36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Tülk Imola összes RPG hozzászólása (17 darab)

Oldalak: [1] Le
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. február 27. 19:19 Ugrás a poszthoz

Millió titkos szoba és folyosó van még a falakon belül, melyeket az elmúlt hetek folyamán képtelen volt felfedezni. Nagy általánosságban késő délutánra időzíti a kalandozásait, azonban bár szeret egyedül lenni, mégis vágyik arra, hogy ezeken a sétákon társasága akadjon. Az más kérdés, hogy zárkózottsága miatt, mindig ő az, aki leginkább csak a háttérből figyeli az eseményeket, a népszerű diákokat, a nagy barátságok kialakulását, és bár nem vele történnek mindezek, oly nagy örömmel tölti el szívét egy-egy ilyen boldog pillanat, mintha mindez csak a sajátja lenne. És valahol legbelül hiába minden öröm és eufória ezzel kapcsolatban, szívének kicsiny része úgy érzi, igenis megérdemelné ő is, hogy végre valahára legyen neki is valakije, egy barátja, akivel bárhová elmehet, akivel beszélgethet, és aki pontosan olyan lelkesen keresné a társaságát, mint ahogy viszont is megcselekedné mindezt.
Ebben a felemás lelkületben nyit be a lelkek szobájába, ahol még ezelőtt soha nem járt. Már pár nappal ezelőtt felfedezte ezt az aprócska szobát, azonban a hatalmas kilincsre rátapadó keze nem engedelmeskedett, mikor be akart lépni. Valahogy elrettentette a lélek szó, és úgy vélte, nincs még felkészülve arra, ami valójában odabent várja. Most azonban teljesen kipihenten és felkészülve érkezett, hogy benyisson és szembenézzen azzal, ami majd odabent várni fogja.
Keze alatt az öreg fém megnyikordul, majd az ajtó szélesre tárul.
Íriszei elkerekednek, majd ahogy belép nem győzi kapkodni a szemét, hiszen a szoba rögvest megváltozik. Halovány bézs árnyalata és óriási kanapéja eltűnik, helyette lágy szürkéskék szín dominál, némi capucchino barnával. A kanapé helyén a plafonról lelógó fonott kosár lóg, mintegy hintaként, párnákkal kirakva és kényelmesebbé téve, körös körül pedig óriási ablakok nyújtanak lélegzetelállító látványt. Odakint az erdőt látja, egy másik ablakon a tengert és bár tudja, mindez illúzió, mégis a víz morajlását is hallani véli.
Orrát lágy illat csapja meg, eső, és frissen vágott fű aromája tolul az orrcimpájába, ez pedig arra készteti, hogy az elmúlt napokban először mosolyogjon.
Kecsesen szökdécselő léptekkel siet a hintához, majd lábáról cipőjét lerúgva kucorodik bele a hatalmas párnák közé. Lábát törökülésbe fűzi, úgy hintázik előre hátra élvezve a szoba adta kellemes élményeket.
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 1. 17:32 Ugrás a poszthoz

to; Lilla

Az alkohol savanykás szaga azonnal megcsapja az orrát, ahogy befordul a folyosón. Soha nem ivott még, azonban emlékeiben még mindig él apjának és anyjának borvirágos orcája, mikor valami alkalomból ünnepeltek valamit és ahol megengedhették maguknak hogy egy pohárkával legurítsanak. Szerette ezeket az estéket, mert minden és mindenki olyan felszabadult volt, viszont az alkoholt nem tartotta soha túlontúl jó dolognak, nem tehetett róla, legbelül mindig is visszahúzódó és szende lány volt, ezen a tényen pedig az évek sem változtattak. Nem volt bulis típus, többre értékelt egy könyvet a vígasságnál, és épp ezért is hökkent meg a festményeken, melyek hangosan tudatták vele, hogy most épp valami hatalmas buliba csöppent. Egy percig csak állt a vörös kordon mellett, úgy nézte a képeken hullámzó embertömeget, a mosolygó arcokat és a férfiak és nők hangos nevetését.
Torkát lágyan megköszörülte, ezzel is figyelmet követelve magának, majd az első rápillantó férfihoz intézte szavait.
- Bocsánat a zavarásért... azt hiszem, azt hiszem eltévedtem. Merre vagyok? - érdeklődött udvariasan, ám a festmény hangos nevetésére egyáltalán nem számított.
- A legjobb helyen jársz gyermekem. Csatlakozz hozzánk! Úgy látom rád férne némi lazítás! - bólogatott a szakállas férfi, majd közelebb lépett a lányhoz, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Nocsak, te még igen fiatalkának tűnsz. Miért jársz ilyen helyen, ami nem gyerekeknek való? - tudakolta a férfi, majd megsimogatta szakállát, miközben kezéből még véletlenül sem tette le hatalmas rézből készült kupáját.
- Öhm... nem akartam direkt ide jönni... én csak... - kezdett bele a lány a kifogások keresésébe, hiszen tényleg nem célirányosan érkezett. Közben persze belülről marta az idegesség, hiszen nem nevezte már mostanában senki sem gyereknek, és őszintén szólva nem is érezte magát annak. Inkább fiatal felnőttként tekintett önmagára, nem pedig úgy, mint egy játszadozó kisgyermek. Ettől függetlenül próbált magára nyugalmat erőltetni, és a legtermészetesebb és legudvariasabb formáját elővenni.
- Ne haragudjon még egyszer, hogy zavarni mertem, Uram, én csak azt szeretném megkérdezni, hogy hogyan juthatok vissza a hálókörletembe! Levitás vagyok... - suttogta, hátha ezzel segíteni tud, és végre megkaphatja a kellő útba igazítást.
- Nem zavarsz kicsim, sőt mi több! Maradj itt velünk, és érezd jól magad! - mondta a férfi, majd hátrafordult és poharát a magasba lendítette. Molka eközben kissé idegesen mozgolódva próbált nyugalmat erőltetni magára, és nem azon elmélkedni, hogy a festményeken lévők nem segítenek neki a visszajutásban, és hogy örök időkig ezen a folyosón fog ácsorogni... vagy ami még ennél is rosszabb! Lehet magába szippantja a kastély, és mint egy labirintusban, soha nem jut ki belőle!
Utoljára módosította:Tülk Imola, 2018. március 2. 09:00
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 1. 19:28 Ugrás a poszthoz

