Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=492905#post492905][b]Martin Romberg - 2015.04.13. 21:13[/b][/url]

Gondosan ápolt műkert, aprócska és egyben szemet gyönyörködtető is. Az évszaknak megfelelően cseperedő virágok és más zöldellő növények foglalnak benne helyet. Bárki is volt a megálmodója és a kivitelezője - felteszem az iskolában dolgozó manók - elérte, hogy lekösse figyelmemet.
Persze nem emiatt kerültem az erkélyre. Meglepetésként ért, hogy a kilátáson kívül egy ilyen díszeleg oldalt, a fotelek szomszédságában. Azon fotelekének, melyek egyikében ücsörögtem akkor. Teljesen elkényelmesedni nem tudtam, mert nem voltak elég puhák a párnák. Emiatt sokszor kellett mozgolódnom, hogy megelőzzem a zsibbadást. Arra azonban elég volt, hogy feltett lábakkal, lazán hátradöntött nyakkal és összefont karokkal gubbasszak ott, valamelyest élvezve a napsütést, bár a várva várt sugarak nem olyan szögből sütöttek már ekkor, hogy azok valóban érjék az arcom. Legalább nem kellett hunyorognom.
Ebben a diákmentes nyugalmi állapotban kezdtem el foglalkozni gondolatvilágommal. Az utóbbi időben rájöttem, hogy túlságosan sokszor kerülnek elő bizonyos témák bennem. Mondok egy példát: Úgy érzem, hogy jó döntést hoztam azzal, hogy nagykorúvá érve a saját fejem után mentem. Ugyanakkor be kell valljam, tapasztalatlan vagyok ezen az úton, ahol gyakorlatilag teljesen egyedül kell boldoguljak. Segítő kezeket pedig aligha kapok csak úgy, semmiért... És mivel én nem érzem úgy, hogy magamtól segítségért kellene kiabáljak, bátran kijelenthetem, hogy egy rendkívül érdekes helyzet állt fel. De ott van sok egyéb, aprócseprő dolog, ami talán nem is igazi probléma. Sőt, egyáltalán nem akarom őket annak tekinteni. Magamnak való fickó vagyok, tanulni jöttem, később jobban megismerem a helyet és változni fognak a dolgok. Így is kell felfogni. Majd írok egy baglyot, aztán minden rendben lesz.
Elhatározásom után hangokat véltem hallani. Ezek fokozatosan erősödtek, ami egyértelműen egy kastélybeli közeledtét jelentette. A látogatóm megjövetele előtt még egy csalódott pillantást vetettem a kertecskére, aztán a hátam mögé fordulva vártam, hogy az a bizonyos valaki kilépjen az erkélyre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501515#post501515][b]Martin Romberg - 2015.07.30. 16:08[/b][/url]

