Igen csak érdekes volt ez az idő, amit eddig a kastélyban töltöttem. Harmadik napja vagyok itt, ami nem is lenne baj, de 33 centisen igencsak bonyolult az ismerkedés. Persze nem lehetetlen, ez tény.
Egy-két emberrel már találkozott is, életében először és azt is ebben az állapotában, de az első sokk után viszonylag lazán reagálták le a dolgokat, így messze nem volt akkora a gond, mint amire előzetesen számított.
De persze mindez a kastélyban történt, nem kívül. A kastélyban minden sokkal egyszerűbb volt. Ott nem voltak, szinte csak diákok, tanárok és házimanók. Meg  védelmet nyújtó falak. És talán valamicskével kevesebb pók, mint kint a természetben. A normálméretű emberek többsége se kedveli őket, de ha az ember lánya összemegy, ennek a jelentősége valahogy egyenes arányban növekszik a töpörödéssel... Mindezek ellenére valamiért, ki tudja miért, úgy döntött, mindenképp ki akar szabadulni a kastélyból. Úgyis varázslók laknak körülötte, mekkora lehet a baj? Bár belegondolva, macskával így még soha sem találkozott... Sebaj, valamit a JóIstenre is kell bízni alapon felkerekedett, hisz a kalandvágya a harmadik napja felülkerekedett a józan eszén.
Na meg az is segített az elhatározásában, hogy bár a pálcája nem ment össze vele (nem volt vele érintkezésben a zsugorodás pillanatában, pedig akkor most mennyivel kisebb gondja lenne...), de nagy nehezen kihámozta óriási bőröndje aljából a még édesapjától kapott, direkt apró méretéhez bűvölt seprűt, arra az esetre, ha -  a számára - nagyobb táv megtételében kellene a segítség. Ezzel a kis seprűvel nagyjából annyi időt vett igénybe egy adott távolság megtétele, amennyit gyalog - normál méretű lábaival. Vagy kevesebbet.
Ahogy elhagyta a kastélyt és Bogolyfalva felett keringet, kiszúrt valami nagyobbacskát és kéket, körülötte sok zölddel. Épp ideálisnak találta a leszállásra és nyugalmas szemlélődésre. Célba is vette, de ahogy haladt felé, egyszerre csak két dongó vette üldözőbe. Mit vétettem én? - sopánkodott magában, s közben kétségbeesetten fogta menekülőre a két undok, és kövérségükhöz képest meglepően fürge kis - így nem is olyan kicsi - teremtmények elől. Ahogy menekült, sajnos többet nézett hátra mint előre. A fullánkos kis rémségek egyre inkább csíkos gurkókra emlékeztették, így hát össze vissza kezdett tekeregni a levegőben. Mire azonban lerázta őket, már nyílegyenesen haladt a föld felé, annyi ideje maradt csak, hogy tompítani tudja a becsapódást. Sikeresen. Meglepően puhán érkezik az ember, ha ilyen apró.
Körbenézve nem látott mást maga körül, csak lámákat és unikornisokat. Nem, ezek nem azok, amik a fejed körül ugrálnak a csillagos úton, miután nagyon beütötted a buksid. Nem. Ezek valamivel kisebbek, mint amilyennek a tévéből és könyvekből gondolná az ember, no meg a vonalaik is simábbak az elvártál, mintha tetőtől talpig botoxszal lennének feltöltve. De kétségtelen. Ezek élő lámák és unikornisok. Lassan kezdett rájönni, hogy valami itt nincs rendben, ezért felállt, és keményen markolva seprűjét - felkészülve, hogy bármelyik pillanatban dobbantania kell -, hátrafordult. Gyanúja beigazolódott. Ő és a négylábúak nem voltak egyedül.
- Helló!

Emily

Az igazat megvallva, nem cseppet volt ideges, mikor a becsapódást követő pillanatnyi sokk után felfedezte, nem csak néhány különös négylábú, a normálishoz képest igen apró unikornis és láma (vagy teve? Ezeket valamiért mindig keverte) áll körülötte, furcsa mód csupán a kíváncsiságtól megkövülten, de egy igen hosszú és sűrű, barna hajzuhatag tulajdonosa is. Ennek észrevehetőségét szerette volna elkerülni azzal, hogy jobb ötlet híján ráköszön a hölgyre. No meg biztonságosabbnak is érezte valamiért. Volt egy olyan elmélete, hogy ha az egyébként potenciálisan veszélyes egyéneket bizonyos mértékű bizalommal kezeljük, azt érzékeltetve ezzel, hogy nem tartjuk őket veszélyesnek, elérjük, hogy valóban ne legyenek (annyira) veszélyesek. Persze ez igen nyakatekert logika, de szeretett élni vele. Sosem lehet tudni, mikor válik be. Bár valójában utána sem derül ki, elvégre ha az illető nem válik veszélyessé tettlegesség útján, sosem tudhatjuk meg, hogy az alkalmazott praktika miatt úsztuk-e meg a bajt, vagy amúgy se lett volna. No de jobb félni mint megijedni.
A hölgyemény azonban láthatóan nem rökönyödik meg annyira, mint amennyire talán Beus tenné fordított helyzetben. Ez mérhetetlen nyugalommal tölti el az apróságot.
