A Fő utcza egyik vége egy elég nagy kiterjedésű, lapított kör alakú térbe fut bele, melynek közepén egy furcsa alakú szökőkút áll. Nem is kör, nem is szögletes alakzat, inkább hasonlít egy amőbára. Egy nagy bagoly áll a szökőkút közepén és a csőréből vízsugár tör elő. Körülötte sok kis apró bagoly is követi példáját. Még a nagy bagoly egyik vállán is csücsül egy. Durva, szürkés kőből készültek, úgymint maga a szökőkút is. A szökőkút körül padok találhatóak és a padok mögött bokrok, nyurgább fák állnak, hogy a padon ülőknek árnyékot biztosítsanak, ha netán a szökőkút körül szeretnének üldögélni.
A téren főként a fontos, hivatali intézmények állnak, minden egy helyen. A Fő utczával éppen szemben, a tér túloldalán a helyi vasútállomás épülete terpeszkedik el, a sínek mentén egy árnyas sétányra jutunk. De itt van még a Posta, ahol külföldi és belföldi levelezésre is kölcsönözni lehet baglyokat; a könyvtárral egy épületen osztozó Művelődési Ház és Bogolyfalvi Hivatal; és Bogolyfalva előkészítő iskolája is, a közelében kedves játszótérrel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=805770#post805770][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.16. 20:14[/b][/url]

Ilyen gyönyörű időben vétek lenne a négy fal között sínylődni. Ezzel a mondattal mentette fel magát az otthon felgyülemlett munka alól. Nem egy halogatós fajta, mindig becsületesen végzi el a rá szabott feladatokat, de egy kis pihenésre mindenkinek szüksége van. Ezért is fogja majd frissen, D-vitaminnal telve belevetni magát ismét, amint hazaér. És ami a legfontosabb, tele hassal.
A félszeműből lép ki egy pizzásdobozzal a kezében. Gyors léptekkel halad a tér felé, ahol már előre kinézte a padot, ahol meg fogja enni ezt a csodát. Ha csak rá gondol, összefut a nyál a szájában.
Hamar eléri a célját. Lábát átveti a pad felett és lovagló ülésben foglal helyet, miközben óvatosan lerakja a pizzás dobozt, olyan gondoskodó mozdulatokkal, mintha legalább egy újszülöttet babusgatna. Kisfiús vigyor kúszik az arcára, ahogy leemeli a tetejét és meglátja a felcsapó lángokat. Magában nyugtázza a doboz tűzállóságát, de hamar kitölti minden gondolatát az előtte lévő gyönyörűség.
Türelmetlenül várja, hogy a lángok alább hagyjanak, majd mikor végre már a pizzát is látja alatta, összedörzsöli a tenyerét és elemeli az első szeletet. Csukott szemmel emeli az orrához, hogy minden illatot is kiérezzen úgy, ahogy kell, majd végre utat enged a vágyainak és lassan beleharap.
Mintha tűzijáték robbanna a szájában, olyan intenzitással ostromolják az ízek. Egyből szipogni kezd és csillogni kezd a szeme a könnyek árnyékától. De mégis valami nem evilági élvezet ül ki az arcára és hangosan hümmög elégedetten. Így kell kiélvezni a pillanatot, kérem szépen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=805787#post805787][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.16. 21:09[/b][/url]

Felőle most atombomba is robbanhatna körülötte, sőt ellephetnék a teret zulu harcosok esőtáncot járva, akkor sem lehetne kibillenteni ebből az idilli állapotból. Nem lát jelenleg a kezében lévő pizzaszeleten túl és nem érzékel mást, csak a tészta roppanását a foga alatt és az illatok tömkelegét, mi egyszerre ostromolja.
A tészta nem túl vastag, se nem leheletnyi vékonyságú, az alja aranybarnára sütve, sehol egy a kelleténél tovább sütött részlet. Az alja kellőképp ropogós, míg a belseje simogatja a szájpadlását. Ezután utat tör magának a paradicsomszósz kissé savanykás íze, az előre pirított sonka füstössége, majd intenzíven robban a paprika és felperzsel mindent az ereje, Minden falatnál bennreked kicsit a levegője is és nem rest az orrát törölgetni, de a könnyeit hagyja szabadon folyni. Büszke férfi ő és a büszke férfi sírni is tud. És ez az ízorgia megérdemli, hogy könnyekkel áldozzon előtte! Pláne, hogy az omlós sajtról még szó sem esett!
