Ez az a hely, ahol nem sétálhatsz el anélkül, hogy ne csalnának mosolyt az arcodra a festmények. Ők mindig mulatoznak, ezért nem egy vászonnak van borszaga, mely a folyosón is jelentkezik, különösen olyankor, amikor nem lehetnek tárva az ablakok. A freskók lakói vidám cimborák, akik szeretnek énekelni, táncolni és mulatozni. Minden járókelőnek ajánlják ezt a helyet, ha haláluk után portréként kívánnak majd tovább élni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=715295#post715295][b]Tülk Imola - 2018.03.01. 17:32[/b][/url]

Az alkohol savanykás szaga azonnal megcsapja az orrát, ahogy befordul a folyosón. Soha nem ivott még, azonban emlékeiben még mindig él apjának és anyjának borvirágos orcája, mikor valami alkalomból ünnepeltek valamit és ahol megengedhették maguknak hogy egy pohárkával legurítsanak. Szerette ezeket az estéket, mert minden és mindenki olyan felszabadult volt, viszont az alkoholt nem tartotta soha túlontúl jó dolognak, nem tehetett róla, legbelül mindig is visszahúzódó és szende lány volt, ezen a tényen pedig az évek sem változtattak. Nem volt bulis típus, többre értékelt egy könyvet a vígasságnál, és épp ezért is hökkent meg a festményeken, melyek hangosan tudatták vele, hogy most épp valami hatalmas buliba csöppent. Egy percig csak állt a vörös kordon mellett, úgy nézte a képeken hullámzó embertömeget, a mosolygó arcokat és a férfiak és nők hangos nevetését.
Torkát lágyan megköszörülte, ezzel is figyelmet követelve magának, majd az első rápillantó férfihoz intézte szavait.
- Bocsánat a zavarásért... azt hiszem, azt hiszem eltévedtem. Merre vagyok? - érdeklődött udvariasan, ám a festmény hangos nevetésére egyáltalán nem számított.
- A legjobb helyen jársz gyermekem. Csatlakozz hozzánk! Úgy látom rád férne némi lazítás! - bólogatott a szakállas férfi, majd közelebb lépett a lányhoz, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Nocsak, te még igen fiatalkának tűnsz. Miért jársz ilyen helyen, ami nem gyerekeknek való? - tudakolta a férfi, majd megsimogatta szakállát, miközben kezéből még véletlenül sem tette le hatalmas rézből készült kupáját.
- Öhm... nem akartam direkt ide jönni... én csak... - kezdett bele a lány a kifogások keresésébe, hiszen tényleg nem célirányosan érkezett. Közben persze belülről marta az idegesség, hiszen nem nevezte már mostanában senki sem gyereknek, és őszintén szólva nem is érezte magát annak. Inkább fiatal felnőttként tekintett önmagára, nem pedig úgy, mint egy játszadozó kisgyermek. Ettől függetlenül próbált magára nyugalmat erőltetni, és a legtermészetesebb és legudvariasabb formáját elővenni.
- Ne haragudjon még egyszer, hogy zavarni mertem, Uram, én csak azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan juthatok vissza a hálókörletembe! Levitás vagyok... - suttogta, hátha ezzel segíteni tud, és végre megkaphatja a kellő útba igazítást.
- Nem zavarsz kicsim, sőt mi több! Maradj itt velünk, és érezd jól magad! - mondta a férfi, majd hátrafordult és poharát a magasba lendítette. Molka eközben kissé idegesen mozgolódva próbált nyugalmat erőltetni magára, és nem azon elmélkedni, hogy a festményeken lévők nem segítenek neki a visszajutásban, és hogy örök időkig ezen a folyosón fog ácsorogni... vagy ami még ennél is rosszabb! Lehet magába szippantja a kastély, és mint egy labirintusban, soha nem jut ki belőle!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=715335#post715335][b]Tülk Imola - 2018.03.02. 09:12[/b][/url]

Nem szokott olyan könnyen kétségbeesni, bár tény és való, hogy eddigi élete során nem is igazán voltak olyan pillanatok, mikor ezzel kellett volna egy helyzetet megoldania, vagy épp a feszültségét levezetnie.
Tök egyszerű körülmények között nőtt fel, nem érte semmi stressz, most pedig, hogy bekerült ezek közé a falak közé, ez már a harmadik olyan dolog, ami totálisan kirángatja a komfort zónájából. Először egy könyvbe esett, másodszor elfelejtette a jelszavát hála egy bűbájos csokinak, most meg ez. És hiába is próbál jóképet vágni mindenhez, legbelül megállás nélkül csak azon morfondírozik, hogy vajon a "balek" szó rá van-e írva a homlokára, vagy hogy egyszerűen csak ennyire látszik rajta, hogy nem varázslókkal teli helyen nőtt fel.
Ajka még egyszer szólásra nyílik, azonban mielőtt még harmadjára könyörögne, valaki megelőzi. Valaki, aki olyan halkan közelítette meg, mint egy kígyó az aldozatát, és bár tudja, hogy a lány most épp nagyon is sokat tesz érte a jelenlétével, mégis a frászt hozza rá.
- Hát nem látszik rajta a kora. Ezek a fiatalok mind egyformák! Különben is, én már ebben a korban réges-régen.... megyek már!!!! - vigyorog a festményen lévő alak segítőmre, majd inkább hátat fordít és visszamegy a többi festett szereplőhöz, hogy folytassák azt amit elkezdtek.
- Köszönöm szépen! - bukik ki belőle az őszinte hála, és lehet hogy a másik ennyire azért nem vágyik arra, hogy megköszönjék, Molka mégis nagyon nagy megkönnyebbüléssel ragadja meg a számára ismeretlen kezét, és rázza meg azt ezzel is kifejezve érzéseit. Meg mert fogalma sincs, hogy lányként, egy lánynak hogyan is kellene hálálkodnia. Talán ebből is látszik, hogy szociális kapcsolataiból nem igazán akadt sok, sőt mi több, barátai sem igazán voltak, de hát ez most cseppet sem érdekli, jobban foglalkoztatja az, hogy végre kikerülhet innen.
- Igazából csak útba igazítást akartam kérni tőlük, de majd többet nem teszem! - fogadkozik, miközben mereven bámulja a padlót és tekintetével lassan lyukat éget a kastély kövébe.
- Hát valahogy eltéveszthettem az egyik lépcsőt. Amúgy a Levitába igyekeznék, csak már fogalmam sincs hogy hol van. - vonja meg a vállát, majd tekintetét az előtte álló lányra emeli és kivert kiskutya szemekkel igyekszik azt jobb belátásra téríteni. Jelen esetben némán azért fohászkodik, hogy a másikban legyen annyi empátia, hogy elkiséri a portréjukhoz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=718529#post718529][b]Tülk Imola - 2018.03.28. 18:32[/b][/url]