- Nem, dehogy is! Akkor azt hiszem, lábra sem tudnék állni... - próbál viccelődni és széles mosoly terül szét arcán a megkönnyebbüléstől. Mivel kifejezetten kedves hölgynek tűnik, reménykedni kezd, hogy talán kedves ismerősre tehet szert a hölgy személyében, így rögvest csevegésbe kezd, mert nem szeretné elszalasztani a vissza nem térő lehetőséget.
- Mondd csak, te mindig egyszarvúakkal és tevékkel rohangálsz a világban? Mit csinálsz ezekkel idekint? - tartja meg a viccelődő magatartást, remélve, hogy a megjegyzése nem hat sértőnek a másik fél számára.

Emily

- Ó, akkor egy igazi királynővel van dolgom? Ilyen is ritkán történik az ember lányával. - feleli nevetve a reakcióra. Annyira boldog, hogy olyannal beszélgethet, aki akkor is kedves, ha egy furcsa szerzettel hozza össze a sors. Annak idején, a mugli iskolákban pont fordítva volt a helyzet. Ha valaki cseppet kilógott, már kvázi szervezhette a saját temetését.
A gondolataiból hirtelen két kéz ragadja ki, szó szerint, ugyanis újdonsült ismerőse hirtelen felemeli. Nagyon furcsa érzés ez a csöppségnek! Teljesen más, mint amikor egy normál méretű ember fog meg és dönt úgy, hogy te nem vagy ott jól ahol vagy, inkább tovább tesz. Nem, ez egész más érzés. Ahogy emelkedik, egyre magasabbra, a saját magassága fölé, elkapja némi gyomorliftezés, ami nem csoda, hisz hiába szokja meg az ember ezt a magasságot, ez mégse seprű, amit irányíthatunk.
Ugyanakkor a hölgy finomsága és óvatossága még kellemessé is teszi ezt az élményt. De csak mindezen felismerések után derül ki Beus számára, hogy mindennek nem az volt a célja, hogy közelebbről megszemléljék, nem. A hölgy épp ráülteti egy tevére vagy lámára, vagy mi a fenére - Végül is mindegy is, elég barátságosnak tűnik... -, majd leül egy unikornisra. A sűrű, barna hajzuhatag tulajdonosa még mindig magasabb az apróságnál, de Beus ezt egyáltalán nem nehezményezi, így is örül, hogy kímélheti a sok felfele tekintgetéstől már-már kitörni készülő nyakát.
- Így sokkal jobb. Köszönöm! - mondja hálásan nyaka megmentőjének.
- Ez nagyon jól hangzik. Kreatív ötlet! A többi tanár is be van szervezve, vagy teljesen egyedül csinálod? - érdeklődik. Milyen jó is lett volna, ha annak idején az én iskolámban is lett volna! - gondolja magában. Kiváló csapat építő program. Le a kalappal minden tanár előtt, aki ilyesmire időt és energiát fordít, pláne munkaidőn kívül.
- Hűha... Rólam? - próbálja összeszedni gondolatait erre a hirtelen kérdésre. - Én csak most kerültem a Bagolykőbe. Ötödéves vagyok. Eddig is itt voltam diák, de csak magántanulói státuszban. A héten költöztem be. Én is boszorkány vagyok, csak hát... Volt némi összetűzésem egy rosszindulatú, kobold szerű lénnyel. Neki köszönhető, hogy néha mai napig összetöpörödök ekkorává. - húzza el a száját. Nem egy vidám téma, de azért reméli, nem hangzik panaszkodásnak. - Így egy kicsit nehéz a beilleszkedés egyelőre, de azért rajta vagyok az ügyön. - zárja le egy széles mosollyal. - Egyébként Farkas Piroska Beáta vagyok. Téged hogy hívnak? - nyújtja reflexből rázásra a kezét, egy pillanatra megfeledkezve a méreteiből fakadó nehézségekről.

Emily

- Hű, de izgalmas! Akkor most inkább nem állok neki pukedlizni sem, az túl feltűnő lehet. - vigyorgok. - És mondd csak, mit kell tenned annak érdekében, hogy ne ismerjenek fel? - tekinget körbe, mintha csak azt lesné, kinek szúrnak szemet a ,,királynővel''. Mókás teremtés, meg kell hagyni. Ha kívülről szemléltem volna meg, ahogy felnőtt létére életre keltett műanyagokkal játszik a réten, biztos furcsálltam volna a látványt - gondolja, de így, hogy ő is - szó szerint - belezuhant a szituációba, kezd olyan természetes és könnyed lenni, mintha mindennapos volna, mégis kellemesen ragadja ki a hétköznapokból. Rendkívül üdítő társaság számára a királynő, az biztos.
- Ó, imádni fogják mind. - legyint. - Elvégre ki ne élvezné, ha egy teljes napra kiszabadulhat a szabadba, játszhat, kalandozhat, és élvezheti az életet? Főleg a gyerekekre igaz ez, de tuti a tanároknak is jól fog esni, ha végre fellélegezhetnek egy kicsit, és egy napra a hátuk mögé dobhatják a gondjaikat meg egyéb feladataikat. Szerintem zseniális gondolat, és ahol már az ötlet is ilyen jó, ott a kivitelezést se lehet elrontani. - próbálja magát is beleélve biztatni a másikat, ahogy elgondolja, milyen is lehet egy ilyen élmény. Az ő iskoláiban sosem szerveztek hasonlót, csak a gimnáziumban, de hát... Mind tudjuk, hogy hiába történik egy gimis ,,beavatás'' szabad ég alatt az erdő mélyén, az kicsit másról szól, mint ez, még ha annak is van egy jó hangulata.
