[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=744636#post744636][b]Martin Romberg - 2019.01.01. 18:41[/b][/url]

Aznap úgy adódott, hogy Budanekeresdre küldtek bennünket. Gyakran kell elhagynom a minisztérium épületét, amit cseppet se sajnálok. Általában varázslófalvakra látogatunk el, de a főváros varázslók által felkapott helyei is népszerű úti célok, ahogy egy rövidebb külföldi kiküldetés sem lehetetlen. Ezért szeretem a munkám annyira. Mindig változatos és egyedi, sosincs két egyforma varázstárgy. Szép is lenne állandóan az irodámban poshadni.
Egy auror páros is velünk tartott, a rend képviseletében, hogy biztosítsa a törvényességi felügyeletet az eredetiségvizsgálat során. Régiségkereskedés. Azt hinnék, rutinfeladat, pedig tévednek. Ahol évtizedek, vagy évszázadok óta varázslók által birtokolt és buherált tárgyakról van szó, ott mindig vannak meglepetések.
Ezúttal viszont hamar végeztünk, utána pedig mindenki mehetett a maga dolgára. Jómagam is épp távozófélben voltam egy biztonságos hely felé tartva, ahonnét hazahoppanálhattam volna. Felismert azonban egy egyetemi ismerős, akivel még a gólyatáborban beszélgettem. Örültem, hogy emlékszik rám.
- Örvendek, Faith - biccentettem egy félmosollyal az arcomon, felidézve magamban legutóbbi találkozásunk emlékét.
- Előfordulhat egy-egy zh, de a szorgalmi időszakban nem terhelnek vele minket annyira. Majd a vizsgaidőszak lesz így nehezebb. Nekem is be kell járnom, csak meghatározott hétvégéken - válaszoltam a kérdéseire.
- Megvagyok, kicsit sűrű napirenddel. Próbálok teljes kapacitással a munkára koncentrálni, így mellette valóban nehéz az egyetemmel is foglalkozni, de szeretek tanulni. Azt hiszem tudtam, hogy mit vállalok - vontam meg a vállamat. - Neked hogy megy eddig? Sikerült megoldanod a lakhatást? - nem ismerjük még egymást annyira alaposan, de a korábbi beszélgetésen mondta, hogy ez neki még egy külön procedúra lesz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=744659#post744659][b]Martin Romberg - 2019.01.01. 20:14[/b][/url]

- Igen - és bólintásommal egyidejűleg belegondoltam, hogy mennyire szokatlanul hangzik még számomra is, hogy az évek alatt az iskolapadból a munka világában kötöttem ki. A nagybetűs, felnőtt életben, tele elvárásokkal és teljesítménykényszerrel. Régóta vágytam ide, hiszen hiába tanulok szívesen, teher volt számomra diákként alávetni magam megannyi feleslegesnek vélt kötelezettségnek. Prefektusként kilógtam a sorból, sokkal nagyobb szabadságot kaptam az átlaghoz képest, egyetemistaként pedig tovább lazult a helyzet, de azért mégiscsak furcsa, hogy már más szelek fújnak.
- Használd ki az egyetemi éveket, én is így tettem az előző szakon. Most, hogy kaptam egy jó ajánlatot, nem láttam értelmét visszautasítani, ezért lettem levelezős - vontam be a lányt a részletekbe. Csak néhány évvel fiatalabb nálam, ezért nem is tekintem úgy, hogy korkülönbség állna fenn köztünk. Pontosan emlékszem, hogy annak idején mi volt a felfogásom, ezért is szerettem volna, ha nem érezné magát kellemetlenül velem szemben azért, mert én már dolgozom.
- Errefelé a Romberg név nem cseng annyira ismerősen, mint nyugatabbra. Nekem ez a fő szerencsém, mert különben hasonló cipőben járnék - gondoltam itt az apám körül botrányokra, melyek a címlapokig is felküzdötték magukat egy-egy lapszámban.
- Most végeztem, úgyhogy szabad vagyok. Beülhetünk valahova - fogadtam el az ajánlatot. A tea különben is nagy szenvedélyem, otthon valószínűleg az első dolgaim között szerepelt volna főzni egy kancsóval.
- Sajnálom, hogy még mindig nem jártál sikerrel. Én nyár végén költöztem saját házba, de még mindig sok tennivaló akad körülötte. Bogolyfalván nézelődtem, ott azért kisebb a kínálat, hetek alatt lezajlott a folyamat - dicsekedtem el a dologgal, mert akárhogy is, büszke vagyok az első saját otthonomra, amit egész hamar összehoztam. A mágia csodákra képes, az összes pénzem se ment rá, úgyhogy elégedett vagyok.
Hozzászoktam már, hogy a munkámról kérdeznek. Szívesen válaszolok, nem untat vele, és még csak tolakodónak sem találom. Különben is jó, ha van téma amíg odaérünk a teához.
- Igen, és még két szakértő-társam. Találtak egy gyanúsan régi tárgyat, amiről szerették volna megtudni, hogy nincs-e valami rejtett tulajdonsága, mielőtt eladhatóvá válik. Az aurorok ilyenkor csak vigyáznak, hogy minden rendben legyen. Ne mondhassák, hogy mi rontottunk el valamit, de olyan is van, hogy lopott tárgyat találunk. Ma nem történt semmi izgalmas - persze ezek már bizalmas információk, de semmi olyat nem mondtam, amit nem szabadna tudnia. Itt a határ.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=744703#post744703][b]Martin Romberg - 2019.01.01. 22:30[/b][/url]

- Azért csak ne türelmetlenkedj - vetettem oda némi gúnnyal. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, de az ilyesfajta kérdésekre általában gyorsan legyintek egyet. Jobb, ha elfelejtem őket, mielőtt tényleg felhúznám magam rajtuk.
Volt valami kiábrándító abban, ahogy odaszúrta azt a kis megjegyzést. Eddig nagyon jól titkolta, hogy nem tud a családomról. Naiv voltam, amikor azt hittem, hogy a botrány visszhangja nem talál meg ebben az országban. Faith ugyan nem magyar, ez nyilvánvaló, s tudtommal nem tartózkodott még itt akkor, tehát máshol értesülhetett ezekről. Cseles, azt kell mondjam. Biztosra vettem, hogy később is fog tudni még meglepetéseket okozni, és hogy olyan fajta, akivel jobb vigyázni. Elbízni magad pedig szigorúan tilos.
Szótlanul folytattam a teázó felé vezető utam, amíg újabb kérdést nem kaptam a részéről. Nem éreztem úgy, hogy magyarázkodásba kellett volna kezdjek. Senkire nem tartozik, hogy mi volt az igazság, és még ha nem is értek egyet apámmal, köt az aranyvérűek hűsége családjuk védelmére, így nem hozhatok szégyent a nevemre. Az én stílusom nem a lejáratás, a belső mocskolódás.
- Ha lenne, már tudnál róla - szögeztem le a számomra oly nyilvánvaló tényt. Lehet irigyelni, de nekem is megvan a maga keresztje. Nem érzem úgy, hogy ne érdemelném meg ebben a korban azt a körülményt, ami megadatott számomra. Tudok bánni a pénzemmel, és azt is tudom, hogy jó vétel volt az a ház.
- Rá emlékszem. Ő is ugyanabba a házba járt, amibe én - nem tudtam megállni, hogy ezt ne áruljam el. - Pontosan min borulnának ki? Hogy eddig nem tudtak rólad? Vagy más ok is van? - egyke vagyok, sosem fogom tudni átérezni ennek a súlyát.
Igaza volt, a szomszéd utcában egy hangulatos teaházhoz értünk, ahol belépve egy csendes kis sarokban helyet foglaltam. Kicsit én is kezdtem átfagyni, jólesett volna már a forró tea. A kínálat átböngészése után egy gyömbéreset rendeltem a pincértől, bizonyára szaktársamnak is sikerült addigra választani.
- Nem tudom hirtelen - mindig ezt mondom. Úgy érzem, hogy így a legjobb. Utálom magamban felidézni. - Az elátkozott tárgyak a létező legalattomosabbak, főleg ha túl későn ismered fel őket. Nem véletlenül választottam ezt a szakot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=806678#post806678][b]Martin Romberg - 2020.04.22. 23:02[/b][/url]

Egyetlen kivétellel szoktam késni - ha rajtam kívül álló okokból tartanak fel. A munkahely vitathatatlanul ilyennek számít. Elhúzódott egy ügy, és máris rohanhattam, hogy a megbeszélt talákozónkra pontosan megérkezzek. Mert végre sikerült találnunk egy időpontot, amikor mindketten ráértünk, igaz erősen keretek közé szorítva. De legalább ez is valami. Mostanában sokat volt távol, és ha futólag tudtunk is találkozni, akkor láttam rajta, hogy nincs valami jó bőrben. Nem tudom megmondani, miért éreztem így. Azt hiszem, rosszul állt neki a túl nagy nyomás, nem illett hozzá ez a pörgés, vagy csak én tudtam nehezen elfogadni, hogy rögtön a visszaérkezésem után el kellett válnunk, holott egészen frissen kezdtük újra a kettőnk közötti furcsa kapcsolatot.
Sietősen loholtam be a bejáraton. Némi másodpercig torpantam csak meg, amíg biccentettem egyet a pultos irányába, közben viszont végig Őt kerestem a tekintetemmel, amíg ki nem szúrtam a jelenlévők között. Derűsebb arccal ültem le mellette, amíg kifújtam magam. Bár látszott rajta, hogy a szokásosnál komorabb a kisugárzása, ezúttal próbáltam erről tudomást sem venni. Egyelőre. Ahogy a rendelést se fontoltam még meg, pedig kötve voltam a szünetemhez. Kiment a fejemből. Annyi elég volt, hogy újra lássam, és máris kizártam a minisztériummal kapcsolatos teendőket.
- Ne haragudj, volt egy kis gond. Régóta vársz? - mondhatta volna, hogy formaiságból kérdeztem, de a hangomból tényleg érződött egy kis aggódás. Szigorúan végignéztem magunkon, aztán a kínálatot kezdtem el böngészni. - Rendeltél már? - próbáltam felvenni a fonalat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=807167#post807167][b]Martin Romberg - 2020.04.29. 18:44[/b][/url]

Vetettem egy gyors pillantást az imént becsukott könyvére is. Csalódottan állapítottam meg róla, hogy valami szakkönyv volt. Azt gondoltam volna, hogy munkán kívül kedvtelésből olvas, de úgy tűnt, mintha nem tudott volna kiszakadni a mókuskerékből, még a velem való találkozása előtt sem. Talán teher voltam, hogy bezsúfolt a napjába, de ezt nem vethettem a szemére. Nem vagyok gyerekes, nem fogok hisztizni. Csendben tűröm, ami jutott nekem.
- Akkor jó - könnyebbültem meg véglegesen. Tíz perc, az nagyjából tényleg annyi kellett legyen, még ha nem is bíztam teljesen az időérzékében. - Elég ahhoz, hogy együnk - épp azért késtem, hogy végezzek mindennel. Visszafelé úgyis gyorsabban megyek. Így mondhatni nyertem egy kis időt, hogy ha szűkösen is, de végre vele lehessek. Fejben viszont állandóan csak számoltam. Átjárt egy furcsa érzés. Rég nem olyan kényelmes így, mint ahogy anno elképzeltem. Az egész teljesen máshogy alakult, s még jó valahol, hogy nem terveztem túl előre. Ez van, ezt kell szeretni alapon próbáltam élvezni az együttlétet.  
- Én is azt fogok - jelentettem ki határozottan. Talán azért, mert idő szűkében éreztem magam, és ez volt a legkevesebb, amin gondolkodni akartam. Dicsérte, épp ki is hozták, tényleg guszta volt, így hát ilyet kértem a személyzettől, hozzá ásványvízzel. - Szóval... eljöttünk. Milyen a munka? - kerestem a szavakat. Nem vagyok jó ebben, de tudtam, hogy neki sem az erőssége. Ahogy azt is, hogy nagyon kényelmetlen ez így, de nem érdekelt..