- Hát azt nagyon - nagyon megköszönném! - hálálkodik, és érzi, hogy egy mázsás súly szakad le a mellkasáról. Jó hát nem kapott külön térképet, vagy ha osztogattak is, neki fogalma sem volt róla, hogy az mi, vagy hogy miért lehet fontos és szükséges. Eddig még mindig feltalálta magát minden helyzetben, bár az is igaz, hogy eddig a hálószobája és az iskola között egy utat kellett megtennie, amin a szülei furikázták, nem pedig egy kesze-kusza, labirintusszerű folyosókon kellett megfejtenie, hogy vajon merre is van észak, vagy épp dél.
Emlékei szerint egy másik lépcsősor lett volna a megoldás, azonban már abban sem igazán biztos. A találós kérdéstől egyáltalán nem fél, nem is tart, arra mindig tudja a választ, csak hát az a fránya navigálás... lehet, hogy egy GPS-t kérni karácsonyra lenne a legjobb megoldás.
- Amúgy Molka vagyok, és szereted a csokit? Csak mert van egy csomó a szobámban, és hát ezért a segítségért az a minimum, hogy kiválassz egyet magadnak! - mosolyog a lányra, majd mosolya hirtelen eltorzul, ahogy a kép lehull a helyéről. Szíve vadul megdobban, és apró sikkantás is elhagyja az ajkait, de ez már csak ilyen, ha megijesztik, a kép leesése ugyanis hatalmas dörrenéssel jár. A vele szemben lévő lány is hasonlóképp reagál, bár az biztos, hogy ha egy két lábon járó szörny lenne ott velük szemben, akkor a túlélési esélyei a másiknak lennének magasabbak. Molka legalább is biztos abban, hogy az sem jutna eszébe hogy hol is tartja a pálcáját.
- Mi a fene? - kérdezi megkövülten, majd ahogy a számára ismeretlen lány felfordítja a képet, annak háta mögé lép és onnan szemléli a kialakult katasztrófát.
Soha nem látott még festményt verekedni, ez az első. Por és rémült arckifejezések tökéletes elegye bámul vissza rá, és egy pillanatig fel sem tudja fogni mit lát.
- Most komolyan... azért esett le, mert ...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=126&post=718687#post718687][b]Tülk Imola - 2018.03.29. 17:09[/b][/url]

- Imola vagyok, csak apu mikor kicsi voltam mindig Molkának becézett és ez valahogy rajtam maradt. A Mollyra például nem is hallgatok... - vonja meg a vállát  és kedvesen mosolyogva a lányra pislog. Még mindig nem szokta meg, hogy a Molka beceneve miatt mindenki teljesen aberráltnak nézi.
- Örülök hogy megismertelek, vagy hát jobb helyzetben is találkozhattunk volna - pislog kellemesen, majd a kezét nyújtja, ám a mozdulat a kép hirtelen helyváltoztatásától megszakad. Arra már nincs ideje, hogy lereagálja a lány mondatát, miszerint nem eszik csokit. Valójában ha elgondolkodhatna ezen, akkor biztos végigmérné a lány törékeny alkatát, és nem értené, hogy miért ne férhetne bele egy kis boldogsághormon a napi betevőjébe. Pláne hogy nem is mindig eszik édességet, és hát ennyi csak kijárna ezért a segítségért, amit nyújtott.
Mindenesetre nincs ideje ezen agyalni, mert a falról egyszerűen csak lehull a kép, és a rajta lévők összeverekednek. Molka még soha nem látott ehhez hasonlatosat. El sem tudta képzelni, hogy az ott "lakók" ilyenre is képesek lehetnek, és agya akármennyire is szeretné feldolgozni a látottakat, nem tudja befogadni a képet.
- De és ilyenkor nem tudnak kiesni belőle? - teszi fel az elsőre eszébe jutó egészen bugyuta kérdést. De hát ő varázstalan családból érkezett, soha nem volt senkije sem mágus, így az ilyen újdonságok, mint a beszélő és mozgó festmények is teljesen újak neki, de ezzel valószínűleg egy mágus is így lenne, ha épp az kerülne be a mugli világba.