Épp az utóbbi alapanyag nyúlósságát teszteli, mikor megérzi magán a már beleégett tekintetet. Teli szájjal pillant oldalra és hasonlóan oldalra billenti a fejét, mint ahogy a kislány is teszi. Hirtelen moccanni sem mer, kiül az arcára is a döbbenet. Végül kő kemény elhatározásra jut; a szíve szakad belé, de lassan leengedi az aktuális szeletet és lecsukja a tetőt.
- Semmi baj - mondja mosolyogva. A világért se mondaná ki, hogy épp egy fontos és meghitt rituálé közben zavarták meg. Viszont ahogy hallja a következő mondatot, kissé az arcára fagy a mosoly. Hatalmas hamleti dilemmát vív, végül belül zokogva veszi tudomásul, hogy ismét az esze nyert.
- Esetleg... megkínálhatlak? - kérdi óvatosan, miközben félig leemeli ismét a tetőt a dobozról. - Viszont nem hiszem, hogy ízlene neked, prücsök. Nagyon csíp - mondja mosolyogva, majd szíszog is kicsit, hogy alátámassza a szavait. Ő mindent megtett, hogy megvédje a felségterületét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=805799#post805799][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.04.16. 22:06[/b][/url]

Feszült mosollyal várja a választ. Vánszorognak a másodpercek, mind egy-egy örökkévalóságnak tűnik, míg meghúzódik közöttük a csend. Feloldozás vagy osztozkodás. Tény, hogy vannak testvérei, az utóbbi sem ismeretlen így számára, de... van, amiben nem ismeri ezt. Az étel egy ilyen dolog. Mindig annyit szed a tányérjára, amennyit meg is eszik, soha nem látni, hogy akár egy rizsszem is ott maradna.
Most is ez áll fent. Pontosan annyit vett, ami csakis neki elég; egy egész pizzát. Mikor már a kezében tartotta a dobozt, percekig csak az járt a fejében, hogy mennyire ki fogja élvezni ezt az utolsó morzsáig és most ezt a gyönyörű képet tervezik darabjaira törni. És ezt Sebi mosolyogva ajánlotta fel! Az az áldott jó szíve...
Ahogy a válasz eljut a tudatáig, magáról megfeledkezve sóhajt egyet. Hát mégis bevégeztetik, ami el lett rendelve.
- Köszönöm, semmi baj - mondja mosolyogva, közben újra ráhelyezi a dobozra a fedelet. Nem illik társaságban egyedül enni, még ha nem is számított a társaságra. De ezt a pár pillanatot még kibírja, a gyomra még nem kezdett háborogni, amiért megfosztotta az isteni csemegétől.
- Nézd csak kicsilány, ha anyukád megengedi, akkor ezt neked adom - mosolyogva kacsint a fürtösnek. A zsebéhez nyúl és előkotor belőle egy kicsi, előre csomagolt piskótát. Nasinak szánta magának, de erről le tud mondani a nagyobb jó érdekében, igen. Viszont mielőtt odaadná, kérdőn néz a nőre. Nem szeretné, ha rossz erkölcsűnek titulálnák, aki kisgyermekekkel kezd. Már a gondolatára is kirázza a hideg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822146#post822146][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.11.29. 00:20[/b][/url]

Észre sem vették, ahogy a Hold, bevégezve aznapi zarándokútját, tűnt el a fekete égboltról, hogy lassan átadhassa helyét a fényesen ragyogó társának. Anyja és fia egy egész éjszakán át görnyedtek a dolgozóasztal fölé, lázasan ecsetelve a probléma gócpontját és némán tanakodva a lehetséges megoldásokon. Kate ritkán kér segítséget Sebitől, nem szereti kiadni ujjai közül a munkát és pontosan ezért is becsüli meg annyira ezeket a pillanatokat. A hosszú órákban vele szemben ülő, barázdált homlokú kedves, de határozott asszony volt az, aki akaratlanul vált életének legmeghatározóbb alakjává, holott Kate magától sosem várta volna el ezt a megtisztelő pozíciót. Emlékszik, ahogy kisfiúként, még a londoni házban ott ült a nő mellett és el-ellesve munkájának részleteit, próbálta zsírkrétával életre kelteni ugyanazokat a véseteket. Akkor még nem, viszont mára már sikerült nevet szereznie magának a szakmában, így immár egyenrangú félként vehetett részt a közös feladatban.
