Dolánszky Alex
Hajnal tájt


Még csak pár napja ismerkedem a kastéllyal, de a varázsa máris rabul ejtett. Annyi megfejtésre váró rejtély és talány lapul itt, hogy azt egy emberöltő alatt nem lehetne mind a helyére rakni, még az én képességeim mellett se. Igazából jelenleg még ez az egész világ annyira érthetetlennek tűnik, hogy az már kifejezetten bosszantó. Éveken át mindez csak anyám meséiben létezett számomra, és most itt vagyok, az álomvilág kellős közepén, mint egy elveszett bárányka. Kifejezetten frusztráló a helyzet. Igyekszem kellően átformálni az életszemléletem alappilléreit ahhoz, hogy értelmet nyerjen minden, amit itt látok, de hát mit mondhatnék... Nem egyszerű feladatról beszélünk. A tudósok se díjazták soha, amikor valaki az egész rendszert felborító következtetésre jutott, szóval hozzájuk képest azt hiszem én még jól állok a nyitottság kérdésében.
Mondanám, hogy megbántam a döntést, miszerint nem évkezdésre jövök, de hazudnék. Szükséges volt még maradnom egy kicsit, hisz erősen hátráltattam volna apám munkáját, ha a segédje a kutatás kellős közepén lelép és neki valaki mást kell kiképeznie a helyemre, aki nem vett részt a megelőző folyamatokban. Meg aztán én is kíváncsi voltam, mi lesz az eredmény, bár végül nem hozott nagy sikert a dolog. Valami hibádzott a műveletben talán, vagy az egész alapfeltételezés volt rossz, ezt majd az öreg rókák kivesézik, én pedig addig belevetem magam az ismeretlenbe. A kutatási projektekben azt szeretem, hogy annyi információ ismerete szükséges hozzájuk, hogy jelenleg még én se tudom teljes egészében átlátni (bár szerintem apám korában ez nekem már nem okozna gondot) és ezért határozottan izgalmas. Az ismeretlen mindig vonzó, hisz megfejtésre vár, és talán mi leszünk az elsők, akik ráakadnak a helyes válaszra. Ilyen számomra jelenleg a varázsvilág is. Telis-tele van kérdésekkel.
Talán pont a sok agyalni való az oka annak, hogy ma éjjel az alvás nem tartozott a fő programjaim közé. Csupán 1-2 órát ha szundíthattam, mielőtt újra hatalmába kerített a túlzott éberség, így végül feladtam az álmok kergetését és egy kis sétára indultam, bár gőzöm sincs jelenleg szabad-e kint tartózkodnom vagy sem. Van egy tippem ugyan az utóbbira, de annyira azért nem izgat.
Az ég még sötét, pár erős fényű csillag még pislákol, de lassan rám virrad majd. Nyár lévén már nincs annyira hűvös, de azért hálás vagyok, amiért felvettem a taláromat, még mielőtt elhagytam a szobámat. A füvet taposva kerülök egyre távolabb a kastélytól, mely úgy érzem állandóan gúnyos tréfát akar űzni belőlem lehetetlen trükkjeinek számtalan sorával. Egy nyomasztó érzés lakozik bennem, amit nem igazán tudok hova tenni. Igyekszem visszaemlékezni, mikor volt velem ilyen utoljára, de csak egyetlen emlék rémlik fel bennem: Mikor anyám halála után otthagytuk Londont, ott hagytuk őt is... Mindent. Elmentünk új életet kezdeni Cambridge-ben. Apám akkor azt kérdezte tőlem, hogy van-e honvágyam, de nem értettem mit akar, viszont talán ez az a szó amit most keresek. Leülök a fűbe, majd hanyatt dőlök, és az eget fürkészem, ahogy lassanként minden fénypontot hátrahagyva egyre világosabb lesz.
- Honvágyam volna?
Szavaim tétovák és nem túl hangosak, csak ízlelgetem a kissé idegennek ható kifejezést. Egyáltalán mi számít nekem otthonnak? Nem hittem volna, hogy ennyire szentimentális vagyok...