- Hát... Annak idején azért lettem az, mert ki akartam járni a mugli középiskolát is, párhuzamban a mágussulival. - vigyorodik el zavarában, ahogy belegondol, milyen furcsán is hangozhat ez. - Eldöntöttem korábban, hogy egy varázsló és egy mugli hivatást is szeretnék, amiket párhuzamban is művelhetek majd, ezért a mugli végzettségre is szükségem van, aminek előfeltétele a gimnázium nevű mugli iskola. Az csak 4 éves, szóval már elvégeztem, és ahogy ők mondják, letettem az érettségit is, vagyis a végső, a négy évet átölelő vizsgákat mindenből, amiből akartam. És mivel a muglisulit kijártam, nincs okom tovább magántanulónak lenni. - vonja meg a vállát a végén. - Ideje a varázslók közé is beilleszkednem.
Mikor a kezét nyújtja megrázásra, nem gondolja át, hogy ez kicsit megoldhatatlan, ezért mikor kézfej-simogatást kap, egy pillanatra elkerekednek a szemei a meglepetéstől, majd jó ízű nevetésbe kezd, saját figyelmetlensége felismerése okán.
- Nagyon örvendek! - mosolyog csillogó szemekkel, talán még jobban, mint eddig. - Szép neved van. Megkérdezhetem, hogy honnan származol? - pillog rá nagy szemekkel, mert bár a királynő, vagyis Emily idegen nemzetiségű néven mutatkozott be, nagyon szépen sőt, anyanyelvi szinten beszéli a magyart.
- Ami a töpörödést illeti, sok orvoshoz elvittek már, de sajnos mind egyetértenek abban, hogy az átkozás után túl sokára kezeltek. Bár lehetne rosszabb is, örökre így maradhattam volna. Így legalább csak időnként megyek össze, bár nem igazán értem, hogy egyáltalán miért vagy hogyan lehetséges ez, de ez a helyzet. - próbálja magyarázni, talán túlságosan is kapkodva, össze-vissza hadonászva apró praclijaival, de nem csoda, hisz mai napig folyton zavarba jön a témától. Ellenben tisztában van vele, hogy ez is a tény feldolgozásának része és ideje megszoknia, hogy beszéljen róla, elvégre most már ez épp annyira szerves része az életének, mint másnak, hogy főzni kell, ha rendesen enni akar.
- Eridonos? - kerekedik ki ismét a szeme. - Én is Eridonos vagyok! Ez szuper! És mit tanítasz a Bagolykőben?

Emily

Nem semmi ez a lány komolyan! - gondolja magában, miközben fejét rázva nevet a reakcióra.
- Milyen kár... De ha inkognitóban sétálgatsz, az udvar biztos nem szerez róla tudomást, ha vele teszed. - mondja, közben látványosan nézi a fákat, hátha valamelyik rejtekében megpillantja a hősszerelmest.
- Sajnos én nem nagyon ismerek nem túl rémes rémtörténeteket. Egyáltalán van olyan, ami hasonló hatást vált ki egy hét és egy tizennégy évesnél? - néz rá, félig felhúzott szemöldökkel. Nem akar kötekedni, Emi a pedagógus, de neki ez furcsa. Náluk 10 és 13 év van közte és a nagy tesói között, így minden, ami neki ijesztő, az a többieknek többnyire mulatságos volt.
- Szívesen eljövök, ha tudok! - lelkesedik fel az ötleten. - Sajnos nem tudom előre, milyen állapotban leszek akkor - néz végig magán -, de legfeljebb improvizálunk valamit. - villant rá széles mosolyt. - Igazán kedves tőled. - nagyon jól esik neki, hogy ilyen lazán bevonják egy nagyobb lélegzetvételű, sok résztvevős, mégis zárt körű rendezvénybe, ráadásul ismeretlenül. Jó, lassan már csak szinte ismeretlenül, de akkor is.
- Tényleg, van  érettségid? Ó, akkor nem tépem a szám, ha ismerős vagy a muglik világában! Jó érzés olyannal találkozni, akivel ennyi bennünk a közös. - jegyzi meg a végén. Jó, ez tényleg érdekes. Nem gondolta, hogy találkozik itt olyan emberrel, aki egyáltalán járt mugli iskolába, nemhogy van magasabb fokú mugli végzettsége is.
- Én átoktörő régész szeretnék lenni, ha minden jól megy. Édesapám átoktörő volt, párszor el is mentem vele ide-oda, ha a munkája épp előre láthatólag kevésbé veszélyes terepre vetette. Sajnos egyszer épp ebből lett a baj. - mutat végig magán, elhúzott szájjal. - Ő azután hagyott fel a munkájával. Most otthon van egy ideig, de remélem elmegy tanítani, mert igen tehetséges átoktörő volt. Ami pedig a régészetet illeti, amiatt jártam ki a gimnáziumot. Mivel a régésznek diploma is kell, ha végeztem a mágustanulmányaimmal, beleértve az átoktörést, majd felvételizek valamelyik magyarországi egyetemre. De azt a kettőt már nem szívesen csinálnám párhuzamban, eddig is elég kemény volt, azok meg már magasabb szintű tanulmányok, egész boszorkányt kíván mind a kettő. - Hú, már megint sokat fecsegek! - gondolja magában, de hát fél válasz nem válasz. Innentől már teljesen a másikra összpontosít.
