A legnagyobb kedvem van ahhoz, hogy az évnyitón parádézzak, tényleg, de hát... csak meg kell mutatnom magam. Jó, erősen közrejátszik, hogy Mandával megyek, és én egyetlen alkalmat se hagynék ki, amit a testvéremmel tölthetek, mert bár egy házban lakunk, az ilyen alkalmak ritkák. Nem, nem fogok összeroskadni, amúgy se vagyok egy elveszett lélek, és tényleg nem féltem magam, de azért néha hiányzik.
- Kész vagy már?- lépek be a szobájába, és alaposan végigmérem. Komolyan, mintha tükörbe néznék, az csak egy slussz poén, hogy még ugyanolyan ruhában is van, mint én. Gyakran játszunk ilyet, ami szerintünk vicces, mások már kevésbé díjazzák, de engem ez hol érdekel.
- Mehetünk?- teszem fel a kérdést, majd, ha beleegyező választ kapok, húgommal indulok el a Nagyteremig. A ránk meredő tekintetek se foglalkoztatnak különösebben, mondhatni megszoktam... szoktuk már a pillantásokat, hisz sokszor végigkísérték az utainkat. Na, igen, talán akkor keltjük a legnagyobb hatást, mikor együtt vagyunk, tény, hogy a tesóm nélkül nem érnék valami sokat. Vagyis... így látom, bár lehet, ha egyke lennék, nem ez lenne a véleményem, de azt soha nem akarom megtapasztalni. Mindig is össze voltunk nőve, az az egy év is szenvedés volt, amit távol töltöttem. Oké, nem azt mondom, hogy folyton a fenekébe bújok, de ha egy határ választ el minket, az egy kicsit sok, így viszont bármikor rátörhetek, ha elkap a hiányérzet.
- Höh, a stréberek, tuti ki vannak akadva- önelégült vigyort eresztek meg, aztán egy bájos mosolyt csikarva ki magamból, intek a volt házam asztalához. Azok a tekintetek... viccesek. Sejtem, hogy a levita túlnyomó többsége élve nyársalna fel, a házváltás miatt, de könyörgöm, ugye ők se gondolták komolyan, hogy sokáig bírom köztük?
Modelleket megszégyenítő kecsességgel ballagunk a sárkányok asztalához, ahol egy jól szituált horkantás után, a saját színünkre színezem a terítőt. Nem, semmi bajom a csillámfalvaiakkal, felőlem ott vidulnak, ahol akarnak, csak a színt nem szeretem, és mivel nonverb. varázsló lettem, nem is okoz ez nehézséget, nem mellesleg, gyanítom, hogy a háztársaim is díjazzák.

[ruha | haj]

Igen, mert van valami, amit én is képes vagyok várni, és egy egész napot felszentelni az elkészülésre. Ha van valami, mait bírok, na azok a bálok. Legyen az bármilyen, valamiért sose tudtam ellenállni nekik. Talán a neveltetés miatt, ki tudja, de ahogy mindig, ma is a készülés aranyozta be napom. Egyetlen percet se sajnáltam, és hogy őszinte legyek, a végeredménnyel is elégedett vagyok.
Még a keringő se rántja görcsbe a gyomrom, szerintem táncolni előbb tudtam, mint beszélni, de ezt inkább a szülőktől kéne megkérdezni.
Hallottam, ahogy az a gólya mennyire el van szállva magától, amiért egy mestertanonccal megy, hát... várjuk csak ki a végét.
Nem, abszolút nem riasztott vissza a Bálint jelenség, sőt, mintha még érdekesnek is találnám, így kihasználva az alkalmat, hogy a jelek szerint ő is ott lesz, összekötöm a kellemeset a hasznossal.
Akár behunyt szemekkel is végig tudnék menni az úton, ami a nagyteremig vezet, de valljuk be, az hülyén nézne ki, és nem is nagyon vall rám. Az, hogy kihúzom magam, és serényen állom az engem vizslató tekinteteket, már annál inkább. Valahogy hiányozna, ha nem nézne meg szinte mindenki. Így nőttem fel, ezt ismerem, és élvezem, ez segített abban is, hogy meglegyen az egészséges önbizalmam... na jó, talán egy hangyányit több az egészségesnél, de az ki izgat.
A nagyterem előtt persze meglátom a Levitást, és egy alig észrevehető, elégedett mosolyt ejtek meg, aztán indulok is felé.
- Csak így egyedül?- a hangom csevegő, és egy kedves mosolyt eresztek meg felé. Tőlem ez szokatlan, mármint a kedvesség, de az egész napom annyira... más, így ez elnézendő.
- Ezt nem hagyhatjuk - azzal belé is karolok, majd, ha hagyja is, bevezetem a tömegbe, vagyis a terembe. Nem sok időt szánok arra, hogy felmérjem a díszítést, épp csak végigfuttatom rajta a tekintetem.
- Tudod, mázlista vagy... lehetsz a partnerem... a végzősök keringőznek- igen, ez amolyan felkérés akart lenni, de csak nem hazudtolom meg magam.