Mindenkinek szép jó napot

Köszönöm, megvagyok. Bár ez most egy kissé fájdalmas nap.

Na és Te?

Tényleg? Csak úgy vagy történt valami?

Cuki lehetett

Biztos mert nem volt egy királyfi sem a környéken

*unatkozik, ezért besétál, és leül egy fotelbe, várva, hogy hátha itt kivételesen történik valami*

:D XD

KATT

Magányosan ücsörög a fülkében. Gurulós bőröndjét felszenvedte még az induláskor a csomagtartóra, teljesen megtömött hátizsákja pedig mellette pihen a széken. Egyik bakancsos lába a vonat fűtőtestén leledzik, de csak annyira amennyire még illő lehet. Hátradőlve, kifejezéstelen arccal figyeli az elsuhanó, zöld tájat, a dombokat, a hegyeket, a fákat és szántásokat...
A fülében jó hangosan szól a zene, annyira, hogy kicsit még ki is hallatszik. Kedve volna aludni, de valamiféle belsőfeszültség miatt nem tudna. Pedig valahol egészen megnyugodott, mintha egy hatalmas követ dobhatott volna le a hátáról végre.
Bármi is jön majd, az biztos, hogy annál csak sokkal jobb lehet, mint ami eddig volt.

Olívia békésen elvan magában, és egy ideig úgy gondolja, ez így is marad. Nincs ezzel semmi gond, ha néha kissé magányos is - szeret egyedül lenni, és már megszokta. Peter volt odahaza is egyedül, aki néha vele lógott, és megértette a furcsaságait is, de most ő is messze van, és csak egyre messzebb.
Ahogy gondolataiba mélyed, hirtelen oldalvást érzékeli, hogy kinyílik a fülke ajtaja. Szándékosan oda sem néz egy ideig, de ahogyan azt is érzékeli már, hogy valaki be is lép, és mintha valami hangot is hallana, csak odafordult. Egy lány, az alighanem idősebb nála. Habár Olívia sem néz ki éppen tizennégynek. Szénfekete haja annyira sötét, hogy nehezen hihető róla, hogy nem festi - habár tényleg nem - kék szemeit pedig korához nem illően sötéttel kihúzta. Elég rendesen.
Látja, hogy mozog a lány szája, és nagyot sóhajt. Nincs mit tenni. Kiveszi az egyik fülest a füléből.
- Bocs, nem hallottam. - szólal meg egy kissé színtelen hangon. De azért nem akar udvariatlan lenni, hogy meg se szólal. Majd a mutatott irányba pillant, és ha a lány megismétli a kérdést, csak vállat von.
- Hát úgy tűnik, igen. - válaszolja röviden.

A lány szemlátomást örül annak, hogy... minek is? Hát, hogy elvileg megengedte, hogy ide üljön. De hát ez nem volt igazán megengedés, hiszen egyedül van, van egy csomó hely, a vonat meg nem az övé. Úgyhogy csak az igazat mondta. Nem látott az üléseken névtáblát, de nem is tudta, hogyan megy ez varázslóéknál.
Már éppen arra készülne, hogy visszafordul az ablak felé, és visszateszi a fülest a fülébe, amikor a lány ismét megszólítja.
~Remek.~
Olívia mindig is nehezen barátkozott, és nem tudta elképzelni, hogy miért jó azoknak a lányoknak akik mindenkivel leállnak csacsorászni. Hát ő nem ilyen volt. De lehet, hogy ez a lány meg igen. A kijelentés viszont meglepi egy kissé. Fel is vonja a szemöldökét.
- Igen?
Ez csak úgy kicsúszik belőle, miközben tovább szorongatja a fél fülest a markában.
- Kösz.
Végig néz a lányon. Mondana neki ő is valamit, hogy mondjuk jó a cipője, vagy akármi, de semmi értelmes nem jut az eszébe, ami nem lenne tök gáz. A felé nyújtott kézre egy pillanatig meglepetten mered. Majd csak megfogja azt. Nme kéne túl rossznak lennie az első benyomásnak.
- Olívia.

