Az erdő felé sétálva lassacskán egy apró, fából készült ház tűnik fel a láthatáron. Ahogy egyre közelebb jutunk a kis viskóhoz, kivehetővé válik a ház oldalánál megbúvó melléképület - ennek belsejében kisebb-nagyobb ketrecek, boxok találhatóak, amelyekben az ápolást igénylő kisebb állatok és bestiák kapnak szállást, illetve itt raktározzák a gondozásukhoz szükséges eszközöket is. A lak mögött elterülő, Mihály által rendbetett kicsi veteményes alaposan kinőtte magát, látszik, hogy gondját viselik. Néhány növény tud vigyázni magára, ezek a veszélyesnek ítélt látogatók közeledtére elszaladnak vagy elbújnak a földben, de akadnak itt teljesen hagyományos zöldségek, gyümölcsök és fűszerek is, továbbá bájitalhozzávalókat és egyéb gyógynövényeket is lelhet az elkerített területen a szemfüles kutakodó. A nyári szezonban hatalmas dinnyék nőnek itt, amiket szívesen megoszt látogatóival.


A házikót új gazdája nem igazán alakította át. Odakint még mindig nyúzott a lábtörlő, legfeljebb terepre való bakancs és gumicsizma állnak mellette; belül is leginkább a bútorok változtak csupán. A ház három helyiségből áll – egy fürdőszobából, egy konyhából és egy nappaliból. Ez utóbbiba érkezik az az illető, aki átlépte a küszöböt. Előszoba tulajdonképpen nincs, csak egy plafonról lelógó színes függönnyel elválasztott apró térrész szolgál arra, hogy felakasszuk a kabátot a falból meredő fogasra, vagy levegyük a cipőt.
Nagyjábóli látkép, a függöny nélkül
A nappali az épület legnagyobb helyisége, bár alapból nem mondható tágasnak. Az ajtótól jobbra egy hatalmas ablak található, amin rengeteg fény áramlik be. Talán a legnagyobb változás, hogy sokkal szellősebb, több a szabad tér - a padlót az ajtótól jobbra megemelték, otthonos zuggá alakítva, a bútorok nagyobbik része eltűnt. A szoba közepén heverő szőnyeget megőrizte, ám az ágyból mindössze a kényelmes matracot hagyta meg, amin tarka takaró és jópár párna hever mindig. A szekrényt egy ügyes bűbájjal voltaképp beleépítette a falba. Az elődje által gondosan fehérre meszelt falat Radúz rajzlapnak kiáltotta ki - amikor csak ideje vagy kedve engedi, festeget rá és díszítgeti. A szekrény melletti polcról jóformán eltűntek a könyvek (csak az okvetlen szükségesnek ítélt darabok maradhattak), így már felfért a gramofon és kevés személyes tárgya. A polc szélére apró égősort utánzó mágikus fényforrást aggatott.
A nappalit a konyha követi, amelyet most fagyöngysor helyett egy másik tarka, batikolt függöny választ el a másik helyiségtől. Berendezése tökéletesen átlagos, leszámítva azt a teakészletet, ami pusztán színeivel vonzza a takintetet. A pult álló fűszertartók száma gyarapodott, míg a rongyos, mugli szakácskönyvek eltűntek. A falak itt is fehérek, a kerámiatálak helyét pedig szárítani felakasztott növénycsokrok vették át. Az ablakban fűszernövények sorakoznak egy virágosládában.
A fürdőszoba meghökkentő egyszerűséget mutat. Bambusz kilépő, törülköző, illetve a tisztálkodáshoz használatos szerek. Az apró ablakra nagy, tarka üvegragasztó került és a ház egyetlen régi növénye is itt kapott helyet, hogy nuygodtan szövögesse magát tovább a végtelen (és a plafon) felé.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=770889#post770889][b]Csepreghy Péter - 2019.09.03. 07:36[/b][/url]

IX. Thomas Middleton

Vizsgaidőszak, egy hétfő nap, 10 óra 34 perc. Csak pislogok és fetrengek az ágyamban. Volt ma egy vizsgám, amit meglepően jól és időben teljesítettem, ezért megjutalmaztam magam még egy kis ágyban fekvéssel. Kezeim fűben fekvő parasztlegény módjára pihennek nyakam alatt összekulcsolva, s jókedvűen dudorászok hozzá. Nincsen most senki a szobában, hatalmas a csend. Csupán az én dúdolásom töri meg olykor-olykor, amikor egy jó nóta kikívánkozik belső rádiómból. Nem tudok nem azon gondolkodni, hogy az utóbbi pár hónapban mennyire változott meg az életem. Varázscsalád, igen, pipa. Varázsfalu, jaja, az is volt. De ez teljesen más, mint otthon. Szeretem ezt a kastélyt, szeretem a barátaimat, és néha napján még a kergetést is hiányolom.