- Hát, ha annyira szeretsz itt lenni, jó eséllyel a férjed is egy jó magyar csávó lesz. - kacsintok rá. - Édesanyám is talált egyet, pedig ő ki sem mozdult Székelyföldről. Mondjuk, azóta sem, édesapámnak kellett férjül kimenni hozzá. - kacag a gondolatra. Igen, ez általában fordítva szokott lenni. Legalábbis a legtöbb történetben amit ismer, a feleség költözik a férj után, nem fordítva.
- Fekete, az biztos, azt mondták az orvosok. De őszintén szólva, nem tudom, mitől függ. Csak annyit tudok, hogy havonta egyszer úgy ébredek, hogy összementem, három nap múlva pedig normális méretűen. És sosem tudom előre megsaccolni, mikor következik be. Legalábbis eddig így volt, de csupán néhány hónapja tart ez az állapot. Annak örülnék a legjobban, ha meg tudnám tanulni irányítani, akkor még hasznos is lehetne a dolog. Ki tudja, lehet felkeresem ezt a Henriket, hátha tud segíteni nekem valahogy. Köszönöm a tippet! - nem lát rá sok esélyt, hogy ez a Henrik többet tudhat mondani, mint a dokik, de sose lehet tudni. Végül is a tudomány mindig nem várt helyekből gyarapszik frissebb és frissebb tudással.
- Tetszik a ház, de még nem sok emberrel találkoztam. Még csak pár napja érkeztem, és ugyan most messzire jöttem, ez alatt a pár nap alatt igyekeztem nyugton maradni. Egy normális embernek is frusztráló néha az ismerkedés, ha egyedül teszi, nemhogy egy harminc centisnek... Még végleges szállásom sincs, egyelőre amíg nem növök meg megint, saját szobát kaptam. - fejti ki neki aktuális helyzetét, miközben körbenéz a körülöttünk türelmetlenkedő négylábúak seregén.
- Mondd csak, sikerült már kitalálni, milyen állomások legyenek, vagy segíthetek megálmodni őket? - kérdezi, mert ha már úgyis itt vannak, neki is elkezdett a fejében körvonalazódni egy-két ötlet.

Emily

- Na és azt szabad tudni, ki az a titokzatos testőr? - kérdezem olyan hangsúllyal, melyből nyilvánvaló, hogy a kérdés valódi, már nem csak  a vicc kedvéért feszegetem a témát. A lány arcát látva ugyanis nyilvánvalóvá válik számomra is, hogy az a bizonyos testőr egy valódi személy lehet, akivel a kapcsolat valóban nem egyszerű valamiért. Persze a világért sem szeretnék indiszkrét lenni, legalábbis nem túlságosan, de magamból kiindulva olykor jót tesz kibeszélni egy idegennel a különféle problémákat, ráadásul könnyebb is néha.
- Végül is lehetnek vidám történetek is félelmetes helyett. Lehet egyszerűbb is lenne, nem? Feltéve, ha nem ismersz egy zseniális rémtörténet mesélőt. - végül is, talán egyszerűbb lenne, ha hagyná az egész rémisztgetőst részt, de meg kell hagyni, a tábortűz melletti kísértethistóriák által kölcsönzött hangulat ma már szinte elengedhetetlen egy igazán jó, erdei program végén. Legalábbis méltán olyan gyakoriak.
- Király! Akkor majd, ha nem akarnak elengedni, repülök hozzád segítségért! - lelkesedek fel. Talán a hosszú hónapokig tartó magány és bezártság teszi, de a lehetőség, hogy egy időre kizökkenhetek és kicsit megfeledkezhetek az utóbbi idők nehézségeiről, traumáiról és problémáiról hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, és szó szerint foggal-körömmel kapaszkodok minden adódó lehetőségbe, ami egy kis vidámságot ígér.
- Húha! Ez iszonyatosan kemény, ráadásul ilyen huzamos időn keresztül... Mi volt, ami erre az életmódra motivált? És mi volt az, ami közben segített benned tartani a lelket? - kérdezem, részben, mert nagyon érdekesnek tartom, részben, hogy tanácsot kapjak, én hogyan csináljam végig a tanulmányaimat, ha esetleg mégis újból halmozni kényszerülök őket. Felsőoktatásban nyilván lényegesen keményebb dolgom lenne, és már a gimi-Bagolykő páros is elképesztően nehéz volt.
- Fordítógyűrű? Az micsoda? Még életemben nem hallottam ilyet. - csodálkozom, őszinte ámulattal. Hiába nőttem fel varázslócsaládban, úgy látszik, mindig fogok valami új dologról hallani. Minden esetre ha ez a cucc az, amire gondolok, nekem is be kell szereznem egy ilyet!