Orrnyergét dörgöli meg, már ki tudja hanyadjára. Az útját szegélyező lámpák fényében homlokráncolva, kissé összeszűkült szemekkel próbálja kisilabizálni a kezében tartott régi könyv kopottas betűit, de közben gondosan ügyel arra, hogy a lapok közé tűzdelt jegyzetek a helyükön maradjanak. Lassan, olykor bizonytalan léptekkel halad a néhol egyenetlen úton, vállát makacsul húzza a rajta pihenő kopottas bőr oldaltáska, amiben ugyancsak a közös munka eddigi gyümölcse, valamint még a megfejteni való talányok pihennek.
Szemei lecsukódnak egy kósza pillanatra, míg elnyom egy ásítást. Lábai megállás nélkül viszik tovább, fel se pillantva követi a már berögzült útvonalat és fel se tűnik neki, hogy ugyanazt a sort olvassa legalább negyedik alkalommal. Ahogy a kövön pattogó karmok sem jutnak el a tudatáig.
Az ütközés ereje letaglózza és kibillenti a biztos pontból. Akaratlan nyög fel, arcán végigsuhan a fájdalom és a meglepetés egy különös elegye. Ujjai közül kiszabadul a könyv és a föld felé hullva, mint ősszel a fáról a színes, halott levelek, úgy szállnak mindenfelé a lapjai között megbújó jegyzetek hada. Tekintete a karját megragadó kézre zizzen, majd hálás sóhajjal nyugtázza jelenlétét.
- Semmi baj, én is - mondja kedvesen. Hangja egyből egyesül az őket körbe velő néma csenddel. Kékjei a szétszóródott lapokra siklanak, majd egy fáradt sóhaj kíséretében vezeti fel őket az idegen arcára, immár mosolyogva.
- Nem... - hangja azonnal elhal, szemei tágra nyílnak, ahogy a múlt szelleme néz vissza rá. Ajkai kissé elnyílnak egymástól, érzi, ahogy kiszárad a torka és képtelen megszólalni. Emlékek árja préseli ki tüdejéből a levegőt és mintha sajogni kezdene a gerince is…
Haláli lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822292#post822292][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.11.30. 22:10[/b][/url]

Mióta magához tért a kórházi ágyon és némaságba burkolózva vetett számot életének minden percével, nem telt el nap, hogy ne jutott volna eszébe azoknak a csodálatos aranybarna szemek tulaja, amiket színvaksága ellenére mai napig fel tud idézni magában. A teleholdas napok önmarcangoló poklában, a cigaretta füstjében úszva megszámlálhatatlan alkalommal idézte fel és képzelte el azokat ma, benne az érzéseket, minden fájdalmat és sérelmet, amit ő maga okozhatott az akkor végtelenül kedves, mosolygós fiú lelkében. Rémálmaiban, izzadságban vergődve, némán üvöltve esdekelt bocsánatért és ígért megbocsátást és nem kért mást cserébe, csak azt az egy rosszul sikerült mozdulatot tehetnék semmissé, feloldozást nyerve a múlt terhe alól… mégis minden ébredéskor visszatér a fájdalom.
Több, mint egy évtized telt el, mióta utoljára szemtől-szemben álltak, mégis elég volt csupán egy pillantás, hogy minden kétséget kizáróan tudja, hogy Ő áll vele szemben. Kékjei ugyanazt a tinédzser fiút látják a férfias vonások mögött. Annyiszor próbálta már elképzelni ezt a pillanatot, megfogalmazni minden érzését és gondolatát, amit át akar adni, hogy tudja, mennyire sajnálja az éveket, amiket Reece sanyargatásával töltött és, hogy megérti azt, amit tett. Mert megérdemelte, még ha ez a lecke élete végéig el is kíséri. Viszont most, hogy tényleg itt áll vele szemben, kezével az ő karján az első pillanatban, képtelen megszólalni. Arca fehérebb színt ölt, kékjei szinte pislogás nélkül merednek a férfira, ajkai kiszáradva követelik nyelvének érintését, hogy ha csak egy pillanatra is, de újra élettel töltse meg azokat. Nem hall mást, csak reszelős lélegzetvételeinek kínzó neszét, szívének vad táncával elegyedve. És nem érez mást, csak a tompa lüktetést végig a gerincén…
- Reece... - leheli csupán a nevét, miután a hideg végigjárta mindenét a sajátja hallatára. Olyan rég használta a középső nevét, hogy minden szájból idegennek hat, kivéve Reecéből. Hangja elemi erővel rántja vissza a múltba és félő, hogy soha többé nem ereszti.