Soha nem gondolta volna, hogy egy kis praliné fogyasztásból ekkora gondja lehet. Mondjuk ő volt a balga, tudta jól, többek között ezért sem mást, hanem inkább saját magát hibáztatta. De hát imádja a csokoládét, és nem volt kérdéses, hogy ha már úgy otthagyták azon az apró kis asztalkán, nyíltan, mindenki számára elérhető helyen, hogy megkóstolja ezt a fenségesen kinéző finomságot.
Természetesen nem csalódott.
Érzékeit azonnal átjárta a finom, lágyan kesernyés aroma, és a töltelék, mely egyrészt édes volt, másrészről viszont valami egészen furcsa ízzel is gazdagította ízlelő bimbóit.
Először csak próbálta kiköpni, aztán mikor nem ment, inkább gyorsabban próbáltam lenyelni, lehetőleg anélkül, hogy ne fulladjon bele.
Nehezen de túlélte, bár azt már biztosan tudta, hogy nem lett volna szabad elcsábulnia.
Az első gond akkor kezdődött, mikor is felrémlett benne, hogy lényegében kiskutyás mamuszban, és hosszú, Bambis kezeslábasban, összefogott lófarokkal jött ki a folyosóra. Ennél jobban csak akkor esett kétségbe, mikor rájött arra, hogy bár tudja a jelszót a bejárathoz, mégis sikerült elfelejtenie. Pedig mindig is büszke volt magára, az agyára, arra, hogy soha semmit nem felejt el, most pedig mégis. Gondterhelten ácsorgott a kép előtt, nézett maga elé, néha megtörölte kezeslábasának ujjába hatalmas szemüvegét, ám közelebb akkor sem jutott a megoldáshoz.
A kiborulás és a hiszti környékezte, ami nyilván csak azért fészkelte be magát a bőre alá, mert olyan tehetetlen dühvel nem jött a szájára és nyelvére az a francos szó, ami közelebb vihette volna a meleg szobához, és puha ágyikójához.
Fél óra ácsorgás után, és mikor már kellően átfagyott a folyosó kövén indult el útjára, hogy valami melegebb helyen töltse ezt a nem túl kellemes éjszakát.
Kereste a társalgót, azonban most még annak a helyét sem lelte, így tehát feladva mindent, és teljes elkeseredésében a legelső ajtót választotta, ami szembe jött vele, és reménykedett abban, hogy talán, nem valamelyik tanár irodájába sikerült benyitnia.
Szerencséje volt, hiszen a konyhában találta magát, ami jelenleg épp üresen állt. A sürgölődő manóknak ezen a kései órán nyoma sem volt, viszont a hely meghozta a kedvét ahhoz, hogy bánatát forrócsokiba fojtsa.
Így történt, hogy hangos hümmögéssel kísérve emelte le az egyik fém fazekat, és kezdett neki a töprengésnek, hogy vajon mit is akart vele kezdeni...
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 2. 08:55 Ugrás a poszthoz

to; Marci


Kezében még mindig a rézből készült edényt forgatja, és nem tud napirendre térni afölött, hogy valamit szeretett volna vele csinálni, azonban hogy mit, az egyáltalán nem jut az eszébe.
Nem jellemző rá ez a szeleburdiság, bár jelen helyzetben egyre biztosabb abban, hogy itt már nem vele van a gond, és az elméjével, hanem köze van ahhoz a gusztusos kis csokihoz, melybe úgy beletorkoskodott.
Nagyot sóhajtva és félig lebiggyedő szájjal teszi le a kezében lévő edényt a sparheltra, majd nagyot sóhajt, mintha csak a világ összes gondja a vállát nyomná. Hülye csokoládé, és hülye kívánósság!
Önmarcangolásából egy hang szakítja ki, na meg a manó, amelyik biccentve elszalad mellette. Eddig nem volt itt egy házimanó se! Vagy csak nem akartak elé sietni, mert akkor még konkrét céllal érkezett és hitt abban, hogy bármit meg tud csinálni? Vagy itt volt, csak már erre sem emlékszik?
Szemöldökét rosszallóan összevonja, ajkát ismét elhagyja egy lemondó sóhaj, majd mielőtt teljesen belesüllyedne az önsajnálatba egy lágy orgánum szólítja meg, ami aztán már végképp fura.
Fejét felkapja, úgy néz a fiúra, és egy másodperc erejéig elveszik annak tekintetében. Megszemléli kissé kócos haját, fura szerelését, de leginkább a papucsot a lábán, majd ha végzett saját magán is akaratlanul végignéz, és annak tudatában mit is visel, rögvest bele is pirul.
Hát, soha nem tervezte, hogy majd az alvós kis kezeslábasában ismerkedik meg emberekkel, vagy hogy azért fog egy konyhában szobrozni, mert elfelejtette a jelszavát a hálókörletének. Az élet vicces játékot játszik vele, és sajnos, akármennyire is szeretné előre tekerni az időt, hogy túlessen ezen az egészen, ez nem lehetséges.
- Molka. A nevem Molka. - mondja lemondóan, és így is érzi. Neki már úgyis minden mindegy, úgyhogy mit sem törődve azzal, hogy hívták - e vagy sem, az asztal felé veszi az irányt, majd leül a fiúval szemben. Hatalmas szemeivel a másik arcát fürkészi, próbál felfedezni pár kellemes vonást, és mikor azokat megtalálja, akkor egy megadó sóhajjal igazítja meg a szemüvegét, majd helyezi kezét az asztalra, és fonja össze ujjait.
- Véletlenül nem vagy Levitás? - teszi fel a költői kérdést, persze mindezt csak azért, hogy még utolsó mentsvárként rákérdezzen arra a szóra, ami talán a boldogságba vezethetné.
Utoljára módosította:Tülk Imola, 2018. március 2. 08:56
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 2. 09:12 Ugrás a poszthoz