- Hmmm. Igazad lehet. De az megint csak akkor lenne jó, ha tudnám irányítani, hogy dolgozni is tudjak közben, mert így elég esélytelen lenne kivonulnom a terepre. Legalábbis nem hiszem, hogy a mugli férfiak elismernének egy harminc centis nőt főnöküknek. Asszem ennek a megvalósítását még nagyon át kell gondolnom... - pedig milyen jó gondolat is, amit Emily mondott. Na mindegy, ez van. - De igen, nagyon is aggódik. Csak úgy van vele, hogyha ezt a traumát sikerült átvészelnem, jó eséllyel nem ér majd akkora baj vagy sérülés, amivel ne birkóznék meg. - magyarázom. - Ő azért adta fel, mert úgy érzi, ami történt velem, kizárólag az ő hibája volt, és tehetett volna ellene valamit, ha körültekintőbb és figyelmesebb lett volna. Vagy leginkább elejét vehette volna, ha egyáltalán nem is visz el magával... Ez utóbbiban be kell ismernem, igaza van. Tényleg nem az a munkahely, ahová normális esetben elviszi magával a szülő a gyereket, hogy az bámészkodjon. De hozzátartozik, hogy én kószáltam el, és Api se tudhatta, hogy a tucatnyi manóból nem kapott el egyet, ami a többivel ellentétben megbújt és a családja elfogása után megkeresett, hogy bosszút álljon a családja elrablóján. - valóban borzasztó élmény volt, aztán amikor egy hónap múlva összementem újból, és kiderült, hogy ez egy huzamosabb ideig kitartó, talán örökké fennálló probléma lesz, teljesen magamba zuhantam. Depressziós lettem, nem akartam találkozni senkivel, csak a sebeimet nyalogattam. Mindeközben csak arra volt energiám, hogy mikor a szüleimmel beszéltem, leginkább Apival, kihúzzam magam és azt mondjam: ,,Api, ez így jó, mert más szemszögből is láthatom a világot!'' Persze nem hazudtam, de egyáltalán nem ilyen könnyedén éltem meg a dolgot. Ma sem így élem meg, bár mindent megteszek, hogy elhitessem magammal és kicsit másokkal is. Azt viszont nem szeretném, ha Api látná rajtam ezt, és még nagyobb lelkiismeret furdalása lenne. Azért is jöttem el otthonról végül, hogy ne kelljen már annyira tartanom magam. De itt is ezt csinálom, próbálom tartani magamban a lelket és tényleg megtalálni a szépet ebben az egészben. Azt hiszem, most is ezért pattantam seprűre és jöttem el a Bogolyfalvi tóig, hátha itt találok valami értelmet.
- Nekem eddig a Kuktasarok a kedvencem. A léte megmentette az életem. Pontosabban az egyik Eridonos srác, aki tegnap megtalált a Híres Főnixek csarnokában - akkor is ekkora voltam, nem ismertem senkit, eltévedtem és azt hittem, saját magamat fogom megemészteni, annyira éhes voltam -, és elvitt oda enni. Szerintem az egy életre boldog emlék marad, olyan rosszul éreztem magam előtte. És képzeld, még azt is megengedte, hogy felüljek a vállára! - újságolom széles mosollyal és szikrázó szemekkel, mintha csak valami hatalmas, egész életemet meghatározó dologról áradoznék. Bár, ha azt vesszük, hogy Petya volt az első, aki ekkorán ismert meg engem, és milyen jól és aranyosan reagálta le az egészet... Igen, ez valóban egy életen át meghatározó élmény marad.
- Hú, hát, lehet hogy ez kicsit bonyolultabb, meg lehet kicsit veszélyesnek is hangzik elsőre, gyerekekről lévén szó, de... - cseppet meglepődök, mikor már a jegyzetfüzettel kezeiben fürkész, hátha mondok most valami mentőötletet valamelyik állomásnak. Meg is mosolygom, de végül is érthető. Nagy vállalás ez egy személyre, még egy csoportra bontva is az lenne, nyilván minden gondolatért hálás, még ha el is veti az ötletet. - Mi lenne, ha vennél egy olyan csapatfeladatot, aminek a megoldásában a csoport minden tagjának részt kell vennie, ezért csak az egymással való kommunikálással lehet megcsinálni, és mindezt a tó mélyén kell megoldaniuk, ahol nem tudnának egymással beszélni, és még izgalmas is lenne számukra? Mondjuk, a csapatok mindegyik tagja kapna pár építőkockát, levegőbuborékot növesztenénk a fejük köré, hogy ne fulladjanak meg, nyilván, és a víz alatt, akár plusz világítás mellett kell közösen építeniük valamit a kockákból. Akár egy megadott időtartam alatt. - adom elő, a lehető legbiztatóbb hangsúllyal az ötletem. Furcsán hangzik, én is tudom, de ahogy beleképzelem gyerekkori önmagam egy ilyen szituációba, imádom az egészet. - Szerintem nagyon élveznék, hogy víz alatt csinálhatnak valamit, ráadásul ez a feladat a gyakorlatban szerintem nem is olyan könnyen megvalósítható a versenyzőknek, amilyennek hangzik, ha nem beszélhetnek egymással. - adom elő, hétévesekre gondolva talán egy kissé vad ötletem. Egyelőre más nem jutott eszembe, de az biztos, hogy ha egy gyereket, szárazföldi feladatok mellett egy ilyennel zökkentenek ki, teljesen oda-vissza lenne az izgalomtól.

Emily

Jobb kezem Biblia hiányában szívemre csapom, a balt pedig az ég felé lendítve, komoly arccal jelentem ki:
- Ünnepélyesen fogadom, hogy eme titkot megtartom! - igen, kissé talán elvicceltnek hat, de hangsúlyomon és szememen azért érződik, hogy őszintén szóltam.