Szólásra nyitja ajkait, erőt gyűjtve a szavakhoz, amik még ki sem forrtak benne, de a másik lágy nevetése űz ki minden megkezdett gondolatot a fejéből. Döbbenet ül ki arcára, ahogy figyeli a jelenséget, majd szemeit lesütve biccent automatikusan egy aprót. Tekintete végigsiklik a szétszóródott jegyzeteken, az egész éjszaka lázas munkáján, ami most mégis jelentéktelennek tűnik. Bizonytalanul nyúl végül mégis a kutya felé, hogy az egész egy apró részletét megmenthesse. Addig is van ideje, hogy összeszedje magát. Csak egy kicsit…
- Mit... - hangja bizonytalanul cseng, hogy halkan torok köszörülve haljon el. Tekintetét félve vezeti vissza Reece-re, hogy végül fejét megcsóválva űzze ki fejéből a kérdés maradékát. Nem ez a megfelelő… - Én sajnálom - rekedten, de a lehető legőszintébben hagyják el ajkait a szavak, akkor mégis miért érzi hazugnak őket? Keze megrándul maga mellett, ahogy ellenáll a kísértésnek, hogy a hátához érjen, oda, ahol a másik okozta sebeket viseli a felszín alatt. Kékjei Reece aranybarnáin függnek, szinte kétségbeesve várva a pillanatot, mikor végre, annyi év gyötrődés után ő is fellélegezhet. Vajon megkaphatja bármikor is?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822379#post822379][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.12.02. 22:22[/b][/url]

Egyszerre csend és borzalmas zsivaj. A kezdeti sokk lassú múlásával ébredeznek nyugtalan gondolatai, mik egymást kergetik, ezer, meg egy kérdést üvöltve és csupán töredéknyi választ suttogva. Kékjei a múlt megtestesülésén függnek, bennük zavarba ejtően sok érzéssel és kérdéssel, mégsem képes hangosan is megfogalmazni kétségeit és bizonyosságait. Mert mind a kettőből akad bőven, csak elég mélyre kell ásni… és ő mást sem csinált az elmúlt évtizedben.
Nagyon sokáig magának se merte bevallani arra az egy miértre a választ. Tagadta maga előtt az igazságot, mert őszintén szólva, nem akart kilógni a sorból. Nem akart más lenni, mint a többiek, ezzel kilógva a sorból és célponttá válni. Ezért azzá tette Reecet. Évekig hordta magán a céltáblát, amit Sebi akasztott a nyakába és mégsem tört meg, hanem felül kerekedett. Utólag könnyedén belátja, hogy erre ő sosem lett volna képes, akkor nem. Gyenge volt a népszerű külső alatt, ezért a nálánál gyengébbeken uralkodott. És ennek közepén volt ott Ő, aki akaratán kívül fordította ki az egész világot a lába alatt. Ehhez pedig nem kellett több, mint egy pillantás és az a mosoly. A mosoly, ami a válasz a miértre.
A feszült pillanatban, mikor szavai után az örökkévalóságnak érződő csend üti fel a fejét, akaratlan suhan át a bárgyú gondolat a fejében; mi lett volna, ha? Mi lett volna, ha megemberelve magát és felvállalva minden érzését és gondolatát, válaszol a soha fel nem tett kérdésre, ami mindig ott lapult azokban az aranybarna szemekben. Mi lett volna, ha őszintén vall és ha nem is a kezdetektől, de gátat szab a folytonos szekálásnak? Talán minden másképp alakult volna, talán minden ugyanúgy… túl sok a bizonytalan tényező.
