Aaaxel S. Sjösjösjölander


Utálom az esőt és a vihart, olyan félelmetes. Amikor dörög az ég és villámok jelennek meg az égen. Kialszik a világítás és egyedül csak gyertyával tudok fényt teremteni. Ilyenkor rettegek, főleg, ha éjszaka történik. Én még mindig lámpa mellett alszok, mert a végén előmászik az ágyam alól a gonosz szörny és hamm, bekap! Nem akarok meghalni, a halál olyan rossz. Többé nem tudsz beszélgetni a szeretteiddel, nem tudsz enni a kedvenc kajádból és nem tudsz ugrálni a réten, mint egy bolond. Ha eltávozol a földről a Mennybe, vagy a Pokolra jutsz. Én a Mennybe szeretnék kerülni, biztos ott él Lalla is, vagyis... ő nem is biztos, hogy meghalt, lehet csak elment, nem tudom biztosan, csak azt, hogy egyedül hagyott a sok nagy ember közt. Jó, itt van nekem Ell és David, de rá örökké szükségem lett volna. Tudja az összes titkom és még többet meg akartam vele osztani. Mindegy, ő döntött így.
Szóval egész nap nem mertem kimozdulni, attól rettegtem, hogy bármelyik pillanatban elkezdhet esni az eső, vagy megdörrenhet az ég. Mivel beköszöntött az ősz előkerültek a melegebb pulcsik. Ezért ma egy farmert öltöttem magamra, egy kék pólót és egy ugyanilyen színű kötött pulcsit. Szeretem az ilyen pulóvereket, olyan jó puhák és melegek. Az ágyamon feküdtem, rajzolgattam, dúdolgattam, mint minden 10 éves kisgyerek. Bizony, Szeptember első napján 10 éves lettem, azt hittem lesz valami változás, de semmi. Ugyanakkora vagyok, nem kezdett el szőrösödni annyira kezem sem, úgyhogy ez csak egy szám, azt hiszem.
Mivel kezdek unatkozni, felállok az ágyikómról megragadom a rajzos cuccom és félve elindulok. Talán mégsem olyan jó ötlet... a végén vizes lesz az alsógatyám. Dehát én már jártam éjszaka az erdőben, kardoztam Noel lovaggal és találkoztam egy nagy mackóval és nem lett semmi bajom. A vihar mit árthat? Gyorsan kiérek a Fénylő Lelkek Udvarára. Örülök, hogy most már nem tévedek el, szinte már minden kis zugát ismerem a kastélynak, volt időm feltérképezni. Egy fiút pillantok meg, akinél hegedű van és játszani kezd. Minél közelebb megyek hozzá és kíváncsian figyelem. Hű, ez gyönyörű!

Aaaxel S. Sjösjösjölander



Imádom a zenét! Mindig is szerettem dalolászni és hallgatni anyukám gyönyörű hangját. Ő azt mondta, hogy borzalmas az énekhangja, pedig nekem nagyon tetszett. Szerintem az enyém borzasztó, mint amikor a cica nyávog amiért húzzák a farkát. Ezért nem is nagyon kísérleteztem az énekléssel, biztosan nem fogok jelentkezni se a Csillag Születikbe, se az X faktorba, nekem nincs annyi tehetségem, biztosan a mentorok kinevetnének, mellesleg lámpalázas vagyok. Mindegy. Szóval mindig is szerettem ha az énektanár zongorázott órákon, vagy gitározott, nagyon jó volt hallgatni. Olyankor becsuktam a szemem és valami szépre gondoltam, olyan helyszínre, vagy olyasvalakire, aki illett az adott darabhoz. Nos, ilyenkor ki is nevettek az osztálytársaim, mint mindig. Sajnálatos módon anyukám egy hangszeren sem tudott játszani, pedig esténként olyan jó lett volna. Egészen eddig pedig élőben még sosem hallottam hogyan szól a hegedű, viszont most megtudtam. Az előttem lévő nagyfiú lenyűgözően szólaltatta meg a hangszert. Leírhatatlanul szép volt. Mikor végzett nagy szemekkel és tátott szájjal néztem, majd megtapsoltam. Rámpillant, majd elmosolyodik, ezért én is így teszek.
 - Mamarcinak hívnak. - kezet rázok a fiúval, a kis tenyerem szinte eltűnik az övében. Mondom én, 10 éves vagyok, de nem változott semmi... - Őőőő... - elgondolkodok egy pillanatra. - Júliusban. -
Nos, igen, már nem is dadogok annyira, csak gyakorlás kérdése volt az egész, persze ha túl hosszú mondatot bökök ki és elvesztem a fonalat, akkor rámjön, de már annyira nem is vészes. Még mindig magamhoz szorítom a rajzos cuccom, nem szeretem nagyon mutogatni. Axel észreveszi és attól félek, hogy azt kéri, hogy mutassam meg azt, de nem ez történik. Azt gondolja, hogy a cucca miatt nem tudtam leülni a padra.
 - Nenem kell pakolnod! - legyintek, de addigra már végez. Na jó, helyet foglalok és a combomra helyezem a cuccomat. Axel leguggol én pedig nézem mit csinál, majd válaszolok a kérdésére.
 - Ó, dedehogy baj, imádom a zezenét. - mosolygok. - Tatalán én is fogok majd valaha így játszani? - kérdezem. - Tötökre jó lenne tudni hegedülni. - előhúzom a rajzot majd felé nyújtom. - Mimivel a rajzolás közben éppen dududorásztam, egy hegedűt rajzoltam le, élőben még sosem hallottam. Tetessék neked adom, ha még eljátszol nekem valamit. - mosolygok rá, majd kényelmesen elhelyezkedem a padon.

