Régóta ültem már a pub egy félreeső, előre lefoglalt asztalánál. Annak ellenére, hogy lett volna időm hazaugrani, munka után azonnal idejöttem, és a pincérnőtől csak egy mentes vizet kérve javítani kezdtem az elmaradt dolgozatokat. Ahogy az idő telt, a jobb oldalamon úgy gyűltek külön stószokban a már értékelt és fogyatkoztak meg a még olvasatlan pergamenek, a balomon, a kis tálka sós mogyoró mellett pedig az a néhány vizsga feküdt, amivel különösen meg voltam elégedve. Pennát tartó ujjaim a helyet betöltő zene ütemére doboltak, ajkaim hol elnyíltak, hol összezártak.
Épp hunyorgó szemekkel emeltem magam elé egy újabb lapot, mikor pillantásom a küszöböt átlépő, sötét tekintetével engem kereső ismerős férfira esett. Elvigyorodtam. A kezem ügyében lévő dolgokat az asztalra ejtve pattantam fel, és miután sietve átverekedtem magam egy, a pultnál nevetgélő népes egyetemista társaságon, megálltam vele szemben, s szélesre tár karokkal, fülig érő szájjal csóváltam meg a fejem. Lassan végignéztem az idegen mit sem változó vonásain és mint mindig, úgy most is hibátlan öltözékén, végül elnevettem magam.
- Te anyaszomorító! - szólaltam meg franciául, és közelebb lépve hozzá, szorosan átöleltem. Lehunyt szemekkel lapogattam meg a hátát, majd rászorítva vállára engedtem levegőhöz jutni. - Már azt hittem, vissza kell költöznöm Párizsba, hogy újra lássalak...
Egyszerre volt egészen hihetetlen és mintha mindig is így lett volna, elmagyarázhatatlanul természetes érzés, hogy itt, Magyarországon látom őt újra. Persze, Charlotte-ot követve, jött utánam Cambridge-be is, úgyhogy szó se róla, éppen ideje volt, hogy Pesten is felbukkanjon.
- Mit szólsz a magyar lányokhoz? - beszédes pillantással kérdeztem, világos tekintetem le sem vettem az övéről. Talán mondanom se kell, a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. - Hátul foglaltam helyet, gyere.
Damien vállát ölelve mutattam a dolgozatokkal beterített asztal felé, majd tenyeremmel újra meg újra mellkason ütve őt, indultam el a pub belseje felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=699957#post699957][b]Jamie Leroux - 2017.09.07. 18:58[/b][/url]

Régóta ültem már a pub egy félreeső, előre lefoglalt asztalánál. Annak ellenére, hogy lett volna időm hazaugrani, munka után azonnal idejöttem, és a pincérnőtől csak egy mentes vizet kérve javítani kezdtem az elmaradt dolgozatokat. Ahogy az idő telt, a jobb oldalamon úgy gyűltek külön stószokban a már értékelt és fogyatkoztak meg a még olvasatlan pergamenek, a balomon, a kis tálka sós mogyoró mellett pedig az a néhány vizsga feküdt, amivel különösen meg voltam elégedve. Pennát tartó ujjaim a helyet betöltő zene ütemére doboltak, ajkaim hol elnyíltak, hol összezártak.
Épp hunyorgó szemekkel emeltem magam elé egy újabb lapot, mikor pillantásom a küszöböt átlépő, sötét tekintetével engem kereső ismerős férfira esett. Elvigyorodtam. A kezem ügyében lévő dolgokat az asztalra ejtve pattantam fel, és miután sietve átverekedtem magam egy, a pultnál nevetgélő népes egyetemista társaságon, megálltam vele szemben, s szélesre tár karokkal, fülig érő szájjal csóváltam meg a fejem. Lassan végignéztem az idegen mit sem változó vonásain és mint mindig, úgy most is hibátlan öltözékén, végül elnevettem magam.
- Te anyaszomorító! - szólaltam meg franciául, és közelebb lépve hozzá, szorosan átöleltem. Lehunyt szemekkel lapogattam meg a hátát, majd rászorítva vállára engedtem levegőhöz jutni. - Már azt hittem, vissza kell költöznöm Párizsba, hogy újra lássalak...
Egyszerre volt egészen hihetetlen és mintha mindig is így lett volna, elmagyarázhatatlanul természetes érzés, hogy itt, Magyarországon látom őt újra. Persze, Charlotte-ot követve, jött utánam Cambridge-be is, úgyhogy szó se róla, éppen ideje volt, hogy Pesten is felbukkanjon.