Alex

Ahogy ott fekszem a fűben, mintha levél zörgés ütné meg a fülemet, de eleinte nem foglalkozom vele, biztos csak a szél. Némán elmélkedem magamban, majd elhagyja ama két ártatlan szó a számat, de a zörgések újra ismétlődnek, nem is olyan messziről és... nincs szél. Mivel arra felől jönnek a hangok - most, hogy így visszagondolok, mintha valami halk surrogás is lett volna a fűben... nem léptek, valami más. Vagy csak hirtelen túl paranoiás lettem ebben a hatalmas csöndben - amerre a fejem áll, vagyis inkább fekszik jelenleg, ezért óvatosan a hasamra gördülök és az előttem lévő tájat kezdem fixírozni. Egy bokor. És benne egy macska. Oké, így már minden érthető, nincs semmi gáz, szóval nyugodtan visszatérhetek a...
- Öh, megismételnéd?
Egy fiú hangját hallom, de a tulajdonosát nem látom, ami egyértelműen a növényzet hibája. Viszont feltehetőleg így ő se lát engem, csak a... macskát? Végül is valószínűleg másképp nem lenne ennyire döbbent a hangja. Hallotta amit mondtam, de csak azt a szőrgombócot látja, akinek én leginkább a hátsófertályát bámulhatom jelenleg. Ez egy határozottan érdekes szituáció. A macska elfordítja a fejét, rám pislant egyet, mintha azt akarná mondani, űzzünk tréfát az idiótából, én pedig elmosolyodom, pedig tudom, hogy a macska nem szólt semmit. Neki nincsenek tervei és esze ágában sincs szövetkezni velem, viszont két tűz között van egy meglehetősen biztonságos helyen, szóval talán egy darabig még itt marad. Rám fér egy kis viccelődés, szóval egy sunyi mosollyal újra megszólalok, mikor a macska visszatér a másik fél bámulásához.
- Miért tenném?
Hangomból kicsendül az egoista felsőbbség tudat és a totális lenézés. Feltételezem a srác nem igazán látja a macska száját, mivel nekem se volt szerencsém hozzá, szóval valószínűleg meglehetősen hihető a dolog, főleg amíg maradok a rövid szövegeknél. Csak semmi túlzott terjedelem, mert az gyanús. Persze akadhat itt még egyéb probléma is... vajon az állat hím, vagy nőstény? És mennyire fog bepöccenni a gyerek, ha rájön a tréfára? Igyekszem több stratégiát is felállítani előre, de nem bántam meg, hogy belementem a kis "játékba". Ez vicces, nekem pedig most elkél a jó kedv. Ez a fura érzés annyira nyomasztó tud lenni... Még hogy honvágy... Nevetséges.

Alex


Mivel totális csend van, legfeljebb a légmozgás hallható, meg a falevelek suhogása, így tisztán ki tudom venni a srác szavait, és majdnem fel is röhögök, éppen csak hogy vissza tudom fojtani. Bejött a tréfám, a másik oldalon lévő ismeretlen tényleg elhitte, hogy a macska szól hozzá. Mekkora idióta...
Aztán egyszer csak kicsit alábbhagy a jókedvem, mert az idegen úgy dönt most már tényleg levadássza a macskát, akinek ez egyértelműen nem tetszik. Ugrás kész állapotban fürkészi a számomra láthatatlan becserkészőjét, aztán egyszer csak ismét felém fordul és már vetődik is. Egek, ez a szőrzsák tényleg nagyon nem akar hazamenni. Vajon a srác bántja őt, vagy csak szimplán ennyire nem jönnek ki jól?
Bárhogy is legyen, nem változtat a tényen, miszerint a macska majdnem a képemben landol. Ami megment tőle, az a meglepően gyors reflexem, amit nem tudom honnan szalajtottam így hirtelenjében, de tény, hogy villámgyorsan az oldalamra gördülök és valamiképp ugyanezzel a mozdulat sorral egybekötve kinyújtom a karjaimat is, ami által megragadom a macskát a levegőben.  Igazából nem tudnám megmondani melyikünk lepődött meg jobban, csak bámulunk egymás szemébe, majd arra eszmélek, hogy a surrogó hang a közvetlen környezetemből jön, aztán abba marad... és egy srác bámul ránk a tolószékéből.
Tolószék. Tolószék? Ez most komoly? Annyira váratlanul ér, hogy egy rövid időre teljesen lefagyok, majd a fogságba ejtett szőrmók mocorgására észbe kapok és ülőhelyzetbe tornászom magam, közben nem eresztve a rabul ejtett állatot, aki nem túl nagy erőbedobással, de határozott elszántsággal igyekszik kitúrázni az ölemből, hogy kereket oldjon. Megerősítem a fogásomat rajta, majd a másik srácra nézek, kissé felvont szemöldökkel.
- A tiéd? Jobban is figyelhetnél rá. Nem szeretek macskatámadásra felriadni...
Hangomat igyekszem kicsit más tónusba helyezni, hogy ne egyezzen tökéletesen az iménti megnyilvánulásaimmal, melyet a diáktársam eddig a szökevénynek nyilvánított, de persze ez nem olyan könnyű, így igazából valószínűleg gyanút fog fogni, én pedig majd mindent tagadok. A tökéletes ártatlanság mintaképe leszek, mint aki mit sem tud az imént történtekről.