Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=700259#post700259][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.09.09. 17:35[/b][/url]

Sóhajtok egyet, ahogy elhagyom a pszichológusi irodát. Zója néni mint mindig, most is rendes volt velem. Az elején többször kellett járnom, ma már kevésbé, ami nem rossz, de nem jelenti azt, hogy nem szeretek itt lenni. Mindig kapok irtó finom pogácsát, és kakaót. Kezdetben, amikor idekerültem, arról beszélgettünk, hogy mennyire visel meg a tény, hogy bennem nincs nagyon mágia, most meg arról, hogy mennyire az, hogy éledezik. Mert bizony, éledezik, sőt már van saját pálcám is. Ez azért nagy szó szerintem.
Elsétálok a tanári szoba ajtaja mellett is, a folyosó külső felére érek, már látom a fényt, ami a bejárati csarnokból árad. Ott mindig fényesebbek a fáklyák, mint máshol. Nem is értem, miért. A táskám az ablakpárkányra pakolva keresem elő a határidőnaplómat, amit egy színes lapokból álló füzetből alakítottam ki, úgy, hogy fekete tollal rajzoltam bele képeket és osztottam be a lapokat az év napjainak megfelelően. Mindenféle érdekességet is írtam a napokhoz, vagy csak üzenetet hagytam a jövőbeli énemnek, hogy jó ember maradjon. A füzetet a táskám mellé teszem, már csak a tollamat kellene megtalálnom. Szinte a táska legalján matatok már, amikor végre megvan. Diadalittasan emelem ki az egyszerű, kék tollat, aminek olyan szép vékony a hegye, hogy öröm vele írni.
Az ablak előtt elsuhan egy bagoly, kipillantok rá. Szánom őt, hiszen odakint folyamatosan villámlik és szakad az eső, dübörög az ég. Olyan, mintha sosem akarna elállni. Már vége a tanévnek, lassan a vizsgaidőszaknak is. Élveznünk kellene a meleget, D-vitaminnal kellene túltöltődnünk. Helyette azonban csak a hideg, tizenpár fokot érezhetjük magunkénak, és a tényt, hogy mindenki nyomottabb. Szomorú. Kinyitom a mai napnál a füzetet, majd előrelapozok a jövőhéthez, és beírom a feladatomat szerdára. Mindig kapok házit, és szerdáig be akarom fejezni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=411&post=700266#post700266][b]Emily Dorothea Fisher - 2017.09.09. 19:58[/b][/url]

Fogalmam sincs, hogy miért, de megáll a kezem, még mielőtt az utolsó szót leírhattam volna. Miért? Fogalmam sincs. Nem értem, mi történik velem. Olyan érzésem van, mintha figyelnének. Felpillantok, ahogy a villám kettészeli az eget, és már megértem, mit érzek. Egy szempár. Csak egy villanás, de felismerem. Valery. Nem, ki van zárva. Nem lehet ő. Esélytelen. Mit keresne itt? Ösztönösen a hasamra teszem a kezem, hirtelen ezernyi tűként hasít belém a fájdalom. Lepillantok a füzetbe, fohászkodom, hogy csak tévedjek. A következő villámnál azonban muszáj ismét felnéznem. Nincs ott, semmi sincs ott.
A torkom kiszáradt, riadtan nyalom meg az ajkaimat, remélve, hogy nem hasad fel a kiszáradt bőr. Olyan gyorsan rakom el a füzetet, meg a többi kivett dolgot, hogy nem is nézem, ahogy a kedvenc tollam ottmarad, elárvultan. Gyorsan a hátamra veszem a táskát, sietve lépek el a folyosó kijárata felé, rá se pillantva a helyre, ahol az előbb tisztán kivehetően láttam megvillanni Valery szemét.
Amikor leléptünk tőlük, sokszor gondoltam rá, hogy milyen lehet abban a nagy házban. Ő, az anyánk és a húgunk, a három vörös asszony. A többiek egy hatalmas csodaként élték meg a költözést, én nem tudtam eldönteni, hogy örülök-e, vagy sem. Annak igen, hogy Cole nyugodtabb lesz, de nem voltam benne biztos, hogy ez nekem is segít. De nem mertem elmondani. Nem mertem beszélni arról, hogy engem mi köt Valeryhez. Nem gondoltam rá, és most se, mégis megjelent, mint valami kísértet. Ahogy kilépek, nekiütközöm egy kapucnis alaknak, biztos az esőre készül kimenni.
- Ne haragudj!
Mennék tovább, de ahogy nekimentem a hajam beleakadt a cipzárjába. Ez nevetséges! Rántok rajta egyet, érzem, hogy több is kitépődik a fejbőrömből, de ez most mellékes. Felemelem a kezem, védekezőn, majd lépek hármad hátrafelé, aztán megfordulva eliszkolok a lépcsők irányába.