Hirtelen ülök fel az ágyon. Nincsen kedvem a sötét, néma szobában kuksolni, így kifordulok az ágyból, és a szélén megülve nyújtózkodok egyet. Bicajozni kéne egyet. Annyira kiszámítható vagyok, hogy eszméletlen. Most a félhomálytól, az átlagosnál is apróbb szemeim az éjjeliszekrényemre kúsznak, ahol kék-fehér-piros baseball sapkám pihen. Megnyalom ajkaimat. A számban az ébredés utáni kellemetlen szájízt érzem. Pedig nem is aludtam. Biztosan a sonkás croissant. A sapka mellett egy csomag rágó segít ki - ha már emberek közé megyek, és esetleg hozzám is szólna valaki, nem egy mesebeli zöld méregfelhővel szeretnék felé fordulni, amikor szólásra nyitom ajkaimat. Így még egy utolsó simítás; sapka a fejbe. Cipőt nem kell felvennem, mert eddig is abban feküdtem.
A toronyból lefelé jövet ki is találtam, hogy talán a vadőrlak környéke lenne a megfelelő spot. Már csak azért is, mert messze van, így élvezhetem a bringázást. Fel is pattanok paripámra, amint az udvarba érek, majd eszeveszettül tekerni kezdek. Egészen a vadőrlakig meg sem állok. Drift. Ismét csak a drift. Még nem szállok le a bicajról, csak a Világ Urának képzelve magam nézek végig a területen. Bézsszín nadrágot viselek, ami épphogy eltakarja kövérke térdeimet, ehhez egy zöld, „Rush - Fly By Night” feliratú póló társul, majd a jellegzetes sapkám, és fehér tornacipőm. Ja, és ki ne felejtsem a lábszárközépig érő, fehér zoknimat.
Madárcsicsergés. Sőt, ezek vadgalambok. Hallod? Itt az ősz. Megérkezett. Gyönyörű ez az évszak. Kár, hogy a sulinak mindig el kell rontania.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=773424#post773424][b]Csepreghy Péter - 2019.09.16. 10:42[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Lágyan rázom csípőmet, miközben még mindig fogom belső rádióm adását. Éppen Michael Jackson egyik slágerére rázom magam. Kék szemeimet lehunyom, és élvezem, ahogy combjaim között a bringa ülésével játszok, miközben még mindig fenekemet riszálom. A zene egyre hangosabban dübörög a fejemben, majd elkezd lefelé csúszni. Végigszáguld torkomon, lezuhanva mellkasomba, ahol jár egy tiszteletkört, s ismét torkomat veszi irányba, hogy számon suhanjon ki eszeveszettmódon. És beindul a váll, két karom a magasba lendül, és Jacksont utánozva kiáltom el magam.
-  All I want to say is that, they don't really care about us… - ezt megismétlem még egyszer, miközben ökleim lecsúsznak a mellkasomra, és gorilla módjára kezdem ütni azt. Mosolyogva hallgatom, ahogyan az utolsó erősebb hangok visszhangzanak, majd elégedetten elmosolyodok, és újra tekerésre adom a fejem. Annyira nem gyorsan ugyan, mint ahogyan eddig jöttem, de nem vagyok lassú. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, mélyet szippantva a friss levegőből, s amikor felnyitom őket, egy fiút látok meg magam előtt. A semmiből bukkant fel. Esküszöm. A mellkasomban megragad a levegő, ahogyan a bringám kormányát megpróbálom egy másik irányba rántani, de már túl késő. Így a srác táskájába akad a vezérrúd jobb széle, egészen pontosan a fékkar. Nem is kérdés, hogy mind a ketten a fűben találjuk magunkat pillanatokon belül. A bringa kissé felsérti a lábamat, nem tudtam a hirtelen esésben kirántani alóla. A navinés sem jár jobban, neki igencsak megránthatja a nyakát vagy mellkasát a táska, ami most már mellettük hever a földön. A pánt sikeresen elszakadt.