to; Lilla

Nem szokott olyan könnyen kétségbeesni, bár tény és való, hogy eddigi élete során nem is igazán voltak olyan pillanatok, mikor ezzel kellett volna egy helyzetet megoldania, vagy épp a feszültségét levezetnie.
Tök egyszerű körülmények között nőtt fel, nem érte semmi stressz, most pedig, hogy bekerült ezek közé a falak közé, ez már a harmadik olyan dolog, ami totálisan kirángatja a komfort zónájából. Először egy könyvbe esett, másodszor elfelejtette a jelszavát hála egy bűbájos csokinak, most meg ez. És hiába is próbál jóképet vágni mindenhez, legbelül megállás nélkül csak azon morfondírozik, hogy vajon a "balek" szó rá van-e írva a homlokára, vagy hogy egyszerűen csak ennyire látszik rajta, hogy nem varázslókkal teli helyen nőtt fel.
Ajka még egyszer szólásra nyílik, azonban mielőtt még harmadjára könyörögne, valaki megelőzi. Valaki, aki olyan halkan közelítette meg, mint egy kígyó az aldozatát, és bár tudja, hogy a lány most épp nagyon is sokat tesz érte a jelenlétével, mégis a frászt hozza rá.
- Hát nem látszik rajta a kora. Ezek a fiatalok mind egyformák! Különben is, én már ebben a korban réges-régen.... megyek már!!!! - vigyorog a festményen lévő alak segítőmre, majd inkább hátat fordít és visszamegy a többi festett szereplőhöz, hogy folytassák azt amit elkezdtek.
- Köszönöm szépen! - bukik ki belőle az őszinte hála, és lehet hogy a másik ennyire azért nem vágyik arra, hogy megköszönjék, Molka mégis nagyon nagy megkönnyebbüléssel ragadja meg a számára ismeretlen kezét, és rázza meg azt ezzel is kifejezve érzéseit. Meg mert fogalma sincs, hogy lányként, egy lánynak hogyan is kellene hálálkodnia. Talán ebből is látszik, hogy szociális kapcsolataiból nem igazán akadt sok, sőt mi több, barátai sem igazán voltak, de hát ez most cseppet sem érdekli, jobban foglalkoztatja az, hogy végre kikerülhet innen.
- Igazából csak útba igazítást akartam kérni tőlük, de majd többet nem teszem! - fogadkozik, miközben mereven bámulja a padlót és tekintetével lassan lyukat éget a kastély kövébe.
- Hát valahogy eltéveszthettem az egyik lépcsőt. Amúgy a Levitába igyekeznék, csak már fogalmam sincs hogy hol van. - vonja meg a vállát, majd tekintetét az előtte álló lányra emeli és kivert kiskutya szemekkel igyekszik azt jobb belátásra téríteni. Jelen esetben némán azért fohászkodik, hogy a másikban legyen annyi empátia, hogy elkiséri a portréjukhoz.
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 2. 09:28 Ugrás a poszthoz

Mióta eljött otthonról, most érzi egyedül azt, hogy elégedett az életével. Hogy egy kis szeletét az otthonának megkapta, mint egy tortát, és hogy a szoba, melybe sikerült benyitnia a legjobb döntés volt, amit valaha is hozhatott. Ő az egyetlen mágus a családban, még az ük-ük-ük nagyszülei között sem volt egyetlen mágiával megáldott lélek sem. Épp ezért furcsa, hogy benne mégis motoszkál valami, és hogy pont Ő lett az, aki kiérdemelte ezt az óriási kegyet. Mert annak érzi. Még akkor is, hogyha soha nem volt annyira hivalkodó mint a testvérei, és még akkor is, ha ő inkább az a magának való fajta, nem pedig a népszerűség mintapéldánya.
Arcán mosoly játszik, hiszen a szobában terjengő illat eszébe juttatja a balatoni kis faluban töltött nyarak emlékét.
Mikor még minden tökéletes volt.
Mikor a húgai még nem voltak hiperaktív szörnyetegek.
Mikor még olyan jó érzés volt a lábát a jegesen hideg vízbe dugni, mely lehűtötte felhevült testét, és mikor még igazi, összefogó család voltak.
Fejét lehajtja, és nagyokat pislog, hiszen hiába van egyedül, nem akar sírni, nem akar a múlttal foglalkozni, sem a hatalmas honvággyal, mely a szívét szorongatja már napok óta. Egyszerűen csak a helyzet túl új neki, és bár új helyen van, mégsem állíthatja azt teljesen őszintén, hogy annyira megtalálta itt a számításait. Barátai még mindig nincsenek, de legalább már akad pár ismerőse, akivel örömmel folytat eszmecserét a folyosókon egy-egy óra előtt, ezt leszámítva viszont pont olyan egyedül érzi magát, mint egy különálló kisujj. És akármennyire is igyekszik a dolgokat jól látni és megítélni nem tud szabadulni abból a skatulyából, melybe önmagát helyezte.
Gondolataiból valami egészen fura dolog rángatja ki.
Az eső illata eltűnik, vagyis inkább valami belevegyül.
Egy mély és erőteljes, domináns illat, dohány, mint a pipadohány. És ha ez még nem lenne elegendő valami mást is felfedezni vél benne, némi pézsma illatot, valami férfias kölnit, ez pedig elgondolkodtatja. Neki semmi ilyen illattal nem volt még dolga, úgyhogy a helyzet több mint meglepő.
Az ajtó ebben a pillanatban tárul fel, és tör utat magának az ismeretlen fiú, Molka pedig a meglepődöttségtől borul ki az apró hintájából.
És ha már kiborult, akkor a földön is marad, elterülve, mint egy béka, hiszen ki lenne képes ilyenre, ha nem ő?! Jellemző, hogy kellemetlen helyzetbe keveri magát mikor valami új ember sodródik a közelébe.
A fiú kérdéseire csak egy halk nyögéssel tud válaszolni, hiszen nagy valószínűséggel  a lábát sikerült kificamítania. Lassan igyekszik feltornázni magát, legalább felülni annyira, hogy az embereknek ne egy szőnyeg jusson eszébe mikor meglátják, hanem ... mondjuk egy gömb. Mert arra amúgy is jobban hasonlít, és mert az legalább formás. Kicsi és kerek.
- Jól vagyok... - suttogja maga elé, miközben próbál nem hangosan sziszegni a fájdalomtól. Abba már bele sem gondol, hogy hogy volt képes pont úgy esni, hogy a bokáját maga alá gyűrje.
Végül is, ez is egy művészet...
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 7. 18:41 Ugrás a poszthoz

