Várffy-Zoller Robi

Karácsony óta gyakran megfordultam a postán. Anyuék a látogatásuk óta gyakrabban küldenek baglyot, érdeklődnek az eljegyzésről és a nem túl távoli jövőbeli esküvőnkről. Apu persze nem jelentkezett hónapok óta, ami általában nem szokott zavarni, de idejét éreztem annak, hogy őt is informáljam a történtekről.
A végeláthatatlan sorban lassan az ablakhoz kerültem, hogy feladhassam a levelemet. Odanyújtottam a feltekercselt üzenetet az bibircsókos boszorkánynak az ablak mögött, amikor egy ismerős hangra lettem figyelmes.
Odakaptam a tekintetem a két ablakkal távolabb, sorban veszekedő varázslóra.
A szám apró mosolyra húzódott.
- Hölgyem, ennyi lesz? Feltartja a sort... - morgott a boszorkány.
Gyorsan bólintottam, kiálltam a sorból, és az ajtó felé siettem.
A házsártos régi ismerőst a szökőkútnál értem utol.
- Robi? - szólítottam meg. Tudtam, hogy visszajött a suliba, és tanár lett, de valahogy mindig elkerültük egymást a folyosón. Persze az is közbejátszott, hogy velem már csak nagy ritkán lehetett összefutni az iskolában. Az órák után mindig hazamentem a faluba, vagy Visegrádra edzésre,- Jó rég találkoztunk.
Nem is tudtam pontosan, hogy merre vitte az útja a suli után.

Várffy-Zoller Robi

Meglepődtem, milyen örömmel fogadott, annak ellenére, hogy az előbb a postán még nem volt túl boldog. De persze mi mindig jóban voltunk, ezért nem reméltem fejleharapást, és hasonlókat, úgyhogy örömmel visszaöleltem.
- Hát, tudod, engedni kell a kisebbeket is kibontakozni - vigyorodtam el,- Az új őrző idén lépett be, előtte mindig egyedül voltam. Most, hogy jövőre már nem játszom, kellett a jó utánpótlás ezen a poszton is.
Jó volt újra látni Robit, azelőtt mindennapi volt hogy találkoztunk, de most már jó pár éve nem futottunk össze. Ez rajta, és rajtam is látszott, hiszen mindketten öregedtünk ezzel párhuzamosan. Én kislányból nagylány lettem, ő pedig nagyfiúból tanár a suliban. Valahogy anno mindennek el tudtam volna képzelni, de tanárnak... na annak nem. Pedig jó tanárnak bizonyult a kviddics terén is, nem ezért. Hanem, mert nem gondoltam volna, hogy mire végre végez Bagolykőben, vissza akar majd jönni tanítani.
- Igen, megírom a vizsgáimat és adieu Bagolykő! - vonom meg a vállam, - Már második éve játszom a Visegrádi Viperáknál, és kviddics szakon is végzek, úgyhogy mindenképp ez lenne a terv. Persze tudom, a sport soha nem egy életbiztosítás... Egy baleset és annyi a nagy jövőnek, úgyhogy ha belefér, majd a közeljövőben lehet szó egyetemről is, bár fogalmam sincs milyen szakon.
Ez az egész tulajdonképpen akkor fogalmazódott meg bennem, még nem mondtam ki soha ilyen őszintén azelőtt.
- És te? Mi történt veled ez alatt az X év alatt?

Várffy-Zoller Robi

- Zsinórban három éve mi vagyunk a bajnokok, és idén is jó esélyünk van rá,
 úgyhogy nem panaszkodhatok.
És tényleg. Emlékszem Robi mindig mennyire a szívén viselte a csapat sorsát. Jót is tett neki, azóta is hírhedtek vagyunk és nemcsak a kviddics terén.
- Hát egyelőre nem terveztem itt hagyni. Van egy szép házunk a vőlegényemmel a faluban, és boldogok vagyunk itt - vonom meg a vállam.
Sosem vágytam nagyvilági életre. A csapattal úgyis gyakran megyünk ide-oda a világban, és egy-egy hosszabb út után jó végre itthon lenni. Bogolyfalva hiába egy kis névtelen falu a térképen, néha jó kisszerű életet élni a csillogás és rivaldafény helyett.
Elmosolyodom a gratuláción. Álszent lennék, ha azt mondanám hogy nem esik jól a dicséret.
Azonban nem csak velem történtek fontos dolgok az elmúlt években. Elkerekedik a szemem.
- Még hogy hétköznapi dolog! Ha mindennapi dolgok történtek volna veled,
 arról nem írtál volna könyvet.
Letelepszem a szökőkút szélére, és megpaskolom magam mellett a márványt.
- Csüccs, és mesélj. Sajnos nem igazán van időm olvasni, úgyhogy ezt rád bízom.

Várffy-Zoller Robi

- Legközelebb egy baráti meccsünk lesz a Hansági Hódokkal. Majd ha kijutottunk a Világkupára, szólok - nevetek. Persze semmi sem lehetetlen, jó csapat vagyunk, itt az országban a legjobbak között tartanak számon.
- Az évfolyamtársam volt, most gyógyító a suliban. William Payne. Nem tudom ismered-e - Ösztönösen elmosolyodom, - Szerencsém van vele.
Bár elég furcsa a kapcsolatunk jelenleg, hiszen mindketten sokat vagyunk távol otthonról, ő sokat túlórázik, én pedig a szabadidőm jelentős részét Visegrádon töltöm.
- Ez hihetetlen. - nézek előbb a sérülés helyére, majd rá, őszinte csodálattal, - Hát én csak gurkó okozta sérülést tudnék mutatni, de az kevésbé menő.
Felállok a betonról, mert a kabátom alja kezdi átereszteni a belőle áradó hideget.
- Jó volt találkozni végre. Most sajnos indulnom kell haza, neked is biztos van még elintéznivalód. A könyvet pedig behajtom ám! - ígérem játékos éllel a hangomban, - Biztos jó kikapcsolódás lesz.
Búcsúzásképp megölelem, majd hazafelé, a Régi negyed irányába veszem az utamat.