Hát túl van ezen a napon is. Sikerült még becsekkolnia is, és megkapta a házat, amiben eltölti majd az éveit. Levita. Nem igazán tudja még pontosan, hogy ez mit is jelent, de már pedzegeti, és lesz elég ideje rá, hogy megfejtse ezt, és még sok más dolgot.
Elérkezett az évnyitó is végre, ami jó hosszú volt, és egészen hasonlatos egy mugli iskolabeli évnyitóhoz. Valahol titkon remélte, hogy a varázslók sokkal mókásabbak az úgynevezett "mugliknál", de úgy tűnik ilyen térne ők sem ismernek tréfát.
Végül azért megkapták a vacsorát, amiből jó alaposan belakmározott, és annyi sütőtöklevet ivott, hogy belefájdult a hasa. Ezután gyorsan felment a szobájába, ledobta magáról talárját, és bakancsos, fekete farmeros, pólós mivoltában elindult, hogy felfedezze a kastélyt, mielőtt még mindenkit ágyba parancsolnak. Mert biztos volt benne, hogy ennek is eljön az ideje, méghozzá hamarosan.
Egy ideig téblábolt a folyosókon, nem is tudva mit keres, ha egyáltalán keres valamit, aztán elkavarodott néhány furcsa terembe is.
Az egyik helyiségből nyílt egy másik ajtó, ami be volt zárva, és egy furcsán szűk folyosón is zsákutcába tévedt. Végül sikerült annyira elkavarodnia, hogy már fogalma sem volt, merre is lehet.
Néhány percig egy kissé kétségbeesetten sétálgatott gyors lépésben, mire kibukkant egy hatalmas csarnokban, aminek régi könyv illata van.
Most itt áll, tehát ezen a szent helyen. Ami minden kétséget kizárólag nem lehet más, mint az iskola könyvtár. Lézeng is itt éppen most is néhány elszánt tanuló, de ezt kivéve egészen néptelennek tűnik, bizonyára a hamarosan késeinek mondható óra miatt. Ácsorog még néhány pillanatig, majd megvonja a vállát. Úgy dönt, ha már itt van, akkor szétnéz, úgysincs más dolga, és legalább azt is megkérdezheti valakitől, merre is kell visszamennie a Levita ház klubhelyiségébe.

Olívia kissé furcsálkodva nézi a lányt. Nem sűrűn fordul elő vele, hogy megdicsérik a külsejét. A lányok azért, mert lányok, a fiúk meg... mert fiúk. Olyankor kicsit egyiknek sem érzi magát.
- Oh... kösz.
Tényleg nem tudja mit mondjon erre a bóksorozatra. Kissé zavartan is néz a másikra. Neki is vannak sejtései arról, hogy nem fogják csípni a tanárok, amit látnak, de valóban nem nagyon érdekli a dolog.
Egyet zökken a vonat, mire megrovó huhogás zeng fel a csomagtérről. Egy kalitka van a gurulós bőrönd mellett, amiben egy bagoly pihen. Csak annyira a sarokban, hogy eddig nem is lehetett látni.
Olívia szeme megakad a lány holmiján, ahogyan az elkezd pakolászni. Egy ideig csak nézi, félszemmel, ahogyan elteszi a dolgait, aztán csak megszólal. A kíváncsiság nagy úr.
- Az mi? - mutat az íjtartóra.

Emily úgy tűnik észre is veszi a méltatlankodó Ezüstszárnyat, aki a kis zökkenés után újra összeborzolja tollait, és megpróbál visszaaludni, már amennyire a vonat engedi.
- Aha.
Nincs túl sok saját dolga, vagyis eddig nem volt. Már ami a mugli dolgokat illeti. Álmában sem gondolta volna, hogy annyi varázslópénzt kap majd, amennyit még nem szégyell. Habár egyáltalán nem volt gazdag, de édesanyja legalább ennyit hagyott rá. Aminek nagy részét már gondolatban el is költötte, ezért nem szabad sokat vásárolni belőle, de úgy hallotta a baglyok elég fontosak a varázsló társadalomban, ezért rászánta magát egyre.
- Miért? - bukik ki belőle eztán a kérdés. - Ez olyan nagy szám?
Ezután a lány beszélni kezd, és annyi mindent mond, amit nem ért, hogy végül le sem lehet törölni Olívia arcáról az értetlenséget.
- Kvibli?
Ezt még nem hallotta. De az íj jobban érdekli.
- Szóval íjazol? - érdeklődik egy kissé. - Klassz. Meg a... zene is.
Ő gitározni tanult, és kapott is még régen egyet, de el kellett adnia, hogy be tudjon iratkozni az iskolába az utolsó évére, amit még muglik között töltött.