Megijed a különös illattól, talán épp ezért is borul le arról a hintáról, mely eddig a kényelmet és az otthont jelentette számára. Elterül a földön, mint egy béka, és arra sem igazán képes, hogy az újonnan érkezőt jobban szemügyre vegye. Lábába belehasít a fájdalom, szinte már égeti, de ettől függetlenül igyekszik magát egyenesbe tornázni. Aprócska kezével tolja fel magát a földről, majd letörli a szeme sarkában megbújó könnycseppet.
Igazából nem remél segítséget, semmit sem vár, hiszen már megszokta a mugli iskoláját, ahol ez egyáltalán nem volt megszokott dolog. Ott senki nem segített a másiknak, és ha valaki rosszul is lett, inkább gúnyolódtak rajta, mintsem hogy segítséget nyújtsanak.
Talán ezért is lepi meg annyira a fiú, aki hamar mellette terem, és igyekszik neki segíteni.
Orrába bekúszik a másik friss illata, valami sampon, és parfüm édes vegyülete, -
vagy lehet hogy csak a másik bőrének illata, - ám ez egyáltalán nem érdekli, teljesen elvarázsolódik attól a gesztustól, amit az ismeretlentől kap. Az érintése fáj, azonban fel sem szisszen, túlságosan lefoglalja hogy elvörösödjön az érintés miatt, és amiatt, mert a fiú egészen közvetlen vele.
- Nem mondom... de te prefektus vagy, nem? - kérdez vissza kissé félénken, és próbálja levonni a kellő konzekvenciát, hogy vajon prefektus létére a másik miért is kéri arra, hogy a jelvénye hordásáról ne beszéljen. Aztán természetesen megkapja a választ is a kérdésére, de hogy milyen szavak is hangzanak el indokként, arra egyáltalán nem tud koncentrálni.
Elméjét és szívét abszolút leköti a másik lénye. Nézi a csodásan csillogó lélektükröket, a kerek pupillát, a dús hajat, a magas és erőteljes termetet, és bár soha nem érzett hasonlót, mégis tudja, hogy most, életében először a szíve megdobbant valaki olyan iránt, akit még csak nem is ismer.
És nem csak a külsőségek teszik ezt vele, hanem az egész helyzet.
A fiú segítőkészsége, a modora, a hangja, az illata és az arcán játszó őszinte aggodalom, ahogy a lábát megérinti.
Az erőteljesebb tapintásra kissé felszisszen, hiszen nem kellemes ahogy áttapintja a bokáját. Mégis összeszorított fogakkal tűri, hogy azt csináljanak vele, amit csak kell, hiszen nincs doktor fóbiája, nem retteg az orvosoktól, meg úgy senkitől sem, aki egészségügyben dolgozik, szóval ha el kell látni, és ki kell feküdnie, akkor megteszi.
- Akkor azt mondod rendbe jön? Mintha te is orvos lennél... - ámuldozik a lány és mikor a másik aprócska derekánál fogva megkapja a szíve őrült ütemben kezd verni. Arcára pír ül ki, és már nem is amiatt aggódik, hogy nem tud a lábára állni, hanem amiatt, hogy vajon a fiú mit fog gondolni róla, hogyha meglátja a vörös arcát, a remegő kezét, és testének minden reakcióját. Hiszen teljesen kipirult a találkozástól, a szeme csillog, ahogy a másik íriszeibe néz, és nem is nagyon tud mást tenni, csak csodálni a megmentőjét, aki pont úgy lépett az életébe, mint egy herceg, vagy egy hős.
- Levitás vagyok, és a nevem Molka. Téged hogy hívnak? - kérdezi meg a fiútól, majd kezével átkarolja a nyakát, bár ez kissé nehezére esik, lévén, hogy termete nem arra teremtetett, hogy ekkora magasságba kelljen kapaszkodnia. Tökéletesen működő másik lábával lábujjhegyre emelkedik, hogy legalább egy kicsit menni tudjon, bár a legjobb megoldást így nem tudja elérni. Szinte úszik a levegőben, és innen már az is célravezetőbb lenne, ha a fiú az ölébe kapná és úgy indulna meg vele a gyengélkedő felé.
- Hát... azt hiszem ma is sikerült a napi szerencsétlenkedésemet letudni.. - dünnyögi az orra alatt, majd két ujjával a felsőjét morzsolgatva hajtja le a fejét.
- Ne haragudj, hogy tönkretettem az estédet!
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 21. 18:00 Ugrás a poszthoz