- Ú, b*szki… - nyögöm, miközben fájdalmas képpel a bicikli-sértett vádlimhoz nyúlok. A másikra emelem a szemeimet. – Jól vagy?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=774090#post774090][b]Csepreghy Péter - 2019.09.20. 07:36[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Jobb kezemmel támaszkodok a száraz tapintású fűben, ballal pedig hol mellkasomat, hol vádlimat fogdosom szűnni nem akaró fájdalmas sóhajtások kíséretében. Kék szemeim a másiké után kutatnak, akár egy szeretetéhes kiskutyáé. Meg akarok bizonyosodni róla, hogy jól van, és nem esett nagyobb baja. Azt látom, hogy a nyakát fájlalja, ami nem is csoda, hiszen az ütközés következtében nem sok mindenük maradt fájdalomtól mentes. Megvan. Mármint a navinés, és ez jó hír. A kérdésére nem válaszolok, csak bólogatok, és maximum egy „ühüm” hagyja el vastag ajkaimat. Közben szemeimmel követem a másik fejének útvonalát. Ott van az iskolatáska, szakadt pánttal. Fintorra húzom ajkaimat. Sajnálom, hogy így történt, nem akartam én elgázolni ma senkit sem. Tényleg nem, nézd meg a határidőnaplómban. Látod? 9 és 10 óra között semmi nincsen benne, csak egy kis free time. Kihúzom felsőtestemet, miközben bal kezemet is magam mögé teszem, így mindkét karommal támasztom magam a földön. A kiegyenesítésnek köszönhetően roppan egyet-kettőt a gerincem. Jó tudni, hogy ez megvan, ha már a kulcscsontom nem éppen van a helyén. Vagyis jobb oldalon szinte nincs is csak egy kisebb csonk. De ami jó benne; jó kis party trükk, amikor kiroppantom a vállam, és szinte ki tudom fordítani a karomat.
- Nem para – nyögöm végül, miközben kékségeimet a másik meleg, barátságos tekintetébe fúrom. Egy iskolába járunk, ez biztos, de nem tudom, hogy azon kívül miért van meg az arca ennyire. – Én is figyelhettem volna jobban – engedek meg egy fogatlan, széles vigyort felé. Kicsit bénácska vagyok ma reggel, de most annyira nem érdekel, mint amúgy szokott.
- Nem is nagyon tudnék – mondom intenzíven bólogatva. – Amúgy… - emelem meg jobb karomat, és törlöm füves tenyeremet a nadrágomba, hogy így a közelemben csücsülő másiknak nyújtsam azt kicsit előre dőlve. – Petya vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=774617#post774617][b]Csepreghy Péter - 2019.09.23. 13:35[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Meglepően udvarias jelenetnek lehet szem- és fültanúja bárki, aki erre jár és meghall minket beszélgetni. Nem mondom, hogy ez furcsa, de ritka. Mindenesetre. No, de nem nekem és… Thomasnak. Még mindig fájdalmas képet vágva, de barátságosan mosolyogva rázom meg a másik kezét. Nagyon óvatosan és nagyon finoman. Az igazat megvallva, nem is tudnám máshogyan, hiszen az én végtagjaim is sajognak, mint az állat. A kézfogás végeztével nem dőlök vissza, hanem inkább előre, és megpróbálom megmozdítani a lábamnak dőlt bicajt. Á! Esélyem sincsen. Semmi erő nincsen bennem. Dühös oroszlán módjára szusszanok egy hatalmasat, szinte látszik a levegőben a belőlem távozó levegő. Jól nézünk ki, mondhatom.
- Jövök neked egy táskával – szegezem mutatóujjamat a sebesültre. Vagy inkább elhunytra. Nem tudom innen megállapítani, hogy mennyire okoztam kárt. – Nagyon sz*r a helyzet? – kérdem végül fancsali képemet ismét Thomas felé fordítva. Tényleg nem akartam vele kiszúrni, teljesen véletlenül történt az egész. Eddig is őt figyelem, de amikor meghallom a „Figyelj csak…” megszólítást, szurikáta módjára húzom ki felsőtestem, amilyen azt mutatom ösztönszerűen, hogy minden figyelmem neki szentelem. Aztán visszaengedem magam a kényelmesebb ülőpozícióba, és megcsóválom a fejem.
- Eddig még… - nézek szét magam körül. – Sajnos nem – és ekkor jut el az agyamig, hogy milyen jelvényről lehet szó. S pont abban a pillanatban ejti ki Thomas is a száján a szót. Valóban! Thomas Middleton, Navine prefektus. Figyelek én. – De mindjárt megkeressük – nyögöm, ahogyan eltolom magam a földről, és akár egy pár hónapos bébi a nagyszoba szőnyegén, próbálgatom első lépéseimet. Arrébb lököm a bicajt, és megpróbálom bejáratni lábaimat. – Keressük meg együtt – széles, fogatlan vigyort engedek meg a másik felé, és kezemet is irányába nyújtom. – Fel tudsz állni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=776092#post776092][b]Csepreghy Péter - 2019.09.30. 13:51[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Apró, malacszerű szemeimmel a másik tekintete után kutakodok, és amikor megtalálom, barátságosan elmosolyodok. Ilyenkor még kisebbnek tűnik a szemem, és a szám is fogatlan hatású mosolyra húzódik. Thomas szintén jámboran csillogó szempárral fogadja el a kezemet, így végre mindketten talpon vagyunk. Igaz, nem vagyunk topposak, de azért ez a pár perc pihegés a földön valamivel több életet lehelt belénk. Legalábbis belém, navinés iskolatársam nevében nem tudok beszélni.