Szóval négy tesó. Ő nem tudja milyen lehet az. Mindig is egyke volt. Talán jobb is. Elég baja van magának is, nem kéne még egy kolonc is a nyakába, aki helyett meg kellene oldania a dolgokat. Habár ha idősebb lenne nála...
Nem reagál semmit a baglyos dologra, nem is nagyon tudna mit. A kérdésre viszont félrebillenti a fejét, és kiveszi a másik fülest is a füléből, majd egy mozdulattal kikapcsolja a zenét. Itt most nem nagyon lesz hallgatás, ahogyan jelenleg tűnik.
- Az anyám boszorkány volt. - válaszol végül. Nem mond többet, de már ennyiből is kitalálható, hogy az apja valószínűleg nem az, és ha tud is valamit, biztos nem annyit, mint mások.
Bólint a magyarázat végén. Így már érti. Mondhatni. Bár durva megkülönböztetésnek hangzik a dolog. És a kvibli szó hangzása is inkább egy káromkodásnak illik be.
- Egy ideig bennem se volt meg. - mond ennyit. Igaz is. Gyerekkorában már hamar elkezdődtek a furcsaságok körülötte, de mindez tízéves korában véget ért az anyjával együtt, és el sem jött egészen tavalyig. Talán ezért nem kapott levelet a Roxfortból. Pedig azt hitte, oda fog járni. Az anyja mesélt róla.
- Kviddics. - ismétli el a szót a lány után, lassan és halkan, ízlelgetve. - Az valami seprűs cucc, nem? - kérdezi, miközben zsebre vágja a zenelejátszót.
A kérdésekre csak megrázza a fejét.
- Kösz nem, jobb szeretek magam rájönni dolgokra. - válaszol, korához képest meglepő szókinccsel. Kedves a lány, és furcsamód barátkozónak tűnik, amihez nincs hozzászokva. Talán nem is kéne visszautasítania. Amúgy is már annyi mindent kérdezett most is.
- Na jó, mégis... - mondja kicsit halkan. - A varázslók... mikor lesznek nagykorúak?

- Még gyerekkoromban. - válaszol úgy, mintha már nem volna gyerek. Pedig egy tizennégy éves lány még eléggé annak számít. - De volt pár év, amikor eltűnt.
Nem magyarázza meg, és nem is nagyon akarná, de azért válaszol a kérdésre kicsit kifejtettebben.
A vonat megint zökken egyet, és Ezüstszárny durcásan felhuhog és verdes egyet a szárnyaival.
- Nem szeretem a focit. - mondja ki tárgyilagosan. - De ez tök érdekes lehet.
Látszik a szemében a kíváncsiság, még ha az arca továbbra sem tükröz valami nagy érzelmeket. - Hogyan játsszák?
Kicsit kiegyenesedik ültében, és leveszi lábát a fűtőtestről. Aprócska terpeszbe helyezkedik, és rákönyököl a térdeire, előrehajolva.
A választ hallva egy kicsit felsóhajt, mintha gondterhelt lenne, de nem ad hangot ennek. Csak egy biccentéssel köszöni meg a választ, majd az ismét felhuhogó bagoly szakítja félbe a beálló csendet.
- A baglyoknak van valami helyük ebben az... iskolában?

Érdeklődve, kicsit oldalra döntött fejjel hallgatja a lányt, ahogyan mesél neki. Emily. Próbálja memorizálni a nevét, nehogy elfelejtse. Elvégre tök jó fejnek tűnik eddig. Talán nem ártana, ha megpróbálna kissé kevésbé bizarr fejet vágni.
- Akkor Te is elsős leszel? - kérdezi a lányt. Habár nem tudja itt hogy mennek a dolgok. De ha eddig nem tudott varázsolni, biztos nagyon sok pótolnivalója lenne.
- Hm... ez a terelős dolog egész jól hangzik. - jegyzi meg a kviddiccsel kapcsolatos magyarázat végén. Habár vannak aggályai afelől, hogy sikerülne e fent maradnia egy seprű nyelén, és ha igen, akkor elég kényelmes lenne e egyáltalán bármiféle utazáshoz.
- Minek használnak a varázslók seprűt? Vagyis miért pont seprűt? - próbál bizalomgerjesztőbb fejet vágni. - Miért nem repülnek mondjuk.... fotelban? - próbál elsütni egy kis poén szerű valamit, hogy ne tűnjön nagyon besavanyodottnak, mert a végén még nem lesz vele ilyen jó fej ez a lány.
Aztán jön a baglyos téma.
- És ott be vannak zárva? Honnan tudom, hogy a baglyom vissza jön, ha elengedem?

