Minden, ami nem Budapest és környéke. Olyan nagyvárosok, mint Pécs, Miskolc, Debrecen, Székesfehérvár, Szombathely, Nyíregyháza, Eger és sok másik, valamint falvak és határon belüli helyek és a Balaton, valamint azt körülvevő helységek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780582#post780582][b]Jason Henry Payne - 2019.11.11. 20:35[/b][/url]

junipera semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro

A hátsó ülésről még kiveszem a hátizsákomat, az összecsavart bolyhos plédet meg a nagy ezüsttermoszomat, és az ajtót becsapva elindulok hátra, a fényesre suvickolt pickup nyitott platójához. Balommal megtámaszkodok a végében, majd halkan nyögve egyet felugrok rá, és míg a puha takarót kiterítem, lemosolygok a szőkére, akinek bár fogalma sem volt arról, hova jövünk, útközben egyszer sem kapott hisztériás rohamot, hogy ott helyben álljak meg, forduljak vissza, vagy nem is, inkább forduljak fel, vigyem haza, vagy egyszerűen csak tegyem ki, amúgy pedig, ha nem volna világos: soha többé nem akar látni.
- Jól esik, hogy megbíztál bennem - jegyzem meg, és a táskámat meg a termoszt letéve visszalépek Juniperhez, hogy lehajolva a kezemet nyújtsam felé. Ha elfogadja a segítséget, akkor egy mozdulattal felhúzom őt a kocsira, majd tenyereimet összesimítva végigpillantok a kis éjszakai majdnempiknikünk helyszínén. Hát... nem egy ötcsillagos hoteltető, de arra jó, hogy viszonylag kényelmesen bámulhassuk a már rég fekete, tiszta eget. Veszek egy mély levegőt, és lesandítva a kislányra féloldalas mosolyra húzom a számat. - Érezd magad otthon. Van forró tea is, szigorúan cukor nélkül.
Huncut tekintettel nézek a szemébe, majd felpillantok az égre; megszámlálhatatlan sárga pont tündököl odafent. Szemeimben ragyogva tükröződik vissza a végtelen égbolt, ami egyszerre tölt el csodálattal és érzem magam alatta hihetetlenül aprónak, sebezhetőnek és végesnek. Aztán leveszem a dzsekimet, és Juniper kezébe nyomom.
- Párnának - mosolygok rá, majd lefekszem a plató jobb oldalára, és a kettéhajtott hátizsákomat a fejem alá gyűröm. Csak akkor szólalok meg újra, mikor már ő is mellettem fekszik, de akkor sem nézek rá, hiszen pillantásom a mennybolton ragadt; egyenesen magam fölé, a semmibe bámulok, és kezd elfogni az az ismerős érzés, ami ilyenkor mindig: hát ezért érdemes élni. - Imádok sátrazni. A kedvencem az, mikor otthon, nem Angliában, hanem anyukám szülőhazájában, Amerikában, Utah-ban vagy Idaho-ban vagy Arizonában, vagy lényegében bárhol... nemzeti parkokban vagy erdőben verünk sátrat, ahol biztosan tudni és érezni lehet, hogy körülvesz a vadon, medvék, rókák, mókusok. Ahol az lehetsz, aki tényleg vagy. Ember a természetben.
Oldalra fordítom a fejem, Juniper pillantását keresem. Tudom, hogy egy művész egészen másként látja a világot, mint valaki olyan, mint én is vagyok, de ez nem tántorít el attól, hogy őszintén megmutassam neki a saját világom szépségeit - a világot az én szememmel.
- Mikor egy szál sátorral kint vagy a természetben - fűzöm tovább a szót - és rádsötétedik, te meg a tűznél ülsz és az eget nézed, akkor megszáll egy ehhez nagyon hasonló érzés. Nem tudok rá jó szót, ez csak... csak úgy van. Hozzád tesz, megbűvöl, letaglóz. Észreveszed, milyen parányi is vagy.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780607#post780607][b]Jason Henry Payne - 2019.11.12. 10:28[/b][/url]