- Mit szólsz a magyar lányokhoz? - beszédes pillantással kérdeztem, világos tekintetem le sem vettem az övéről. Talán mondanom se kell, a vigyor levakarhatatlan volt az arcomról. - Hátul foglaltam helyet, gyere.
Damien vállát ölelve mutattam a dolgozatokkal beterített asztal felé, majd tenyeremmel újra meg újra mellkason ütve őt, indultam el a pub belseje felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=699970#post699970][b]Damien Delacroix - 2017.09.07. 19:28[/b][/url]

Túl hosszú nap volt, túlságosan sok megoldatlan probléma és túl kevés nyílt kommunikáció. Lassan hozzászokhatnék; éveket készültem erre a pályára és Párizsban már éppen elég időt töltöttem mágusjogi tanácsadóként, hogy a pesti minisztérium rendszere se okozzon meglepetést.
Pontban öt órakor szinte kiesett a toll a kezemből, a kabátomat felkaptam a fogasról és mindössze az orrom alól vetettem oda egy köszönést a kollégámnak, akivel egy irodában dolgozom. Nem mondhatnám, hogy különösebben kellemes figura volt, most is úgy lesett fel rám, mintha lelöktem volna a papírhalmot az íróasztala széléről -vélhetőleg ez volt az egyetlen dolog, amivel igazán komoly lelki törést okozhattam volna neki.
Gyorsan szedtem a lábaimat a pub felé, miközben egy levakarhatatlan mosoly csücsült az arcomon. A levelet csak tegnap este küldtem el Jamie-nek, nem hagytam neki túl sok lehetőséget, hogy kifogást keressen -kit érdekel, ha éppen órád van, Leroux? Visszatértem. Nem gondolnám, hogy esetleg megfordult volna a fejében a gondolat, hogy lemondja, már ha ő is annyira hiányolta a társaságomat, ahogyan én az övét. És ebben megingathatatlanul biztos voltam, nyilván túl régóta ismerjük már egymást mi ketten.
Belöktem magam előtt a pub ajtaját és egy röpke pillanatig megtorpantam az ajtóban, hogy felmérjem a zsúfoltnak tűnő helyiséget. Ezt a pillanatot használta ki Jamie, akit azonnal kiszúrtam, miközben egy egyetemista csoporton a szó legszorosabb értelmében átverekedte magát. Harminckét fogas mosolyt villantottam és szorosan magamhoz öleltem őt.
- Jimi, ne gyűrd össze az ingemet! - Felnevettem, ahogy elhúzódtam tőle és tetőtől talpig végigmértem. Képtelen voltam elhinni, hogy végre ismét itt vagyunk. - Megszokhattad volna már, hogy mindig a nyomodban járok.
A cambridge-i kitérőnk nem alakult a legjobban, ez persze többnyire a Charlie-val történteknek volt betudható. A hosszú évek sok nehézséget tartogatnak magukban.
A kérdés hallatán csak egy féloldalas mosolyt villantottam és enyhén felvontam a szemöldökömet. Hirtelen megint tizenhét évesnek éreztem magamat és valamiféle megmagyarázhatatlan örömmel konstatáltam, hogy Jamie itt van testközelben.
- Jelenleg a minisztérium börtönében élek, Jamie - mutattam rá a nyilvánvalóra, de azonnal vissza is dobtam a labdát, miközben elindultam mellette. - De mintha te már egy ideje itt élnél.
Az asztalhoz érve kissé félrebiccentettem a fejemet és a könyökömmel oldalba böktem a legjobb barátomat, csak a mihez tartás végett. Lassan fordultam felé, majd tekintetem ismét az asztalra vándorolt.
- Mióta vársz rám? Beköltöztél közben?
