A délelőtti, és délutáni órák közti szünetben robogok le a vasútállomásra, ugyanis megérkezett a bagoly, amiben az elveszett táskám megkerüléséről értesítettek. Jó, nem is igazán elveszett, hiszen én voltam a béna, hogy fennhagytam a vonaton. Ez mind írható az izgatottság számlájára, na meg persze arra, hogy csöppet nem ezen a világon élek néha. Anyu mindig bolygó hollandinak hívott, amire nem cáfoltam rá, hiszen én, meg a kis művész lelkem szeretünk elkalandozni, na.
A kastélyból kijutással nem akadtak gondjaim, szerencse, hogy apu az Eridon házvezető-helyettese, így simán ment a dolog. Olyan fura még belegondolnom, hogy végre van apukám. Egész életemben tudtam, hogy az a férfi, akivel együtt éltem, nem az igazi apám, és bár nagyon szeretem őt, mindig is kíváncsi voltam az igazira. Nem bántam meg, hogy eljöttem Magyarországra, megkeresni.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáznak a fejemben, amikor leérek az állomásra. Megint jól elkalandoznak a gondolataim, nem is csoda, hogy majdnem nekimegyek valakinek, az amúgy alig pár főt számláló peronon. Csak egy-két diák szállt le az éppen megérkező járműről, akik mind az iskola egyenruháját viselik, ahogy én is. Nem volt időm átöltözni, és amúgy is sietnem kell majd vissza, a délutáni órákra. A lány viszont, akinek majdnem nekimentem, mugli ruhában érkezett, ami nekem nem furcsa, hiszen világ életemben mugli környezetben éltem, persze az iskolán kívül.
- Ne haragudj - nézek fel a lányra, mert igen, nekem fel kell néznem rá. Ő sem egy langaléta alkat, de én még rajta is túlteszek. Fiatalabbnak néz ki nálam, hiába magasabb. Egyébként nincs nagyon miért bocsánatot kérnem, mert épp időben álltam meg ahhoz, hogy elkerüljem az ütközést.
Sietnem kéne, mert össze kell szednem az elhagyott cuccaimat, és vissza is kell érnem, mielőtt elkezdődik a számmisztika óra. Amúgy sem vagyok kibékülve a tantárggyal, és nem akarom kihúzni a gyufát Vasvárynál. Ennek ellenére halványan elmosolyodok a vöröske szemébe nézve, és felteszek neki egy ártatlan kérdést, inkább csak illedelmességből.
- A kastélyba tartasz?

Érdeklődő arckifejezéssel nézem végig, ahogy egy hármas csoport diák vihogva sétál el mellettem, a kastély felé indulva. Nem ismerős egyikőjük sem, mondjuk nem meglepő, hiszen én is csak pár hete vagyok az iskolában, na meg persze az országban is.
A vöröshajú lány megrázza a fejét a bocsánatkérésre, és tovább kutakodik a táskája mélyén, talán el is felejti, hogy ott állok.
Majdnem felszalad a szemöldököm a válaszára. Bizonytalannak tűnik, még azt se tudja, hogy a kastélyba akar-e menni, vagy sem.
- A Bagolykő Mágustanoda, igen. Én is arra megyek vissza - bökök a fejemmel a kastély irányába, - ha gondolod mehetünk együtt, csak előbb el kellene intéznem valamit. De két perc az egész.
Nem tudom, igényli-e a segítségemet, de azért felajánlottam. Amilyen elveszettnek tűnik, úgy gondoltam, jobb, ha megkérdezem. Elvégre prefektusnak is kineveztek, ami számomra még mindig egy hatalmas kérdőjel, de ha már megkaptam a csini kék jelvényt a taláromra, igyekszem méltó lenni hozzá. Amúgy is megkérdeztem volna, vagyok annyira empatikus, legalábbis azt hiszem.
- A múltkor fennhagytam egy táskát - mutatok a vonatra -, azt akarom visszaszerezni.
Először fel se tűnt, hogy elvesztettem, annyi cucc volt nálam. Az egész életemet fel kellett pakolnom a vonatra Glasgowban, hogy aztán egy átszállással végül Bogolyfalván szedjem le. Kinek tűnne fel pont egy kis hátizsák? Senkinek. Főleg nekem nem.

