Ha lekanyarodsz a Boglyas térről balra amerre a lakósor kezdődik, és a második ház után elkanyarodsz jobbra egy kis utcán át egy nagy területre jutsz, melyen számos színes, és tekergő játék kapott helyet. Vannak itt különböző mászókák, melyek alagutakkal vannak tarkítva, hinták, csúszdák több méretben, és formában. A legmagasabb csúszda majdnem két méter magas és rengeteg kanyar van benne. Mindegyik képes hangot kiadni, ha a gyermek még nem múlt el tíz éves. Vannak forgó és ugráló játékok, melyek direkt úgy lettek kifejlesztve, hogy lekössék és mégis fejlesszék a kicsik ügyességét. Természetesen a szülőkre is gondoltak, így a kő asztalok két oldalán szintén kőből készült padokat helyeztek el, hogy amíg a kicsit játszanak a felnőttek tudjanak kicsit beszélgetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=799977#post799977][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.22. 22:21[/b][/url]

Elment. Tényleg elment. Ahogy felpakoltam a vonatra a nőt pár napja, nem éreztem semmit. Nem voltak könnyeim, nem voltak érzések az arcomra írva, csak akkor, amikor tudtam, hogy lát. Még egy bevörösödött szemfehérjét és egy kis bekönnyezést is ki tudtam préselni magamból, amikor fellépett a fokokon, hogy beszálljon a vagonba. Az a tíz nap, amit egymásnak ígértünk, tökéletesen telt, mert én megkaptam Hope-ot, ő pedig megkapta azt a Denist, akibe beleszeretett, és aki viszont szereti. Mert csak tíz napig tartott az egész, és nem tovább, milyen kár, hogy az egész egy cukros mázzal leöntött hazugság, mely belül rothad és hullaszaga árad belőle. Tudod mi lesz a legfájdalmasabb az egészben? Ha felébredek és ezek eszembe jutnak. Eszembe jut az, ahogy igazából érzelmektől mentesen tettem fel a vonatra. Hogy előtte napokig érzelmek nélkül csókoltam a nőt, aki a világot jelenti nekem egész életemben, hiába megosztott ez a hely. Hogy a szeretkezések, amiket akkor csináltunk, amikor ránk jött a házban, mit sem jelentettek, egyszerű színjáték volt az egész, miközben agyamban meg folyt a tombolás. Hogy azt, akit őszintén szeretek, szívből, ki tudja mióta, átvertem, és egy olyan mocskos hazugságba taszítottam, amelyből soha nem magyarázhatom ki magam. Mert ha kiderül..., ha ez az egész kiderül, akkor mindennek vége. Megutál, gyűlölni fog, nem fog tovább szeretni, csak egy név leszek, amely már semmit nem jelent neki. Ironikus, hogy pontosan ezt szeretné elérni azzal, hogy itt hagyott, bár ha nem is gyűlölni szeretne, de talán meg fog. Lesz ideje gondolkodni, visszagondolni azokra az időkre, amikor ő meghalt volna értem, én pedig mentem a saját fejem után, hogy végül összeverjék azt. Szomorú, és...
Önmarcangolásomat a telefon hangja szakítja félbe. Nagyot sóhajtva kapom kezembe és ülök ki az ágy szélére, miközben olvasom. Arcom teljesen semleges, miközben a szavak feldolgozásra kerülnek agyamban. Tehát a téren. Oké, bár nem tudom mennyire jó ötlet ez, ők mégis azt mondják fent, hogy menjek, minden rendben lesz. Vajon mikor jutok el oda, hogy válaszoljak is nekik egyszer? Remélem nem mostanában, az már tényleg a végét jelentené. Gyorsan kapom össze magam és szó nélkül hagyom el a házat, amely így is csendes, lakótársam már valószínűleg alszik. Helyes. Komótos léptekkel, égő cigarettával sétálok a helyszín felé, amikor meglátom a padon ülő sziluettet, aki elém lép és megölel, miközben kiveszem cigarettámat ajkaim közül kerül egy puszi arcomra. Mosolyogj!