Kékjei Reece minden mozdulatát követik, mintha most akarná bepótolni a kimaradt éveket és minden részletet mélyen el szeretne raktározni. Képtelen megmozdulni, ahogy a segítséget nyújt, csak áll, ingatag lábakon, vállán a már ólomsúlyú táskával, kezében a megmentett jegyzet darabkájával, hátában a képzelt fájdalommal.
Lassan emelkedik meg végül szabad keze és egy reszketeg sóhaj kíséretében dörgöli meg orrnyergét, kísérletet téve a feszültség és zavar elengedéséhez. Ahogy Reece végül megszólal és kékjei zizzennek egyből arcára, egy halovány mosoly költözik arcára, hogy a folytatás hallatán végül a döbbenet, a feszültség és az örökös szomorúság keserű elegye nehezedjen rá elemi erővel. Ilyen érzések mellett mégis hogyan képes ekkorát dobbanni a szíve a rég látott mosoly láttán? Erre talán még maga Odin sem tudná a választ.
- Nem érdemes… - leheli maga elé a szavakat, szinte öntudatlanul. Ádámcsutkája heves táncot jár, ahogy visszanyeli torkából a gombócot és próbál úrrá lenni a mellkasát feszítő érzésen. Szemei lecsukódnak, hogy átadhassa magát a megsemmisítő ítéletnek, amit Reece szavai mérnek rá. Tudja, pontosan tudja, hogy igaza van, tudja, hogy megérdemli, mégis az elmúlt pár percben önzőn és naivan várta a megbocsátást.
- Igazad van - ajkaira őszinte mosoly kerül, ahogy kékjeit kinyitva emeli fel fejét ismét. Ujjai lassan mozdulnak felé, hogy miután visszanyerte lélekjelenlétét vehesse át tulajdonát, kínosan ügyelve arra, hogy véletlenül se érjen hozzá.
- Csak egy valamire válaszolj… kérlek - hangja kedvesen száll a reggeli szellővel, amit mosolya enged útjára, miközben szemeiben szomorúság honol. - Jó életed lett? - a kérdés olyan halkan hagyja el ajkait, mintha egy féltve őrzött titkot árult volna el. Ha a kérdés nem is, a válasz bizonyosan az lesz. Egy régóta várt kincs, ami elhozhatja a belenyugvás egy apró szeletét.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=822720#post822720][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2020.12.08. 15:14[/b][/url]

Jó életed lett? Az utóbbi évtizedben, mint néma fohász bukkant fel és vert szűnni nem akaró visszhangot benne minden gyanútlan momentumban. Ahogy egy-egy Telehold szenvedése vált csupán rémálommá a következőig és elengedve a gyötrő, bűntudattól terhes gondolatokat, hogy átadja magát a pillanat boldogságának, törte szét azt darabokra a lelkéből burjánzó kérdés. Minden kapcsolatában, mint bűnös, ám titokzatos harmadik fél, lebegett a fejük felett, megmérgezve a felhőtlen másodperceket, amit csak tetőzött az ebből fakadó hazugság és titkolózás. Őszinte emberként él, ugyanúgy a magánéletében, mint a szakmájában, mindösszesen egy hatalmas titokkal, amin ketten osztoznak és több ember nem férhet bele… mégis olykor a hallgatás számít a legnagyobb árulásnak. Ez az egyik oka, amiért agglegényként járja még mindig a talpuk alatt lévő macskaköveket. A másik pedig az a mosoly, ami épp őrá szegeződik.
Vajon ha lett volna bátorsága és évekkel korábban szembenéz az igazsággal és választ kap az örökké visszhangzó kérdésre, képes lett volna elengedni a múltat? Képes lett volna a már igazsággá vált hazugságot végérvényesen elzárni egy fiókba és végre csak előre tekinteni, nem hátra minden második lépésnél? De pontosan tudja, hogy ez a választól függött volna, ami vagy a megnyugvást vagy az örök kárhozatot jelentette volna és az utóbbival nem tudott volna elszámolni, ezért önzőn a bizonytalan nyugalmat választotta. Most mégis…
Ujjai görcsösen szorítják a köztük rekedt lapokat, mintha vasmacska lenne a tenger fenekén szilárdan kapaszkodva, hogy a felette lebegő hajó ne sodródjon ki a nyílt vízre, elveszítve ezzel önmagát. Kékjei a múlt szomorúságában és fájdalmában, mégis a békésebb jövő hitében úszva függnek a számára feketévé lett tekinteten és a hozzá tartozó mosolyon, ami anno a felismerés rögös útjára terelte.