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=808912#post808912][b]Martin Romberg - 2020.05.19. 16:47[/b][/url]

Sehogy se volt igazán jó. Először a helyre gyanakodtam. Talán mégsem kellett volna hagynom, hogy ő válasszon. A környezet, az emberek, vagy az idő szűke tette ezt velünk? Mintha mindenre rá akartam volna kenni, hogy miért éreztem magam kényelmetlenül a társaságában, csak arra nem, aminek már jóval több köze lett volna a valósághoz. Tudtam ugyanakkor, hogy nem lenne célszerű kirobbantani egy vitát. Mire átrághattuk volna magunkat egymás álláspontjain, elszaladt volna az értékes idő. Evés közben egyébként sem jó veszekedni. Eme nyomott napon nagyon is ragaszkodni akartam ahhoz, hogy legalább az ebédemet kiélvezhessem.
- Csak próbálok alkalmazkodni hozzád, ritka dolog tőlem - vallottam be, ahogy elmosolyodtam. Nem annyira őszintén, inkább kínosan és zavaromban. Lesütött szemekkel, a rendelésem megérkezését várva. Nehezen vettem a levegőt, ahogy a megfelelő téma megtalálásával is gondban voltam. Éppenséggel tudtam volna mit mondani, de abból féltem, hogy szemrehányás lesz, vádaskodás. Próbáltam elrejteni magamban a féltékenységet, eloszlatni az önzőséget. Mégis, ilyenkor nagyon nehéz. Csak gyűlik az emberben, és kérdés, hogy mi lesz az utolsó csepp a pohárban. Talán éppen a szakkönyv? Vagy egy meggondolatlan megjegyzés? Féltettem őt, de ha belegondoltam, mindig is jól bánt a szavakkal. Érezte és tudta, hogy min mentem keresztül, mégse szólt semmit. Hagyott vergődni az érzelmeimben. Nem tudtam rá emiatt szívből haragudni, csak egy kicsikét. Mert ilyen vagyok...
- És bírni fogod ezt... évekig? - fordultam felé lassan. Lehetetlenség volt nem kihallani belőle a célzást a túlhajszoltságtól való féltésemre. Lehet, hogy beleélte magát, de azt hittem, átmeneti időszak lesz ez az életében. - Fáradt vagy - szembesítettem őt azzal, amit láttam, de ő talán túl vak volt hozzá.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809668#post809668][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 20:49[/b][/url]

Nem láthatta a meglepett arcomat, mikor megtudtam, hogy milyen étrendet követ. Továbbra is voltak kétségeim afelől, hogy ez mennyire volt hiteles állítás a részéről, de ha azt néztem, hogy alapvetően a vérre van szüksége, akkor másodlagos már, hogy mellőzi a húst a táplálkozási szokásaiból. A kedvéért rántott sajtot ettem rizzsel, hogy ne lógjak ki a sorból. Szeretem amúgy. Mármint az ételt. Kellemetlen lett volna szerintem, ha hústálat rendelek, pedig tudom, hogy szemforgatás nélkül tűrte volna. Meg amúgy is, ha nekem egyszer belekezd a hegyi beszédébe, azonnal otthagyom. Nem érdekel, hogy utána mit gondol rólam.
Az ebédre idő előtt megérkeztem. Úgy tűnt, ezt a szokásomat hamar megjegyezte, ugyanis ő is egy kicsivel korábban jelent meg a lebeszélt időponthoz képest. Magát az étkezést nem ragoznám túl, éhesek voltunk, de a gyomrom az izgalomtól mindvégig egy kissé össze volt szorulva. Annyit legalább megtudtam róla, hogy az anyukája is vegetáriánus, ő pedig a tengeri ételeket például szereti, úgyhogy nem annyira nehéz megtalálni a közös nevezőt. Furcsa látványt nyújtott sapkában, napszemüvegben. Kicsit a bulvárlapokra emlékeztetett, mintha Michael Jacksonnal randiztam volna, vagy egy olyan hollywoodi hírességgel, akit bármikor hasonlóan letámadhattak volna az utcán, ha felismerik. Ha erre gondoltam, legalább egy kicsit elmosolyodtam, és csökkent bennem a félvámpírsága miatti együttérzés.
Jóllakottan távoztunk a formaiságok után, az étteremtől pedig gyalogszerrel mehettünk át a galériába. Kortárs akvarell, ahogy az az átnyújtott prospektuson is szerepelt. Féltem, hogy ez a kettő együtt valami hihetetlenül sznob légkörben fogad majd minket, így meglehetősen nyers arccal léptem be a kiállítótérbe, a drága jegyek megváltása után, aminek összegét később kívántam rendezni vele. Ha már én hívtam meg, én akartam állni e számomra jelentéktelen árat is. Miután összekaptam magam, már az első alkotást figyeltem, majd az arcára pillantottam.
- Ehhez te értesz igazán, szóval hallgatlak. Majd ásítok, ha túl részletes vagy – mosolyodtam el. Kezdtem úgy érezni, hogy túl nagy szívességet tettem a részemről, hogy eljöttünk. De szépnek szépek, és szoktam is kiállításokra járni, viszont a kortárs néha ijesztő műfaj. Meg azt akartam, hogy megtörje a csendet, és szórakoztasson. Elővettem a zsebemből egy csomag nógrádi sós pálcikát, közismertebb nevén ropit, majd a kezébe nyomtam. - Tényleg el akartam jönni. És bocs, hogy goromba voltam a bagolyban… - s hogy tovább érzékeltessem vele a nyitásomat, egy pillanatra még a nyelvem is kiöltöttem

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809670#post809670][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 20:55[/b][/url]

Minden érdemi mondandómat későbbre tartogattam, hogy ne alakulhasson ki köztünk kínos csend. Egyszerűbb taktika volt átmenetileg magamba fojtani a gondolataimat, mintsem az ebéd során rázúdítani őket, pedig a legutóbbi találkozásunk óta már nagyon sok minden összegyűlt bennem vele, vagyis velünk kapcsolatban. Egyébként nem értek a megfelelő időzítéshez. A ropit elfelejtettem előbb odaadni, s ha nem akkor teszem, később ugyanúgy kiment volna a fejemből. Erről is ő tehet, és egészen biztosan köze van hozzá az öltözékének. Elegánsnak ugyanúgy elegáns a sapkájával a fején, de egy színházba, hangversenyterembe már ódzkodva mutatkoznék így a társaságában. Azt hittem, hogy a képek megtekintése erejéig legalább a napszemüvegétől megszabadul majd, hogy újra szabadon nézhessek azokba a jellegzetesen élénk szemekbe. De nem így történt, ami miatt kérdően pislogtam rá, majd hamar rá kellett jöjjek, hogy itt megint én nem értettem még valamit. Ő tudja, hogy mit csinál, s miért. Nekem ezeket természetesnek kell felfognom, mintha észre se akarnám venni, pedig egyből kiszúrom, nem tehetek róla.
- Akkor nem jó kiállításra hoztalak? – csattantam fel ingerülten, ami leginkább a kétségbeesésemnek volt köszönhető. Kortárs, hát persze. De ezt már korábban is mondtam neki, fingom se volt róla, hogy miért szórakozott ilyen jól azon, ahogy rá akartam támaszkodni valamiben. Ezért utáltam ezt mindig, kilépni a komfortzónából, hagyni, hogy belerángasson valami hülyeségbe. Kedveskedni akartam egy kis kiállítással, de a figyelmességemet flegma visszaszólogatással, kioktatással honorálta. Ott van oldalt. Persze. Akkor jártuk volna végig a tárlatot egyedül? Minek volt itt, minek voltam itt… Hiba volt eljönnöm. – Hát persze – trappoltam a cédula elé, hogy meggörnyedve kiolvassam az egyébként zavaróan apró betűsre sikeredett elemzést. Persze a franc akart elmélyedni a festő gondolatvilágában, felületesen futottam csak végig a szavakon, mert a szokásos sablonelmélkedést véltem felfedezni színekről, harmóniáról. Kellett volna ez nekem?
- Ugye? Az nekem is tetszik – enyhültem meg, amíg zsebre nem vágta a ropit. Én meg felvont szemöldökkel néztem végig, mint aki várt volna még valamit, hogy hozzátegyen, de ez úgy látszik elmaradt. Korábban sokkal jobban kimutatta az érzéseit, most mintha visszafogta volna magát. Hát, ideje volt behúzni a féket nekem is. Nem hagytam, hogy bolondot csináljon belőlem. Én én vagyok. Martin Romberg. – Hagyjuk – legyintettem. Nem érdekelt, melyik bagoly, mert csak a számomra kedves leveleit őriztem meg, hogy még véletlenül se emlékezzek a félreértésre. Örültem, hogy legalább ezen látszólag túltette magát. Követtem hát őt a következő képig, ahol egy fokkal közlékenyebbnek bizonyult. Ezt már jobban szerettem hallani. A hozzáértő véleménye a dolgokról. Mondjuk ő biztos jobbat festene, és szívesebben elcsodálnám, bár ha megmondtam volna neki, nem értékelte volna.
- Te jártál valamilyen művészeti suliba? Vagy magadat képezted? – rég nem a festményt, sokkal inkább a bőrét bámultam, ahogy összefontam magam előtt a karjaim, hogy a gondolkodó ember látszatát keltsem. – A tájképek szebbek, mint ezek – tettem hozzá suttogva, hogy más ne hallja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809672#post809672][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:02[/b][/url]

- Hogy nézek? – vontam vállat, s egy picit elmosolyodtam. Élvezet volt látni, hogy zavarja a tekintetem, és legalább a magyarázata is megerősítette bennem a korábbi következtetéseimet. Az égboltra pillantottam, aztán a járdára, ahogy szedtem a lábam, s igyekeztem vele elszántan a kiállítás helyszínére. Szerintem annyira nem tűzött a nap. Szomorú, hogy ennyitől kikészül a szeme. Szomorú, mert tudtam, hogy ideig-óráig tolerálni tudom, de hosszabb távon nem biztos, hogy meg tudom szokni a talpig beöltözött, sapkába és szemüveg mögé rejtett Min Jongot, és leginkább az a bizonytalanságérzet frusztrált, ami az arca kitakarásából adódott. Sejtelmem se volt, hogy a tekintete éppen hol járt, s talán azért tűnhettem gyanakvónak a számára. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni amúgy… Máskor ne találkozzunk napközben?  - javasoltam előzékenyen, hogy biztosítva legyen a komfortérzete, ezáltal a beszélgetéseink gördülékenysége.
Éreztem, hogy megemelkedett a vérnyomásom, ahogy a fejem is kezdett egyre vörösebbé válni. Talán csak a galéria túlzottan steril fényeitől, amely emlékeztetett ez magánbőrgyógyászat várakozójára. Rajtunk kívül alig néhány fő lézengett a teremben, ami egyébként is eltörpült a Nemzeti Galériához képest, s egy kicsit csalódottan konstatáltam, hogy a hely hangulata messze elmarad a teaházétól. Persze erre számíthattam volna, mégis, hiányoztak a fények, az illatok, meg az a szó szerint varázslatos hangulat. Igen, az idegesítően repkedő, vibráló pillangók is.
- Tényleg szólj, ha unalmas a program, vagy nem érzed jól magad. Mehetünk máshova – tartottam fenn továbbra is kétségeimet a szavai igazát illetően. Gyanakvó fejet vágtam, mintha csak azt sugalltam volna, hogy persze, én is ezt mondanám. Mert valóban ez lenne a taktikám, ha nem akarnék valakit megsérteni, akiről amúgy is tudom, hogy rosszul szokta lereagálni a dolgokat. De most miatta voltunk itt elsősorban, ez róla szólt. A festmények érdekesek voltak, talán csak valami nem kortárs, nem akvarell szerencsésebb választás lett volna. Legalább bővültek az ismereteim, szélesedhetett a látóköröm. Elmondhattam, hogy ilyet is láttam már.
- Jó, ez… elég egyértelmű volt eddig nekem is. De én a Te véleményedre vagyok kíváncsi. Meg gondoltam mesélsz a technikájáról. Vagy nem nagyon tudsz ilyet? – igyekeztem megmagyarázni, szépíteni a kijelentéseimen, ahogy épp ő is azt tette. Minden mást elengedtem a fülem mellett, s a képekre koncentráltam, de legfőképpen a személyére.  – Hohó, szóval ettől is féltettek? Az én családomban ugye a régészetre is azt mondták, hogy abból nem fogok tudni megélni, és nem méltó karrier. Nálad akkor ugyanez volt a helyzet? – döntöttem oldalra a fejem. Elég egyenes kérdést tettem fel neki, személyes megerősítéssel, szóval reménykedtem abban, hogy nem lesz szíve megtagadni tőlem a választ. Önmagában egyébként kielégítően felelt, a más dolgok alatt olyan technikákat értettem, amikre nem voltam kíváncsi, és valószínűleg laikus számára értelmezhetetlen szakszavakból álltak.
- Akármilyen… - haraptam el a mondat végét, s még folytattam volna, ő azonban átkarolva továbbhúzott a következő festményig. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Semmi olyat nem mondtam, ami miatt magához húzhatott volna. Még csak szánni valónak se tűntem szerintem. Reflexszerűen behúztam a nyakam egy kicsit, de nem akartam elkövetni azt a hibát, mint a múltkor. – Köszi. Itt legalább nem ismernek fel, és nem érdekli őket – ráztam meg a fejem. Láttam, hogy zavarban van, ugyanakkor én sem tudtam hova tenni a dolgot. Nagyon jó volt, csak magamat nem tudtam elhelyezni a jelenetben. Mintha nem velem történt volna, hanem valami idegennel. Hiányzott az érintése, és többre vágytam, mégis mintha gyorsan haladnánk. Persze csak az én csigalassú dolgaimhoz képest. Bólintottam, majd kérdeztem.
- Fogjuk rá. Nálam még mindig a naplemente a favorit. Legközelebb körbevezetsz hátul? – fordultam vele szembe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809675#post809675][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:07[/b][/url]