- Nagyon szívesen – teszem végül hozzá jó kedélyűen az egész felsegítős sztorihoz, majd fordulok egyet a tengelyem körül, hátha megpillantom a csillogó prefektus jelvényt. Egyelőre nem nagyon találom sehol sem, ezért éppen nyúlnék a farzsebemhez, hogy előkapjam varázspálcámat, amikor több dolgot is észre kell vennem; Thomas is ugyanarra gondol, amire én és én pedig nem tudom, hová tettem a pálcámat. Ő nagyon boldog, hogy végül előkerül a becses jelvény, de én a diadalmas mosolyra csak fanyar grimasszal tudok válaszolni.
- Nekem a pálcám szívódott fel – motyogom az orrom alatt, az sem biztos, hogy a másik először érti, hogy mire gondolok. Ezért egy túljátszott pálcamozdulatot utánzó mozzanattal a levegőben mutatom meg, ha esetleg nem értette volna a pusmogásomat. Ekkor, Thomas kérdésére lepillantok hű paripámra. Szemeim elkerekednek, és haldokló hátasom mellé telepedek. Leveszem a sapkámat, és mellkasomhoz szorítom.
- Nem tudom – sóhajtok. – Visszatolom a kastélyhoz, és meglátjuk – gyászoló tekintetemet Thomaséba fúrom. – Segítesz megkeresni a pálcámat?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=776778#post776778][b]Csepreghy Péter - 2019.10.04. 15:12[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Érzem, ahogyan elkezd „hangyásodni” mindkét lábfejem ebben a térdelő pozícióban. Egy ilyen jellegű esés után nem volt a legjobb ötlet térdepelni, de hát c’est la vie, ahogy’ a művelt román mondja. Szemeim még mindig Thomas arcát vizsglatják, és a mosolyból hamarosan fájdalmas fintor lesz, amihez alkalmazkodnak összehúzott szemeim is. Levegőbe emelt jobb kezem mutatóujjával mutatom a másiknak, hogy várjon egy pillanatot, és egy jó hangos nyögés szántja végig torkomat, miközben öregapó módjára felegyenesedek a fűből.
- Sajnos a bringákon kívül nem értek semmihez – jegyzem meg vállamat vonva. Persze ez nem igaz. Nagyon jó vagyok Heartstone-ban, World of Warcraftban, D&D-ben, mindenféle kaland- és szerepjátékban. Igen, stratégiai is jöhet, komám. Dobd ide! Igazából csak ahhoz értek, ami igazán érdekel. Tipikus kölyök vagyok. Ha már valami nem foglal le, akkor abból nem lesz Nobel-díj. Láttátok a Star Warst? Nem? De… Nem baj. Van egy rész a Birodalom visszavágban, amikor Yoda mester kiemeli az idióta Skywalker gyerek X-szárnyúját a mocsárból, mert csóri gyerek nem képes rá? Na, ez is most egy hasonló jelenet. Én csapni való vagyok bűbájokból. Annak ellenére, hogy varázslógyerek vagyok. Ezért várnám, hogy Thomas mester segítsen valamit, de igaz, ami igaz; ő nem fogja tudni invitoval ide teremteni az én pálcámat. Ezért megvonom a vállam, majd elkezdek sétálgatni a füvet vizsgálva, hátha meglátom a pálcát.