rajz (persze kicsit csúnyább)

Aaaxel S. Sjösjösjölander




Tetszik nekem ez az élő koncert, jó, hogy nem csak tv-n és interneten keresztül hallom a hegedű hangját. Sajnos én egy hangszeren sem tudok játszani, sőt az egész családban senki sem tud, pedig nagyon jó lenne, ha valamelyikünk legalább gitározna.
Bemutatkozunk egymásnak, majd visszakérdez, először azt hiszem, hogy ő is dadog, ám kiderül, hogy nem, mert a többi szót hibátlanul elmondj.
 - Nenem. Csacsak simán Marci. - mosolygok rá és zavartan megvakarom a tarkóm. Na, ezért nem jó dadogni! Az emberek mindig félre hallják azt, amit mondok, gyűlölöm... Válaszolok a következő kérdésére.
 - Iiigen, az. Iiigen, odajárok, dede ne szívesen, inkább vagyok a kastélyban. - mosolygok. Na, ez a mondat egész jól ment! Eközben visszagondolok arra a napra, mikor megérkeztem. István bácsi ellátott egy csomó instrukcióval és az utána következő nap találkoztam Ellel a játszótéren. Mmm.. milyen jó is volt! Beszélgettünk, együtt varázsoltunk... már akkor is kedves volt, csak én alig mertem megmukkanni.
Axel elpakolja a cuccait, pedig nem is lett volna rá szükség, most már nem igazán szerettem volna rajzolni inkább beszélgetni vele, vagy zenélni. De végül helyet foglalok és a fiú leguggol elém. Hú, tök furi, hogy most kicsit én nézek le rá. Igazán jó érzés!
 - Húúú... Tetete tényleg segítenél nekem abban, hogy memegtanuljak hegedülni? - kérdezem nagy szemekkel. Eddig még senki sem ajánlott fel nekem ilyesmit! Hú, itt tényleg mindenki rendes. Axel felajánlja, hogy megnézhetem közelebbről a gitárját, ha odaadom cserébe a rajzot. Én természetesen igent mondok, hiszen ilyen nem mindennap történik velem. Megfogom a hegedűt, majd megszólalok:
 - Hú, eeeez úgy néz ki, mint egy kis gitár. - nevetek. - Ezek a huhuhúrok, ugye?  kérdezem, majd rámutatok az egyikre. - Jájájátsz még egyszer valamiiiiiiiiit! - kérem tőle szépen.

Aaaxel S. Sjösjösjölander



Miután tisztázzuk, hogy nevem valójában nem Mamarci, hanem Marci tovább folytatjuk a beszélgetést. Mellesleg Axel tök furán mondja nevem, el is nevetem magam, miközben arra gondolom, hogy végképp abba kéne hagynom a dadogást, ám sajnos ez nem megy csettintésre. Várjunk csak! Körbe vesznek varázslók és egyik sem tud mit kezdeni ezzel? Ez butaság! Valakinek biztos van a tarsolyában egy olyan varázsige, amit segíthetne rajtam, na, majd megkérdezem Ellt, ő olyan okos!
 - Jaaaj, nenem vagyok ideges. - mosolygok. - Óóó, nenene is egyél meg! Nenem akarok a pocidba kerülni! - mondom nagy szemekkel és a mutatóujjammal megbököm a hasiját. Beletúrok a hajamba, úgy láttam, hogy néha így szokott csinálni David és az olyan menő. Igen, olyan akarok lenni, mint David, vagy Ell! Ők olyan kedvesek velem és ők olyan csúcsok, mint kívül, mint belül. Örülök, hogy valakire példaképként tekinthetek.
Axel összerámolja a cuccait, így helyet tudok foglalni a padon, szóval így teszek. Egy pillanatra körbenézek az udvarban és elgondolkodom azon miért nem voltam még itt, hiszen tök király ez a hely. Azt hittem már minden egyes kis szegletét bejártam a kastélynak, nos tévedtem. A szökőkút is nagyon szép meg az egész varázslatos. Értem miért választotta Axel ezt a helyet a gyakorlásnak, tök nyugalmas.
 - Iiigen, nanagyon szeretnék! - mondom csillogó szemekkel. Mindig is vonzottak a hangszerek, már csak azt nem tudom, hogy van-e a zenéhez érzékem. Mellesleg szerintem jó tanítvány lennék, amit kérnek tőlem azt általában megteszem, legalábbis eddig nem volt rám panasz. A suliba is mindig odafigyeltem, pedig legtöbbször nem jelentkeztem órán.
Miután megeegyezünk, hogy megnézhetem a hegedűt és ő játszik nekem, no meg tanít is kicsit hegedülni. Egész jó alkut kötöttem. Megfogom a hegedűt és vizsgálni kezdem, tök könnyű. Ekkor megjegyzem, hogy olyan, mint egy kicsi gitár. Szemeim most Axelre szöknek, látom rajta, hogy kissé komoly és a hangja is félelmetes.
 - Bobocsi, nenem akartam sesesemmi rorosszat momondani. - annyira megrémülök tőle, hogy még jobban dadogni kezdek, mint eddig. Elhiheti nem akartam semmi csúnyát mondani, igazából azt sem tudom mivel bánthattam meg. Elterelem a témát, mire Axel elmosolyodik és beszélni kezd, hosszasan. Nagyon odafigyelek, mintha a következő alkalommal kikérdezné.
 - Ó, így mámámár mindegy világos. Tetetszik nekem ez a hangszer. - mondom most már alig dadogva, lenyugodtam. Aztán megkérem, hogy tényleg játsszon már nekem valamit.
 - Húúú... őőő... - megvakarom a buksim. - Nenenem tutudom, válassu te!