Logikus kérdés volt, tekintetbe véve a papírhalmot, ami az asztalunk mondhatni hatalmas részét beterítette.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700071#post700071][b]Jamie Leroux - 2017.09.08. 15:41[/b][/url]

Vele együtt nevettem, és fejemet megingatva csillogó szemekkel pillantottam ingjére. Az persze kifogástalan volt; tökéletesen élére vasalt, anyagából csavarni lehetett a minőségi francia parfümöt. Damien mit sem változott, állandósága pedig melegséget csempészett a szívembe. Felbukkanása akaratlanul is megidézte bennem a gyerekkorunkat és azzal együtt az otthont is. Már csak Charlotte hiányzott, de vele azóta, hogy Magyarországra költöztem, nem beszéltem. Egyetlen bagoly sem érkezett tőle, igaz én sem küldtem. Pedig annyi mindent akartam mesélni neki! Aztán, mikor leültem, és a macskakaparta sorok gyűlni kezdtek a megfakult levélpapíron, rájöttem, hogy már nem számít, mi mindent szeretnék megosztani vele. Valójában már nem volt létjogosultsága, hiszen egy ideje már nem voltunk egymás mindennapjainak része. Életünk közös fejezetére pont került, és tudtam, ha újra meg újra egymás után nyúlunk, az csak megnehezíti az elengedést. A szívem még belesajdult néhanap, persze. Ha megpillantottam az utcán egy rá emlékeztető barna fürtös lányt, a gyomrom összeugrott, és oda akartam menni hozzá, de már nem fájt úgy, mint az elváláskor és az azt követő hónapokban. Akkoriban azt gondoltam, hogy az életem értelmét veszítette, most már azt, hogy ő a legkülönlegesebb lány, akit ismerek. Ő volt az első szerelmem, vele éltem át az eddigi legszebb perceimet, és a felnőtté válásomhoz fűződő emlékeim legtöbbjében szerepel. A maradék meg... Damient illeti meg. Nem tudtam, hogy Charlie Cambridge-ben van-e még, vagy már másfelé sodorta az élet, de ahelyett, hogy rákérdeztem volna, lenyeltem a torkomat maró gombócot, és visszatértem a jelenbe.
- Pardon – mondtam komolyan, egészen bűnbánó hangot megütve, és kezeimet védekezőn magam elé emeltem, ahogy tekintetem újra találkozott a férfiéval. Ajkaim ismerlek, akár a rossz pénzt típusú vigyorra húzódtak, majd drámai sóhajjal szembefordultam vele. Hozzáértő mozdulattal nyúltam gallérja után, és mintha erősen koncentrálnék, csücsörítve igazítottam rajta. Aztán felpillantottam rá, és kitört belőlem a röhögés. Újra átöleltem. – Hiányoztál.
Nem foglalkoztam azzal, hogy ki hallja, és hogy aki hallja mit gondol, az érzés ezeréves természetességgel hagyta el a számat. Ő volt az egyik legnagyszerűbb ember, akit valaha megismerhettem, és büszke voltam arra, hogy a barátomnak nevezhetem. A legjobb, legrégebbi barátomnak.
- Mint látod, az időbeosztásomon van még mit csiszolni - vigyorogva kerültem ki a visszadobott labdát, és Damiennel együtt pillantottam a dolgozatokkal beterített asztalra. Aztán a lapok fölé hajoltam, és egy kupacba rendezve kitoltam őket az asztal szélére, hogy még csak véletlenül se legyenek útban. Végül felkönyököltem a fára, és államat összefűzött ujjaimra támasztottam. - Az ispotály és az egyetem együtt... emberpróbáló kombináció.
Halkan, mosolyogva mondtam. Szemeimet lesütöttem egy pillanatra, vállaimat finoman megvontam. Damien tudhatta, hogy ez az én számból nem panasz, csupán megjegyzés. Szerettem a munkámat, a vele járó édes terhet, a napról-napra változó kihívásokat, hogy mindig zajlott az élet, és mindig volt mit csinálnom. Szükségem volt arra, hogy segíteni tudjak.
- Sikerült lakást találnod? - kérdeztem, ahogy kíváncsian felpillantottam rá. A saját albérletemre gondolva tudtam, hogy ez nem mindig egyszerű feladat, főleg, ha nem kívánod az egész fizetésed rákölteni ötvenöt hellyel-közzel beburkolt négyzetméterre. Én szerencsés voltam. A másfél szobás lakás Pest egyik legjobb helyén, zöldövezetben bújt meg, a hirdetés szerint mindenhez - úgy mint mindig zajló élet, városi rendezvények, pubok és plázák - közel, ami ugyanakkor azt is jelentette, hogy a munkahelyemtől bitang messze volt, és ha épp otthon voltam, az utcán részegen hangoskodó egyetemistáktól se pihenni, se dolgozni nem tudtam. Szó se róla, én így is imádtam.