- Hú... akkor necces éved lesz. - mondja a lánynak a választ hallva. Mindne iskolában elég sőt még sok is az a vizsga és dolgozatmennyiség, amit kapnak. Nem hogy ha még pluszban kellene ki tudja hány évnyi anyagot behozni.
Elismerően bólint arra, hogy Emily szerint is a terelők a legjobbak. Úgy látszik van bennük néhány közös dolog, még ha ez külsőre nem is látszik rajtuk.
Amikor a lány elneveti magát, Olívia arcán is végre megjelenik valami. Egy halovány, de vagány félmosoly. Csak bejött a poénja.
- Akkor jó. Nem örülnék neki, ha Ezüstszárny elrepülne, és nem jönne vissza többé, de annak sem, ha bezárva kéne tartanom. Szabadnak született. - pillant fel kissé elmélkedően az állatra, amely ismét próbálkozik az alvással.
- Hány éves vagy? - fordul vissza hirtelen Emily felé.

- Ez a beszéd. - nyom el ismét egy félmosolyt a kihívás dologra. Úgy tűnik ha eddig nem is volt valami jó kedve, mintha most kezdene az lenni.
- Eridon? - kérdezi eztán. Nem ismeri még ezt a dolgot. Bár mintha hallotta volna már valahol.
- Fúj. - fintorodik el a bagolypotyadékkal teli hely gondolatára. Nem lehet túl romantikus.
- Mázli. - reagál így a nagykorúságra. Szívesen cserélne a lánnyal. Inkább lenne kevés varázslattal megáldott nagykorú, mint valaki olyan, akinek ki tudja mennyi varázslata van, de még csak most lesz tizenöt. Nem tudja, hogy fog még kibírni több mint két évet.
- Van amúgy nálatok varázslóknál valami nagykorúsítási kérelem?
Talán túl sokat érdeklődik most erről. Nem szeretné felhívni a figyelmét erre a lánynak, de ha már így elbeszélgetnek, és ennyi mindent tud... jobb minél hamarabb rákérdeznie valakinél, és inkább egy diáknál, mint egy túl kíváncsi tanárnál.

- Aham. - hallgatja a lány válaszát a házakról. Most, hogy így mondja, mintha jobban rémlene neki a dolog. Az anyja mintha mesélt volna erről. De pontosan mit is? Nem emlékszik sajnos, pedig nagyon szeretne.
- Akkor remélem, hogy a rellonba kerülök. - vigyorodik el végre rendesen. Habár nem kifejezetten tervezne fiúzni. Inkább barátkozott velük eddig is. Jobban, mint a lányokkal, akiknek a többsége csak műkörömről meg szemfestékekről tud beszélni, meg csini rucikról. Ő sosem volt ilyen. De ez a lány se tűnik annak, aki az ilyen témákat kedveli leginkább, és ez tetszik neki. Az is menő, hogy íjazik.
- Hát férjhez nem fogok menni. Ha csak nem a rellonba kerülök tényleg. - dől hátra, még egy poént ellőve. Úgy tűnik kezd feloldódni egy kissé. Nem olyan gyorsan, de azért kezd.

- Tényleg?
Olívia olyan arcot vág a terhesség gondolatára, mintha valami nagyon ocsmány dolgot dugtak volna az orra alá.
- Várj csak... az előbb azt mondtad, hogy... a festmények mondtak neked valamit? - vonja fel egyik szemöldökét, ahogy lassan eljut a tudatáig az infó. Nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen ezen a gondolaton.
- Én sosem fogok férjhez menni. - jelenti ki úgy, mintha ez tényleg egy tökéletesen szilárd alapokon álló tény lenne.
Aztán a hobbiról kezdenek el beszélni.
- Hát... - vesz egy mély levegőt. - Rajz, ének, zene, meg ilyenek... meg olvasok... - darálja le végül a választ. - Neked az íjazáson kívül? Kíváncsi lennék rá, hogyan kell. Még sosem láttam íjat se közelről...