Biztatóan rámosolygok a lányra, miután az elfogadja a társaságomat. Szimpatikusnak tűnik, annak ellenére, hogy keveset beszél, bár egy picit furcsa, de biztos azért ilyen visszahúzódó, mert még új számára a környezet. Teljesen meg tudom érteni, nekem az egész ország újszerű még, de már egészen otthonosan mozgok az iskolában, és lassan a faluban is. Egyelőre Budanekeresden többet mozgok, de ezt a falut nehéz nem kiismerni rövid idő alatt. Nem túl nagy - falu lévén - és egészen egyszerű a felépítése, még nekem is, aki képes egy egyenes utcában elkóvályogni.
- Szuper, akkor mindjárt itt vagyok.
Elindulok tovább egyenesen a peronon, majd pár méter után befordulok balra, a jegypénztár felé. Az elüvegezett kis fülkében egy idős néni ül, előtte egy lélek sem áll sorban a jegyéért, így rögtön sorra kerülök.
- Csókolom!
A nő látszólag nem vesz észre, mert fel sem pillant az újság mögül, így hangosabban köszönök rá újra, mire mogorva képpel rám néz.
- Én vagyok az, aki elhagyta a...
Be sem engedi fejezni a mondatot, rögtön a szavamba vág.
- A szemközti ajtó.
És már vissza is süpped a székébe az újság mögé. Elmotyogok egy köszönömöt, és elindulok a jegypénztárral szemben lévő világoskék ajtó felé. Az itt dolgozó bácsi már együttműködőbb, így alig három perc elteltével már igyekszem is vissza a lányhoz.
- Mehetünk. - Állok meg a vöröske mellett, immár a hátizsákkal a hátamon. - Amúgy Maja vagyok - mutatkozom be.

Épphogy csak kiszalad a számon a bemutatkozás, és rápillantok a lányra, tudatosul bennem, hogy valami nincs rendjén. Mindkét térde megsérült, egy vonalban meg is indult a vér lefelé a lábán, a ruhája pedig piszkos, és a lány sincs nagyon elragadtatva. Közben megtudom a nevét is, Mona.
- Jézusom, jól vagy? Mi történt? Egy fiú megütött? - szegezem neki rögtön a legfontosabb kérdéseket.
Szerencsétlen lány, épphogy megérkezett a faluba, máris ilyesmi történik vele. Lehet, hogy az egész ittléttől elveszi a kedvét ez az incidens.
Leguggolok, hogy megnézzem a térdét, és közben próbálom feleleveníteni a múltkori bűbájtan órán tanult varázslatot, amivel apró sebeket lehet begyógyítani. Valetudo. Ez volt az.
Előhúzom a pálcámat a farzsebemből, és megnyugtatóan felnézek a lányra.
- Begyógyítom, jó? - mondom, csak magyarázatképpen, hogy tudja, nem megátkozni akarom.
- Valetudo! - mormolom, a megfelelő pálcamozdulat mellett, így a térdén található sebek lassan elkezdenek beforrni, de a varosodásnál megáll, nem gyógyul be teljesen.
- Ó - eresztem le a pálcám, némi csalódottsággal a hangomban -, Nem sikerült teljesen begyógyítanom. Még gyakorolnom kell. - Teszem hozzá, hogy az előző ó megszólalásból ne következtessen valami rosszra.
Legalább a vérzés elállt, és a gyógyulás fázisai is felgyorsultak.

Felháborít a tény, hogy ilyesmi megtörténhet. Persze megtörténik, minden nap, sok helyen, sokkal durvábban, ami önmagában is borzasztó, de olyankor, amikor ezt a saját környezetemben tapasztalom, mélyebb érzéseket vált ki belőlem.
Mona enyhe tiltakozása a közbelépésem ellen nem igazán jut el a tudatomig, így meglep, amikor a megszokott, halkabb hangnemről egy idegesebbre és hangosabbra vált, azonban az eredményt látva megnyugszik, és még egy kis elismerést is vélni látok az arcán.
- Harmadéves - állok fel a guggoló pozícióból, és már büszkébben húzom ki magam, a végig nem csinált varázslat ellenére.
- Hogyhogy év közben érkeztél? - teszek fel neki most én egy kérdést. - Nem mintha baj lenne, én is csak pár hete jöttem - teszem hozzá, és lassan elindulok tovább a peronon, hogy tényleg időben odaérjek a következő órára.
Valószínűleg Monának is lesz elég dolga, mikor odaérünk. Bejelentkezni, papírokat intézni, lecuccolni. Nem tartom valószínűleg, hogy a délutáni órákra rögtön be kellene ülnie, az első igazi napja majd holnap kezdődik, addig nem árt kipihennie magát.
- Tudod már, hogy melyik házba kerülsz?
Ötletem sincs, hogy buta-e a kérdés, amit felteszek a lánynak. Én alig tudtam valamit, de a kapcsolattartás Skócia és Magyarország között bonyolultabb és hosszabb eljárás baglyokkal, mint országon belül, így nem tudom, más diákokkal mennyit szoktak levelezni, mielőtt megérkeznek.