A szemem sarkából láttam, hogy a pincérnő elindult felénk, mire hátradőltem, és világos tekintetemet az itallapokat szorongató lányra emeltem. Aztán visszapillantottam Damienre, bal szemöldökömet kérdőn felhúztam, és ha biccentett, kikértem a szokásos borostyánszínű italainkat. Duplán, jéggel. Ahogy mindig.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=700466#post700466][b]Damien Delacroix - 2017.09.10. 17:58[/b][/url]

Nem is olyan régen még minden annyira másnak tűnt. Charlotte, Jamie és én elválaszthatatlan hármas voltunk, úgy tűnt ez sohasem érhet véget. Az a fajta triumvirátus voltunk mi, akik egy külső szemlélő számára talán örök érvényűnek tűnhettek -elvégre ennél közelebb talán nem is állhattunk volna egymáshoz. Mióta megérkeztem folyton a legjobb barátomon és a húgomon kattogott az agyam. Vajon miért alakult végül úgy, ahogyan? Vajon minek kellett volna másképp történnie? Voltak előjelei? Újra és újra felteszem a kérdéseket, mert Charlie is napi huszonnégy órában kattogott ezen végtelennek tűnő ideig. Ma már jobb, de nyilvánvaló, hogy mi hárman már sohasem leszünk ugyanazok, akik egykor voltunk. Legalábbis abban a formában már nem.
Jamie és én már egy teljesen másik történet vagyunk, egészen fiatal korunk óta ismerjük egymást, együtt nőttünk fel, vállvetve meneteltünk előre és ő volt az egyetlen, aki ki merte mondani, mit is gondol arról, hogy az apámat akarom követni a pályáján. A legtöbb ember csak kedves mosollyal bólintott és elismerésre méltónak tartotta, hogy a szüleimnek sikerült a megfelelő útra terelnie, de ő nem -ő a barátom, nem fog nekem hazudni, ahogyan én is képtelen lennék neki.
Egy féloldalas mosoly telepedett az arcomra és lassan megcsóváltam a fejemet.
- Ahogy Te is nekem, Leroux - szorítottam meg jobbommal a  vállát. - Ahogy Te is nekem.
Amikor az élet elsodort minket egymás mellől, az teljesen természetesnek tűnt. Akkortájt Charlotte-ra kellett koncentrálnom, a pályám egyengetésére és egy pillanatnyi időm sem maradt, hogy Jamie miatt aggódjak. Később persze, amikor a helyzet egy cseppet rendeződni látszott emiatt komoly bűntudatom volt.
Felmértem az asztalt és egy pillanat alatt realizáltam, hogy a legjobb barátom semmiben sem változott az elmúlt időszakban. Jamie már csak Jamie marad, a helyszín és az időpont szinte teljesen mindegy.
- Te vagy a legmegfelelőbb személy, hogy ezt a káoszt kézben tartsd.
 - mutattam rá a nyilvánvalóra egy mosoly kíséretében, miközben a maradék papírt segítettem összerendezni.
Leroux élt-halt a munkájáért, nála lelkiismeretesebb személyt valószínűleg rettentően nehezen találtam volna a környezetemben és én éppen ezért voltam rá hihetetlenül büszke. A munkája az élete, nem csak azért, mert szívesen teszi és hihetetlenül jó benne, hanem mert teljesen más szemmel nézi az embereket, mint például én. Jamie hajlamos hinni benne, hogy mindenkinek jár egy esély, ezt én már nem hiszem, de természetesen nekem szinte egész álló nap csak rossz tapasztalataim vannak -nehéz ügyfelek, bonyolult megbízások.
A lakásra vonatkozó kérdésre először csak felsóhajtottam és végigfuttattam a tekintetemet a pubot megtöltő tömegen, így én is elkaptam a felénk induló pincérnő tekintetét. Jamie felé fordultam és egy halvány mosollyal rábólintottam a ki nem mondott kérdésre, majd miután leadta a rendelést válaszoltam.
- Folyamatban van a dolog, azt gondoltam sokkal egyszerűbb lesz Pesten lakást találni, de nyilvánvalóan tévedtem. Egyelőre van egy jó kis albérletem, közel a Minisztériumhoz.
A pincérnő kihozta az italainkat, én pedig Jamie felé tartottam a nedűt tartalmazó üvegpoharat, hogy összekoccinthassuk őket. Amikor ez megtörtént ittam egy kortyot, majd ajkaimat farkasmosolyra húzva tettem fel a bennem motoszkáló kérdést.
- Te már elég ideje laksz itt, megrohamoztak már a nők?