- Szia - óvatos mosoly kerül fel ajkaimra, hangom rekedtes, mert ahogy orromat megcsapja illata egy pillanatra minden kitisztul. Egyetlen egy pillanatra, de épp elegendő ahhoz, hogy ez örökre megmaradjon. Az én hóvirágom. - Nem tudsz aludni? - tolom el magamtól óvatosan, hogy arcát fürkészhessem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800019#post800019][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.22. 23:13[/b][/url]

Sok mindenkit lehet hibáztatni a bekövetkezett helyzet miatt, de még ha kimondatlanul is, de ott lebeg a fejünk felett. Az én hibám, mert Cath szerelmes belém, és el kell mennie ahhoz, hogy újra normális életet tudjon élni, amiben nekem nincs szerepem. Önző dolog ez, meg is sértődhetnék, fájhatna, de a démonok nem hagyják és ezért őszintén hálás vagyok nekik, majd kapnak kekszet a végén, amikor ennek az egésznek vége, vagy már nincs is értelme.
- Alszol ma velem? - húzom vissza magamhoz egy pillanatra, hogy homlokon csókoljam. Megérzem hideg ujjait sajátjaimon, egyszerűen hagyom, hogy megfogja, majd engedelmesen követem arra, amerre húz. Nekem mindegy hova megyünk és miért, de némán könyörög neki az agyam utolsó épségben maradt szeglete, hogy ne mondjon semmi ostobaságot, gondolkodjon mielőtt megszólal, mert itt és most, nem én irányítok. Csillogó tekintettel, mert ilyet is tudok, ha megerőltetem magam, figyelem arcának vonásait, ahogy a gyér lámpafény esik rá hófehér bőrére, és eszembe jut, amit a téli szünetben mondott még arról, hogy egy másik lény lesz lesz. Jelenleg mérhetetlen büszkeséget érzek, amiért elmondhatom, hogy a húgom, és képes lenne meghalni azért, hogy utána újraéledjen egy másik lényként, de akkor és ott ez nem volt opció. Most mégis meg van a kényszer, hogy kinyissam a számat és közöljem vele, hogy csinálja, szerzek neki vámpírt, ha kell, csak maradjon mellettem örökre, és ne hagyjon el olyan indokkal, mint ahogy Payne tette. Alsó ajkamra harapok, hogy ne szólaljak meg, csak koncentráljak a kérdésre. Most nem győzhettek ti, rendben? Adjátok meg nekem a lehetőséget, kérlek.
- Jól - túl tömör, találj még ki valamit, ami azt mutatja, hogy bánt, de megbirkózol vele. Gyerünk, járjon az agyad. - Nem tudom. Furcsa érzés, hogy nincs itt - megvonom vállaimat, majd Lorin arcáról vezetem az égre kékjeimet. Húgom kezét szorongatva sétálok a csillagos ég alatt, franc sem tudja hogy merre. Mekkora hazugság. Mikor fog fájni?