- Imola a becsületes nevem, ami egy régi magyar név.. - okoskodik elvarázsoltan és közben fogalma sincs arról, hogy mit is akart kezdeni magával a konyha közepén. Ami azért is furcsa, mert hát nem egyedül van itt, hanem egy-egy házimanó is körülötte sertepertél, mégsem segít neki valójában senki, és ez igazán kétségbeejtő a számára. Idegesen harapdálni kezdi a szája szélét, majd a fiú egekbe emelkedő szemöldökét látva már sejti is, hogy mellé lőtt. Mondjuk nem tippelte volna ugyanazt a házat, mint a sajátját, egyszerűen csak reménykedett abban, hogy talán van akkora szerencséje az életben, hogy pont egy háztársat sodor az élet szembe vele. Megkönnyítette volna a dolgokat, és nem kellett volna egy ilyen helyen töltenie az éjjelt, abban bízva, hogy talán reggelre eszébe jut az a fránya... mi is? Ja, jelszó!
Az érkező szendvicsre felkapja a fejét, hasa hangosan megkordul, és kissé nagyot nyelve nézi a fiú szájában eltűnő falatot.
- Én is kérhetek egy ilyet? - kapaszkodik bele a manóba, mikor az épp el akar menni mellette, majd kedvesen megsimogatja annak hatalmas fülét is, mintha csak egy kutya tartozéka lenne mindez. Még mindig nem igazán érti ezt a rendszert, és mivel náluk soha nem volt otthon cseléd, szolga, vagy épp hívják is bárhogy, és irtózik a rabszolgaságtól is, mint fogalomtól így ez a manó dolog is elszomorítja.
- Egy kakaót is kérhetnék mellé még? - nyögi ki nagy nehezen és próbálja megértetni magával, hogy itt minden dolgos kéz jól érzi magát, és ő egyáltalán nem úgy bánt ezzel a manóval, mintha egy úrinő lenne.
- Volt valami csoki egy kis asztalon... Azt hiszem az a ludas. Olyan finom volt! - mondja a fiúnak, majd tekintete ábrándozóvá válik, ahogy felidézi azt az édes ízt ajkai között és az érzést, mennyire szereti a csokit.
- Azóta semmit nem tudok... - mondja egy lemondó sóhajjal, majd kezére támaszkodva megadóan rogy az asztalra és mérhetetlen csalódottságából még a fiú jó híre sem rángatja ki.
- Aludni... arra sem emlékszem milyen az az érzés...
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 28. 18:32 Ugrás a poszthoz

- Hát azt nagyon - nagyon megköszönném! - hálálkodik, és érzi, hogy egy mázsás súly szakad le a mellkasáról. Jó hát nem kapott külön térképet, vagy ha osztogattak is, neki fogalma sem volt róla, hogy az mi, vagy hogy miért lehet fontos és szükséges. Eddig még mindig feltalálta magát minden helyzetben, bár az is igaz, hogy eddig a hálószobája és az iskola között egy utat kellett megtennie, amin a szülei furikázták, nem pedig egy kesze-kusza, labirintusszerű folyosókon kellett megfejtenie, hogy vajon merre is van észak, vagy épp dél.
Emlékei szerint egy másik lépcsősor lett volna a megoldás, azonban már abban sem igazán biztos. A találós kérdéstől egyáltalán nem fél, nem is tart, arra mindig tudja a választ, csak hát az a fránya navigálás... lehet, hogy egy GPS-t kérni karácsonyra lenne a legjobb megoldás.
- Amúgy Molka vagyok, és szereted a csokit? Csak mert van egy csomó a szobámban, és hát ezért a segítségért az a minimum, hogy kiválassz egyet magadnak! - mosolyog a lányra, majd mosolya hirtelen eltorzul, ahogy a kép lehull a helyéről. Szíve vadul megdobban, és apró sikkantás is elhagyja az ajkait, de ez már csak ilyen, ha megijesztik, a kép leesése ugyanis hatalmas dörrenéssel jár. A vele szemben lévő lány is hasonlóképp reagál, bár az biztos, hogy ha egy két lábon járó szörny lenne ott velük szemben, akkor a túlélési esélyei a másiknak lennének magasabbak. Molka legalább is biztos abban, hogy az sem jutna eszébe hogy hol is tartja a pálcáját.
- Mi a fene? - kérdezi megkövülten, majd ahogy a számára ismeretlen lány felfordítja a képet, annak háta mögé lép és onnan szemléli a kialakult katasztrófát.
Soha nem látott még festményt verekedni, ez az első. Por és rémült arckifejezések tökéletes elegye bámul vissza rá, és egy pillanatig fel sem tudja fogni mit lát.
- Most komolyan... azért esett le, mert ...?
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. március 29. 17:09 Ugrás a poszthoz