Mély sóhajtás hagyta el a számat. Nem hagyhattam annyiban a dolgot, így hát sértődötten zsebre vágtam a kezeimet, és jó fél méterrel távolabb léptem tőle, hogy még véletlenül se zavarjam a komfortzónáját. Homlokomon gondterhelt ráncok jelentek meg, míg kétkedve ráztam a fejem arra, amit megpróbált bemesélni. Ő jött ki ilyen ruhában, nem értem, miért zavarta, ha néztem. Úgy egyáltalán, lehet, hogy teázás közben is ezt tette szóvá. Azt azért nem mondhattam el neki, hogy hiányoztak a szemei, de ezek után, hogy ilyen stílust engedett meg magának, nem is fogja megtudni soha, és a kis mentegetőzése sem tudott érdekelni. – A tűző napot minden épeszű ember kerüli, de a nyári tengerpart jól tud esni pedig. Majd valamit kitalálunk – rántottam meg a vállam szomorúan. Szerettem utazni, mostanság déli tájakon. Ott van például Afrika, ahová így kötve hiszem, hogy valaha is követni fog. Mondjuk megfordult a fejemben, hogy miért is gondoltam úgy, hogy ő velem tartana. Mostanában olyan élethelyzetekben képzelem őt magam mellé, amiben abszolút nincs létjogosultsága. Fura.
- Így már más. Csak azt nem értem, hogy eddig miért pont az ellenkező módon fejezted ki az érzéseidet – virítottam felé egy gúnyos vigyort, de összességében nyugodtabb lettem, mint voltam. Ilyenkor nagyon nehéz elhinnem az igazságot, bármi is legyen az. Legfőképp a hazugságtól való félelmem lehetett az oka. Inkább mondja meg, ha nem tetszik valami, és akkor kevésbé sértődök meg. Mert egy kicsit azért magamra veszem az ilyet. De legalább nem élek hazugságban. – Rád bízom inkább. Én elhallgatlak bármiről – hazudtam, mert a bármiről azért túlzás volt, de szerettem hallgatni a fecsegését. Elszórakoztatott. Hol halványan, hol észrevehetőbben, de mosolyra késztetett, kikapcsolt, elterelte a figyelmem, általában pozitív irányban.
A kortárs művet elnézve egyre inkább biztosabb lettem abban, hogy számomra Min Jong még mindig érdekesebb, mint az előttem látható alkotás, vagy maga a program. Vagy úgy a legtöbb átlagember. Összetett jellem volt, mégsem mutatott sokat magából. Ehhez lehet, hogy megtévesztésként hozzátett az egyébként félvámpírsága miatti titokzatos, réteges öltözködése is. És előtörténetének szilánkjait hallgatva úgy éreztem, mintha gyermekként raknék ki róla egy kirakósjátékot, a kép pedig itt-ott kezdett összeállni. Logikus rendszert alkotott, mindenre volt értelmes magyarázat. A hányattatások ellenére nem úgy jött le, mint aki sajnáltatta volna magát, vagy belém akart volna akaszkodni, hogy legyen kinek panaszkodnia. Átlátta az összefüggéseket, és helyén kezelte magában a múltbéli sérelmeit. Erős maradt, büszke, de mégis pont ezáltal ébresztett másokban empátiát. Igen, még bennem is. Hümmögtem egyet a történetén, majd bólintottam, de azon kívül, hogy így már világos volt a helyzet, mást nem nagyon tudtam volna hozzáfűzni.
- Most mi a baj? A múltkor rosszul időzítettél, azt hittem ki akarsz használni. A faluban pedig a falnak is füle van, nem akartam, hogy mindenki rajtunk csámcsogjon. Ez bonyolult… De most nem csináltál semmi rosszat. Mármint… jó ég… Szóval azért nekem ez szokatlan, de igyekszem nem leharapni a fejed érte – forgattam meg a szemeimet, ahogy erőlködtem neki azt elmagyarázva, hogy mi is volt a múltkor a baj. Zavart, hogy nem tudtam korábban világosan megfogalmazni a félreértés tárgyát, és talán az őszinteség, a nyílt kommunikáció majd helyre teszi a dolgokat. Ismét felé fordulva közelebb léptem a tájkép cédulájához, hogy fél szemmel azért azt is el tudjam olvasni, és kicsit átadtam magam a harmonikus színek hangulatának.
- Nagyszerű. Szóval itt is minden a félreérthetőségről, az elfojtott szexuális vágyakról szól? – feszültem meg a kép előtt állva, ahogy valamiféle nyugtalanságérzet tört rám, mégis izgalmasnak találtam az ismertetőjét. És ismét csak logikusnak. – Nem csak úgy leöntik a vásznat? – csodálkoztam hitetlenkedve, még közelebb is hajolva a festményhez, hogy tanulmányozni tudjam. Aztán megragadtam az alkarjánál, és húzni kezdtem a következő képhez.
- Van kedvenc témád, amit szeretsz festeni? És technikád? – faggattam egyhangúan.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809677#post809677][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:13[/b][/url]

Követett, mintha csak az árnyékom lett volna. Némileg ironikus szerep ez egy félvámpírnak. Ahogy az utcán, úgy a mindennapokban is rám ragadt, a nyomomban volt a jelenlétével, amióta felkerestem az üzletében, és kitölti a gondolataim egyre jelentősebb hányadát. Ha nem tudtunk találkozni, bagolyban keresett fel. És bárhogy próbáltam, már nem tudtam őt kiradírozni a fejemből, hát még hogy teljesen kerülni kezdjem. Számat elhúzva hallgattam meg kijelentését. Utána kedvem támadt volna rászólni, hogy most meg mit örül ennyire egy apróságnak, de nem akartam elrontani a jókedvét. Még mindig sokkal elviselhetőbb így, mint amikor indokolatlanul pökhendi lesz. Azt csak nekem volt szabad. Ha már ő is csinálta, akkor összezavart, és muszáj volt megenyhülnöm egy kissé.
- Mármint most? – kérdeztem vissza elbizonytalanodva. Mert éppenséggel semmilyen ötletem nem volt egyelőre arra, hogy hogyan tudnám őt a tengerpartra vinni. Ha volt is, drágának gondoltam, ennyit magamra se költök szívesen, pedig lenne miből. De bármilyen más program sem ugrott be a hangversenyen kívül, amin azért érezném magam kényelmetlenül, mert nem szólhatnék hozzá a hosszú koncert alatt, holott pont annak örültem a legjobban, hogy olyan kis közlékeny tudott lenni, és elhallgattam volna a hangját a végtelenségig. Főleg, ha láthattam hozzá a mosolyát, vagy az élénk szemeit, amit ezúttal eltakarni kényszerült.
Egyre csak nőtt bennem a feszültség, amiért a magyarázatom ellenére sem sikerült megértetnem vele a szándékaimat. Valahol kiábrándító volt, hogy bár látszólag úgy próbált tenni, mint aki megértette, hogy mit mondtam, valójában összezavarodott, és fogalmam sem volt, hogy mit olyan nehéz összerakni a részéről, hiszen a személyisége alapján bíztam a képességeiben, nagyon is. Ezek szerint mégsem brillírozna olyan szinten, mint azt feltételeztem? Végül néhány jelentőségteljes pillantáson túl úgy döntöttem, hogy bár maradhattak még kétségei, annyiban hagyom a dolgot, és csak remélni tudtam, hogy ez nem veszi el a kedvét a további nyitástól, mert én köztudottan szörnyű vagyok az első lépések megtételében. Az pedig hiányzott, hogy újra kockáztasson, hisz úgy jött le, az ilyen gesztusok a korábbi félelmem ellenére hozzátartoznak a lényéhez, és egyszerűen csak túl őszintén mutatja ki az érzéseit, nem pedig megnyerni akar magának.
- Igen, mintha másról nem is szólhatna a művészet. És mégsem lesz lerágott csont a téma. Érdekes – morogtam, ahogy a kiábrándult hangom után lassan visszatért a kedvem, elvégre annyira rossz látványt nem nyújtott az alkotás. Hát még, ahogy beszélni kezdett róla. Megenyhülni látszottam, talán a hangjától, talán attól, hogy vele voltam, és a képet néztem, amit mintha terápiás céllal is azért hoztak volna létre, hogy a zaklatott lélek egy kicsit megnyugodhasson, és kiszakadjon a rohanásból. De egyre jobban átragadt a hely kisugárzása. – Te aztán nagyon értesz hozzá – mosolyodtam el szerényen, ámde elismerőleg szánva, mikor már végzett a meséjével. Nem ásítottam, sokkal inkább jó tanítványhoz hasonlóan figyelgettem a képeken azt, amit mondott, és őszintén örültem neki, hogy konkrétabb festészeti stílusa van, mint ez színátmenetes baromság. Mert jópofa, de kevés. Elnézi az ember, én mégis legtöbbször valami mélyebbet keresek a képekben. Meg valami emberit. Vagy akkor legyen tájkép, csak hát úgy tűnt, akvarellel nehéz olyat alkotni, ami számomra megnyerően realisztikus. - Jól hangzanak. Ezek nekem is jobban tetszenek – erősítettem meg őt abban, hogy több közös vonásunk van, mint az elsőre látszana. Felbátorodva arrébb húztam őt, aminek örült, én pedig alig tudtam letörölni az arcomról a mosolyt, mégis próbáltam kifejezéstelen arcot vágni.
- Csak nem az a kedvenc színed? … Szépek a … színek – kicsit ijedten kérdeztem meg, aztán toldottam hozzá a megjegyzésem, mert ennél többet nem nagyon lehetett elmondani arról a képről, amivel szemben álltunk, még a leírás se vitt közelebb a művész úr megértéséhez. Sebaj, kárpótolt Min Jong öröme, ahogy lelkesedett az egész iránt, én pedig úgy éreztem, hogy valamit végre jól csináltam, és kár lett volna elrontanom egy goromba közbeszólással a nagy nehezen megteremtett idillt. – Egy kicsit olyan, mintha naplemente lenne. És azok ott a felhők. Meg egy vattacukor jut eszembe, amit most meg is kívántam. Ja meg persze eszembe jut róla megkérdezni, hogy milyen a kastélyban tanárkodni most már. Nem is meséltél… - mosolyodtam el, de egy szúrós nézés sem maradhatott el, hogy legszívesebben lekaptam volna róla a napszemüvegét, ami egyre jobban idegesített. Helyette folytattam a sétát a többi kép felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809681#post809681][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:23[/b][/url]

Láthatóan még mindig nem apadt lejjebb a lelkesedése. Hihetetlen, hogy néha mennyit tud rugózni általam feleslegesnek hitt dolgokon, hisz alapvetően hajlamos vagyok túlkomplikálni egyes magánéleti, de főleg szakmai vonatkozású döntéseket, viszont egy ilyen kaliberű tényezőt nem említenék egy lapon vele. Jó stratéga lehetne belőle, csak éppen semmi lélekemelő nincs abban, ha ragaszkodik az unott, és sokszor közismerten nyers stílusomhoz, amivel folyamatosan azt érezteti velem, hogy húzzam meg magam a közelében, ha nem akarom újra és újra letörni gyermeki lelkesedését. A reakciói túl őszinték, fájóan nyíltak a számomra. Egy szabadon olvasható könyv, amit szégyellek túl sokáig tanulmányozni, s csak lopva figyelem a mozdulatait, hogy ne sértsem meg, és mégis kiszúr. Persze az aktuális lapok mögött megannyi titok sorakozik, amelyek felfedezésre várnak, s talán ebbe próbálok kapaszkodni ahelyett, hogy a viselkedését nehezményezném. Mert rossz, hogy megbántom. Pedig nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy reagálni is elfelejtettem, s csak sétáltam tovább az úti célhoz.
Végignéztem magamon. Egy damfírral humorizáltam volna a szexualitás művészi aspektusairól? Vagy inkább filozofálásba csapott át a gondolatmenet? Nem tartom magam prűdnek, de az agyam átkapcsolt vészfék-üzemmódba, még mielőtt szabadjára engedhettem volna azokat a furcsa képzelgéseket, amiket Min Jong, a válságos és korlátozott magánéletem, s a nemi jegyekkel megáldott festmény ötvözete hozott volna ki belőlem. Furcsa és megmagyarázhatatlan gondolatok voltak. Egyáltalán nem illettek hozzám. Felvontam a szemöldököm, s már megint az ármánykodását sejtettem az érzéseim mögött. Kedvem támadt kifakadni, megkérdezve őt, hogy ugyan miféle rejtett képességgel rendelkezik, amit titkol előttem, hogy így befolyásolhat… De egy nagyobb sóhaj után inkább közbevágtam a mondandójába, hogy leállítsam, méghozzá egy hatalmas hazugsággal.
- Az én fantáziám nem piszkos – szögeztem le sértődötten, mintha kérdezte volna. Azért sajnáltam, hogy ilyen állati ösztönöknek kellett alávetnem magam, mert szerintem ezt azért illik megkülönböztetni a vérivástól például. Sokan megvannak nélküle, én is sokáig bírtam különösebb probléma nélkül. Előtte is, és utána is bunkó voltam, vállalom. – Erre mondhatnék valamit, de nem akarok rasszistának tűnni – meggondolatlanságból közbevágtam a kedvenc színére való reakcióként, aztán végighallgattam erről a lányról, hogy mennyire meg akart neki felelni. – Szóval őt is boldoggá akartad tenni, mint engem? Meg úgy mindenkit magad körül – csipkelődtem, mert így hátha elérhettem, hogy azt halljam, amit szerettem volna. Hogy én más voltam neki, vagy valami. És már megint ezek a nők. Nem illettem a képbe.
- Mi az, hogy fogjuk rá? Meséld tovább, ha már elkezdted… - intettem türelmetlenül, arcomon kétségesen leplezett semlegességgel. Egy ilyen baromságnak nyomós okkal kellett megmaradnia benne, ha egy ártatlan színről eszébe jut. Nem ma történt. De ismét csak szánni valónak tűnt ebben a történetben. – Most komolyan? De hát végig se néz… Na, igaz. A lényeget láttuk. De mégis hol a fenében akarsz vattacukrot venni? Rohanjak ki veled a Városligetbe? – forgattam meg a szemeimet, ahogy hangosan felsóhajtottam. Türelmetlenül körbesétáltam a kiállítótérben, ha már pénzt adtam ezért a valamiért. A legtöbb kép számomra kezdett nagyon hasonlítani egymásra. A mélyen tisztelt művész úr is biztosan hasonló hangulatában pingálta őket ilyenre. Unalmas volt a technika, főleg miután Min Jong elmagyarázta. Nekem az ő festményei kellettek. S ha menni akart, nem kellett kétszer mondania.
- Még mindig a te nézőpontod érdekel. De örülök, ha élvezed. Ha nem rúgnak ki, valamit biztos jól csinálsz – nyugtattam meg a magam módján, ahogy a vállára tettem a kezem biztatóan. Majd intve felé a kezemmel, hogy mindent láttam, köszönés nélkül távoztam az ajtón.
- Ajánlom, hogy kinn legyenek az árusok – fenyegetőztem magamban, ahogy tempósan, a napfény elől lemenekültünk a földalattihoz, ami néhány utcányira volt a galériától. Minisztériumi révén mindig akad nálam egy adag gyűjtőjegy a bérletem mellé. Ezt kérés nélkül kilyukasztottam neki, majd a kezébe nyomtam, még mielőtt feltoltam magunkat a kocsiba, mely hamar megtelt a turistákkal, a hely pedig egyre szűkösebbé vált. Vettem egy mély levegőt, és lehunyt szemmel beszívtam az ő illatát. Legalább ettől egy picit nyugodtabb lettem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809683#post809683][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:30[/b][/url]