junipera semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro

Jóízűen elnevetem magam, aztán a fejemet kissé megingatva, kérdőn sandítok le a szőkére. Bár igyekszem komoly maradni, a szemeim mint mindig, most is lebuktatnak; azokban kacérság csillog már azelőtt, hogy egyáltalán megszólalnék. Vonásaimban játékosság ül, még akkor is, amikor odabent majd megpusztulok azért, hogy ha csak egy pillanatig is, de tanító jellegű komorsággal tudjak ránézni a kislányra. Sóhajtanék, hogy asszem ez veszett fejsze, de inkább...
- Azért remélem, nem ülsz be minden jöttment kocsijába - felelem bujkáló mosollyal, egyértelműen magamra célozva, aztán elhelyezkedem a platón, és míg Juniper csatlakozik, én az eget kezdem kémlelni. Az nem is lehetne tökéletesebb.
- Édes, hogy így aggódsz - fordítom arcomat felé, és rámosolyogva behajlítom a könyököm. Pillantásom kitárt tenyeremre esik, amit éppen úgy tartok, hogy a sajátját ő is könnyedén beleilleszthesse, majd visszanézve rá kérdőn-kihívón felvonom a szemöldököm. Igaz, hogy engem jobban fenyeget a kihűlés veszélye, mint általában bárkit, mégis múlhatatlan vágyat érzek minden olyan helyzet megélésére, mint amilyen ez is. Én épp ugyanúgy szeretem a hűvös éjszakákat, mint a fülledt meleg nyári estéket, talán még választani se tudnék közülük. Tekintetem a kezem irányából arcára vándorol, mély, dörmögős hangom nyugtatóan cseng. - Ha minden kötél szakad, van még egy pokróc a kocsiban.
Mikor beszélni kezd, én elcsendesedek, és az arcát fürkészve figyelem, mit mond. Nem szólok közbe, egyenletesen szuszogva hallgatom végig, majd, mintha az egész nem lett volna érdekes, egészen más irányba terelem a beszélgetést - talán pont azért, mert nagyon is az volt.
- Soha nem szerettél középpontban lenni? - kérdezek rá, és a tekintetét keresve várok. Nem biztos, hogy ez mindenki számára egyszerű kérdés, tudom, hiszen annyi testvérem van, mint égen a csillag - ha ha -, és ha egy kicsit is, de valamiben mindannyian különbözünk a másiktól. Van, aki olyan témáról, ami őt magát érinti, még csak beszélni sem hajlandó, és inkább visszahúzódik a komfortzónájába, mintsem mélyebben érintsük a miérteket. Juniperrel együtt én is elmosolyodom. - Hát... elég hülye, aki nem figyel rád.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=780711#post780711][b]Jason Henry Payne - 2019.11.12. 23:21[/b][/url]

junipera semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro

- Az jó lesz - felelem szigorúnak induló hangon, de mire a gondolat végére érek, már kinyújtott nyelvvel vigyorgok rá. Ha csak egy pillanatra is, de a tekintetét keresem, amit az ide vezető úton alig láttam; a kocsit a szívemnek legkedvesebb zenék járták be, és míg én halkan dúdoltam, ő kifelé bámult, az egyre sötétedő tájat figyelte, amit kár lett volna túl sok beszéddel megzavarnom. Azt szerettem volna, ha élvezi az utazást, ahogy most arra vágyom, hogy élvezze a csillagok látványát.
- Mindig aggódsz valamiért? - kérdezek vissza, míg az enyémhez közeledő kezét figyelem. Az érintése hűvösebb a sajátomnál, és érdekes, mert az érzés egyáltalán nem lep meg. Valamiért erre számítottam, és most elmosolyodva pillantok vissza rá. Váratlan megjegyzése viszont hipp-hopp megtöri idilli nyugalmamat, azonnal hangos röhögésben török ki, és lehunyt szemekkel fordítom fejem a sötét ég felé. - Hát kislány, azt megnézem, ahogy innen lelöksz...
Szabad kezemmel megpaskolom az autó merev oldalát, miközben vetek egy sokat sejtető pillantást Juniperre, mintha csak azt üzenném neki, hogy nem az erejét vitatom - én tudom, hogy könnyűszerrel elbánna velem -, csak hát az van, hogy amit mond, fizikai képtelenség - a plató fala miatt, nyilvánvalóan. Nevetésem hangja elcsendesedik, és bár őt nézem, figyelmemet elválasztom tőle. Azt a szívemben egyre intenzívebben lüktető tűzre irányítom, és ahogy lélegzetvételről-lélegzetvételre jobban belefeledkezem a testemen végigfutó lángoló árba, zöldes árnyalatú tekintetemet úgy vonja bűvkörébe az a jól ismert homály, amit semmi más nem válhat ki belőlem, egyedül a tűz. Egymásba simított tenyereink között fellobban valami langyos, valami egészen ártalmatlan, mégis gyönyörű, a kék minden árnyalatában játszó selymes lángcsokor, ami halvány színeivel lágyan öleli körbe a szőke törékeny kezét.
Pillantásom a langyos tűzben fürdőző kezeinkre esik, majd kíváncsian felsandítok a kislányra, és derűs mosolyra húzom a számat. Ritkán mutatom meg a képességemet minden ok nélkül, most viszont még csak el sem gondolkodtam rajta. Akartam és kész.
- Tudom, hogy nem okolsz senkit - mondom halkan, bólintva egy aprót. A csillagokat nézem, kirajzolódó képek után kutatok, és közben csak úgy mellékesen folytatom. - De ostoba az, akiben nem kelted fel a kíváncsiságot. Éretlen. Fiatal. Nem látja az értékeket, még nem kezeli helyén őket. Folytathatnám, de gondolom, érted.
Én is voltam húszéves meg huszonkettő is, huszonötnél sem éreztem nagy különbséget, mégis, az utóbbi időben változtak dolgok. Rengeteg minden megváltozott, és kár lenne azt állítanom, hogy a világban, hiszen a világban alig változik valami. Ez az egész idebent, bennem történik, az életet én látom másként.
Kérdésére megáll bennem az ütő; nem mozdulok, nem nézek rá, továbbra is az eget figyelem, csupán a szemöldökeim húzódnak összébb és a homlokom szalad ráncokba. Miért is vagyunk most itt, Jason?
- Ideje volt, hogy valaki elhozzon - felelem rekedten, míg arcomat lassan felé fordítom. Nem siettetem, szótlan, néma türelemmel várom, hogy viszonozza a pillantásomat, azután... - Hm?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1345&post=781187#post781187][b]Jason Henry Payne - 2019.11.18. 09:23[/b][/url]