- Imola vagyok, csak apu mikor kicsi voltam mindig Molkának becézett és ez valahogy rajtam maradt. A Mollyra például nem is hallgatok... - vonja meg a vállát  és kedvesen mosolyogva a lányra pislog. Még mindig nem szokta meg, hogy a Molka beceneve miatt mindenki teljesen aberráltnak nézi.
- Örülök hogy megismertelek, vagy hát jobb helyzetben is találkozhattunk volna - pislog kellemesen, majd a kezét nyújtja, ám a mozdulat a kép hirtelen helyváltoztatásától megszakad. Arra már nincs ideje, hogy lereagálja a lány mondatát, miszerint nem eszik csokit. Valójában ha elgondolkodhatna ezen, akkor biztos végigmérné a lány törékeny alkatát, és nem értené, hogy miért ne férhetne bele egy kis boldogsághormon a napi betevőjébe. Pláne hogy nem is mindig eszik édességet, és hát ennyi csak kijárna ezért a segítségért, amit nyújtott.
Mindenesetre nincs ideje ezen agyalni, mert a falról egyszerűen csak lehull a kép, és a rajta lévők összeverekednek. Molka még soha nem látott ehhez hasonlatosat. El sem tudta képzelni, hogy az ott "lakók" ilyenre is képesek lehetnek, és agya akármennyire is szeretné feldolgozni a látottakat, nem tudja befogadni a képet.
- De és ilyenkor nem tudnak kiesni belőle? - teszi fel az elsőre eszébe jutó egészen bugyuta kérdést. De hát ő varázstalan családból érkezett, soha nem volt senkije sem mágus, így az ilyen újdonságok, mint a beszélő és mozgó festmények is teljesen újak neki, de ezzel valószínűleg egy mágus is így lenne, ha épp az kerülne be a mugli világba.
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 2. 18:33 Ugrás a poszthoz


Kissé talán túlfűtve és lihegve érkezik meg a folyosón található kanapé elé. Teljes izgalmi állapotban van, és pont úgy cselekszik, ahogy mindig szokott, mikor valami ajándékról, vagy épp csokiról van szó. Most is ez a téma, és meg sem fordul a fejében, hogy esetleg valami nem lehet kerek azzal az ajándékkal, melyet az ágyán talált.
Kissé girbe-gurba írással rótt pár sor az, amiből kikövetkeztethette, hogy ténylegesen neki szánták, nem pedig csak rossz ágyra helyezték az apró csomagot.

"Kedves Molka! Mikor megláttam ezt az édességet, egyből te jutottál az eszembe. A neve az volt, hogy a felszabadulás csokija! Remélem nálad is meghozza azt lelki békét és szabadságot, melyet oly nagyon vársz!"

Aláírás nincs.
Persze miért is lenne?! Az apró figyelmességeket és gesztusokat nem muszáj mindig névvel illetni, azonban akármennyire is furdalja az oldalát a kíváncsiság, édesség iránti vágya győzedelmeskedik. Pedig már a múltkori felejtő bűbájnál is megtanulhatta volna, hogy a dolgok nem véletlenül vannak bizonyos helyeken, és hogy ebben a világban minden szót pont úgy kell érteni, ahogy le van írva, mégis naívan kibontja az apró dobozkát, majd a benne lapuló halovány lila masszával leöntött bonbonok egyikébe jólesően beleharap. Torkát, és bensőjét azonnal elönti a mennyei boldogság. Szájában az édes ízek kavalkádja robbant tüzijátékot, és mit sem törődve a bőszen figyelő banyával, jólesően dől hátra, és adja át magát ennek a fenséges gasztro élménynek.
Utoljára módosította:Tülk Imola, 2018. április 2. 19:03
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 2. 19:02 Ugrás a poszthoz


Lágyan hümmögve ízleli a finom csokoládét és a krém kissé nyersebb, kesernyésebb aromáját. Mindig is imádta az édességeket, és hálát adott a sorsnak azért, hogy alkatra az édesanyja alkatát örökölte, aki kellően filigrán, és egyáltalán nem hajlamos a hízásra. Mindig is nyurga volt, amolyan tornász alkatú, kis mellekkel, lapos hassal, szélesebb csípővel. Ő azonban annyiban volt másabb a többi lánynál, hogy míg mindenki nagyobb mellekre vágyott, vagy épp kerekebb fenékre, Molka tökéletesen meg volt barátkozva azzal, amit számára a jó isten adott.
Szemei felpattannak, ahogy meghallja a közelgő lépteket, és arcára kellemes mosoly kúszik mikor felismeri Bencét. Egész régen találkoztak, és be kellett ismernie, hiányolni is kezdte már az elmúlt időszakban a fiú társaságát. Kellemes beszélgetőpartner volt, és talán mert kicsit később ért a koránál, ezért még nem legyintette meg a tini fiúkra jellemző "járjunkegyüttegylánnyal" érzés szele. Ennek pedig Molka igazán örült, hiszen ő maga sem volt még semmi komolyra felkészülve ... és hát Bencével??? A kérdés abszolút zavarba hozta.
- Nahát, Bence! Jó látni! Kérsz csokit? - nyújtja felé a dobozát, majd hellyel kínálja a fiút, hiszen a kanapé egészen nagy, és van hely ott akár öt embernek is, így ők is kényelmesen elférhetnek.
Utoljára módosította:Tülk Imola, 2018. április 2. 19:03
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 9. 14:14 Ugrás a poszthoz

- Akkor ez most bók? Mármint tényleg örülsz, hogy találkozunk, vagy ez is csak egy udvariassági formája annak, hogy "ja, amúgy épp nem akartam senkivel sem időt tölteni" érzésnek? - szegezi a fiúnak a kérdést, amit normál esetbe biztos nem tenne meg. Eszébe nem jutna ilyenen gondolkodni, vagy épp ilyet mondani, nem elég bátor ő egy ilyen cselekedethez, és amúgy is, ő az a lány, aki csak kellemesen mosolyogva beletörődik dolgokba, nem szokta feszegetni azokat a bizonyos határokat.
- Hát amit kóstoltam az ilyen folyékony csokis krémmel volt töltve, de mivel csak egy oszlopból ettem, lehet a többi másmilyen... - vonja meg a vállát, majd a fiú felé tolja a dobozt, hogy falatozzon, ha szeretne. Mindeközben pedig valami kellemes bizsergető érzés kezdi melegíteni a derekát, majd ez a finom langyosság az egész lényét beteríti. Eltűnik belőle a görcsösség, helyét pedig valami isteni nyugalom veszi át, és lazaság, melyet még soha nem érzett.
Valahogy minden megváltozott, a világ és ő is.
- Figyelj csak, Bence! Te kedvelsz engem? - szegezi a fiúnak a kérdést, majd kérdő tekintettel néz annak arcába. Eközben válláról lecsúsztatja a pulcsiját, hogy a hófehér ívek láthatóvá váljanak. Melege van, és valami hihetetlen ötlettől vezérelve úgy érzi hatalmas nagy lazaságában tennie kellene valami őrültséget!
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 9. 15:53 Ugrás a poszthoz