Nem tudtam nem észrevenni az ő szemtelennek ható vizslatását, valamint azt a kétkedő mosolyt az arcán, amivel végigbámult, mintha csak a fejemben akart volna turkálni. Úgy éreztem magam, mintha rákötöttek volna egy poligráfra, amely végtelennek tűnő monitorozásba kezdte volna minden egyes rezdülésemet. Dacosan elfordítottam a fejem tőle, hogy még véletlenül se tudja túl sokáig az íriszeimbe fúrni a tekintetét azokon az ijesztően rejtelmes napszemüveglencséken keresztül, tettetve a kiállított képek iránti hamis lelkesedésemet. Mert hát kit érdekel a vászon, hát még a női mellek, ha egyszer kínos témákra futottunk. Ez így nem én lennék. Túl perverz, beteg dolog, egyáltalán nem így képzeltem rátérni ezekre korábban. Erős késztetést éreztem, hogy kiakadjak a nézésére, aztán inkább csak nyeltem egy nagyot.
- Csak a szokásos poén a bőrszínről általában. Sárga-sárga. De én ezt sose néztem, mielőtt sértésnek vennéd. Ha már belekezdtem… - gyors asszociáció, és persze egy kis teszt, hogy lássam, mennyire sértődött volna meg. Az utolsó mondattal mintegy védekezően utaltam arra, hogy ezt innentől kezdte ő kényszerítette ki belőlem, mondhatni a saját felelősségére hallotta a mondatot. Azért igyekeztem kedves és ártatlan arcot vágni, hogy ne tegyek rossz fát a tűzre. De ennyi járt neki azok után, hogy az imént úgy végignézett, mintha én is az egyik festmény lettem volna. Bosszú. – Jó vagy rossz értelemben? – vigyorodtam el, és még egy picit lábujjhegyre is álltam, hátha magasabbról megfelelő szögbe kerültem ahhoz, hogy beleshessek a lencsék mögé, egyenesen a szemeibe. Hízelgésnek fogtam fel, de nagyon jólesett hallani, éreztem ahogy elpirulok és megdobogtatja a szívemet. Most nem éreztem úgy, hogy ki tudott volna használni eszközként bármire is, úgyhogy engedtem, hogy játsszon velem. Szükségem volt ezekre a szavakra, mert erősítette vele az önbizalmamat. Hálásan mosolyogtam rá vissza.
- Ez szomorú történet. Engem próbáltak szocializálni, bár mértékkel. Bemutattak egy magyar orvos fiának, később ő tanított meg a nyelvre. De svájciként, főleg a Herzbergben, egyszerűen rám ragadtak a nyelvek, ahogy utaztam. A szüleim sokféle emberrel jóban voltak – vontam vállat. Tipikus aranyvérű sztori, hogy eltiltották őt a varázstalanoktól. Papíron nem kellett volna meghatnia, egy kicsit mégis sajnáltam érte. De ki tudja, hogyan alakult volna az élete, ha azzal a lánnyal maradt. Most nem állt volna mellettem. Az mondjuk érdekes, hogy ennyire mély nyomot hagyott benne. – Nehezen engedted őt el? És végül milyen nyelveken is tanultál meg? – puhatolóztam tovább, utóbbiról mintha szó lett volna már, de nem átfogóan.
Nekem nem egy szelet volt, mert a gyors végigjárással mondhatni minden lényegit felmértem, egyedül számára lehetett érvágás, hogy nem tudta kielemezni, de nem hiszem, hogy bánta volna a távozást. Valamennyi kép azonos technikával készült, ami egyrészt unalmas, másrészt kimondottan nem az ő stílusa, magyarán semmi haszna nem származik abból, ha tovább tanulmányozza őket, a szép színekig pedig elég néha felpillantani az égre, amikor a nap megvilágítja a felhőket egy szeles nap előtt. De ha még rágja a fülemet, elviszem őt akárhová, a világ végére is, ha kéri. Volt ott perec is, ahova siettünk, meg gagyi lufik Kínából, úgyhogy ő sem maradt volna desszert nélkül. Megfájdult a fejem a sok fehér faltól és led lámpától, de a metróig legalább szívhattam némi frissnek mondható levegőt. A kezeimet újra a zsebembe süllyesztettem, úgy baktattam Min Jong mellett, amíg ő a tanári aggályait adta elő. Megtiszteltetés volt, hogy ennyire őszintén és elhivatottan mesélt, egy ideig nem is tudtam mit kezdeni vele, mígnem felidegesítettem magam azon, hogy ugyan miért nekem kéne ehhez értenem.
- Az nem lehet, hogy túl sokat őrlődsz ezen? A helyedben élvezném a találgatásokat a hátam mögött. De mivel a tárgyadnak nincs köze ahhoz, ami vagy, nem kötném az orrukra. Ez a magánéleted. Ha továbbra is bizonytalan vagy, akkor kérd ki az igazgató véleményét – tártam szét a karomat. Átéreztem a helyzetét, és én se tudtam volna a helyében, hogy mit csináljak. Talán pont ez volt nagyon idegesítő, amiért felhúztam magam. Egészen addig kattogott rajta az agyam, amíg el nem lepett minket a metrókocsi tömege, s még a biztató megjegyzését is elengedtem a fülem mellett.
A túl gyorsan záródó ajtók szignálja miatt arra sem volt időm, hogy bókoljak a napszemüveg levétele miatt, pedig ha volt fénypontja a mai találkozónak, az nagyjából ez a pillanat is volt. Egyből egy kicsit vidámabb lettem, még ha feszélyezett is a kettőnk között lecsökkenő távolság, aztán pedig az, hogy a szájához kapott. Szippantottam egyet, aztán ahogy a kapaszkodót fogtam, egy leplezett mozdulattal diszkréten megszagoltam a hónaljamat. De hogy is gondolhattam, hogy én lennék a szag forrása. Tanácstalanul végignézve, ahogy a fülemhez hajolt, és megsúgta az okát, a lábaim egyszerre a földbe gyökereztek. Vért érzett? És hozzám hajolt…
- Célzol valamire? – súgtam vissza idegesen, s talán még reszketni is elkezdtem, de nem tudom, hogy a félelemtől vagy az izgalomtól. Megzavarodtam, s ahogy a szerelvény túl hirtelen fékezett, én hozzápréselődtem Min Jong mellkasának. – Bocsi – vágtam rá egyből, s inkább úgy döntöttem, hogy a sötét ablakon kibámulva töltöm el az út maradék részét. Annyi ember volt körülöttünk, hogy nem mertem hozzászólni. Nem tudtunk volna normálisan beszélni, és eleve nagy volt az utazás miatti zaj. Jeleztem, hogy leszállunk, s amikor már a felszínen jártunk, a fáktól árnyékolt részeken, távol mindenki mástól, halkan megszólaltam. – Ha kívánod… mondd, milyen érzés? És ha szeretnéd, esetleg. Segíthetnék. Rajtad. Akarod? – néztem mélyen a szemébe, ahogy egy lassú mozdulattal megdörzsöltem a nyakamat. Nem tudtam, miért mondtam ezt. Talán azért, mert érdekelt ez az egész. Vagy mert fontosnak éreztem őt annyira, hogy segíthessek rajta, és ne kelljen kórházból lopkodni, vagy tudom is én, miként oldja meg.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809687#post809687][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:44[/b][/url]

Általában ritkán megyek bele a külsőségek részletezésébe, hiszen rám a személyiség mindig nagyobb hatással volt, mint másokra. Aki valami komolyabbat szeretett volna tőlem, annak természetesen rendelkeznie kellett a megfelelő külső jegyekkel is, ami viszont sohasem követett meghatározott szabványt, abszolút több komponenstől függött, de leginkább a hangulat és a benyomások által formált választás volt a fő tendencia. Óvatosan hagytam, hogy valaki a közelembe férkőzzön, jómagam ritkán kezdeményeztem, legrosszabb esetben is csak kölcsönösségről beszélhettünk a kapcsolatfelvétel során. De azt hiszem nem lepek meg senkit, ha azt mondom, hogy a szerelmi életem, de még a baráti köröm sem lenne valami hosszú olvasmány azoknak, akik egyáltalán kíváncsiak rá. Észszerűen következett mindebből, hogy a munkám és a számtalan utazásokkal kiegészített, hosszabb-rövidebb ideig tartó, különböző nációkkal való együttélésem közepette abszolút háttérbe szorult bennem az a Magyarországon viszont gyakorinak számító előítélet, ami ebből a félig-meddig rasszistának is hangozható megjegyzésből esetleg kihallatszódhatott. Mivel azonban számottevő célom volt vele, hogy próbára tegyem, végül elégedetten bólogatva kellett megállapítanom, hogy könnyedén kezelte a kommentet, nem sikerült rajta ilyen szempontból sem fogást találnom. Ekkor még.
- Ez nagyon megtisztelő. Már csak viszonoznom kellene valahogy – árultam el neki, ahogy jelentőségteljesen a szemeibe néztem, amik végre felcsillanhattak a sötét lencse mögött. Ha csak egy pillanatra is, de tekintetünk szabadon találkozott, a fényektől azonban erősen koncentrálnia kellett, hogy ezt a műveletet megtegye. Szinte láttam, ahogy a pupillái összeszűkültek a külső ingerek hatására, holott talán az ellenkezőjének kellett volna történnie. Elégedetten elmosolyodtam, mint aki bőven megkapta, amit akart, nem csak tettekben, hanem szavakban is. Szaporább szívveréssel ácsorogtam a fal előtt, a színek szépségét elemezve, de magam előtt összefont karjaimmal egy pillanatra a szám elé kellett tegyem a kezem, hogy ne látszódjon, mennyire mosolyoghatnékom támadt. – Ez szép gondolat. De akik igazán fontosak, azokról néha kevés, ha csak megemlékezel. Még ha gyengeség is, de tudatni kell velük, hogy mit érzel irántuk – szorult össze a torkom, ahogy Tobira gondoltam, de aztán megmakacsolva magam, inkább továbbvittem a gondolatot a szüleimre, akik előtt sosem titkoltam, hogy mit érzek irántuk, és nagy áldozat árán, de függetlenedni tudtam.
- Én is felejtek, mert van, amit évek óta nem tudok úgy használni, ahogy akarok. De elég menő, hogy ennyiféle írásrendszert ismersz – jegyeztem meg, ahogy elismerően bólintottam. Szerintem még nem mondtam neki, hogy mennyi nyelven tudtam megértetni magamat, de a hencegésnek nem volt itt az ideje, ha nem kérdezett rá nyíltan. Az meg végképp nem az én asztalom, hogy új nyelvek felé tereljem, majd esetleg ajánlhatok neki valamit, ami hátha felkelti az érdeklődését, de talán nem Ázsiában kell azt keresni.
Elégedett fejet vágva hallgattam, ahogy igazat ad nekem. Az egyik legszebb, amit mondhatott, instant lekenyerezés. Szerényen pislogtam egyet, hiszen számomra nyilvánvaló volt, hogy ennek így kell lennie, és nem értettem, hogy ő miért nem látta át. Talán a megerősítésemre volt szüksége. Én meg elegánsan odébb passzoltam a kérdést az igazgatónak. De azért nem örültem annak, hogy ennyire nyomasztja a téma, azt hittem, hogy felszabadult a kiállítás hatására. Talán rossz ötlet volt a hétköznapjairól hánytorgatni, hiszen amikor szabad vagyok, akkor én sem szívesen beszélek a munkáról annyira, legalábbis ha kifejezetten a szakmai nehézségekbe kell belemennem, vagy egy-egy átugorhatatlannak vélt akadályra emlékeztetnek akkor, amikor végre sikerült kikapcsolnom az agyamat.
- De kellene, csak nem ennyit. Ne készítsd ki magad. Aki tudni akarja rólad, az úgyis megtudja majd. Inkább bizonyítsd be nekik, hogy nem kell tőled félniük. Ahhoz meg elég, ha önmagadat adod… Vagy velük már nem vagy annyira kedves, mint velem? Gondolom, a jó értelemben vett kivételes szerepem erre is kiterjedhet – az elején még egészen bátorítónak tűnhettem, kissé utasításszerűen mondva meg a dolgokat, aztán átcsaptam kötekedőbe, mintha csak el akartam volna hadarni valamit magamnak. Sajnos kevesebb esélyt láttam arra, hogy velük bunkó lett volna, még mindig úgy hittem, hogy hogy ha aznap azon az ajtón nem én léptem volna be, ugyanazt a törődést kapta volna egy idegen, mint én. Kivételes akartam lenni a számára, és amíg nem éreztette, addig nekem kevés volt az, hogy utalgatott erre-arra, hogy én majd mennyire másabb vagyok a többieknél. Mert ugyan mivel érdemeltem volna ezt ki? Egyedül azzal, hogy hagytam magam vele lófrálni, ezúttal egy tömött metróban, ahol alig kaptam levegőt, és a fékezésnél hozzányomódhattam. Ő pedig átölelt, vagy olyasmi, és ez nagyon jó volt, mert biztonságban éreztem magam, még ha a frászt is hozta rám ezzel a megjegyzésével. Ő vetette fel, én csak folytattam, amikor már nem hallhatta más. Nagy hiba volt, mint kiderült.
Szemeim elkerekedtek a visszautasításától, és hozzá hasonlóan fanyar arcot vágva lesütöttem a szemem. Most mi van, mit tegyek? Éreztem, hogy egyre kevésbé tudtam kontrollálni a dühömet, s az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor ezek után azt gondolta, majd kedvem lesz szaros vattacukrot zabálni mellette, vígan mosolyogva. Ja, hogy nyeltem volna le megint azt, hogy hülyére vesz?
- Tehát inkább iszod egy idegen vérét a kórházból, amire amúgy szükség lenne, vagy ilyenek… Meg gondolom megvannak erre a fix emberkéid, akik ott teremnek, ha kell. Gondoltam. Már megint mit rontottam el nálad? – kaptam a fejemhez, ahogy ingerülten, ezúttal gondolkodás nélkül hozzávágtam a szavakat. – Ha annyira fontos lennék… De mindegy. Jó fej akartam lenni. Azt hittem, azért mondtad el nekem ezeket… Tudod én próbálok megnyílni, tényleg… Nehéz. Főleg így. Nincs nekem ehhez kedvem – összeszorítottam a fogaim, ahogy próbáltam megőrizni a hidegvérem, hogy ne robbanjak fel előtte mérgemben. Elfordulva tőle, tettem egy lépést hátrébb, de még mindig az egyik fa árnyéka alatt álltam, gondolataimban pedig emlékek sora cikázott.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809690#post809690][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:51[/b][/url]