- Nem - feleli lágyan, immár mosollyal az arcán. - Igazad van. Egy meggondolatlan tett nem teszi semmissé az évek ballépéseit - tekintetét lesütve fejezi be a mondatot és dörgöli meg végül orrnyergét, elfogadva saját szabait. Talán soha nem beszélt ennyire nyíltan a történtekről és most, hogy itt áll vele szemben titkának másik tudója, fogalma sincs, hogy miként tegye meg. Talán nem is kéne. Talán ott kéne hagyni mindezt, ahova való és végre, végérvényesen tovább lépni. Hisz változtatni se érdemes rajta…
Reece nevetése száműz minden gondolatot és kétséget egy pillanat alatt. Kékjei kissé kikerekednek, ahogy azok falják a képet, ami szeme elé tárul. Akaratlan szökik szélesebb mosoly arcára, a torkát csiklandozza a feltörni kívánkozó nevetés, amit a másik hahotája próbál kicsalogatni belőle. Egy pillanatra elhiszi, hogy itt és most vége lesz. Vége, a szenvedésnek, amibe saját magát hajszolta és fellélegezve, mosollyal az arcán léphet majd tovább és a múlt sérelmei nélkül folytathatják külön útjukat. Egy pillanatra… hogy a következőben ujjai közül majdnem kicsusszanjanak az előbb visszatalált jegyzetek, elveszítve a kapaszkodót és a nyílt tenger felé sodródva vesszen el. Ajkai és torka kiszárad, ahogy hirtelen levegőt se véve mered rémálmainak sziluettjére. Gondolatai egymást űzik, ahogy a szavak tudatosulnak és akarata ellenére nyernek értelmet benne; szóval mégsem baleset volt? Nem egy gyermeki csíny, ami félresikerülve taszította az örökösen visszatérő fájdalomba?
- Te-tessék? - épp csak leheli maga elé a kérdést, hangja még így is megremeg, ahogy próbál eljutni hozzá a szó jelentése, eredménytelenül. Képtelen elszakítani kékjeit a másikéitól, miközben megroggyan a súlya táskájának súlya és a múlt terhe alatt. Szóval így ér véget a történet?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=823989#post823989][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2021.01.02. 20:25[/b][/url]

A hajnal sugarai beragyogják a teret, kirajzolva minden hajszálrepedést a macskaköveken és reflektorfényben füröszti a múltat, ami jelenné nőtte ki magát. Az árnyékok bolondos játékot űzve kergetik egymást az ismerős arcon, amin a vonások markánsabbak lettek az idő múlásával, mégis jótékonyan meghagyta a gyermeki ártatlanság sugallatát. A mindent elárasztó fény vakító árjában az összes apró, bagatell részlet eposzi nagyságot kap, a lényeget mégsem láthatja. Hiába nézi a nálánál szálkásabb testet, a mosolya körüli parányi gödröcskéket, nem pótolhatják azt, aminek az észlelésére való képességét hosszú évekkel ezelőtt elvesztette és sosem kaphatja vissza. Kékjeit alig pár pillanatra veszi le róla, míg lehunyva azokat keresi magában az emléket. Azt az egyetlent, de meghatározót, ami miatt most a viszontlátás nem lehet örömteli. Reszketegen engedi ki a benn rekedt levegőt, ahogy az aranyló tekintet őrá szegeződik, majd szemeit újra kinyitva keresi ugyanazt az árnyalatot, majd’ tizenöt évvel később, mégsem lelheti. Hiába a reggeli ragyogás, amit Reece feketéi tükröznek vissza, az aranyos csillogás örökre elveszett előle. De jelentene bármit is, ha láthatná? Félő, hogy túl sokat is.