Mivel páran még lézengenek itt, a valószínűleg könyvtárnak mondható helyen, Olívia nem is gondolná, hogy esetleg már nem szabad. Meg ha így is van, akkor is ő még új... csak hallgatnak arra, hogy eltévedt vagy valami, ha valaki nyakon csípné itt úgy, hogy már nem kéne itt lennie.
Ám ez a gondolatmenet gyorsan fut csak végig az agyán, máris arra jut, hogy beljebb megy, ahogyan lassan de biztosan eltűnik minden erre járó anélkül, hogy megszólíthatta volna őket. Erre azért már elkezd gyanakodni, de úgy gondolja, talán nem ártana máskor szétnéznie itt, de fogalma sincs merre indulhatna vissza. Ám szerencsére a sors nem hagyja csak itt tétovázni, mert ekkor valaki ráköszön. Olívia meglepetten pislogva fordul meg, miközben végig fut az agyán, hogy most lehet, hogy vége van, de csak egy kedves arcú szőke lány lép oda hozzá, és igen előrelátóan feltesz neki egy kérdést.
- Öhm...
A frappáns válasz hirtelen érkezik tőle, de a lány már be is mutatkozik, és valami prefiségről beszél. Ezt nem nagyon érti hirtelen.
- Hogy mi? - vonja fel a szemöldökét, de azért úgy dönt, ha már a másik bemutatkozott...
- Olívia. - mondja ő is a nevét, majd karba fonja a mellkasa előtt kezeit.
- Hát... igazából lehet. Szétakartam nézni a kastélyban, de azt hiszem elment az idő, és nem tudom merre kéne mennem. - vallja be. Vannak helyzetek amikor jobb az őszinteség, még ha ő az egyszavas mondatok királynője is - legalábbis Peter odahaza gyakorta szerette ezt hangoztatni neki nagy nevetés közben.
- Mi az a prefi? - kérdez rá egyértelműen az előbbi értetlensége tárgyára.

Már pár napja itt van a kastélyban, de még mindig annyi felfedezésre váró dolog vár rá, hogy Olívia nem is tudná összeszámolni. Erre a következtetésre pedig akképpen jutott, hogy majdnem minden egyes nap sikerült még eltévednie. Kívülről nem is gondolta volna, hogy ez a kastély ilyen nagy és ilyen szövevényes. Látszólag a varázslók nagyon szerettek furcsa dolgokat alkotni, és néha olyan érzése támadt, hogy talán vándorolnak a falak az ajtók meg a folyosók a kastélyban. Legalábbis más magyarázatot nehezen talált rá, hogy miért lehet az, hogy szerinte pontosan azon az útvonalon indul el, amin a legutóbb, mégis egy teljesen másik helyen köt ki. Sosem volt valami nagy probléma a tájékozókészségével, de mostanában kezdte úgy érezni magát mint egy aranyhal az üveggömbjében.
Jelen pillanatban is hasonló volt a helyzet. Ugyanis Olívia a tanórák után nagy elánnal elindult, hogy most ő bizony felkeresi a könyvtárat, ahová a múltkor eltévedt, és ott fog tanulni. Ki is akart venni pár könyvet, például a Kviddics évszázadait, de ehhez mind el kellett jutnia az ominózus helyre. Na már most a gond az volt... hogy ez nem igazán jött neki össze.
Bosszankodva törtet előre mindenféle folyosón, és persze pont most, pont ilyenkor nincs senki a környéken akit megkérdezhetne. Pár percre ráfanyalodott arra, hogy egy festménytől - micsoda butaság, egy festménytől? - kérjen útbaigazítást, de a festmény vagy nem tudta az utat, vagy pedig tőrbe akarta csalni, de az biztos, hogy nem jó irányba küldte, és végül olyan folyosón lyukadt ki, amin még soha nem is járt eddig. Habár ez nem túl nagy teljesítmény, tekintve, hogy csak pár napja van még itt.
Egy ideig eltéblábol erre, és el is vonja a figyelmét egy kicsit pár veszekedő portré, akik valamiért mind nagyon akarnak egy ronda virágos kalapot, és nem tudnak megegyezni benne, hogy kié legyen. Annyira elmélyed ezekben és a gondolataiban, hogy észre sem veszi, hogy végre élő, lélegző emberrel találkozik, és összerezzen a hang hallatán, ahogy hozzá lépnek. Úgy néz először a lányra, mintha sosem látott volna embert.
- Hááát... eltévedve?  - mondja, vagy kicsit mintha kérdezné is a furcsa kérdésre a furcsa választ. Még a szemöldökét is felvonja egy kissé. Mintha a másik lány kétségbe volna esve valamiért.
~Na remek, végre találkozok valakivel, de tutira ő is ugyanúgy eltévedt mint én...~ vonja le a következtetést magában hirtelen, de a lány ekkor folytatja.
És szerencséje van, hiszen prefektus a hölgyemény! Akkor biztosan tudja, hol vannak és merre kéne mennie! Gondolja először... majd belehasít a fejébe a gondola,t hogy talán olyan helyen van, amin nem kéne...
- Öhm... Olívia, és bocs ha rossz helyen vagyok nem tudtam... eltévedtem... - válaszol a lánynak gyorsan, mielőtt megbüntetnék. Így talán megúszhatja a dolgot.
- A könyvtárba indultam. - teszi még gyorsan hozzá, hogy egyértelmű legyen a szándéka.