- Tudom – mondtam keserűen. A családommal alig tartom a kapcsolatot, egyedül anyámmal javult a viszony azóta, hogy elváltak a szüleim, de úgy gondolom, hogy néhány hét vele töltött idő az évből nem elég arra, hogy valódi kötődés alakuljon ki köztem és közte. Annak már régen ki kellett volna alakulnia. Furcsa, amikor a hiányára gondolok. Mert igazából nem ő hiányzik. Inkább egy soha meg nem adott érzésre vágyom a részéről, amiről azt remélem, hogy megkapom, ha a közelében tartózkodom. Nem ismerek olyan rokont, aki pozitív értelemben meghatározó lett volna számomra, hogy később ragaszkodni tudjak hozzá. Mi van azokkal, akiket el akarok felejteni? Nem tehettem, mert jobb emberré tettek. Elővigyázatosabbá, kitartóbbá, de ehhez óriási feszültség, harag társult bennem, ami elfojtva fortyog bennem, s csak néha tör ki, mintha valami vulkán lennék. Barátaim alig voltak, akikkel aztán később tartottam a kapcsolatot, a szociális életem az iskolában se volt valami meghatározó. Most a kijelentésétől elöntött megannyi rossz emlék, aminek nem szabadott volna felidéződnie bennem. Megköszörültem a torkomat, mielőtt újra megszólaltam volna, aztán kicsit közelebb araszolva hozzá, fejemet féloldalasan felé fordítva intéztem hozzá egy bátortalan kérdést. – Te népszerű voltál, vagy annak számítasz? El tudlak képzelni egy társaság középpontjában, ahogy ragyogsz. Kicsit minden lében kanál, de jó értelemben. Valaki, akinek sok barátja van – magam sem tudtam miért, de irigykedve beszéltem hozzá, szándékosan adva a szájába olyan jelzőket, amiktől tartottam volna legbelül, ha visszahallom őket. Ha bárki kérdezte, mindig is azt vallottam magamról, hogy elvagyok egyedül, és jól érzem magam így a bőrömben. Minden megvan, ami számít. Elfogadtam, hogy nehéz eset vagyok, el is vágtam magam a többiektől. Amíg ők az ostoba szappanoperához hasonló életüket élték, én a könyveket bújtam, és a jövőmet alapoztam meg. Azt, amiért most olyan sokan ismernek a Minisztériumban. Vagy ami még inkább megtisztelő, az a nemzetközi megkeresések, amikor régészkedni hívnak. Nem egyszer volt, hogy én ajánlottam magam mellé, vagy magam helyett valakit, akit arra érdemesnek találtam. Koromhoz képest van mit tanulnom, de a szakmámban úgy gondolom, hogy igyekszem a legjobb lenni. Ez éltet… Minden, amit felépítettem, a sok-sok áldozat ellenére. Mert volt rengeteg lemondás is az éveim során. És most kezdem néha megérezni, amikor látom, hogy a tükörbe nézve egy-egy ránc felerősödik az arcomon, hogy mennyit is ér az idő, pláne amelyet elvesztegettem. Mert amikor egy olyan emberrel beszélek, mint Min Jong, valami azt súgja, hogy rossz úton jártam eddig.
- Német az anyanyelvem… Tudok még franciául, angolul, magyarul, valamennyire olaszul és horvátul, de elég sokat felejtettem. Egyetemen valamennyi svéd is ragadt rám – kissé elgondolkodva, de összeszedtem neki. A legtöbb embernek ez soknak hangozhat. Szerintem valóban elég jól jártam, nem csoda, hogy ilyenkor ott van az arcomon a visszafogott mosoly, ahogy büszkén ecsetelgetem. Kivételesen egy olyan része az életemnek a sok utazás, amire büszke vagyok, és szívesen traktálom vele a másikat. Reméltem, hogy a kiszemeltemet is lenyűgöztem a képességeimmel.
- Nem lenne indokolatlan. Rászolgálok a kiemelt bánásmódra – kacsintottam rá kihívóan, amolyan cukkolódásképpen, hogy oldjam a feszültséget, egyúttal fokozzam magamban a válasza miatti örömet. Kétségtelen, hogy többet tettem le az asztalra bármelyiküknél, és a tudásom is kimagasló, még ha az időben vissza is mentünk volna. Kivételes személynek tartottam magam, hogy jó vagy rossz értelemben, az évente változott, mégis kikerekedett belőle valaki, aki az élet vihara során görcsösen tartani tudta magát a nézeteihez, és próbálta követni az általa állított szabályokat.
Láttam rajta, hogy felidegesítettem, de ez a haragomon túl valamiféle boldogsággal töltött el. Szerettem volna, ha minél inkább átérzi, hogy mennyire csalódottá váltam azért, mert elhúzta előttem a mézesmadzagot, aztán felültetett a kétértelmű viselkedésével. Egy darabig persze féltem tőle, és azt a bizonyos határt nem akartam nála átlépni, mert valamennyire tartottam attól, hogy előbújik belőle egy olyan énje, amit nem akartam megismerni, de a vérhiány és az agresszió nagyon rossz kombináció lehet. Viszont ezen kívül másra se tudtam gondolni, minthogy szar alak vagyok, és mindent tönkreteszek. Próbáltam nem beleélni magam semmibe, de mintha nem feleltem volna meg az elvárásainak, ami dühített. Őszintén nem tudtam, hogy mégis milyen szerepet szánt nekem, amíg bele nem kezdett a mentegetőzésébe.
- Szerinted ne tudnánk megoldani valahogy? Ne keresd már a kifogásokat, könyörgöm – parancsoltam rá szigorúan, amint elmakogta a mentegetőzését, amit az előbbi hatásszünete alatt bizonyára jól begyakorolhatott, viszont nem jött be. – Szóval azt akarod mondani, hogy… kihasználsz? Várj, kitalálom, a tárolóért cserébe! Majd én elterelem a figyelmed arról, ami vagy. Eddig azt próbáltad beadni, hogy ne sajnáljalak, és játszottad a büszke damfírt, aki jól elvan így, és csak az étrendje egészült ki, meg a varázsereje tűnt el – vágtam hozzá meggondolatlanul, egyúttal tettem egy gyenge kísérletet arra, hogy a stílusát utánozzam. Meg kellett álljak, hogy vegyek néhány nagyobb levegőt. Nem akartam, hogy a kelleténél vörösebb legyen az arcom, vagy ami rosszabb, könnyes legyen a szemem. Elharaptam hát a számat, s csak azután folytattam.
- És akkor mi van? Nem vagyok a diákod, még csak munkatársak se vagyunk. A beleegyezésemmel te is tudod, hogy nincs akadálya, de megértem, ha nem bízol bennem. Tessék – kirántottam a zsebemből az igazolványomat, és teátrálisan meglóbálva előtte bizonygattam, hogy nem azon az osztályon dolgozom, ahol közöm lenne a fajtájához, majd visszaraktam a kártyát. Erre nem járt épp senki, nyugodtan megtehettem. – Nem ajánlottam volna fel csak úgy. Mindegy. Én elfogadtalak. Ez a dolog hozzád tartozik. Nem értem, miért játszod magad – töröltem meg az arcomat, ahogy megvetően végignéztem rajta. Sajnáltam őt, de haragudtam rá. Gyengének láttam, pedig azt hittem, erős és megfelelő énképpel rendelkezik. Nem egy olyan embernek szerettem volna őt magam mellett, aki nem fogadta el magát, és a babusgatásomra szorult. Beletúrtam a hajamba, s mikor már lefékeztem az indulataimat, kivettem egy szál ropit a zacskójából. Biztos megijedt tőlem… Más magyarázatot nem találtam. Megálltam előtte, és kissé remegő ujjaimmal bátortalanul lejjebb toltam a napszemüvegét, ha hagyta, hogy ismételten a szemeibe nézhessek, és kimondatlanul is azt üzenhessem, hogy sajnálom az előbbieket. Közben pedig csak ropogtattam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809693#post809693][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 21:57[/b][/url]