- Te jól vagy? - kissé rászorítok ujjaira, hogy tekintetét rám vezesse, amikor válaszol, mert én már ismét arcát fürkészem. Nem kell tovább a hazugság, amiben éppen sétálok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800055#post800055][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.23. 01:08[/b][/url]

Nem tudom meddig lehet ezt húzni. Nem tudom meddig hagyják, hogy legyenek tiszta pillanataim. Nem tudom, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a lelkem maradványai végre a helyükre kattannak és elég erős lehetek ahhoz, hogy legyőzzem őket. De végső soron nem tudom meddig bírom még. Két hete tart az egész, valamikor hónapokig elhúzódott mire összetudtam magam szedni. Mi van, ha most nem elég semmi? Ha olyan mélyről törtek elő most, hogy nem szándékoznak visszamenni és megkönnyíteni az életemet? Küzdjek, mi? Könnyű azt mondani, de nem a legegyszerűbb megtenni, még akkor sem, ha Lorin illata úgy terjed tüdőmben, mint valami méreg, pedig már rég nincs olyan közelségben, ami miatt érezhetném még. Lassan sétálunk a cél felé, bármi is legyen az, és tudom, hogy nem fog nekem hinni. Nem vagyok jól, egyáltalán nem, de hogy mondod el a húgodnak, hogy a lelked annyira megtört, mert ismét gyenge voltál; már nem te irányítod saját magadat, nincs befolyásod a tetteidre. Fogalmazzam meg úgy, hogy ne tűnjek teljesen elmebetegnek, pedig az vagyok, de még mennyire, hogy az, és csak ilyenkor látszik igazán. Amikor szemem fénytelen pillant emberekre, amikor érzelmek nélkül teszem fel a vonatra a nőt, aki mindenben mellettem áll, amikor Lorin közelsége és a minket körbevevő nyugalom és csend is hazugságnak tűnik. Mert az. Hiszen nem én vagyok húgom mellett.
- Azt gondoltam - sóhajtok egy mélyet, miközben elengedem magam mellől, hogy beülhessen a hintába. Az első adandó lehetőségnél vetem hátamat valami felületnek, aligha számít, hogy minek. Mélyet szívok lassan már elégett cigarettámból, majd mit sem törődve azzal, hogy hol vagyok dobom le a földre és taposok rá. Kérdése meglep, nem tagadom, de arcomra nem ül ki a döbbenet. Nem, még akkor sem, amikor a következő mondat elhagyja a száját. Fejem előre biccen, tincseim arcomba hullanak, így nagy valószínűséggel vetül árnyék legalább fél arcomra. Szóval ilyen érzés lehet lebukni. De mégis hogyan? Tekintetemet lehunyom, mielőtt felemelném fejemet és a felettünk elterülő égre emelném ismét. Amikor ajkaim elnyílnak, nem pillantok Lorinra.
- Nem - hangom határozott, az előbbi kis kedvességnek, amit még ki tudtam magamból préselni a démonjaimon keresztül már nyoma sincs. Tudom, hogy szemeim csillogása is odalett, ahogy a mozdulatok is sokkal természetesebben törnek ki belőlem, mint eddig. Mert így, hogy tudja, már nincs értelme rejtegetni semmit tovább, hanem megmutathatják magukat, hiába feszíti őket is a kérdés, hogy miért. Engem nem érdekel, hiszen már tudja, kit érdekel miért és hogyan jött rá. A lényeg, hogy az orromba beékelődött illata segítsen megtartanom a maradék józan eszemet. Mielőtt megszólalhatna folytatom. - Indokolatlan a többes szám. Én csesztem el - szemeimet ismét lehunyom, meglepően kellemes érzés, ahogy egy hűvös fuvallat szántja végig arcomat. - Miattam ment el, nem azért, mert ez egy olyan kihagyhatatlan alkalom. A helyében én is elmentem volna valószínűleg, szóval hibáztatni nem tudom érte, bármennyire akarnám - okkal ment el, tudom én, megértem, de akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az az ok, én vagyok. Kegyetlen vagy, Payne, amiért elmondtad. Nagyon kegyetlen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800080#post800080][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.23. 09:38[/b][/url]

Megértem, hogy hibáztatja. Nekem is azt kellene, mert valóban itt hagyott minket egyik pillanatról a másikra, de valamiért képtelen vagyok rá, és ezt még ők sem tudják irányítani. Próbálkozni lehet, persze, mindig lehet azt, csak most nem éri meg a beleölt energiát. Mert ez egy olyan mély elhatározás, amit aligha ingathat meg bárki és bármi. Nekem is gyűlölnöm és utálnom kéne őt, amiért elhagyott egyik napról a másikra, minden előzmény nélkül, egyszerűen fogta magát és elment. Tíz napot kért tőlem arra, hogy fogadjam el a döntését, tíz napot arra, hogy fogadjam el azt, hogy ő elmegy. Tíz nap tudod mire elég? Lófaszra konkrétan. Mert ha ő el is jut egyszer oda, hogy visszaemlékezzen a közösen megélt pillanatainkra és rájön, mennyire nem éri meg engem szeretnie, és kialakul a gyűlölet, amelyet megérdemlek, én akkor sem fogom tudni őt gyűlölni. Ördögi kör ez.