junipera semmi közepén | grizzlyme | ez csak az intro

Szeretem az érzést, hogy az emberek - legyen az bármelyik testvérem, barátom, tanítványom vagy akár Anna néni a sarki közértből - jól érzik magukat a közelemben, hogy keresik a társaságomat, mert én vagyok az, aki mellett nem éreznek semmiféle nyomást, vagy olyasajta mesterséges kényszert, ami miatt ki kell mondaniuk vagy meg kell tenniük valamit, amit egyébként nem szeretnének. Aki ismer, az tudja, hogy nem jelent gondot elviselnem azokat, akik ebben utaznak, és ha olyan kedvem van, még igyekszem is pozitív hatást gyakorolni rájuk, a lelkem mélyén azonban érzem: ha tehetném, a környékükre se mennék. Éppen ezért, bár szívesen megkérdezném a szőkétől, hogy miért aggódik mostanában, nem teszem. Szavak helyett inkább csak csendben élvezem a pillanatot, azt, hogy itt vagyunk, hogy megosztunk magunkról dolgokat a másikkal, hogy hangulata van az estének, és á-á, eszemben sincs esetleges túl személyes kérdésekkel eltolni az egészet.
- Hé már, hát csak simogatom - vigyorodom el szemtelen, és ahol eddig egy kicsit talán erősebben paskolgattam a pickup oldalát, ott most olyan gyengéden érek hozzá, mint újszülötthöz vagy egyes nőkhöz szokás - nem mintha én bármelyikhez is így nyúlnék. Általában. Derűs büszkeséggel pillantok a járgányra, és úgy, ragyogó szemekkel szólalok meg újra. - Bemutatom Nancy-t, a legmegbízhatóbb csajt a Földön. Naaa!
Nevetve rándulok össze, mikor megcsap, és csak mikor pillantásom elkapja az övét komorodik el az arcom. Türelmesen tartom a kezem, csendben várom, hogy tenyerembe csúsztassa sajátját, majd, mikor megérzem érintését, felnézek a villanó égre, és a végtelen csillag sárga fénye alatt elmosolyodom. Végül arcomat visszafordítom felé. Egyre homályosodó tekintettel is végig csak őt nézem, figyelmemet azonban befelé, a lelkemhez kezdem irányítani. Nézek, de alig látok; csupán puha foltok, éltelen körvonalak és good vibes, ami előttem van. Nézem őt némán; halkan nyelek, lustán pislogok, ajkaim észrevétlen válnak el egymástól. Aztán fellobban az az aprócska kéklő lángcsokor, ami egyszerre simogatja mindkettőnk bőrét. A tekintetem tisztulni látszik, a finom vonalak pedig Juniper arcán lassan visszanyerik élüket.
- Ez elemi mágia - felelem, és ujjaimat ráhajtva az övére narancsra színezem a lángocskákat. - Így születtem, de nem tudott róla senki. A kishaver nagyon sokáig bujkált, jelét sem adta, hogy bennem volna, aztán egy szép napon, mikor frankón azt hittem, meghalok, úgy döntött, most vagy soha.
Eszembe jut az a rezervátumi látogatás, amikor saját lángjaimra azt hittem, hogy a szörnyetegtől származnak; attól a perui viperafogú sárkánytól, ami még száguldás közben sem vette le rólam a szemét, és amiről én sem tudtam levenni a sajátom. Arra gondoltam, mert ezt nem lehet elfelejteni, ez mindig veled marad, ha átélsz valami hasonlót, hogy olyan rövid volt, hogy még nem voltam elégszer boldog, pedig..., a következő pillanatban meg már a földön voltam, a testemet forró, vörös lángok borították, én ziháltam, körülöttem meg mindenki ordított, aztán elsötétült előttem a világ. Se zaj, se félelem. Soha többé nem féltem, és azóta sem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy ajtót nyissak a melankóliának. Van, amit egész egyszerűen nem engedek be az életembe.
Juniper zavart szavaira végül felé pillantok, majd szótlan felkönyökölök, és az oldalamra fordulva fejemet bal kezemen támasztom meg. A tekintetem mosolyog, úgy járja be a szőke arcát.
- Ki gondolta volna, hogy akarsz még találkozni azzal a furcsa behemóttal, aki másról sem tud beszélni, csak hülye mugli elméletekről? - kérdezek vissza egy sumák vigyorral. Persze, van itt más is, tudjuk mindketten, de... de, de, de...