- Hát jó. - mondja, majd megvonja a vállát, miközben a szájába tol még egy finom csokit. Imádja az édességet, így természetesen ennek sem tud ellenállni. Mint úgy eddig soha egyszer sem, mikor csokiról volt szó. Még az sem tántorítja el ettől, hogy névtelen levelet mellékeltek hozzá, valamint az se, hogy annak idején már volt szerencséje egy ilyen mindent elfelejtő tréfához.
- Fogalmam sincs, kaptam. Az ágyamon volt egy levélkével. Mondjuk nem hinném hogy titkos imádó lenne... hiszen nézz rám. Nem én vagyok az a lány, akiért mindenki rajong. A szemüveges lányok nagy általánosságban nem menők a fiúk körében. Ettől okosnak tűnök, és sajnos minden sorozatban csak azt látni, és az iskolában is, hogy a buta lányok kelendőbbek. - magyaráz lelkesen, lényegében arról, amit gondol. Az már más kérdés, hogy soha nem mondta még ki hangosan a véleményét, most viszont, csak úgy ömlenek belőle a szavak, és ez annyira nagy megkönnyebbüléssel tölti el, hogy mosolyogni támad kedve.
- Ha úgy vesszük akkor igen! - mosolyog a fiúra, és bár benne van a viszonzás iránti vágy, mégsem teszi. Valójában csak nem akar semmi rosszat bevonzzani a fiú életébe, hiszen látta a saját szemével hogyan is táncolt azzal a lánnyal az Eridonos bulin, és belegondolva, lehet hogy ő sem lenne túl boldog, ha idegen lányok traktálnák a pasiját azzal, hogy kedvelik. Mert hát Bence nagy valószínűséggel már egyáltalán nem szingli. Vagy legalább is, biztos eljutottak már egy randiig, vagy csókig, vagy bármi olyan dologig, amire jelen esetben neki egyáltalán nincs lehetősége. És ez igazán irigységgel tölti el. Na nem Bence miatt... vagy hát ezen még sosem gondolkodott... hanem úgy kompletten... hogy másnak minden sikerül, neki meg semmi. De hát ilyen a jelleme, ő az örök lúzer, az okos lány, aki majd tíz év múlva is egyedül lesz a könyveivel és a macskájával, vagy kutyájával.
- Csak kíváncsi voltam, mert úgy tűnt annyira nem örülsz nekem, mikor megláttál. És nem szeretném magam rád erőltetni.
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 17. 09:29 Ugrás a poszthoz

Nem túl sűrűn kap ajándékot ismeretlenektől, de egészen mélyen, valahol hisz abban, hogy ő is, mint a lányok egy része, igenis megérdemli a figyelmet, azt hogy nőként kezeljék, és hogy mindenféle kedves, és tetszetős ajándékokkal elkápráztassák. Így tehát nem is érti, hogy Bence miért lepődik meg annyira, és ha nem lennének jóban, alighanem ezt a pillanatnyi tétovázást a szívére venné. Mert hát nem épp a legjobb emberismerő, kissé nehezen olvas a sorok között, és eszébe sem jutna azt feltételezni, hogy Bence esetleg nem amiatt lepődik meg, mert hogy valaki ajándékkal lepte meg, hanem amiatt, hogy vajon ki lehetett az illető.
- Nem akarok nem okos lenni. Szeretem hogy van sütnivalóm, még akkor is, ha amúgy egyértelmű helyzetekből képtelen vagyok kimászni, mert életképtelen az egész lényem... - húzza el a száját csalódottan, és emlékeiben feldereng a múltkori könyvtáros eset, és az, ahogy a fiú több ízben is megmentette. És ennek az emléknek a hatására aprócska szívét melegség és hála önti el, melynek egyértelmű centruma Bence. Vajon megköszönte már neki? Mondott neki hála imát, vagy csak makogott abban a pillanatban és a könnyeit törölgette? Már nem is emlékszik a helyzetre, abban azonban bizonyos, hogy azután az eset után minimum egy nagy tábla csokival kellett volna megkeresnie a fiút, akinek az életét köszönheti. Ő pedig botor volt, bátortalan és igazából figyelmes. Mert hát látta a fiút azzal a lánnyal a buliban, ami miatt nem találta illendőnek, hogy felé futkosson.
- Hát ez kedves tőled! Tényleg! Csak tudod, én valahogy nem pont így látom magam. - húzza el a száját, és inkább nem is kezdi el ecsetelni, hogy ő mit lát a tükörben minden reggel. A karikás szemeit, amivel álmosan pislog a világra, a kávé illatára felélénkülő bőrét, tagjait, lelkét és azt a kis vézna fiús testalkatú lányt, aki valójában.
- Jó jó! Akkor nem képzelődöm! - kúszik mosoly az arcára, majd mellé egy halovány pír is, ahogy kissé szégyenlősen a fiúra pislog. Íriszei egy perc erejéig elvesznek a másik lélektükreiben, és most először tudatosul is benne hogy milyen szépek a fiú szemei.
- Hát tudod... asszem ezután a csoki után valami őrültséghez lenne kedvem. Belopóznék valahova... vagy kimennék hintázni az esőbe... vagy nem is tudom ... szeretnék új élményeket, egy cigit, egy randit, egy önfeledt hullámvasutazást, bármit! - néz Bencére csillogó szemekkel, hiszen a fiú sokkal "vadabb" nála, hátha van valami őrült ötlete.
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 19. 16:33 Ugrás a poszthoz