- Ügyes mellébeszélés – dicsértem meg, de a hozzá elképzelt vállveregetést már inkább nem ültettem át a gyakorlatba, mert azt abban a helyzetben még én is soknak éreztem. Cseles húzás, de tovább erőlködtem, mert rögtön mindent tudni akartam, annyira szorongani kezdtem attól, hogy esetleg nem illünk össze. – Tehát nincs sok barátod. De újra megkérdezem. Népszerű vagy? Annak számítottál? – egyre mohóbban akartam a válaszait, mintha ilyenkor nem is arra figyeltem volna, amit mond, hanem egy képzeletbeli cetlire felírt kifejezéseket, kulcsmondatokat akartam volna visszahallani tőle, én pedig lelkesen, egy tollal a kezemben hallgattam volna a válaszait. Ha egyezés volt, ujjongva kihúztam a szavakat, a közös nevezőt keresve, ha pedig valami más választ kaptam, tovább erőlködtem, addig csűrve-csavarva, forgatva a kérdéseimet, amíg számomra meggyőző feleletet nem kaptam tőle. A türelmetlenség pedig egyre csak nőtt, ezzel együtt idegesebb lettem. Én nem akartam ideig-óráig kihasználni őt. Úgy éreztem, hogy amit eredetileg akartam, azt már régen megkaptam tőle. Esetleg néhány kulisszatitkot fedhettem volna még fel a sajátos életviteléről, ami nyilván bizalom kérdése volt, meg hát sajátos tapasztalatokra is szert kívántam tenni, de ennél jóval több lapult meg a kezdeményezéseimben. Mert ritkán tudok ennyire kitartó lenni, ha pusztán a kíváncsiság hajt, nem pedig valami mögöttes szándék, ami az emberi kapcsolataimat illeti.
Lehet, hogy túlságosan hencegő voltam az imént… De nem örül úgy, mint szokott, mintha büszke se lett volna rám, hogy ennyiféle nyelvvel kerültem kapcsolatba. Hiába szólt elismerően, többre vágytam. Nem folytattam tovább azzal, hogy még mi érdekelt, mert a boltban már ecseteltem neki a keleti nyitást, viszont anyám révén az afrikai nyelvek alapjai is érdekelni kezdtek, holott eszemben sincs megtanulni őket, csupán a szerkezetük érdekelt, maximum a verbális varázslatok hangtana miatt, ami egyébként egy érdekes kutatási terület lehetne, ha olyan szakot választottam volna. Majdnem közel állt hozzám, de mégsem teljesen. Túl elméleti. A régészetben ott volt a tényleges megismerés, a kézzel tapinthatóság. Hidegzuhanyként ért, hogy csak ennyivel elintézte. Talán mással majd leveszem a lábáról. Egyszer. Addig marad a vattacukor keresés, és egyelőre túl kell jutnunk egy vitán a városligeti fa alatt, ami elkerülhetetlenül bontakozott ki köztünk.
- Hát… ha ez zavar bennem, akkor nem tudom, miért találkozol velem – sziszegtem dühösen a fogaim között, majd heves magyarázkodásba kezdve folytattam. – Ez nálam pont az empátiáról szólt. Próbáltam átérezni a helyzetedet. Segíteni, vagy hívd, aminek akarod, ha nem tetszik ez a szó. Olyan, mintha akármit csinálnék, bajod lenne vele… bajod lenne velem. És talán nem illünk össze. Nem vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy pátyolgassalak, annál erősebbnek hittelek – néztem rá továbbra is szigorúan. Élveztem, hogy egyelőre úgy tűnt, mintha én álltam volna felette erőben, de ez nem jelentette a győzelmet a vita során. – Kérlek ne éreztesd, hogy kevés vagyok – erre kértem, hangom határozott volt, de jelentősen megenyhült az előbbiekhez képest, szemeimet pedig szomorúan sütöttem le előtte. Nyeltem egy nagyot, mert egészen kiszáradt a szám. Tudtam, hogy most nagyon sokat ártottam azért, mert félreértettem valamit. És nem akartam, hogy ha már ennyi energiát beleöltünk valamibe, veszni hagyjam, mint azt korábban tettem. Ha most kilépek, többé már semmi nem lett volna olyan, mint előtte. Azonnal kell orvosolni valamit, mert ha begyógyul a heg, örökre ott marad.
Az utolsó csepp az volt, amikor eltolta a kezemet. Hogy merészelte? A hangok megakadtak a torkomon, nem tudtam kiabálni. Ő elnémult, összeszorította a kezét, és ijesztően szomorú lett. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Haragot éreztem, de fogalmam se volt, hogyan kell kezelni egy ilyen hisztit. Csak abból tudtam kiindulni, amit másoktól láttam, hogy ők ilyenkor mit csináltak. Öleltem volna meg? Az azért túlzás… Nem rám vall. Szóltam volna rá erélyesen, hogy fejezze be, és ne duzzogjon? Lehet, hogy nála ez nem oldotta volna meg a bajokat.
- Na! – azért mégiscsak ráparancsoltam, hogy elég legyen ebből, bár valószínűleg nem emiatt torpant meg, hogy visszafordulva ropit nyújtson nekem. Természetesen elfogadtam tőle, de szigorúan csak egy szálat, és így még a szeméhez is hozzáférhettem. Nagyon megijesztett az a könnycsepp a szemében. Alig bírtam megállni, hogy ne lépjek hátrább a döbbenettől. Színészkedett… Biztosan így akart hatni rám. Lehet, hogy szüksége van a vérre, de még így is érzékenyebb ember, mint én. A torkomban dobogott a szívem a látványtól, és összeszorított fogakkal is, de próbáltam erős maradni.
Megráztam a fejem, majd intésére elindultam vele együtt az út mentén. A messzi távolban talán ott árválkodott valamilyen árusnak kinéző sátor, amiben vattacukrot, vagy más egyéb édességet szoktak kitenni. Át kellett hozzá vágni egy füves részen, a párhuzamos sétányra.
- Azt akarom, hogy jól érezd magad… - dünnyögtem mély hangon, s ügyetlenül megsimogattam párszor a hátát, ahogy haladtunk, de látszott mennyire zavarban voltam tőle. – Te perecet kapsz – beszéltem, mert attól megnyugodtam, de maradt bennem egy olyan érzés, hogy ennek az előbbinek még sokáig megmarad a nyoma, mert továbbra is úgy éreztem, mintha én lettem volna a hibás mindezért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809698#post809698][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:01[/b][/url]

Visszafojtottam a lélegzetemet, úgy hallgattam meg a válaszát, majd lehunyt szemekkel, némileg megkönnyebbülve fújtam ki lassan a levegőt. Az előbb ő is így tett, de kötve hiszem, hogy ragályos lett volna, szimplán ugyanolyan súlya volt a kijelentésének nálam, mint önmagánál. Szolid mosollyal az arcomon néztem meg őt magamnak, ki tudja hányadik alkalommal. Népszerű volt. Sejtem, hogy mi lehetett a mérföldkő, amitől kezdve alábbhagyott a népszerűsége. Mintha attól féltem volna, hogy emiatt sosem lehetünk egy hullámhosszon, sosem fogja megérteni azt, amit én gondolok az emberi kapcsolatokról, és emiatt nehéz lesz folytatni vele azt, amit elkezdtünk. Ugyanúgy lehetetlennek tartottam azonosulni azzal, hogy idegeneket boldoggá tegyek. Mindig magamat raktam az első helyre, bármilyen élethelyzet is adódott. Kíváncsi voltam, vajon ő mennyire nézi a saját érdekeit, és mennyire másokét. Persze a múltidő jó jel arra, hogy esetleg ma már másképp van, de egyelőre nem lehettem nyugodt. Iménti hárítása pedig amiatt is aggasztott, mert még nem sikerült feldolgoznia a társadalmi hierarchiában megváltozott szerepét, és nem nézett szembe a rideg valósággal.
Mit érdekelt a fenti gondolatmenet, amikor már réges-régen a szabad levegőn állva vitatkoztam vele indulatosan. Ökölbe szorított kezem nem a tettre készségemet jelentették, sokkal inkább az indulataimat kívántam beléjük fojtani, mielőtt további vádakat vágtam volna az egyébként racionálisan viselkedő Min Jong felé. Többé nem érdekelt, hogy korábban szívességet tett nekem. Úgy éreztem, hogy egálba kerültünk, és valahol ott szúrhattam el, hogy a teaház után is folytatást emlegettem. Minden egyes elszólása arról árulkodott, hogy különleges szerepet szánt nekem, amit a témák miatt is nagyon könnyű volt összemosni a félvámpírságával, ennek eredményeképpen a vak is látta, hogy a vérszag belengetésével mire akart kilyukadni. Tette ezt izgatottan, mint akit cseppet sem zavart, hogy ezt érzékeli kifinomult szerveivel, s megosztotta egy olyan emberrel, akiben mégsem bízik annyira, mint azt reméltem. Pedig igazán igyekeztem megnyílni. Sajnálom. Ennyire tudok, többre már kevés a személyiségem, de biztos talál majd valakit, aki jobban kiigazodik rajta. Még idejében tudtuk volna megszakítani a kapcsolatot, ha nem alakítja végül mégis másképpen a beszélgetést.
- Nem teljesen értelek… - ráztam meg a fejem. Mielőtt visszakérdeztem, vagy bármi egyebet hozzáfűztem volna, egy lépést hátrébb téve hagytam, hogy kifakadjon. Ki kellett jönnie belőle ezeknek. Furcsa volt látni az indulatait. Bennem is háborgott valami, de korántsem éreztem ennyire erősnek. Sikerült elnyomnom, mielőtt eluralkodott volna rajtam. Innentől az egész olyan volt, mintha egy filmet néztem volna. Tétlenül, földbe gyökerezett lábakkal álltam előtte, kifejezéstelen arcot vágva. Nem tetszett a jelenete, nagyon nem. Vissza akartam tekerni, valami sokkal kellemesebb képkockáig. Mert nekem nem érvágás elveszíteni valakit. Számtalanszor beleéltem magam valamibe, nem ő lenne az első. Nagyon hiányozna, de talán… esetleg tudnám kontrollálni magam. Aztán kiradírozni a fejemből, hacsak nem akar úgy járni, mint a másik fele, aki most mondhatni hasonló státuszt élvez nálam.
- Én csak felajánlottam, de tényleg hagyjuk – legyintettem, és innentől kezdve elengedtem a dolgot. Mondhatnám, hogy nem érdekelt többé, de ez nem volt így. Zavart, hogy nem sikerült elnyernem a bizalmát, egyúttal megtapasztalni az érzést, amire vágytam. És képtelen voltam csillapítani a vér iránti vágyát, vagyis segíteni rajta, ahogy kérte. Nem tudtam, mit várt el tőlem, mert ellentmondott saját magának. – Szeretnélek elfogadni – vallottam be neki végszó gyanánt komoran. Ha lehetett kérésem, ez volt az. De az én olvasatomban ez nem azzal járt, hogy elfeledtetem vele a valódi szükségleteit.
Beleegyezően hümmögtem egyet a kérésére. Egy kicsit enyhülni látszott, amitől az én kedvem is jobb lett. Ezen ne múljék. Reméltem, hogy árulnak is olyat, mert amilyen szerencsém szokott lenni, a legrosszabbra is felkészültem. Még néhány gyengéd, mégis gépies simítás, aztán váratlanul megtorpant, én viszont mentem volna tovább. Elkapta a karom, szinte átfogta vékonyka csuklómat, vállam pedig finoman megrándult, ahogy megakadva kérdőn visszafordultam felé.
- Ó… - azt hiszem, kezdtem őt érteni. Talán ez az egész mégiscsak rólam szólt, nem pedig róla. Próbált megóvni, de mitől? Önmagától? Amit az előbb osztottam meg vele, hogy elfogadtam? Ahogy ismét a szemébe néztem, kétkedni kezdtem, valóban tudott-e volna ártani nekem ez az ártatlan tekintet. Vagy az a puha kéz, ami most is a csuklómat szorította, amíg kezemmel át nem kulcsoltam az övét, hogy erőt adva megszoríthassam, amíg jelentőségteljesen farkasszemet néztem vele, mielőtt úgy felejtettem volna magam. De azt éreztem, hogy lassan libabőrös leszek.  Valami nagyot akartam mondani. Valamit, amivel tényleg segíthetek. Képességeim ezúttal cserben hagytak, s csak valami silány feleletre futotta. – Hiszek benned, Min Jong – mosolyogtam rá büszkén. Egyedül nála elhittem, vagy el akartam hinni, hogy nehéz neki. Mert az emberi tényezők mögött olyan ösztönök húzódtak, amiket nem érthettem. És ő mégis küzdött, a bátor srác.
Csak néhány pillanattal később tettem zsebre a kezem, miután felfogtam, mit tettem. Megköszörülve torkomat, folytattam a sétát, elérve az árusokat. Egymás mellett volt még pattogatott kukoricás, üdítős és jégkásás, illetve fagyiskocsi is. Nekem közepes méretű vattacukrot kértem, málnás ízesítésűt, míg neki eggyel arrébb sajtós sós perecet, jó nagyot. Felajánlottam, hogy üljünk le egy félreeső padon, hogy nyugodtan ehessünk. Egyik kezem már amúgy is tiszta ragacs lett. Ezúttal nem mondtam semmit, pedig nagyon szerettem volna még hallani a hangját, ahogy mesél valamit. De mit hozhattam volna fel ezek után úgy, hogy ne legyen kínos?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809700#post809700][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:05[/b][/url]