- Lorin... - hangom rekedtesen tölti meg az eddig fennálló csendet. Nem tudom mit mondhatnék, aminek legalább minimális értelme van, és most valahogy a démonjaim sem olyan segítőkészek. Basszátok meg! - Te nem menekülnél, ha olyasvalaki iránt lennének érzéseid, mint én? - én biztosan nem, de az agyam amúgy is szarul működik. Csoda egyáltalán, hogy a nő eddig bírta azokat az érzelmeket, amiket kiváltok belőle. Bár Lorin valószínűleg nem látja, de az ő gyűrűje mögött ott rejtőzik még mindig a karika gyűrű. Képtelen vagyok levenni, ahogy képtelen voltam aláírni a papírokat és eljuttatni Maxwellnek, hogy intézkedhet. A papírok a fiókom legalján röhögnek rajtam, hogy mennyire gyenge vagyok, mert neki sikerült meglépnie, de én még mindig egy helyben toporgok.
- Igen, belegondoltam - vonom meg vállaimat semlegesen. De ezt az ördögi kört soha nem lettem volna képes elengedni az életemből, bár már mindegy, mert kettőnk helyett megtette ő, egyedül. Halálomon vagyok én, majd ő, végül megint én, aztán ismét ő, csak ő már konstans. Mert az, hogy azt hitte mellette vagyok, hogy érintem, amikor a közelében sem voltam, egy apró, mégis folyamatos halál volt neki. De túlélte.
- Megbeszéltétek, hogy tied a ház, nem? - most először emelem rá pillantásom húgomra, mióta ideértünk. Ajkam szegletében bujkál egy mosoly. - Hívd át a barátaidat magadhoz. Felnőtt akartál lenni, a felnőtt lét ilyen, Lorin, unalmas és egyedüli, amíg nem találsz magad mellé valakit - mondjuk egy lakótársat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=800463#post800463][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.24. 14:25[/b][/url]

- Ez sajnos nem így működik - szomorú mosoly kerül fel ajkaimra. Ha így működne, akkor nekem nem kellene a fájdalom ahhoz, hogy visszatérhessek, Cath-nek pedig nem kellett volna elmennie ahhoz, hogy teljes életet élhessen. Ha az élet ilyen egyszerű lenne, akkor fütyörészve kelnék ki az ágyból minden reggel, virágos inget hordanék és Payne a feleségem lenne. Rendesen a feleségem, nem csak egy ideig. Talán még gyerekünk is lenne a jövőben. Két fiú, majd egy lány, hogy a bátyjai meg tudják védeni az olyanoktól, mint amilyen az apjuk volt. Ironikus és kellemetlen, ráadásul még csak egy szép hazugságnak sem mondanám, mert elképzelhetetlen. Payne és én, gyerekek, családi ház és boldogság? Egy párhuzamos univerzumban, ugye? Na igen, nem véletlen menekült a nő előlem Franciaországig, megértem. Én legalábbis tényleg meg.