- Meglátjuk – teszem hozzá diplomatikusan, és zsebembe vágom kezeimet. Picit sántikálva keresek, miközben egy pillanatra Thomasra emelem kék szemeimet. – És – kezdem szokatlanul magas hangon. – Mi járatban voltál… vagy errefelé? – normalizálódik hangszínem, és kezdek egy kedélyes csevegésbe újdonsült pajtásommal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=777324#post777324][b]Csepreghy Péter - 2019.10.07. 10:56[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Minden beszélgetésemben találhat a partnerem olyat, ami felesleges fecsegésnek vagy túl udvarias „ne legyen már csend” locsogásnak tűnhet. Pedig engem tényleg minden érdekel, azért nem tudom befogni a számat. Azonban – ahogyan jelenhelyzetben is van – nem zavar, hogyha a másik nem kérdez vissza, például. Én ugyanúgy folytatom a társalgást. Kedves mosolyra húzódnak ajkaim. Ilyenkor a mosoly mindig egy hihetetlen jóleső érzéssel párosul. Simogat és megnyugtat. Szeretem az ilyen emberek társaságát, mint amilyen Thomas is. A mosolyból végül elgondolkodóan megfeszült ajkak lesznek, és apró szemeimmel még inkább hunyorítva bólogatni kezdek.
- Igen, baromi csúcs ez az idő – hunyom is le szemeimet, amik a fiú mondandójának a végére kipattannak. Hallom a felszisszenést. Azonnal védelmezően odalépek, és ismét egy kisebb fintor kúszik arcomra.
- Szerintem úgy lesz a legjobb, ha innen egyenesen a gyengélkedőre megyünk – osztom meg elgondolásomat a másikkal. Én sem vagyok a legjobban, nagyon hasogat a térdem, és olykor zsizseg valami a fejemben is. Úgyis régen voltam már arrafelé. Ideje lenne megnézetnem magam, hiszen a sok WC búvárkodástól akármilyen szövődményeim lehetnek. A végén még kopoltyúm nő a bullyknak köszönhetően. Mondjuk, eléggé menő lennék vele. Mindig egy vízzel teli gömbakváriumot kéne hordani a fejemen, hogy életben maradhassak. Én lennék Aquakid, Aquaman métán elfeledett fiúgyermeke. Fejemet megrázva tekintek ismét Thomasra. A pálcám! Nekem ez tovább tartott volna ezekkel a gondolatokkal a fejemben.
- Szuper vagy! – mondom, és a szikrákat megszüntetve veszem magamhoz. És automatikusan, de persze óvatosan magamhoz ölelem a srácot, ezzel kimutatva hálámat. Aztán inkább gyorsan hátra lépek, és zavartan a kezemet nyújtom felé. – Mármint… khm… köszi szépen – mosolygok bátortalanul. Elijah-val a baráti ölelések már megszokottak, de egy ismeretlen biztosan nem veszi túl jó néven.
- Menjünk vissza – tekintek a kastély felé. – Tolom inkább – hajolok le bicajomért.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=15&post=778992#post778992][b]Csepreghy Péter - 2019.10.25. 09:54[/b][/url]

IX. Thomas Middleton


Az én esetemben nagyon egyszerű a sztori arra, hogy mi van a háttérben a fiú ölelgetésnél; apám mindig azt mondta, hogy nem férfias. És mivel én kifejezetten szeretnék az lenni vagy csak egyszerűen túljátszani, és Vajda Ricsi macsó akarok lenni… ezért van az, amikor a bennem lévő őszinte szeretet és csodálat minden élőlény felé egyszer csak megsemmisül. Automatikus dolgok ezek, amiket oldalakon keresztül ecsetelhetnék, de most nincsen rá szükség. Leginkább azért nincsen, mert az esetlenre sikerült kézfogás után Thomas magához szorít, és megölel. Először megfeszül a meglepettségtől a testem, és átszáguld rajta az a kellemes melegség, amit ez a mozdulat ad nekem. Elfelejtem, hogy mennyire „nem fiús” ez, és széles jobb tenyeremet a másik hátán terítem szét. Jólesően mosolygok. Nem gondolok arra, hogy tolakodó, egyszerűen átadom magam az érzésnek, mert nagyon fizikális kölyök vagyok. Mindenkit indok nélkül fogdosnék. Csak a vállához érni, pacsizni vagy rádönteni a fejem, amikor valamin sírásig nevetünk. Engem ezek mozgatnak. Aztán véget ér az ölelés, én pedig barátságosan rámosolygok a másikra, és újra a bringára nézek. A hátam simítása megborzongtatott. Elijah-n kívül nem szokott hozzámérni senki. Csak anyukám. És őt ritkán látom.
- Nekem mindenféleképpen meg kéne látogatnom a gyengélkedőt – válaszolom arra, hogy mit csinálunk. Kicsit el is fintorodok, miközben meghajolok, és térdemet kezdem tapogatni. Fel is szisszenek, és fájdalmas képet vágva nézek fel Thomasra. – Segítesz? Ritkán megyek oda. Azt sem tudom hirtelen, hogy merre van – emelem rá kék szemeimet, felegyenesedek, és ismét a bringa felé hajolok, hogy felemeljem a fűből.