Épp eleget szenvedtem a melegtől a szigeten, egy kisebb lehűlés nem tántoríthatott el attól, hogy a kastély erkélye felé vegyem az irányt. Ilyenkor legalább kihasználom azt, hogy a legtöbben visszahúzódnak a négy fal közé. Lassú és csendes eső volt odakint, de tudtam jól, hogy maximum nem merészkedek majd el a korlátokig, és akkor nem ázom el.
Hamar a kilátás rabjává leszek, ha egyszer kiérek ide. Nem véletlenül hanyagolom a tanulást ezen az erkélyen. Túlzott a nyugalom, a harmónia és a csend... Ezért imádok itt lenni, vagyis csak imádnék, ha nem sajátítaná ki magának néhány, magukat nagyon menőnek érző idejáró, vagy ne szólítana le félpercenként valami hülyeséggel egy taknyos. De nem panaszkodom, mert már bőven hozzászoktam az ilyenekhez, csak azt veszem észre, hogy minél idősebb leszek, annál inkább zavar a jelenség.
Hiába volt hűvösebb az idő, semmi affinitást nem éreztem ahhoz, hogy előkotorjam a melegebb holmimat a táskám mélyéről. Nem akartam beégni mások előtt, nem vagyok én eszkimó. Igenis be akartam bizonyítani, hogy melegítő nélkül, laza öltözettel se rossz ilyenkor odakint, de persze nagyot tévedtem. Amint félrehúztam az ajtót, fázni kezdtem és kissé libabőrös is lettem. Aztán már nem csak magammal foglalkoztam. Szemem sarkából valami mozgást véltem felfedezni a korlátnál, mintha kúszott volna rajta valami.
Jégtakaró volt. Elsápadva hátrálni kezdtem, mert rögtön a dementorok jutottak eszembe, a patrónusommal pedig még hadilábon állok. Nem tudtam a jelenség okát, aztán észrevettem a nekem háttal ülő, tejfölszőke hajú fiút. Igen, az ő arca ismerős valahonnan, mint a kastélyból lassan már mindenkié.
Nem volt nehéz dolgom úgy tenni, mintha ott se lettem volna. Látszólag el volt foglalva, én pedig kíváncsian néztem végig a folyamatot, ahogy néhány perc alatt a széke is behódolt a télnek, méghozzá a nyári időszakban. Nem bírtam tovább megállni, hogy ne menjek oda hozzá, de nem vagyok én pisis, hogy a térdeimen csússzak előtte csak azért, mert csinált valami látványosat. Ez bármi lehetett, még illúziómágia is.
- Ne haragudj, de ez melyik bűbáj is volt? - szólaltam meg végre határozottan a bejárattól, kifejezéstelen arccal, de felcsigázott szemekkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=501651#post501651][b]Martin Romberg - 2015.07.30. 22:19[/b][/url]

A szokatlan látottak után egyszerűen muszáj volt megkérdeznem, hogy melyik bűbájt használta. Szégyelltem magam legbelül amiatt, hogy nem bírtam előidézni egyetlen kézzel fogható magyarázatot sem, mert még ha valami úton-módon meg is tudta ezt oldani pálca és varázsige nélkül, az akkor is azt jelentené, hogy egy nagyon tehetséges varázstudóval futottam most össze.
- Váó - valósággal le voltam nyűgözve, ez persze az arcomon is látszott, s úgy tűnt a fiú örömét leli a szórakoztatásomban. Nos, nekem pedig az a valóságos felüdülés, hogy ennek az egésznek a szemtanúja lehettem.
Már csak ez hiányzott, a felfelé kémlelés eredményeképpen bele is ment a szemembe egy pihe, ahogyan az lenni szokott. A jelenség azonban néhány másodperc múlva megszűnt, maradtunk mi ketten.
Szintúgy megdöbbentő volt ez a gyorsan jött kéznyújtás. Nem hittem volna, hogy egyből be kell majd mutatkozzak valakinek, igazából semmilyen ismeretlen megismerésére nem voltam felkészülve. Valamiért azonban megkegyelmezett a szívem, így egy biztató mosollyal egyetemben viszonoztam a kézfogást.
- Martin Romberg vagyok, minden elismerésem az előbbihez. - próbáltam a lehető legjobb kiejtésemet hozni, érezhető volt ugyanis, hogy még nálam is sokkal rosszabbul beszéli a magyart - Mi az anyanyelved? Talán tudnánk beszélni jobban úgy - ajánlottam fel baráti gesztusként. Sok nyelvet beszélek, hiszen egy olyan országból jöttem, ahol ez jóval megszokottabb az átlagnál, még ha a kantonok miatt valamelyest elszeparálódtunk. A magyar még mindig kihívás, de nem okoz annyi gondot, mint azt elsőre hittem. Pár év és teljesen bele fogok rázódni. Ezek csak rutinmondatok, amiket úgy megtanultam, mint valami verset. Természetesen helyet foglalok a közelében.
- Remélem nem zavartalak meg az elfoglaltságodban - tettem hozzá udvariasan, miután megköszörültem a torkomat.