- Nem - nevetek fel halkan. - Ez úgy néz ki, hogy én elmegyek, rád Will vigyáz addig, Payne pedig Franciaországban marad - mert ennek így kell lennie és nem máshogy. El kell mennem, hogy visszatérhessek magamhoz, mert ami most van az nem egy sokáig húzható állapot. Én is tudom, de amíg nem tombolták ki magukat az agyamban, nincs esélyem visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek, mert gyenge vagyok. Ehhez mindig is az voltam, és most, amikor aligha van valaki, akiért megérné tisztának maradni, még a küzdés sincs meg bennem, hogy valóban sikerüljön. De megpróbálni mindenképpen meg kell, mert van egy Hóvirágom, aki az életem része, aki igenis számít, és amíg ez lebeg a szemem előtt, talán még nevezhető egy halovány reménynek a visszatérésem.
- Szerelmes vagy? - emelkedik meg szemöldököm kérdőn, miközben elkapom tekintetét és nem eresztem. Tudnom kell, mert ha igen, akkor végképp el kell mennem innen egy időre. A tudat, hogy Payne elment, és éppenséggel benne van a pakliban, hogy valami fasz, aki nem bír csomót kötni a pöcsére, elveszi tőlem még Lorint is, összetöri a szívemet. Mélyet sóhajtok. - Most mondd el, mert ennél nyugodtabb aligha leszek az elkövetkezendő időszakban - halvány mosolyt küldök felé, és tudom, hogy most az egyszer hinni fog nekem és őszintén válaszol, még akkor is, ha a következő mondat egyáltalán nem nyugtat meg, sőt! Ha valóban ugyanazokat a remek készségeket örökölte párválasztásból, mint én, akkor aligha visszük tovább a Brightmore vérvonalat.
- Onnan, hogy egész életedben figyeltél - vonom meg vállaimat. Vagy beletrafáltam vagy nem, de ha esetleg mégsem találtam el, abban is biztos vagyok, hogy elmondja. Fejemet ismét az ég felé fordítom, amíg várom a választ. Meglepő fordulatokat vett ez a kis esti kiruccanás.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=801156#post801156][b]Denis A. Brightmore - 2020.03.27. 11:20[/b][/url]

- Az lehet, de attól még lehetsz rosszul is - vonok vállaimon aprót, mert kikiálthatjuk Lorint felnőttnek, aki éppen megörökölt egy kurva nagy házat, de attól még a húgom, akire vigyáznom kell. Kellene, de képtelen vagyok rá, ezért kell visszakerülnie a gyűrűnek addig Willhez, amíg én összeszedem magam. És ő nem fog kérdezősködni, egyszerűen elfogadja, hogy megint baromságokat csinálunk Payne-nel és tovább lép. Elveszi a gyűrűt majd és utamra enged. Kinyilvánítja a véleményét és ennyi, ennél többet nem tehet, és ezt ő is tudja. Ahogy Lorin sem, mert bármennyire felnőtt, bármennyire övé a ház, bármennyire is a saját lábán áll, attól még ő jelenti a világom nagyon nagy részét, így tehát nem hagyhatom, hogy bármi baj történjen. Még az önzőségem ellenére sem akarom hagyni, hiszen, ha őt is elvesztem, akkor ki rángat vissza a valóvilágba, amikor a lelkem felkészült rá? Ki lenne elég erős ahhoz, hogy visszahozzon? És ha nem is erős, de ki lenne elég bátor ehhez? Lorinon kívül? Senki. Senki nem lehet olyan erős és bátor, aki ezt meg tudja tenni, amikor eljön az ideje. Amint a lelkem úgy érzi felkészült, talán egyedül is elérhetném a drámai visszatérést, amikor tekintetembe visszatér a csillogás, amikor mosolyom és tettem is őszinték lesznek, mert az irányítás visszatér hozzám. Egyelőre azonban ez aligha fog megtörténni, a lelkem még neki sem állt a regenerálódásnak, kicsivel talán hosszabb folyamat lesz, mint az eddigiek. Nem tudom. Kiderül.
