha a nevemet hallanám. Azonnal hátrapislogok az ágy felé, majd indulok is vissza, de mondhatjuk úgy is, hogy szinte repülök.
- Tessék? – érkezik a kérdésem, ahogy bekukkolok a paraván mögé. Ó nem, még egyszer nem játszom el, hogy csak úgy berontok. Tanultam az előbbi esetből, köszönöm szépen. A kérdésem meg csupán csak annyi, hogy tényleg szólt-e vagy már képzelődöm is. Az utóbbi esetén szerencsére pont a legjobb helyen vagyok, hogy orvosoljuk ezt a problémát. Ám úgy tűnik, hogy nem vagyok pszichiátriai eset – vagyis de, de nem ilyen értelemben, mert ülő helyzetben látom Thomast, sőt felém is néz. Veszem hát a bátorságot, és közelebb megyek. Szeretetteljesen nézem a vonásait, szám is mosolyra húzódik. És csak állok az ágy mellett és figyelem őt.
- Jobb már, vagy még fáj valahol? - érkezik a kérdésem, amik főleg a fizikai állapotára vonatkoznak. Azt, hogy lelkileg hogy érzi magát inkább hoznám most szóba, lehet hogy nem tenne jót ez a téma az éppen hogy megnyugodott fiúnak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=775114#post775114][b]Juhász Laura - 2019.09.24. 22:30[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Elkapom a mozdulatot és ezzel rögtön választ is kapok egy korábban fel nem tett kérdésemre. De mivel meg tudja érinteni, így annyira vészes tényleg nem lehet már a dolog, szóval nem kezdek el aggodalmaskodni.
- Akkor jó. Gondolom azok is elmúlnak holnapra – idézem fel a korábban elhangzottat. Igen, határozottan ezt mondta, hogy kap majd valami italt estére és holnapra már kutya baja se lesz. Még egy plusz pont a varázsvilágnak. Bele se merek gondolni, hogy mennyi ideig kellett volna szenvednie, meg kórházban lennie ha muglik lennénk.
Picit meghökkenek a kérdésen, annyira hétköznapi, annyira elüt a korábbiaktól. Meg igazából azért is amit mesél. Nem hallottam még egyik esetről sem, és így elsőre a hógolyós szemen dobástól zökkenek ki teljesen. És nem azért mert Annie-t emlegeti, hanem mert … szemen dobták … egy hógolyóval? És gyengélkedőn kötött ki? Az nem semmi. De nem kérdezek inkább rá egyikre se most.
- Igen, voltam – felelem csendesen majd áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra és nekidőlök az ágy szélének.
– Rögtön nem sokkal azután, hogy idekerültem, belenyúltam egy növénybe, amibe nem kellett volna. Utána még napokig nem tudtam rendesen mozgatni az ujjaimat, és folyton mindent összetintapacáztam – derűsen hunyorgok rá, ahogy elmesélem azt a történetet, aminek valamelyest ő is tanúja volt. Ugyanis ha emlékeim nem csalnak akkor másnap akadtunk össze a réten és ismerkedtünk össze. Majd egy picit komorabbak lesznek a vonásaim, ahogy a másik kalandom is az eszembe jut.
- Itt csak akkor voltam, a másik balesetnél az Ispotályba vittek. Azt hitték, hogy én is a kviddics meccs alatt sérültem meg. Nyílt alkarcsonttörés, agyrázkódás. Arra már nem emlékszem, hogy a fejem is betört-e végül vagy sem.- megvonom a vállamat, hiszen ez az eset sem mostanában volt. Mintha egy másik életben történtek volna ezek velem. És már tényleg nem is emlékszem rá. Egy ideig még szó-szót követ, majd elnémulok, ahogy megérkezik a gyógyító. Szaporán bólogatok, pedig nekem aztán semmi ráhatásom nincs ezeknek a betartására. Igazából, fogalmam sincs, hogy miért csinálom ezt. Aztán nyelek egy nagyobbat. Ó, remek. Akkor még az is lehet, hogy ki fogják vizsgálni az esetet? Óvatosan rápislogok a barátomra, hogy lássam ő mit szól a dologhoz. A tudatomig ekkor jutnak el a hölgy további szavai: értesíteni fogják a szülőket is. Megvárom amíg magunkra hagy minket, majd ahogy ez megtörtént már teszem is fel a kérdésemet:
- Fel akarod hívni, hogy tőled tudja meg mi történt? Nem hiszem, hogy a levél túl részletes lenne és szerintem aggódni fog. A te szádból hallva talán nem annyira. Vagy, te mit gondolsz?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=775121#post775121][b]Juhász Laura - 2019.09.24. 23:19[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Nem tudom, hogy mégis mire nem emlékszik, hiszen szerintem a tényleges sztorit akkor nem mondtam el neki. Csak hogy csúnya gonosz növény támadt meg, és ennyi. Kétlem, hogy említettem volna neki akkor a gyengélkedőt. Aztán meg nem is került szóba ez a hely, miért is került volna? A tintapacás találkozásunkra meg biztos, hogy emlékszik. A másik esetet sem mondtam, hiszen nem tartott sokáig az ottlétem sem. Hamar összefoltoztak, és jöhettem is vissza. Tényleg csak a nyavalyás meccs miatt vittek be oda eleve.