- Ú, komolyan? De vagány! Még nem igazán ismerem. Hirtelen arcról se tudnám megmondani, melyik lehet ő... - kutatok az emlékeimben. Jobban belegondolva, nem igazán ismerem a tanári kart, mindig csak futólag találkoztam velük, és csak a vizsgáztató tanáraimmal. - Gondolom nagyon jó pasi, ha ennyire elcsavarta a fejed. - állapítom meg mosolyogva. - Nem, biztos nem könnyű, de tényleg annyira bonyolult, mint amennyire azzá teszitek? - kérdem kissé összehúzott, de mosolygó tekintettel. Az ember gyakran túlbonyolítja a dolgait, mert belülről nehezebbnek érződik, mint amilyen valójában. Na meg sokszor több, kisebb és áthidalható problémákat helyez előtérbe, mint ami valóban gondot okoz, hogy elfedje a tényleges problémát. Hogy azért-e, mert valahol élvezi a probléma létét, vagy mert nem akar szembesülni vele, már más lapra tartozik. Persze ez normális, én szoktam ezt csinálni, de utólag általában arra döbbenek rá, hogy fölösleges volt.
- Hát, nem tudom, talán annyira nem. De ha van olyan ember a tanári karban, aki jó az effajta sztorizásban, akkor ezt már ki is pipálhatod. Kérdezz körbe, hátha lepasszolhatod ezt a részt valakinek, aki szívesen és jól csinálná. De ha nincs ilyen, kereshetünk is történeteket, megtanuljuk és elmondjuk ott. Én vállalom, ha nem találsz rá senkit. Mármint nem a keresést, nem tudom, mi való a gyerekeknek, csak a mesélés részét. - mosolygok. Ha van rá jelentkező, nem happolom el a feladatot, de ha nincs, szívesen mesélek előre kiválogatott történeteket. Kitalálni nem tudnék, de állítólag jó mesélő vagyok.
- Jó csapat lennénk, az az érzésem. - nevetek. Egyre inkább szimpatizálok Emilyvel, igazán üdítő személyiségnek találom. Az, hogy ennyire szereti amit csinál, nagyon pozitív kisugárzást kölcsönöz neki. Alapjáraton nem vagyok jóban a gyerekekkel, állandóan zavarban vagyok előttük, és ha csak pár évvel is fiatalabb nálam valaki, mondjuk öt-hat évvel, én már akkor sem igazán tudom, hogy szóljak hozzájuk. Igen, lehet, hogy ez még probléma lesz, de a szemben ülő fiatal nő társaságától kedvet kaptam ehhez a számomra újfajta kihíváshoz. Merthogy nekem ez nagyon is az lenne, viszont egyelőre nem érzem szükségét, hogy ezt közöljem is vele. Végül is, én nem vagyok pedagógus, és ha részt is veszek majd az eseményen, nem olyan szereppel, mint ők és kollégái.
Az arca kissé változni kezd, és valószínűleg önkéntelenül, de furcsa kifejezést ölt, ahogy engem méreget. Merthogy méreget, ami azért érdekes, mert a mi-létem megtárgyalásán már túl vagyunk, a látványomat is megszokhatta már, legalábbis eddig a percig úgy tűnt, szóval sehogy sem tudom kitalálni, mire is gondolhat. Megzavarni azonban nem szeretném, mert kíváncsivá tett és talán, ha elég messzire jut el jelen gondolatmenetében, kipiszkálhatom belőle, min is törpöl oly' bőszen.
- Június 9-én (váltás decemben 9-én - álm. megjegyz.). - felelem őszinte megdöbbenéssel. Valami jelentőségteljesebb kérdésre számítottam. Valami... Nos, mindenképp valami mélyenszántóbbra. Lehet, hogy ő is a csillagjegyemből kiindulva szándékozik épp feltérképezni és az alapján megállapítani, milyen is, ki is vagyok én, mint előtte oly sokan? Mert ha igen, bajban lesz, hisz senki horoszkópszakértő nem ment még a születési dátumommal semmire. Se mugli, se varázstudó, sem, ha akkor ismert meg, sem ha már élt együtt velem egy háztartásban. Hogy azért-e, mert én vagyok furcsa, vagy kókler volt az összes, már sosem derül ki számomra. Bár inkább arra fogadnék, hogy áltudomány az egész. - Miért kérded? - teszem hozzá végül, még mindig hatalmas, kerek szemekkel meredve rá. Nem, ő nem tűnik annak a horoszkóp mániás együgyű libának. Bár sose lehet tudni. Minden esetre nem számít, ha ez is a helyzet, neki is lehetnek hibái, attól még szimpatikus.
- Hát, hülyeséget csinálok én is eleget, néha mások kárán is, de sajnos én nem tudom ezt kikerülni annyival, hogy kötelezettségekkel táblázom be a napjaim... Szóval le a kalappal. - vigyorgok. Bár kétségtelenül jó módszernek hangzik. És dupla haszon. El kéne gondolkodnom rajta. - De végül is, a hülyeség teszi igazán színessé az életet. - osztom meg vele az ezzel kapcsolatos legfontosabb nézetemet. Bár határok azért vannak. Na jó, valakinek biztos vannak...