- Mennyivel idősebb nálad? - elérkeztünk a lényeghez. Soha nem volt egyszerű eset, de mióta hivatalosan is felnőtté avanzsálódott, csak még bonyolultabb a nő. Amikor visszakaptam kezdett plátói szerelmet érezni Jason iránt, majd egy ideig stagnált, eljutottunk oda, hogy kiszöktessék randizni egy nála sokkal idősebbel, majd most jön a feketeleves, amikor beközli, hogy szerelmes tudna lenni belé. A korosztálya nem felel meg neki, fiatalabb sem, mindig az idősebb kell, nem mintha bármelyiket is elfogadnám. Pedig el kellene, mert így tudom bizonyítani azt, hogy valóban elfogadtam, hogy felnőtt. Miért is ilyen kurva nehéz ez? Legalább a retkek a fejemben könnyítenék meg. Halkan felnevetek. A hosszú emésztések. Na igen, és mennyi ilyet végig kísért mellettem a húgom is, amikor nem kellett volna neki. Fogalmam sincs mikor és hogyan jött rá arra, hogy a bátyja elmebeteg, de nem is fontos. Most már tudja és azt is tudja, mikor vagyok tiszta. Meglepő, de nem bánom, tudja csak, vajmi keveset tud vele kezdeni, amikor a démonjaim éppen türelemmel vannak megáldva, mosolyogva figyelik az előttem ülő lelkem tisztaságát és várnak. Hogy mire? Fogalmam sincs.
- Nincs mit titkolnom - hunyom be szemeimet, miközben fejemet a mögöttem álló bárminek koccantom. - Egyel rosszabb verziói önmagamnak, akikkel együtt kell élnem. Hol kevésbé vannak elöl, hol teljesen, de mindig itt vannak - érzelemmentes hangom szeli át a békét, ami körülöttünk terpeszkedik. Fejem előre biccen, kékjeimet Lorinra emelem. Érzelemmentes, csillogásmentes, mintha halott lennék. - Nem tudom hogy jöttél rá valójában, mert ilyenkor a legilimenciám különösen éles, de elfogadom. És most, hogy tudod, mit szeretnél kezdeni ezzel a vidám információval? - csak ne mondd, hogy helyrehozni. Csak ne mondd, kérlek. Nem akarom még helyrehozni, kell a lelkemnek a béke, amíg visszatalál önmagához. Hadd adjam meg neki, kérlek. Nagyon szépen kérlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=803131#post803131][b]Denis A. Brightmore - 2020.04.04. 23:26[/b][/url]

- Felőlem megpróbálhatsz azzá válni - aprót vonok vállaimon, mintha nem érdekelne. Mindenki pontosan tudja, hogy Lorin az egyetlen olyan ember már az életemben, akiért megéri küzdeni a démonjaimmal, még ha csak pillanatokra tisztulok is ki ilyenkor. De megéri, mert amikor visszahúzódnak, akkor felfogom a szavak súlyát, amelyek elhagyják húgom ajkait. Megpróbálhatja, de nem fogom hagyni, ha kell szarrá verek mindenkit, aki ebben segíteni próbál neki. Nem vehetik el tőlem, ahogy ezt neki is elmondtam, amikor hazaevett minket a fene. Szépen indult, tökéletesen. Anyámék örültek, én örültem, mert végre a húgom is feloldódott a kezdeti durcázás után, amiért haza rángattam magammal, végül jött az ominózus este, amikor előállt a remek ötletével. Elmondtam neki ott is, elmondom neki még százszor, ha kell, hogy nem fogom hagyni, hogy megtegye. Ha kell, mindig a sarkában leszek, minden lépését figyelni, vagy figyeltetni fogom, és különösebben nem foglalkoztat, hogy mennyire utál, esetleg gyűlöl meg érte. Gyűlöljön. Nem számít, nem fontos, nem érdekel, amíg a húgom, a húgom marad.