A kérdés hallatán ugyanaz a döbbenet ül ki az arcára, ami Reecére is. Néma csend a válasza, kékjei fürkészik az arcát, keresve a nem létező árulkodó jeleket. Egy pillanatra uralma alá vonja tagjait a bizonytalanság, ami évekig sziklaszilárd alapokon nyugodott. Tekintete zizeg az arcán, eddig szabad ujjai a táska szíjára markolnak, elfehéredő ujjbegyekkel fojtogatva azt. Lehetséges volna? Lehetséges volna, hogy több, mint egy évtizedig rossz embert gondolt fájdalmának okozójának? Az nem lehet… tisztán emlékszik a zuhanás előtti, a sötétség előtti utolsó pillanatokra. Csak egy kósza másodpercre szakította el tekintetét a cikeszről, mint mágnes, úgy vonzotta Reece az övét. Tekintetük összefonódott, még akkora távlatból is pontosan látta, érezte a szándékot…
Gondolatainak megálljt parancsolva hajtja le a fejét és mosolyodik el. Mi értelme, ugyan? Sosem hibáztatta a cselekedetért, sőt, valahol, egy része még hálás is érte, hogy ezáltal észhez térítette és olyan ember válhatott belőle, aki egyenes háttal képes járni a világban. - Nem emlékszel, hogy mi miatt hagytam ott a Roxfortot? - hangja kedvesen száll, apró mosolyt hagyva maga után arcán. Hiába minden próbálkozása önmaga meggyőzése érdekében, tudni szeretné a válaszokat. Felesleges találgatásokba bocsátkoznia és magyarázatokat kitalálnia saját maga nyugtatására vagy épp kétségbeesésének generálására. Ennyi idő után lehetőséget kaptak mind a ketten, hogy egyenlítsék a számlájukat. Végre, a kegyetlenül hosszú percek elteltével sikerült ráeszmélnie és tudatosítani magában azt, amiben hisz. A kezdeti pánikot és a múlt iránti félelmet legyűrte a józan ész.
Kissé elnyílt ajkakkal hallgatja Reecet. Hitetlenség ül a kék tekintetben, képtelen felfogni, hogy van bármi, amit az előtte álló férfi neki köszönhetne. Mégis… talán mindketten a másik hatására nőttek fel igazán. Még ha drasztikus cselekedetek is vezettek mindehhez.
- Maximilian… édesapád, ugye? - kérdi óvatosan. Mintha hallotta volna ezt a nevet több ízben az iskolás évei alatt. Tudta már akkor is, hogy honnan származik Reece. Túl jó kapcsolatot ápolt a tanáraival, így olyan információk is a birtokában voltak, amik mások előtt homályba merültek. - Megkérdezhetem, hogy merre vitt az utad?
Szemeit lehunyva emésztgeti a másik szavait, hogy egy apró sóhajjal eressze ki a még benne maradt kételyeket. Mosolyogva emeli rá ismét tekintetét, jobbját nyújtva a férfinak, aki az emlékeiben élő gyerekből lett.
- Lehet, hogy nem a szokványos módon, de ezek szerint mindketten mérvadók voltunk egymás életében… bármennyire is sajnálom mindazt, amit tettem, változtatni nem tudok már rajta. Én is általad válhattam azzá az emberré, aki most vagyok. Magunk mögött hagyhatjuk a múltat? - kékjeit Reece tekintetébe fúrva, kitartó mosollyal várja életük újabb fejezetét. Mert van egy olyan érzése, hogy ha az élet ismét összesodorta őket, kitartóan meg fogja tenni újra és újra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=396&post=827135#post827135][b]Sébastien Lafayette Béliveau - 2021.03.05. 17:15[/b][/url]

Annyi érzés és emlék vív fékevesztett csatát, oly rövid idő alatt. Túl sok idő telt el, mégis valahol túl kevés ahhoz, hogy magabiztos nyugalommal legyen képes megállnia múltja egy meghatározó szereplője előtt. Ó, ha tudná, hogy mi állt a folytonos piszkálások mögött! Ha tudná, hogy milyen félelmet és undort érzett saját maga iránt Sebi és hogy pontosan ezeket a csúf érzéseket élte ki rajta, mindennek forrásán! Ó, ha tudná, hogy még milyen sok évig képtelen volt elfogadni mindezt ő maga is! Ó, ha tudná, biztosan nem beszélgetne vele látszólagos nyugalommal…
Még ha nem is láthatja újra ugyanabban a pompás színben Reece szembogarait, az emlékeiből nem képes kitörölni semmi. Ennyi idő elteltével is fel tud idézni tucatnyi hasonlatot, ami körül írhatja az aranybarna íriszeket. Hisz… mindenkinek az első a legmaradandóbb, nem igaz?