- Hát akkor tényleg kell nekem is egy ilyen. Honnan lehet szerezni? Mindig a nyelvek voltak a gyenge pontom. Meg a matek, de azt jobb, ha nem is említjük... Szerintem varázslat nélkül kettesre se tudtam volna leérettségizni. - oké, ezt határozottan nem kellett volna mondanom, de most már mindegy. Remélhetőleg Emily elengedi a füle mellett... Jaj Istenem. - De mi van akkor - fogok bele nyomban a félig terelésnek szánt, félig nagyon is komoly kérdésbe -, ha egy mugli társaságában vagyok, aki nem ért angolul, és én sem, de rajtam van a gyűrű és odajön hozzánk egy turista, aki csak angolul beszél, kérdez valamit, amit én lefordítva hallok? Tudni fogom, milyen nyelven szólt, vagy magyarnak hinném? És ha válaszolok neki, amit ő angolul fog hallani, azt a mugli társam milyen nyelvűnek hallja majd? - meredek már magam elé, miközben a szituációt elképzelve mutogatok a magam elé virtualizált személyekre, kissé zavart arckifejezéssel. Igen, valóban, ez kissé kacifántos, és épp ezért okoz most nekem komoly fejtörést.
- Jó, mondjuk, ilyesmit szívesen teremtenék. Meg hát ahogy mondani szokták, kicsi a bors, de erős... - vigyorgok bizalomittasan. - Ha elég erősre varázsolom a hangom, még 33 centisen is kivívhatom a tiszteletüket. Talán akkor még biztosabb alapokon is állna, mint normális emberi méretekkel. Bár ki tudja. Ha minden jól megy, ez nem derül ki.
A lövöldözős történetét elképedve hallgatom. Ez valami elképesztő. - Áááá...! - húzom el a szám megrökönyödésemben. - Ez nagyon komoly! Nem is tudok erre mit mondani. Hogy tudtad újra folytatni? Gondolom, nem csak apukád hatása volt. - hitetlenkedek egy sort. Én is íjaztam pár évig a gimiben rendszeresen, kvázi tesi helyett, de sosem volt olyan, hogy valaki eltalált volna valakit, vagy akár csak a közelébe került volna bárki is egy ilyen esetnek. Szigorúak a szabályok, mikor valaki lőfegyvert vesz a kezébe, akkor minden környéken levőnek figyelnie kell. Még kihúzatlan nyíllal célozni is tilos, míg nem győződtünk meg róla mind, hogy mindenki éber és komoly. Ilyenkor mindenki figyel mindenkire, akár van nála íj, akár csak néző. Ez alap. Épp ezért normális keretek között ilyen nincs, hogy véletlenül majdnem eltalálsz valakit, ez számomra nyilvánvaló, de most inkább nem feszegetem a témának ezen részét. Az már egy másik, belemenősebb beszélgetés.
- Vagy ha nem is magáért a kijózanításért akkor azért, hogy neveljen és felkészítsen nehezebb helyzetekre. Hogy ha valami valóban nagy kihívással vagy bajjal találkozunk szembe, ne az legyen az első, és ne csak üljünk kétségbeesetten, magatehetetlennek érezve magunkat, hanem tudjunk vele megbirkózni. - mindig e szerint a hozzáállás szerint éltem az életem, és most is ez az egyetlen dolog, ami segített összekaparni magam, seprűre ülni és kirepülni a tóhoz. De sajnos ez a felfogás sem teszi könnyűvé a nehézségek megélését. Segít, de attól a harc még harc marad. Vagyis inkább ez motivál, hogy egyáltalán felvegyem a harcot.
- Csepreghy Péter. Ismered? - felelem vidáman. - Viszont ott magadnak kell kaját csinálni, szóval nem hiszem, hogy csak ezért megéri újabb tanulmányokat kezdeni ennyi év után. - tényleg jót szórakozok ezen a lányon. Meg kell hagyni, ő se semmi egy teremtés.
- Van többféle varázslat is, amivel az ember hozamosabb ideig a víz alatt maradhat. A legkézenfekvőbb, gyerekekről lévén szó a buborék a fej körül. Legalábbis szerintem. Meg aztán a feljönnek, egy intéssel meg lehet szárítani őket. De ha valaki mégse akarna részt venni benne, majd kap valami alternatív feladatot. - vonom meg a vállam. - Ha meg mégis futnod kell, majd elbujtatlak az Eridon-toronyban. Petya biztos téged is szívesen ellát kajával, ha huzamosabb ideig kell rejtőzz. Vagy ha ő nem, majd Nico bácsira bízzuk sorsodat... - zárom le egy sejtelmes mosoly kíséretében.  

Emily

Mosolyogva, fejemet csóválva hallgatom a lányt. Fülig szerelmes, az látszik. És mégis... Elképesztő.
- Ha ennyire bele vagytok bolondulva egymásba, megéri nehéz esetnek lenni? Úgy értem, egy pontig nyilván izgalmat hoz a kapcsolatba, de azért mégis. Nem lennétek boldogabbak, ha letennétek a szeszélyekről és csak élveznétek egymás társaságát, azt, hogy van a másik a világon, ráadásul nektek van? - igen, talán kissé indiszkrét vagyok, de mégis. Ha belém lenne szerelmes akiért én teljesen odáig vagyok, szerintem le tudnék mondani a büszkeségem felesleges részeiről a kettőnk kedvéért. És itt hangsúlyoznám, hogy a kettőnkéért, nem az övéért. De persze nincs kedvesem, úgyhogy nem tudhatom.
- Hát, nem is tudom... Ilyet még sose csinált, de végül is megkérdezhetem. Hátha nem táblázta be magát. - nem tudom, mit szólna api, ha kisiskolások játszódélutánjára hívnám kalandmesélőnek, de ki tudja, lehet benne lenne. Alapvetően nem az ő műfaja, de ki tudja. Minket is elszórakoztatott gyerekkorunkban.