Nem mondom, hogy nem maradtak kétségeim a beszélgetésünk után. Ha rajtam múlott volna, addig játszottam volna az érzelmeivel, tovább feszegetve az egyébként igencsak kínos, és valahol egyáltalán nem rám tartozó részeket, amíg el nem értem, hogy legalább megérthessem őt. Tudni akartam, hogy milyen kártyákkal játszott. Azt még valamennyire lenyeltem volna, hogy visszautasította a segítségemet, amit a kétértelműségével hozott ki belőlem. De nem tudtam szó nélkül elmenni amellett, hogy miért véd meg magától, miért nincs tisztában kellően a saját természetével, és tulajdonképpen milyen szerepet szán nekem, ha mellette, még ha csak kimondatlanul is, de időről-időre visszatérő hibáztatást érzékelek. Nem utolsó sorban, ha ne lett volna az a fránya, még engem is elérzékenyítő könnycsepp a szemében, nagyon szívesen magyaráztam volna tovább neki arról, hogy bár félvámpírsága miatt tartottam az erejétől, voltam annyira képzett varázsló talán, hogy közbe tudjak avatkozni egy esetleges túllendülése esetén, és hogy őszinte legyek, tőle is hasonló uralkodókészséget reméltem, amíg nem utalt éppen az ellenkezőjére. Szerettem volna hinni neki, hogy nem valami ócska kifogásként rángatta ki, amikor már eleget gondolkodott rajta. Belementem. Őszintének tűnt a hangja, a gesztusai, még ha nem is tudtam ezeket olyan jól kiolvasni. A részéről már megtanultam, hogy semmiben sem lehettem teljesen biztos többé, pláne ezek után.
Egy pillanatra megrezzentem a visszakérdezésétől. Nagyon szerettem volna mellette állni, és a tőlem telhető legjobban biztatni, határozottságot sugallni felé, ez egy pillanatra mégis megingott bennem. El kellett gondolkodjak azon, hogy mi a teljes igazság, a hinni akarás, vagy a konkrét hit. Nem ugyanaz a kettő, de ha felfedtem volna előtte, hogy csak igyekszem, akkor indokolatlanul mély sebeket ejtettem volna rajta. Újból összeszorítottam a fogaimat, és nyeltem egy nagyot. A sötét napszemüveglencsék mögötti íriszekre gondoltam, amiket nem akartam volna, hogy könnyfátyol vonjon be a találkozásunk hátralévő részében, főleg nem az én szavaim hibájából, ezért még mielőtt tudatosult volna bennem a helyzet meghittsége, egy utolsót szorítottam a kezén.
- Erős vagy… Az alapján, amiket eddig mondtál. Vagy amilyennek megismertelek. Bár tudom, még szinte idegen vagyok neked – sóhajtottam szomorúan. Nehéz volt ennyire őszintén beszélnem vele, mert nem igazán gondoltam arra korábban, hogy ilyen váratlan fordulatot vesz a randevúként is felfogható találkozásunk, és hogy mindez ilyen ütemben történik majd. Ritkán mondok ilyet bárkinek is, ízlelgetnem kellett a szavakat, amik lassan, nehezen jöttek a nyelvemre, de végül kimondtam őket. Cikázó gondolataimban felrémlett valamennyi olyan kapcsolatom, ami számos találkozó ellenére megmaradt olyannak, mintha idegen maradtam volna számukra. Velem van a baj, ahogy velem volt mindig is. Ismét magamat hibáztattam azért, mert Min Jong, mint nyílt és közvetlen személyiség, nem tudott megbízni bennem.
Először fel sem tűnt a nyugtalansága. Azt hittem, a vitánk lezárásával fellélegezhettem. A cukortól ragadó ujjaimmal ütemesen tépkedtem le kisebb-nagyobb porcica méretű falatokat a nagy egészből, s csak néha pillantottam át a padon mellettem ücsörgő társamra. A csippentését is a szokásos játékosságának véltem, amíg meg nem szólalt, mintha egy óvodás lett volna, aki éppen ki akart kéredzkedni, hogy pisiljen, csak nem merte direkt módon közölni a felügyelőjével.
- Hm? – mondd csak, minden rendben? Nem tettem hozzá, csak közelebb hajoltam, szemöldököm felszaladt az értetlenségtől. Egy pillanatra az ő türelmetlenül rugózó lábára néztem, majd arra, ahogy az árnyékosabb, naptól védett ülőhelyünkön újból leveszi a szemüvegét. – Ó… - tátottam el a számat újból, és éreztem, ahogy a hideg lassan végigfutott rajtam. Szétáradt bennem, kezdve a karommal, amit az imént magához húzott, mintha a testemben keringő összes vér el akart volna áramlani Min Jong egyre növekvő étvágyától. Ujjaim enyhén remegtek, amíg el nem kezdte gyengéden simogatni a csuklómat. Láttam, hogy őrlődik magában, amitől kiszámíthatatlannak tűnt, és ez a bizonytalansága csakhamar rám ragadt halálfélelem formájában. Rendesen összezavart, de hogy nézett volna már ki, ha elkapom a karom, amikor az imént lobbiztam azért, hogy végre önmaga lehessen. Az izgató élmény, amire oly régóta vártam, tálcán kínálta fel magát. De így már mégsem tűnt annyira kockázatmentesnek a vállalkozásom. A szívem kalapálni kezdett, a vér száguldott bennem, ezt talán ő is megérezhette, ahogy közelebbről górcső alá vette az ereket fehér alkaromon.
- És nagyon fáj majd? Csináltál már ilyet? Azért máskor is jól jöhetek még – nyeltem egyet sápadtan, mentve a menthetőt, de azért mosolyogtam, a szemem is csillogott. Éreztem, hogy az adrenalintól lassan visszatért belém az élet. Arra utaltam ezzel, hogy talán nem kell félnie, és ha mértéket tart, még sok ilyen alkalma lehet. Ha viszont nem fog tudni uralkodni magán, igazából kétséges, hogy leszek-e olyan gyors, hogy közbe tudjak avatkozni. Szabad kezemmel magam mögé dobtam a fogyófélben lévő vattacukrot, s a ragacsos ujjaimmal elővettem a zsebemben lapuló pálcámat. Felhős idő volt, nem épp csúcsidő, egy félreeső részen. Nem akartam húzni az időt, a végén még meggondolta volna magát. A pad köré egy, a muglik elől láthatatlanná tévő burkot húztam, ami egyúttal a hangokat is kiszűrte. Egy újabb mormogással összekötött pálcaintés, és már eszükbe se jutott volna ebben a zónában tartózkodni, mert a közkedvelt forgatókönyv szerint sürgős dolguk támadt volna másfelé. Nem tettem el a fegyverem, mert még szükség lehetett rá, inkább csak magam mellett pihent. Sóhajtottam egyet, aztán bátortalanul a szemébe néztem, egy kínos mosolyt erőltetve magamra. Egyre türelmetlenebb lettem. Jöjjön.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809702#post809702][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:09[/b][/url]

De idegen voltam, hiába tagadta, vagy remélte az ellenkezőjét. Kötve hittem volna, hogy ki tudott ismerni ennyi idő alatt. Szerintem pont ebből fakadóan adódtak a mostani félreértéseink, amik miatt vitatkozni kényszerültünk. De legalább kísérletet tettünk arra, hogy már az elején tisztázzuk, és megpróbáljuk a jövőre nézve elsimítani a feszültségforrásokat. Meglepett, egyben el is szomorított, hogy ennyire közel hitt magához. Pedig ha igazán megismerne, talán már rég leépítette volna a kapcsolatunkat. Azért nem tagadom, nagyon jólesett, hogy ezt mondta. Egy pillanatra én is azt kívántam, vagy azt akartam érezni, hogy ez ne így legyen. De túl szkeptikus természet vagyok, és továbbra is erősen vívódtam magamban. Főleg azért volt nehéz dolgom, mert őt elhelyezni, neki logikus helyet találni nagyon nehéz az életemben. Mindenesetre próbálkoztam, amennyire tőlem telt.
Hirtelen tudatosult, hogy az utolsó pillanatokban voltam azelőtt, hogy bekövetkezett volna egy régóta izgató dolog. Egyszerre kerített hatalmába a félelem, de vitt tovább az úton a kíváncsiság. Mi másért lobbiztam nem is olyan régen, mint azért, hogy végre megtapasztaljam ezt a furcsa érzést? Hagytam, hogy magához húzza a karomat. Csuklóm cirógatása olyan volt, mintha rituálisan is a harapásra készült volna. Libabőrös lettem, izmaimat ellazítottam, ezáltal is megkönnyítve számára az utat a véremhez. Máshol ezért pénzt, jutalmat ajánlanak. Hogy etikus volt-e, amit cselekedni készültem, igazából nem sokat gondolkodtam rajta. Láttam, hogy az ösztönei felülkerekedtek rajta. Igyekeznem kellett, ezért is szórtam ki a bűbájokat, hogy biztonságos, nyugodt körülmények között kerülhessen sor az ivásra. Amivel úgy reméltem, hogy talán ha nagyon átvitt értelemben is, de életet mentek, hiszen bizonyára nagy kincs a számára, hogy közvetlenül egy emberből táplálkozhat, nem pedig állatból, vagy kórházi tartalékokból.
- Hogy mi?! Ne mondd már… - csettintettem a nyelvemmel, és egy pillanatra elrántottam a kezem. Nem tudatosan, de egyre inkább félni kezdtem. Aztán belegondoltam, hogy biztosan csak viccelt. És hogy ha mégis, ez egy olyan szükséglete, amihez a készségei magától jönnek elő, valószínűleg belé volt kódolva. Értenie kellett hozzá, mert nem ma kezdte ezt az életmódot. Hamar visszahelyeztem a karomat, jelezve számára, hogy még mindig akartam. Elég beteg vagyok, tudom. De ott és akkor ez az egész valahogy másnak tűnt. Egy esélynek a bizalomra. Hogy megmutathattam neki, én bizony más vagyok. És fontos akarok lenni neki. Egyúttal túl durva dolgokat vágtam hozzá, és végig akartam menni azon az úton, amin ha talán a szavaim hatására is, de én indítottam el, amikor bogarat ültettem a fejébe. Illetve lehet, hogy mégiscsak színészkedett, és a valódi énje már a földalattin is azt akarta, hogy ezt megkérdezzem, majd némi hezitálás után, amikor tiszta a terep és óvatlanul ülök mellette, megkapjon. Így. Mire nemet mondhattam volna, gyors reflexeivel könnyen a nyaki ütőeremre tapadhatott volna rám, úgyhogy elvetettem az ellenkezés lehetőségét. – Folytasd – szólítottam őt fel vágyakozóan, hogy miután utoljára összenéztünk, belekezdhessen a műveletbe.
Ha némi fintorral az arcomon is, de végig akartam nézni, ahogy a fogait a bőrömbe süllyesztve inni kezd belőlem. Alkaromat szabaddá tette a ruhától, majd szertartásszerűen megszagolt és egy puszit nyomott oda, ahol megharapni készült. Úgy tűnt, mintha nem először csinálta volna, vagy ősi reflexek dolgoztak benne. Talán emiatt hittem neki, s mertem bevállalni a folytatást. Eddig rejtett szemfogai egy pillanatra megvillantak, amint a húsomba mélyesztette őket, s én felszisszentem a fájdalomtól. Pontosan olyan volt, mintha két hatalmas tűt, vagy inkább kést szúrt volna belém. Közelebb húzódtam hozzá, amennyire csak tudtam, hogy oldala az övéhez simuljon, s ne kelljen annyira kifeszítenem a karomat, mert így hajlítva kevésbé fájt. Automatikusan a padtámlának dőltem. Biztosan kevésbé lett volna fájdalmas, ha oldalra pillantottam volna, helyette sokkosan, fogcsikorgatva tűrtem, hogy folytassa, míg szabad kezemmel a combomba markoltam, hogy valamennyire ellensúlyozzam a fájdalmat. Éreztem, hogy a tompa, sajgó fájdalom lassan végigáradt a karomon, a vér pedig egyre csak távozott belőlem. Fogalmam sincs, mennyi, mert az idő megszűnt létezni. Sápadtan hunytam le a szemem egy idő után, mélyeket lélegezve, valószínűleg a harapás mellékhatásaként, de kissé szédülni kezdtem. A pániktól szólni se tudtam, nem hogy a pálcámért nyúlva megszabadítani magam tőle. Csak reménykedni tudtam, hogy idővel vége lesz. De közben, bármilyen ellentmondásos is, de élveztem ezt a függést, ezt a kiszolgáltatottságot. Ha más nem, vigasztalt a felemelő érzés, hogy a véremből ihatott, és ez a különleges bizalmi kötelék éreztem, hogy valami mást, újat fog kezdeni mindannyiunk életében.
Ahogy elengedett, a vérzés nem állt el egyből, talán a nyála indította el a lassú gyógyítást. Én ijedtemben, ha erőtlenül is, de az ölembe vettem a karomat, és a túlélési ösztönömmel próbáltam elszorítani a vérzést. Elgyengültem. Jobban, mint azt korábban feltételeztem. Sóhajtottam egy nagyot, valahol hiányolva az iménti önfeledt kortyolgatását.
- Most mi a baj? – kérdeztem tőle fáradtan. – Nem vagy jobban? – hajoltam felé, hátha oldalról láthattam volna az arcát, hogy leolvassam az arckifejezését. Aztán a sebemre néztem. Még mindig szörnyen fájt és lüktetett, a két fognyommal, de egyelőre nem akartam elhinni, hogy mindez velem történt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809704#post809704][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:12[/b][/url]

