[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=699970#post699970][b]Damien Delacroix - 2017.09.07. 19:28[/b][/url]

Túl hosszú nap volt, túlságosan sok megoldatlan probléma és túl kevés nyílt kommunikáció. Lassan hozzászokhatnék; éveket készültem erre a pályára és Párizsban már éppen elég időt töltöttem mágusjogi tanácsadóként, hogy a pesti minisztérium rendszere se okozzon meglepetést.
Pontban öt órakor szinte kiesett a toll a kezemből, a kabátomat felkaptam a fogasról és mindössze az orrom alól vetettem oda egy köszönést a kollégámnak, akivel egy irodában dolgozom. Nem mondhatnám, hogy különösebben kellemes figura volt, most is úgy lesett fel rám, mintha lelöktem volna a papírhalmot az íróasztala széléről -vélhetőleg ez volt az egyetlen dolog, amivel igazán komoly lelki törést okozhattam volna neki.
Gyorsan szedtem a lábaimat a pub felé, miközben egy levakarhatatlan mosoly csücsült az arcomon. A levelet csak tegnap este küldtem el Jamie-nek, nem hagytam neki túl sok lehetőséget, hogy kifogást keressen -kit érdekel, ha éppen órád van, Leroux? Visszatértem. Nem gondolnám, hogy esetleg megfordult volna a fejében a gondolat, hogy lemondja, már ha ő is annyira hiányolta a társaságomat, ahogyan én az övét. És ebben megingathatatlanul biztos voltam, nyilván túl régóta ismerjük már egymást mi ketten.
Belöktem magam előtt a pub ajtaját és egy röpke pillanatig megtorpantam az ajtóban, hogy felmérjem a zsúfoltnak tűnő helyiséget. Ezt a pillanatot használta ki Jamie, akit azonnal kiszúrtam, miközben egy egyetemista csoporton a szó legszorosabb értelmében átverekedte magát. Harminckét fogas mosolyt villantottam és szorosan magamhoz öleltem őt.
- Jimi, ne gyűrd össze az ingemet! - Felnevettem, ahogy elhúzódtam tőle és tetőtől talpig végigmértem. Képtelen voltam elhinni, hogy végre ismét itt vagyunk. - Megszokhattad volna már, hogy mindig a nyomodban járok.
A cambridge-i kitérőnk nem alakult a legjobban, ez persze többnyire a Charlie-val történteknek volt betudható. A hosszú évek sok nehézséget tartogatnak magukban.
A kérdés hallatán csak egy féloldalas mosolyt villantottam és enyhén felvontam a szemöldökömet. Hirtelen megint tizenhét évesnek éreztem magamat és valamiféle megmagyarázhatatlan örömmel konstatáltam, hogy Jamie itt van testközelben.
- Jelenleg a minisztérium börtönében élek, Jamie - mutattam rá a nyilvánvalóra, de azonnal vissza is dobtam a labdát, miközben elindultam mellette. - De mintha te már egy ideje itt élnél.
Az asztalhoz érve kissé félrebiccentettem a fejemet és a könyökömmel oldalba böktem a legjobb barátomat, csak a mihez tartás végett. Lassan fordultam felé, majd tekintetem ismét az asztalra vándorolt.
- Mióta vársz rám? Beköltöztél közben?
Logikus kérdés volt, tekintetbe véve a papírhalmot, ami az asztalunk mondhatni hatalmas részét beterítette.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700466#post700466][b]Damien Delacroix - 2017.09.10. 17:58[/b][/url]