Emily képtelen gondolatára azonban még a lélegzetem is eláll pár pillanatra. Utána meg nyomban kitör belőlem a nevetés. Értem én, kérte hogy ne nevessek, de mégis! Egy ilyen képtelenséget csak viccnek lehet szánni, nem? Vagy nem az volt? Nem, ez nem volt vicc. Mégis beletelik jó pár pillanatba, míg abba tudom hagyni és megnyugszom annyira, hogy beszélni tudjak.
- Húha. - nem, hirtelen így se tudok többet kipréselni magamból. Teljes döbbenettel ülök vele szemben, miközben lélekben a Kétségbeesés nevezetű hasadék mellett ácsorogva próbálom összeszedni épen maradt gondolataim. - Nico bácsi átoktörő? Mert ha nem, már itt bukik az elméleted. - vigyorodok el végül, ahogy találok egy, remélhetőleg a lány számára is elég szilárd bizonyítékot elmélete cáfolatára. Na nem mintha tényleg elhinném, hogy komolyan vette az ötletét, de azért jól eshet neki a valóságba való visszarántás. Nekem is jól esne. Vagy nem. Nem, nekem inkább nem, de szerintem Emilynek most valóban szüksége van rá.
- Biztos vagy benne, hogy tényleg annyira hasonlítunk? Úgy értem, van pár dolog, de nem ülünk még itt egy órája sem és hamar egymásra hangolódó emberek valahogy tudat alatt is a hasonlóságaikkal kezdik az ismerkedést. Szerintem legalábbis így működik. Nekünk meg elég jól megy az egymásra hangolódás, nem gondolod? - tárom fel jókedvűen a gondolataim. Persze örülök, hogy van bennünk közös, hisz eléggé megkedveltem a társaságát, de kétlem, hogy mondana ilyet, ha az undokabb énemmel is összehozná a sors. Merthogy olyan is van. Meg gonoszkodó is, de nem mindenki váltja ki belőlem. Ő pont nem. Nagyon nem.
- Akkor még csak olyanokkal használtad, akiknek szintén volt ilyen gyűrűje? Hmm. Pedig akkor igazán buli, ha mindenkivel működik. Na mindegy, akkor is kell egy. - nincs az a pénz, amivel rá lehetne venni, hogy elég időt üljek a valagamon egy nyelv megtanulásához. Nem dicsőség ez a hozzáállás, tudom, meg jó is lenne beszélni még néhányon, de sokadik nekifutásra se sikerült még felfogni a logikáját egyiknek sem, na meg a szavak megtanulása sem az erősségem. Szégyen szemre olykor még a magyarba is belegabalyodok, és ki nem állhatok olyan nyelven kommunikálni, ahol nem vagyok képes a saját igényeimnek megfelelő árnyaltsággal kifejezni magam. Kérdés, hogy egy ilyen gyűrű igazi megoldást kínál-e erre, vagy esetleg ha egy kacifántosabb magyar mondatot kéne átfordítson mondjuk angolra a másik fülében, nem azt hallatja-e a traccsparterrel, hogy az ,,ERROR'' szócskát ismételgetem nagy bőszen gesztikulálva. Hmmm.
- Végül is, a makacsság sok mindenhez hozzásegítette már az emberiséget. - húzom fel szemöldököm egy sóhaj kíséretében, elismerve, hogy ez a tulajdonság tényleg képes felhúzni az embert a padlóról. Nincs is talán szükség másra egy cél eléréséhez. Na persze a célon kívül. Meg a motiváció is jól jön. És a fejben letisztázott menetrend hozzá. És még pár dolog. Na mindegy is.
- Bezony. - vigyorgok. Akkor őt is ismeri. Tök jó. Végül is, Eridonos volt valamikor, lehet még mindig szoros kapcsolatot ápol a házzal. Nem is baj, legalább nem vesznek ki az értékek, és több korosztályon átívelő kapcsolatok alakulnak. Az szinte mindig jó hatással van, mind a két irányba, fiatalabbra és idősebbre is.
- Jó gondolat. Remélem, a megvalósítás is sikerül majd és a többi tanár is díjazni fogja az elképzelést. - na meg a szülők. Mágia ide vagy oda, vannak túlféltő szülők a világon. Pláne ha hétévesekről van szó.
- Hát akkor összehozzuk. - jelentem ki. - Majd meglátogatsz és elérem valamivel, hogy pont ott legyen. - a konkrét haditervet ki kell még dolgozni, de már lenne hozzá egy-két ötletem. Úgyis meg akartam keresni Nico bácsit, majd valahogy egybekötöm a kettőt.
- Sütizni? - pillantok fel kissé megilletődötten. A helyzet az, hogy tudnék enni, sütit pláne, de még nem mentem tömegbe ekkorkán. Persze szeretnék, túl kell esnem ezen is, hisz valahogy kénytelen leszek megbirkózni a helyzettel előbb-utóbb, de hogy pont Bogolyfalván egy vendéglátó egységben... - Hát nem is tudom... - habozok még pár pillanatig. - Tudod mit? Ha meghívsz akkor boldogan. - mondom ki végül, igazából az előtt, hogy tényleg eldöntöttem volna. Ha már kimerészkedtem a toronyból, miért ne? Végül is, Em már nem az első ember akivel aprón hozott össze az élet és jól reagálta le, talán a nagyobb tömeg is elintézi pár csodálkozó tekintettel. Ha meg nem, az se baj, most nem vagyok egyedül. - Utazhatok a válladon?