Élénken megmaradt bennem a harapása emléke, még ha visszagondolva nem is éreztem olyan hosszú időnek. Lehet azért, mert amint belejött, kénytelen voltam a fájdalom ellen összeszorított szemekkel, mély levegőket véve nyugtatnom magam, hogy ne kezdjek önhibáztatásba azért, amibe beleegyeztem. Tudtam, hogy ezzel a gesztussal közelebb kerülhetek hozzá, egyúttal igen sajátos, ámde kockázatos módja volt egy másik faj jobb megismerésének. A vér szapora szívritmusommal arányosan, ritmikusan távozott a szervezetemből, minden egyes korttyal gyengébbnek éreztem magam, és a zsibbadó fájdalom is egyre intenzívebbé vált a végtagomban. Rájöttem, mennyire gyenge és alárendelt voltam az ő erejéhez képest, aki viszont az én véremnek hála egyre csak erősödött. Nem jellemző rám, hogy segítek másokon. Ha így teszek, nem önzetlenül teszem. Csak azzal tudtam ezt magyarázni, hogy kíváncsi voltam, és mint lázadó kamaszok a káros szenvedélyeket, úgy én ezt próbáltam ki úri hóbortból. Még véletlenül sem azért, mert belül elkezdtem másként viszonyulni hozzá… Megijesztett volna, ha így volt.
Sokáig gondolkodtam továbbá azon, hogy a fájdalom vagy az élvezet kapott-e ebben nagyobb hangsúlyt. Mindkettőt felfedezni véltem az élményben, arányuk állandóan változott. Az idő is megszépíthette így utólag, természetesen erre is gondoltam. De utólag egyre biztosabb lettem abban is, hogy a zsibbadó, szúró inger mögött a dopaminszintem is nőtt az adrenalinnal. Ami valójában nem azért volt logikus, mert ez lenne az én új perverzióm, hanem sokkal inkább valami transzszerű állapotba kerülhettem. Az áldozati oldalról ilyenkor szükséges, hogy ne érezze magát vészhelyzetben, s elnyomják benne a túlélési ösztönt, ami megakadályozná a félvámpír további gondtalan táplálkozását. Hát így történhetett ez most is. Kell, hogy legyen valami a nyálukban, ha már a regenerálódásban is kiemelt szerepet kap.
Mikor erőtlenül megkérdeztem őt, nem tudtam, mitől vág olyan elkeseredett arcot. Az jutott eszembe, hogy a véremmel volt valami. Lehet, hogy a vattacukrot érezte, és előtte sem táplálkoztam valami kiadósan. A rántott sajt biztos, hogy nem szolgált annyi energiával, mintha húsfélékből táraztam volna be. Pedig akkor még ugyanúgy a kedvében akartam járni. Kénytelenül faggattam tovább arról, hogy az ereje és az éhsége csillapodott-e, ugyanakkor kezdtem aggódni a sebem miatt. Sajnálta? Ugyan, mit? Onnantól, hogy mindketten tudtuk az igazságot, ismertségünk szükségszerűen magával hordozta a mellékhatásokat is. Nem volt mit tenni a részemről. Volt valami furcsán felemelő érzés abban, ahogy magához húzott, én pedig fáradtan hajtottam rá a mellkasára a fejemet. Hallottam a fülemmel a szívdobogását, ahogy immár félig eggyé vált az én véremmel is, és ez megmosolyogtatott. Hogy kínomban-e, azt nem tudom. De lehunytam a szemeim, sértetlen kezemmel megkapaszkodva benne. Az előbb még rettegtem tőle, s most biztonságot adó menedékként préseltem magam hozzá. Ez nem én voltam.
- Kicsit kómásan – feleltem rekedtesen, amikor végre tudatosult, mit is kérdezett néhány pillanattal korábban. Nem akartam túl gyengének látszani előtte, mégis olyannak tűnhettem. Talán az ijedtség nagyobb volt, mint a fájdalom, de benne volt a pakliban, hogy túl sok vért veszítettem, és attól voltam úgy ki. A sebre hintett csókjai mintha hatni kezdtek volna, két sötét, mély lukszerűség tátongott a karomon, ami legalább már nem vérzett, de még talán jobban fájt, mint korábban. – Miért sajnálod? Én akartam – emeltem rá a tekintetemet. Mindig meglep, mindig kiszámíthatatlan. Nem úgy tűnt, mint aki szégyellte volna. Tudtam jól, hogy ez benne van, és most láttam az arcát, ami talán a valódi, ahogy önfeledten szipákolta a vért.
Kérdésére megráztam a fejem, arcomra halvány kétségbeesés ült. Egy kicsit még szédültem, az életerőm nem tért teljesen vissza. Megpróbálhattam volna felállni, de egyelőre jól éreztem magam vele. Nem tudtam tehát, hogy mit tegyek, viszont szomjasnak elég szomjas voltam.
- Még egy kicsit maradj velem – kértem őt, megtörve büszkeségem, bármennyire is próbáltam erősnek látszani, a levegőt szaporán kellett vennem a sokktól, amit ez az egész kiváltott. Nem voltam jól, és egyre csak félni kezdtem, hogy most mi lesz, s mikor múlik el ez az egész. Korábban addig raktam össze fejben, amíg megharap, de a következmények nem érdekeltek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809706#post809706][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:15[/b][/url]

Hogyan akartam volna? Emlékszem, hogy korábban sokszor eljátszottam a harapása gondolatával, de mindig leállítottam magam, amikor úgy éreztem, hogy túlságosan részletekbe menően kezdtem el képzelegni. Nem is igazán tudtam belőle kinézni, hogy mikre lenne képes, amíg a saját bőrömön nem tapasztaltam a valódi énjét, amilyenné valamikor átalakult. Így hát illetlennek tartottam arról fantáziálni, amiről egyelőre fogalmam se volt, ahogy szintén kellemetlen volt számomra azoknak a gondolatoknak a megjelenése, hogy milyen lehet ő ruha nélkül. Csábítónak csábító, mégis, a saját érdekemben megfékeztem a fejemben minden ilyen irányú képzelgésemet, mielőtt késő lett volna. A válasz tehát, hogy magára az aktusra vágytam, a mikéntje nem számított. Úgy hiszem, hogy sikerült találnunk egy megfelelő helyszínt, ahol mint azt a tények is alátámasztották, el tudta magát engedni, és végső soron hozzájutott a szükségszerű táplálékot jelentő vérhez.
- Érthető. Főleg, ha… ha tényleg az első ilyen alkalmad volt – jegyeztem meg dicséretképpen. Emiatt nem tudtam rá haragudni, még ha ezzel tulajdonképpen veszélybe is sodort. Mert a vérveszteség kétségtelenül nagyobbra sikeredett, mint amekkorára naivan számítottam. Valahogy nehéz volt kinézni ebből a ragyogóan ártatlan tekintetből, hogy ilyenre vetemedne. De talán pont ez volt benne vonzó. Meg az, hogy mindig tudott újat mutatni. Természetemből fakadóan vágyom a változatosságra, és az új élményekre. Koromhoz képest sokat tapasztaltam, és úgy tűnt, elérkezett az ideje annak, hogy efféle extrémitások felé kacsintgassak. Vagy netán mindez még mindig teljes mértékben az ő meggyőző személyiségének a műve, amit összekötött a damfírsággal kapcsolatos kíváncsiságommal. Tudatosan erősítette bennem a vámpírokról szóló ismereteimet a szakirodalmával, amik végül rávettek, sőt megerősítettek abban, hogy ki akarom ezt próbálni. A találkozásunk kezdete óta arra készített fel, hogy egyszer majd áldozatként bújjak az ölébe, ahogy ezekben a percekben tettem, hála a kiszolgáltatott állapotomnak. – Mikor ittál utoljára? – vért. Ami a szigorú kérdésemből talán nyilvánvaló volt számára. Mohósága arról árulkodott, hogy nagyon régen, elvégre konkrétan elvonási tünetei voltak, ahogy nem sokkal korábban mellettem ült. Egy önelégült mosolyra kúszott a szám azért, amikor kimondta, hogy finom vagyok. Elvégre, mi más lehetnék… Életem legfurcsább bókja.
Maradásának hírére hálásan pillantottam rá, majd fejemmel az övének dőltem, hagyva hogy tovább érinthesse a lüktető sebet. Rajta kellett tartanom a szemem, mert érzésre olyan volt, mintha még mindig vérzett volna, azonban hála Min Jong puszijainak, lassú tompulást éreztem, és már csak egy kis folyadékra, illetve ennivalóra vágytam, hogy az erőm visszatérjen. Féltem, hogy ha túl hirtelen álltam volna fel, rögvest elájultam volna, ezért kellett néhány perc, amíg erőt gyűjtöttem. Addig érdeklődve figyeltem, miként gondoskodott rólam a kezével.
- Már késő. Mindegy – vontam vállat. Hozzá akartam tenni, hogy még kitapasztalhatjuk, és ráérezhet a határaira, de magam se voltam biztos, hogy újra ki akartam-e tenni magam a harapásának, s ha igen, mikor. Egyelőre azt sem tudtam, hogy az ő bűntudatát hogyan csillapíthattam volna, és úgy hittem, hogy még neki is érlelnie kellett magában az élményeket.
- A hopp-hálózattal – közöltem hanyagul. Óvatosan és fájón, de visszacsúsztam tőle az eredeti helyemre, hogy a pálcámmal hatástalaníthassam a kiszórt, amúgy is gyengülő varázslatokat, aztán ha segített, akkor lassú mozdulatokkal feltápászkodtam a padról. Sápadtnak sápadt voltam, karomon a gyógyuló sebet elrejtettem, úgy indultam meg az árusok felé. Sósat kívántam, mondjuk egy perecet. Hozzá ásványvizet. A vásárlás után tovább haladtunk a sétányon, s az evés-ivástól kezdtem jobban lenni.
- Ne érts félre, de… azt hiszem jobb, ha erről senkinek nem beszélünk – szóltam rá jelentőségteljesen. – Te hogy mész majd haza? – fordultam felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=351&post=809708#post809708][b]Martin Romberg - 2020.05.26. 22:19[/b][/url]

Öleltem és ragaszkodtam hozzá, mert ott és akkor ő volt az egyetlen, aki segíthetett rajtam, függetlenül attól, hogy egyúttal neki köszönhettem a fájdalmas harapást. Ritkán érzem magam ennyire gyengének, és valószínűleg nem fogtam fel az előbb, hogy mit is tettem, s miért féltett ennyire az ösztöneitől. Nagyon hamar, akár pillanatok alatt rossz vége lehetett volna az érintkezésnek. További intő jel kellett volna legyen, hogy még sosem csinált ilyet, az egész egy hatalmas belső harc lehetett a számára, ami alatt mindvégig a kapaszkodókat, a kettőnk közötti határvonalat kellett keresnie. Meddig mehetett el, és melyik az a korty, ami már sok lett volna. Megálljt parancsolni a vágyainknak, éppolyan nehéz volt neki, mint nekem, aki önként kínálta fel magát, megfeledkezve arról, hogy mivel jár még az ő mássága. De ugyanúgy kattogott az emberi és a vámpír oldala is. Láthatóan nem tudhatta, hogy öröm vagy bűntudat, aminek helye volt a szívében.
- Szerinted mikor fog eltűnni? – ha egyáltalán lesz ilyen. Félve kérdeztem meg, mert perpillanat sokkal jobban érdekelt a karom állapota, valamint a saját egészségem, mintsem az ő vívódása. Ezt a meccset már rég le kellett volna játszania magában. Tényleg egy kezdő félvámpírt fogtam ki, nem hazudott, mikor azt mondta, hogy még sosem harapott meg senkit. Annyiban igaza volt, hogy nagyon kevés méltó embert találni erre a feladatra, elvégre a vérnek tiszta dolognak kell lennie, a kísértés pedig túlságosan nagy lehet, minden egyes alkalommal. Nem gyilkos ő, hogy valaha is meg merje ezt kockáztatni. Majd ha elég idő telik el az átváltozása óta, és elfelejti a korábban meghatározó korszakát, feladva azt, hogy megóvja magát… De Min Jong mindvégig ember marad majd a szíve mélyén. Túlságosan békés, hogy agresszív legyen. Legalábbis így ismerem.
- Vigyázhatnál magadra – nem akartam kioktató lenni, de valamennyire mégis olyanra sikerült. Aki egy kicsit forgatja a szakirodalmat velük kapcsolatban, az tudja, hogy meghatározott időnként égető szükségük van a vérre. Az életük múlhat rajta, ha elmulasztják. A rossz közérzet tapasztalható volt a vattacukorevés közben is. Ilyenkor elég egy apró inger, hogy beinduljon a vágy. Viszont biztos voltam abban, hogy sokkal nehezebb így megállt parancsolnia, ha egyszer újból hozzájuthat a vörös nedűhöz. S ha valaha is azt akartam, hogy erre újból sor kerüljön, azt egy jól kitalált rendszer keretében képzeltem el.
Én sem akartam tovább gerjeszteni a vitát. Az előző mondjuk kifejezetten jól sült el, büszke voltam magamra, hogy eljutottunk ide. Ha nem lettem volna határozott, ő esett volna össze, míg így engem fenyegetett ez a veszély a veszteség miatt. Elmosolyodtam, és már alig vártam, hogy legközelebb kikérdezhessem őt arról, hogy pontosan mit élt át, amíg az állítólag finom véremből ihatott. Már ha képes lesz elmagyarázni, körülírni a benne zajló folyamatokat. De én is kezdtem úgy érezni, hogy egyre inkább vágytam rá. Még nem tudtam, hogy hol találhatnék neki helyet az életem bonyolult kapcsolati hálóján belül. Úgy tűnt, mintha azzal a kevéske emberrel is jelentősen megkavarodtak volna a szálak, és betelt volna azoknak a köre, akik iránt mélyebb érzésekkel voltam. És most mégis, mintha fel akarta volna borítani mindezt az érkezésével.
Miután erőre kaptam, utunkat folytatva a hazajutás kezdett el minket foglalkoztatni. A poénját lassú fejrázással honorálom, mert velem ugyan nem jön haza. Annak rossz vége lett volna, és nem éreztem magam készen arra, hogy az otthonomban fogadjam. Biztosan kiütköznének azok az idegesítő szokásai, amiket egyelőre képes voltam lenyelni, de ki tudja meddig. Másrészt kimerültnek éreztem magam ahhoz, hogy bármit is produkáljak… Így hát, amint megnyugodtam arról, hogy a titkunk biztonságban lesz, kiértem vele a sétány végéig, ahol az autóút kezdődött.
-  Nem halok bele az összegbe, nyugi. A házig eljöhetsz… Legalább láthatod, hogy hol élek. De remélem nem kell sokat gyalogolnod tőlem – fogtam rá a fájós karomra, mielőtt feltartott kézzel torpantottam a lábammal. – Stop! – eszembe se volt a villamossal utazni, helyette másodpercek alatt ott termett a piros taxi. Ajtót nyitottam neki, hogy aztán óvatosan én is beszállhassak, s mikor rövidesen megérkeztünk, elbúcsúzhassak tőle. Fizikailag és lelkileg is fájón. Egyből hiányozni kezdett.