- Jó hát az hogy mindenünk megvan, még nem jelenti azt hogy szépek is vagyunk. Mármint, van pont úgy két lábam, két fülem mint mondjuk Angelina Jolie-nak, mégsem vagyok olyan nő! Már ha tudod ki ő... - mondja igazán okosan bólogatva a fiúnak, majd kutató tekintete annak arcát kezdi fürkészni. Nem ugyanolyan formájú a szája mint az Adriané, és a szeme árnyalata sem hasonló, mégis nagyon szép. Kisfiús bája igazán magával ragadó és bár egyelőre Molka agyában még nem fordult meg az, hogy férfiként tekintsen Bencére, be kell ismernie, hogy tetszik neki amit lát. Az pedig más kérdés, hogy az Eridon buliban látott lány miatt, még akkor is összehúzta a gyomrát valami ismeretlen görcs, mikor Adrian-ra gondolt és Bencét csak a szeme sarkából látta táncolni azzal a kék szeművel. Pedig ha jobban belegondolna akkor arra is rájöhetne, hogy ez nem más, mint a féltékenység zöld szemű szörnye, azonban egyelőre ezek a dolgok nem aggasztják. De talán csak azért, mert hiába minden okossága mégis képtelen összerakni ezeket a nyilvánvaló dolgokat.
- Csak szólj ha kellek! - mosolyog a fiúra a korrepetálással kapcsolatban. Hiszen miért is ne segítene, ő a muglik között nőtt fel, és a vére sem tiszta, ez pedig azt jelenti, hogy egy kicsit talán többet tud az ottani világról, mint egy varázsló család gyermeke.
- Helyes? Ez igen, te aztán szerény vagy! - veregeti vállon a másikat, és maga sem érti hogy miért. Normál esetben egyáltalán nem tenne ilyet. Nem szólna be, nem cselekedne ilyen furán és nem mondaná ki a vágyait hangosan, pláne nem egy fiúnak.
- Jó akkor ... mit szólnál ha megtanítanál úszni? Felőlem ott is maradhatunk estig, hogy lássuk a csillagokat! - hadarja lelkesen, és a fiú kezébe kapaszkodik, mikor az közelebb hajol. Tekintete elveszik a csillogó lélektükrökben, és akármennyire is szeretne arrébb húzódni, képtelen megmozdulni, mintha csak egy jó kis sóbálvány átok sújtotta volna. Ajkai elnyílnak, orrába beletolul a fiú bőrének, és fűszeres parfümjének illata, szájának csokoládétól édes aromája, és a lány önkéntelenül is hatalmasat nyel, arcára pedig vöröslő pír mászik. Tekintetét csak akkor kapja el, mikor Bence feláll mellőle zavartan.
- Hát, jó lenne ha tele tudnánk varázsolni... - mondja csalódottan.
- De van még egy nagy tábla csokim a szobámban... - jegyzi meg halkan, majd ő is feláll, hogy immár egy magasságba kerüljön a fiúval.
- Szóval akkor megtanítasz úszni?
Tülk Imola
INAKTÍV



RPG hsz: 39
Összes hsz: 70
Írta: 2018. április 19. 20:04 Ugrás a poszthoz

Lily


Igazából egyáltalán nem számítottam látogatókra, pláne nem arra, hogy egy lány hatalmas lendülettel fog benyitni az ajtón, majd valami ismeretlen szót kántálva rohanni felém. Az első meglepődöttségemben csak dermedten szuszogok, és hagyom, hogy  a dolgok megtörténjenek. Semmi gond, hozzászoktam már a Bagolyköves furcsaságokhoz, így ahhoz is, hogy mostanában mindenki a határaimat feszegeti. Lélekben fel vagyok készülve mindenféle eshetőségre, többek között arra is, hogy pálcát kapok a fejembe, azonban egyáltalán nem ez történik.
Bocsánatkérő arcot látok magam előtt, némi pírt azon a bizonyos járomcsonton, és a szuszogásom lassan csitulni kezd. Helyét hümmögés veszi át, egy hangos, mely igazából annak szól, hogy a lányt a helyén tudjam kezelni. Olyan ismerős az arca valahonnan, a sötét haja, a nagy íriszei... mind olyan ismerős.
Mikor bemutatkozik kezem automatikusan lendül felé, majd szorítja meg az ő jobbját, hogy immár egy kellemes mosollyal rázzam meg azt.
- Az én nevem Tülk Imola, de szólíts csak Molkának! - mosolygok továbbra is kedvesen, majd elengedem apró ujjait, majd mondatát hallva bólogatni kezdek. Hát innen ilyen ismerős. Láttam már a folyosón és talán még közös óráink is vannak. Na meg persze, így hogy prefektus lettem több embert is sikerült már megismernem, ha más nem látásból. Legalább is bőszen gyakorlom a neveket minden este lefekvéskor.
- Ó tényleg! És szerintem van is közös óránk talán. Vagy legalább is úgy hiszem. - mélázok tekintetemmel a plafonra bámulva, majd kék íriszeimet a lány arcára irányítom.
- És milyen itt? HOgy tetszik a suli? Honnan érkeztél?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Tülk Imola összes RPG hozzászólása (17 darab)

Oldalak: [1] Fel