Lassan nyúl fel orrnyergéhez, hogy szemeit lehunyva dörzsölhesse meg azt egy hosszú sóhaj kíséretében. Vállát mázsás súllyal húzza az amúgy könnyű táska, tagjaiba beleeszi magát a fáradtság érzete. Bántja a szemét a vakító ragyogással ébredező nap és annyi kiesett perc után ismét elér hozzá az utcán elhaladók zsibongása. Mégis örömmel fogadja a zajokat, hátha segítenek elnyomni benne a kétes érzések és gondolatok szédítő áramlatát. Hisz próbál hite és szavai nyomán megélni a pillanatot, mégis kétségek gyötrik. Félelemmel vegyes vágyódással nézi Reecet, azt, aki az elmúlt évtizedben egy napra se hagyta magára, akinek gondolata vált mumusává és legnagyobb motiválójává, hogy a helyes úton maradjon. Mégis most, hogy nem csak rémálmaiban látja újra a sármos arcot, kiforgatja önnön magából. Csak a fáradtság teszi...
Kékjeivel fürkészi a markáns arcot, keresve rajta bármi jelet, egy aprócska, árulkodó jelet, hogy hitelt adhasson mindannak, amit tud. Mégsem érkezik a várt vagy épp nem várt válasz. Sebi arcán eluralkodik a döbbenet, ahogy hallgatja a bizonytalan, majd annál biztosabb választ, ami benne is a helyére illeszt egy kirakós darabot, a még mindig félkész képhez. Nem emlékszik. Odin nevére, nem emlékszik rá.
- Igen - erőtlenül hagyja el ajkait ez az egyetlen szó. Végül fejét lehajtva mosolyodik el szomorkásan. Az igazság az, hogy egyáltalán nem bánja, mégis… fájdalmas a tudat, hogy immár tényleg egyes egyedül kell cipelnie a tudás terhét. Ha így kell lennie, hát így kell lennie, alázattal fogadja sorsának ezen állomását is.
- Ügyvéd? - ismétli meg döbbenten, majd nevetése összefonódik Reecével. Tenyerét a szemeire fekteti, csak széles mosolya látszik arcából, miközben magában felteszi az i-re a pontot. Talán ez a leggyönyörűbb befejezés, amit csak el lehet képzelni. - Ne haragudj… csodálatos szakmát választottál - mondja, immár a legőszintébb mosolyával. Kékjeit ismét visszavezeti a jól ismert, mégis mostanra idegen arcra és a hosszú és fájdalmas percek óta, amikben most részük volt, most először képes szívében is derűvel pillantani rá. Talán tényleg így kell lennie.
- Azóta pedig rengeteget fejlődtem és még bőven van hova - mosolyogva pillant le a kezében lévő könyvre és adózik némán a lapjai között lapuló rúnák rengetegének. Minden egyes munkája képes újat mutatni és tanítani neki, ahogy ez az életében megforduló emberekre is igaz. Reece erre a tökéletes példa.
Minden gondolat egyszerre némul el benne, ahogy elveszik Reece pillantásában. Újra megszünnek az utca neszei, a világ ismét összezsugorodik és nem fér el benne más, csak a két férfi és a türelmesen ücsörgő kutya. Érzi kezének melegét a sajátján, a férfias szorítást, amiben szinte elveszik a sajátja.
- Tessék? - bukik ki belőle a kérdés, de tekintete szinte azonnal a kezeikre siklik. Akaratlan fogja, talán a kelleténél tovább, lassan csusszan ki ujjai közül Reece tenyere. Szusszanva húzza vissza és emeli ismét az orrnyergéhez, hogy elrejthesse, leginkább maga elől a zavart pillanatot.
- Igazad van, legyen - mondja lágy hangon végül, majd a táskájába nyúlva vesz elő egy névjegykártyát, hogy átnyújthassa Reece-nek. - Keress bármikor és megbeszéljük. Viszont ne haragudj, most már mennem kell. És úgy látom már ő is türelmetlen kicsit - mosolyogva pillat le Hádészra, majd vissza gazdájára. Elnyújtja a pillanatot, ahogy ismét szemrevételezi a férfias vonásokat, majd szemeit lesütve indul el lassan.
- Szia, Reece - ejti ki halkan a szavakat. Csupán tizenöt évet késett vele.