- Hát, leestem a lépcsőn, és eléggé szerencsétlenül érkeztem. El is ájultam, képzelheted hogy megijedtem, amikor magamhoz tértem és azt se tudtam, hogy hol vagyok. De így jár az, aki könyvet olvasva mászkál a kastélyban és nem figyel – vonok vállat majd rámosolygok. Nem volt nagy dolog, de tényleg. És akkor még csak barátkozgattunk, össze-össze futottunk a folyosókon vagy órákon, szóval nyilván nem pont ilyesmi volt a beszédtéma, hogy ú képzeld, hogy összetörtem magam a minap. Mint ahogy az ő hógolyós esete sem merült fel, sem a levitás tornyos kalandja. – Tanultam az esetből, már vagy mászkálok, vagy ülök egy helyben és olvasok.
Nekem amúgy rögtön megfordult a fejemben, hogy Liam bácsinak nem kellene-e szólni, igaz akkor még nem tudtam azt sem, hogy benn kell-e maradnia éjszakára, vagy hogy egyáltalán mi történt. Azt nem gondoltam volna, hogy ebből ügy is lesz, és remélem, hogy ennél nagyobb nem lesz belőle. Jó lenne, ha nem kérdeznék ki, hogy mi is történt pontosan.
- Na, örülök, hogy tudtam segíteni valamiben – haszna is van annak, ha az ember barátnője mugli származású. Mi sem természetesebb nekem annál, hogy rácsörög a bácsikájára, mielőtt az szívinfarktust kapva iderohanna a munkából, hogy mi történt a fiával. Ám az öröme nem tart sokáig, ugyanis nem tudja, hogy mit is mondjon neki. De egyet sem kell félnie, itt vagyok én, hogy segítsek a bajban!
- Mit szólnál ahhoz mondjuk, hogy beléd kötöttek páran először csak szóban, majd meg is vertek és gyengélkedőre kerültél? De már elláttak, ne aggódjon mert jól vagy, hamarosan hazamész, és majd otthon elmeséled a többit neki? Röviden felvázolnád így, mégsem bocsátkoznál nagyon részletekbe – én valahogy így tudatnám a férfivel az ő helyében. Sőt, ha nekem kellene beszélnem vele, akkor is valami hasonlót mondanék neki. A lényeget elmondaná, és még időt is nyerne, hogy végiggondolja, hogy pontosan mit és hogy hozzon a bácsikája tudomására. Szerintem így lenne a legjobb. Mindenesetre kíváncsian nézek a barátomra, hogy ő mit szól ehhez a megoldáshoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=439&post=775344#post775344][b]Juhász Laura - 2019.09.25. 21:47[/b][/url]

hétköznap délután tanév első hetében |o
 

Igazából csak az első pár bukfencre emlékszem, hogy mennyire fájt. Aztán utána a kéztörés meg aztán az ájulás tett róla, hogy szinte semmi más ne maradjon az esetből. Talán azért sem viselt meg úgy igazán, és viccelem el, mert tényleg én voltam a buta és figyelmetlen. Meg mert most igazából nem érzem úgy, hogy fontos lenne bármiféle múltbeli gondom-bajom. Vagy jelenlegi, vagy jövőbeli. Most csak rá fókuszálok, azt tartom szem előtt, hogy ővele mi van. Pont ezért rohantam ide úgy, ahogy, ezért lettem volna képes hosszú végeláthatatlan órákat várakozni, amíg felébred. Mert nem érdekel, hogy mi van velem, hogy nekem mi lenne esetleg a jobb, most csak ő a fontos.
Nem különösebben lelkesedik az ötletért, bár hogy pontosan melyikért azt nem tudnám megmondani. Vagy-vagy. Persze lehet mást is mondani Liam bácsinak, én csak egy tippet mondtam, ha ez nem tetszene neki. De az is lehet, hogy maga az nem tetszik neki, hogy kénytelen lesz felhívni és mondani neki valamit, most azonnal. Fel tudnám ugyan ajánlani, hogy majd én beszélek vele, de nem hiszem, hogy okos ötlet lenne. Akkor meg lehet amiatt aggódna a férfi, hogy miért én mondom el neki. És nem hazudnék neki, hogy jaj hát Thomas épp alszik vagy tudomisén. Meg kétlem eleve, hogy belemenne egy ilyen megoldásba a fiú.
- Ó. Oké – nyögöm ki, amint eljut a szava a tudatomig. Meg a látvány. Egy apró, zavart mosolyra húzódik a szám miközben még mindig a lábait nézegetem. Aztán hirtelen észbe kapok,  arcomon némi pír keletkezik, és már menekülök is a paraván másik felére. Nagy igyekezetemben persze nekimegyek a másik ágynak, ami szerencse, hogy üres jelenleg! Elfojtom ugyan a nyögést, de az tuti, hogy hallható volt ez a kis ütközés. Jó, na, nem tehetek róla. Az a hálóing az oka, totál…totál…oké, nyugi. De hát, a hálóing! Orvosi meg minden, de hát na. És persze, hogy eszembe jut, hogy a filmekben ezek a ruhadarabok olyanok, hogy kinn van mindig a páciens öhm hátsó fele. Ettől a gondolattól rögtön el is pirulok, majd csuklani kezdek. Jaj, nagyon remélem, hogy össze tudom szedni magam mielőtt idejön, vagy szól, hogy visszamehetek. Ilyen zakkant is csak én lehetek, de komolyan. De ... az a hálóing!