Nem is olyan régen még minden annyira másnak tűnt. Charlotte, Jamie és én elválaszthatatlan hármas voltunk, úgy tűnt ez sohasem érhet véget. Az a fajta triumvirátus voltunk mi, akik egy külső szemlélő számára talán örök érvényűnek tűnhettek -elvégre ennél közelebb talán nem is állhattunk volna egymáshoz. Mióta megérkeztem folyton a legjobb barátomon és a húgomon kattogott az agyam. Vajon miért alakult végül úgy, ahogyan? Vajon minek kellett volna másképp történnie? Voltak előjelei? Újra és újra felteszem a kérdéseket, mert Charlie is napi huszonnégy órában kattogott ezen végtelennek tűnő ideig. Ma már jobb, de nyilvánvaló, hogy mi hárman már sohasem leszünk ugyanazok, akik egykor voltunk. Legalábbis abban a formában már nem.
Jamie és én már egy teljesen másik történet vagyunk, egészen fiatal korunk óta ismerjük egymást, együtt nőttünk fel, vállvetve meneteltünk előre és ő volt az egyetlen, aki ki merte mondani, mit is gondol arról, hogy az apámat akarom követni a pályáján. A legtöbb ember csak kedves mosollyal bólintott és elismerésre méltónak tartotta, hogy a szüleimnek sikerült a megfelelő útra terelnie, de ő nem -ő a barátom, nem fog nekem hazudni, ahogyan én is képtelen lennék neki.
Egy féloldalas mosoly telepedett az arcomra és lassan megcsóváltam a fejemet.
- Ahogy Te is nekem, Leroux - szorítottam meg jobbommal a  vállát. - Ahogy Te is nekem.
Amikor az élet elsodort minket egymás mellől, az teljesen természetesnek tűnt. Akkortájt Charlotte-ra kellett koncentrálnom, a pályám egyengetésére és egy pillanatnyi időm sem maradt, hogy Jamie miatt aggódjak. Később persze, amikor a helyzet egy cseppet rendeződni látszott emiatt komoly bűntudatom volt.
Felmértem az asztalt és egy pillanat alatt realizáltam, hogy a legjobb barátom semmiben sem változott az elmúlt időszakban. Jamie már csak Jamie marad, a helyszín és az időpont szinte teljesen mindegy.
- Te vagy a legmegfelelőbb személy, hogy ezt a káoszt kézben tartsd.
 - mutattam rá a nyilvánvalóra egy mosoly kíséretében, miközben a maradék papírt segítettem összerendezni.
Leroux élt-halt a munkájáért, nála lelkiismeretesebb személyt valószínűleg rettentően nehezen találtam volna a környezetemben és én éppen ezért voltam rá hihetetlenül büszke. A munkája az élete, nem csak azért, mert szívesen teszi és hihetetlenül jó benne, hanem mert teljesen más szemmel nézi az embereket, mint például én. Jamie hajlamos hinni benne, hogy mindenkinek jár egy esély, ezt én már nem hiszem, de természetesen nekem szinte egész álló nap csak rossz tapasztalataim vannak -nehéz ügyfelek, bonyolult megbízások.
A lakásra vonatkozó kérdésre először csak felsóhajtottam és végigfuttattam a tekintetemet a pubot megtöltő tömegen, így én is elkaptam a felénk induló pincérnő tekintetét. Jamie felé fordultam és egy halvány mosollyal rábólintottam a ki nem mondott kérdésre, majd miután leadta a rendelést válaszoltam.
- Folyamatban van a dolog, azt gondoltam sokkal egyszerűbb lesz Pesten lakást találni, de nyilvánvalóan tévedtem. Egyelőre van egy jó kis albérletem, közel a Minisztériumhoz.
A pincérnő kihozta az italainkat, én pedig Jamie felé tartottam a nedűt tartalmazó üvegpoharat, hogy összekoccinthassuk őket. Amikor ez megtörtént ittam egy kortyot, majd ajkaimat farkasmosolyra húzva tettem fel a bennem motoszkáló kérdést.
- Te már elég ideje laksz itt, megrohamoztak már a nők?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=713571#post713571][b]Damien Delacroix - 2018.02.05. 15:09[/b][/url]

Az irodám kezdett szűkössé és fullasztóvá válni, az utóbbi napokban egyre kevésbé voltam képes a papírmunkára koncentrálni és úgy tenni, mintha száz százalékban ott lettem volna fejben. A munka elborított és törvényszerűen másra sem vágytam, mint hogy kiszakadhassak onnan, vagy egyszerűen csak a falat figyeljem, mert az annyira lenyűgöző. Ennek ellenére pontosan érkeztem és általában utolsóként távoztam, mert bármennyire is szerettem volna leereszteni egy kicsit maximalista voltam.
Néhány órával ezelőtt kaptam csupán a telefont, hogy egy ügyfelem találkozni kíván velem, mert bizonyos jogi problémái adódtak, de ha van rá lehetőség mindezt ne az irodámban bonyolítsuk. Később persze már értettem, hogy a nyolc fős társaság nehézkesen fért volna el odabent. Két legyet ütöttem egy csapásra –kiszabadulhattam a munkahelyemről és egy pohár whiskyvel az ujjaim között dolgozhattam tovább.
Nem kedveltem különösebben ezeket az embereket, de nyilvánvalóan elég befolyásosak voltak hozzá, hogy muszáj legyen jelen lennem és csevegnem velük ameddig csak igényt tartanak rá. A figyelmem el-elkalandozott és így találkozott össze a tekintetem első alkalommal a szőkével, aki tőlem csupán néhány asztalnyira foglalt helyet, előtte egy magazin és olyan gyorsan kapta el rólam a tekintetét, mintha az élete múlna rajta. A helyzet mosolygásra késztetett. Udvariasan nevettem, amikor a többiek is, de már régen nem rájuk figyeltem; a kisasszony sokkal inkább lekötötte a figyelmemet.
A poharam felett követtem a mozdulatait, ahogy lapozott egyet az újságban, ahogy fellesett a szempillái alól egy röpke pillanatra és, ahogy ismét felém nézett. Fogalmam sem volt róla, mikor kezdte el ezt, azt sem láttam, amikor belépett, de bizonyára már jó ideje itt lehetett, legalábbis a koktélja igencsak fogyóban volt.
Elkaptam a tekintetét, amikor ismét felém nézett és felvontam a szemöldökömet, mielőtt esélye lett volna elfordulni tőlem. Megköszörültem a torkomat, majd a társaságtól elnézést kérve a pulthoz léptem és szinte várakoznom sem kellett a tömeg ellenére.
- Még egy whiskyt szeretnék és egy koktélt a hölgynek – intettem a fejemmel a megfelelő irányba, hogy a pultos srác is értse, kire gondolok.
Hátamat a pultnak vetve vártam, hogy elkészüljenek az italok, közben szándékosan nem fordultam ismét a nő felé, aki első ránézésre lényegesen fiatalabbnak tűnt nálam, de persze tévedhettem is. Az ügyfeleim asztalától nevetés szállt felém, senki sem igényelte a társaságomat.
A két pohár idő közben megérkezett, én pedig magamhoz ragadva őket indultam meg a kisasszony asztala felé, remélve, hogy nem landol majd a fekete zakómon a cukros és ragacsos ital. Kikerültem egy kisebb csoportosulást és a szőkével szemben álltam meg.
- Egy italt?
Felé nyújtottam a koktélt és féloldalas mosolyt villantottam rá.