Unottan forgatom meg szemeimet, miközben magyaráz a pasiról. Rendben, meg volt a kamu része, jöhetne a lényegi és igaz információáradat, mert nem szeretnék itt állni egész éjszaka, amíg végre megered a nyelve. Hazudhat, de felesleges, úgyis rájövök, szóval előzzük meg, és csak egyszerűen mondja el. Aprót bólintok, amikor közli a valódi korkülönbséget. Tíz év. Tíz kibaszott évvel idősebb a pasi nála, és valamiért úgy érzem, ez csak engem zavar. Miért kell egyáltalán pasi az életébe? Miért pont egy ennyivel idősebb? Már inkább azt mondom, hogy egy vele egykorú is jobb lenne, mint az, hogy tíz évvel idősebb pasikat szed össze. Kurva életbe bele az egészet. Bajszom alatt káromkodva túrom elő cigarettás dobozomat, majd lökök egy szálat belőle ajkaim közé. A gyújtó könnyen simul ujjaim közé zsebemben, ugyanolyan könnyedséggel nyújtom meg a szálat, majd csúsztatok vissza mindent a helyére. Mélyet szívok a szálból, majd Lorinra esik a pillantásom.
- Érdekel, hogy boldog vagy-e, de nem a hisztis tizenéves kamaszlánytól, akit mostanában előadsz, holott elvileg felnőtt nő vagy, hanem a Lorintól, aki megkímél a felesleges köröktől - nem kell mindenben a bántást, a rosszat látni, ő mégis megteszi. Bármit teszek és mondok az rossz, neki akarok ártani, és a felnőtt nő visszaváltozik egy tizenöt éves kamaszlánnyá, akivel nem lehet szót érteni, mert jön a szarkasztikus válaszaival. Meguntam. A húgomat akarom, azt, akinek ölelésébe szeretetteljesen simultam bele, amikor szétverve és zokogva omlottam a karjaiba. Lorint akarom.
- Nem tudom - vonok vállaimon egy aprót. - Olyan nagy hévvel hoztad fel, azt hittem van valami értelme is - de ha nincs, hát nincs. Nem mindennek van értelme amúgy sem, én pedig aligha fogom az okokat kergetni, főleg ebben a helyzetben. Mert nem értem. Egyszerű kérdéseket teszek fel, mert érdekel a csávó, aki éppen igyekszik összeszedni a húgomat, de még ezért is le vagyok baszva. Nem tudom, mit kellene tennem. Mit tehetnék. Ne kérdezzek? Engedjem el? Csak undorítóan nagy mosollyal ölelgessem meg és csókoljam körbe, hogy mennyire örülök nekik? Hazugság lenne, mindketten tudjuk.
- Lorin - mosolyodom el fájdalmasan. - Én nem marlak téged. Beszélgetek, kérdezek, hogy tudjam mi jár a fejedben, hogy meg tudjam mi van az életedben most, de mit sem érek vele, ha te a rosszat látod mindenben, amit teszek. Bármilyen hihetetlen, amikor a közelemben vagy, lehet csak pillanatokra, de eltűnnek - kékjeimet fúrom húgom tekintetébe mikor folytatom. - A te boldogságodnál nekem nincsen fontosabb, de esélyt sem adsz arra, hogy ez kiderüljön, mert jössz a szarkasztikus válaszaiddal, azzal, hogy nem veszel komolyan. Ha ilyen felnőtt leszel, akkor inkább ne nőj fel - mélyet szusszanva fordulok el tőle, tekintetem az égre vezetem. Lehunyom szemeimet, miközben a szél felerősödve simogatja arcomat másodpercek erejéig. Cigarettámat szám szegletébe tolom, mélyet szívok belőle, majd húgomra pillantok. Tekintetemben őszinteség, és szeretet, mérhetetlen szeretet csillog, mert ő az egyetlen, aki mellett tiszta lehetek. Az egyetlen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=400&post=804685#post804685][b]Denis A. Brightmore - 2020.04.11. 22:13[/b][/url]

A felfogásával az őrületbe – haha, jó poén, érted, az őrületbe – tudna kergetni. Valóban megérné meghalni, akár csak egy pillanatra is, hogy utána másként térj vissza? Nem is másként, hanem konkrétan egy másik lényként? Megértem a logikát, én tényleg megértem, mert így felnőhetne ténylegesen, megöregedhetne, lehetnének gyermekei, leélhetne egy életet amellett, akit igazán szeret, akiért meghalna, de valóban megéri meghalni, és egy új emberként visszatérni? Lehet túl sok King regényt olvastam már életemben, de erről akaratlan az Állattemető jut eszembe, még úgy is, hogy nem én vagyok legtöbbször jelen, szóval ez már igenis jelent valamit. És nem jót.
