A szüleim és a testvéreim a lelkemre kötötték, hogy menjek el én is a kísérőkkel együtt a kirándulásra. Tulajdonképpen jobban belegondolva nem sok kedvem volt elmenni, mert nem láttam sok értelmét. Még ha legalább valami komolyabb, tanulmányi túra lett volna, de úgy vettem ki, hogy ez az egész a mókáról szól. Nem voltam emiatt túl lelkes, de azért a családom unszolására úgy döntöttem, hogy részt veszek ezen a fantasztikus eseményen. A dolgom még az is nehezítette, hogy még nem ismertem túl sok embert, vagyis pontosabban csak látásból ismertem őket, nem igazán kommunikáltam idáig a többiekkel. Sejtettem, hogy azért lesz ott egy-két ismerős arc, akikkel legalább néhány szót váltottam, de nem számítottam valami nagy társasági életre. Annyira nem is izgatott ez, gyorsan belevágtam a táskámba az egyik legérdekesebb könyvemet, ami a híres varázslók életéről szólt, úgy gondoltam, hogy majd ez le fog kötni, ha már más nem. Nem tudtam, hogy milyen lesz a légkör, milyenek lesznek az emberek, persze egy kicsit izgultam, de nagy megnyugvást nyújtott számomra, hogy magammal hozhattam ezt az érdekes kötetet. Az egész kiruccanásos program közül a városnézést vártam leginkább, mivel az legalább számomra is nyújtott némi izgalmat, persze nem zártam ki, hogy jól fogom magam érezni, de nem voltam egy lelkendezős típus. Arra gondoltam, hogyha minden kötél szakad, akkor még mindig tudok olvasni, a könyvekben legalább megtaláltam azt, ami igazán érdekel. Reméltem, hogy rendben odaérünk a megbeszélt helyszínre, mindent belegyömöszöltem a tatyómba, ami csak belefért, az alkalomhoz illően öltöztem fel, kényelmes ám mégis mutatós szerelésben. A helyszínre érve a kísérőkkel már ott voltak jó páran, az igazgató bácsit látásból már ismertem, ezen kívül a vörös hajú lányt, Alexát véltem felfedezni a tömegben, akivel nemrég találkoztam. Egyelőre nem mentem oda senkihez, vártam, hogy maguktól történjenek az események, reméltem, hogy nem kell már sokáig itt rostokolni és hamarosan elindulhatunk az utunkra. Egyszerre kíváncsian és kételkedve fogadtam ezt az egész kirándulást, bár azon voltam, hogy a lehető legjobban érezzem magam.

Nagy kő esett le a szívemről, amikor végre elérkezett a vonatra szállás pillanata. Mindenkit az osztálya alapján soroltak be, így én is odamentem a megfelelő helyre, hogy minél előbb a járművön lehessek és kézbe vehessem a könyvemet. Nem túl sok ismerős arccal találkoztam, de hirtelen ott termett mellettem Camil, aki ugyanúgy szerette az olvasást, akárcsak én. Ezt nagyon tiszteltem benne, mert kevés diákról volt elmondható ugyanez, azokat az olvasmányokat, amik haszontalanok és csupán "töltelékek" azt nem soroltam a műveltségek közé.
- A híres varázslók élettörténetét olvasom épp! Már majdnem a közepénél tartok, annyira érdekes! Itt van például John Gerren, aki számos megpróbáltatáson ment keresztül, mire a felsőbb rend elismerte a tehetségét, majd elnyerte méltó jutalmát és történelmet írt. Olyanok is akadnak persze, akiknek nem volt szerencséje, például Julia Marlen akkor halt meg, miután híressé vált, csupán 35 éves volt. Az élet nem fair. - összegeztem az eddig olvasottakat a fiúnak, majd én is feltettem neki egy kérdést:
- Te mi érdekeset olvasol mostanság?
Még mindig nem éreztem túl nagy kedvet ehhez az egészhez, de a családom unszolására úgy döntöttem, hogy végigcsinálom, és nem fordulok vissza, bár legszívesebben ezt az időszakot a szobámban töltöttem volna a négy fal között valami izgalmas művet olvasgatva.
- Mit szólsz ehhez a kiruccanáshoz? - érdeklődtem, mert nem tudtam, hogy Camil hogyan áll hozzá ehhez az egész kirándulósdihoz, igaz nem osztott vagy szorzott számomra semmit a véleménye, de azért kíváncsi voltam rá, hogy ő szívesen részt vesz-e rajta.