- Nem az a lényeg, hogy érdeklődjek, kibe leszel képes beleszeretni? – szinte már fájdalmas mosoly kerül fel arcomra, ahogy az eddig csak gondolatban megfogalmazódott szó, immár kiejtésre is kerül. Szeretni. Szeretni fog valakit. Szerelmes lesz valakibe, mert ki is mondta, hogy belé képes lenne beleszeretni. Fantasztikus hírek, legalábbis Lorinra nézve biztosan. És igazából, ha nagyon megerőltetem magam, ha nagyon-nagyon jó testvére akarok lenni, akkor nekem is. Mert boldog, és ennél több nekem valóban nem számít, hiszen mióta ismét visszakaptam az életembe, és előttem van már a kép, amikor valóban boldog, meg kell hagyni, nagyon régen láttam ilyennek. És jóleső érzéssel tölti meg a szívemet a tudat, hogy emellett a férfi mellett igenis boldog lehet, még akkor is, ha legszívesebben puszta kézzel tekerném ki a nyakát, amiért megfordul majd a fejében, hogyan érintse. Ha nem fordult már meg benne. Kezem akaratlan szorul ökölbe egy pillanat alatt, majd engedem is ki rögtön, hogy moderáljam magam és érdemben tudjak reagálni Lorinnak, majd csak türelmesen hallgassam meg, ahogy kifakad.
- Payne azt mondta, megbeszélte veled, hogy tied a ház, és örültél neki. Nem minden felnőttes dolog habostorta Lorin, a magány is hozzá tartozik ahhoz, hogy elindulj valamerre – vonom meg vállaimat. – És nyilván nem kérdeztünk meg senkit, mert senkinek nincs ehhez köze Payne-en és rajtam kívül – mert nincs is. Így döntött, amit nagy nehezen, de elfogadtam, vagy inkább, úgy lenne helyes, hogy éppen igyekszem elfogadni a saját elbaszott módomban. De legalább próbálkozom, és ez is több, mint a semmi talán. Végig arcán tartom tekintetem, ahogy közelebb lépked hozzám, majd átölelve hajtja mellkasomra fejét. Lesandítok rá, halvány mosollyal ajkaimon teszem hátára szabad kezemet és szorítom magamhoz. Nem nagyon, éppen annyira, hogy érezze, itt vagyok, még ha most kicsit el is vesztem.
- Én bízok benned – szívok mélyet cigarettámból, majd a csikket könnyűszerrel pöckölöm el. – A pasiban nem bízok jelenleg leginkább, de mindegy – le is zárom a témát, nem akarok erről többet beszélni, tiszteletben kell tartanom a döntését, már amennyire ez lehetséges. – Ezt nem ígérhetem meg – szorítom magamhoz még erősebben, lágy csókot lehelek hajába, másik kezemmel simogatom fejét óvatosan. – Menjünk, mert megfázol. Hadd aludjam ki magam melletted, valószínűleg ma utoljára – keserű nevetésem tölti meg a körülöttünk meglapuló csendet, míg végül lassú léptekkel, Lorint magamhoz ölelve indulok el hazafelé.