Arra a válaszra, hogy egész gyorsan meglehet ezt szokni, nem reagál semmit. Ő még nem tudja, csak annyit, hogy mostanában állandóan eltéved. És habár azért nem rossz a memóriája, valahogyan nem sikerült eddig még beleszoknia a napokban, és ez nála nem számít valami gyorsnak.
A válaszra viszont, hogy nincs rossz helyen, nyomban megkönnyebbül. Aztán pedig elkerekednek a szemei. Most akkor rossz helyen van, vagy nincs rossz helyen? Nem igazán érti a dolgot, ám a Vikiként bemutatkozott "prefi" lány nyomban meg is magyarázza, hogy megérthesse miről is van szó. Habár annyira azért ez mégsem sikerül.
- Milyen szerencsétlenségek? - bukik is ki belőle, de a lány példának okáért már mondja is a karkötőjét. Ezt azért ő még - így ismeretlenül - nem írná a folyosó rovására, de ha már végre belefutott itt valakibe, akkor próbál kevésbé ellenszenvesen viselkedni.
- Nem tudok szólni ha látom, mert lehet, hogy nem is ismerem fel. - nyom el egy apró félmosolyt egy pillanatra, ezzel burkoltan jelezve, hogy a lány nem mondta el, hogy néz ki az említett tárgy. A dadogás fel sem tűnik neki. Olyan kismértékű is, hogy inkább csak pillanatnyi zavartságnak gondolja, már amikor egyáltalán gondol róla bármit is.
Viki ekkor mesél még egy kicsit a folyosóról, bár nem túl sokat. Na a random békák azért sokkal furcsábbnak hangzanak, mint egy elhagyott karkötő, de sokkal hihetetlenebbnek is, így csak felvonja a szemöldökét a gondolatra. Nem is tudja mit fűzhetne ehhez hozzá, így inkább átugrik a következő témára. A könyvtárra.
- Ah... déli szárny?
Gondterhelten sóhajt fel. Hogy tévedhetett el ennyire? A keletibe indult ezek szerint, most meg a déliben van. Nem is érti hogy történhetett ez.
- Az... jó lenne, kösz. - egyezik bele végül abba, hogy a lány megmutassa neki merre van. Habár ez valószínűleg további beszélgetést is eredményezhet, aminek nem túlzottan a híve. Bár inkább az ismeretlenekkel való beszélgetésnek, viszont nem sok ismerősre tesz szert, ha sosem csinál ilyesfajta dolgokat. Nem mintha már most túl sok lenne. A legtöbb évfolyam vagy háztársát is csak látásból ismeri, sokuknak még a nevét sem tudja.
- Muffin?
Ez a hirtelen érkező kérdés most meglepte. Inkább elkezdi kutatni tekintetével kicsit a földet ő is, ha már megkapta az instrukciókat Viki a karkötőt illetően.

Sziasztok Remélem mindenkinek jól telik a napja!

Csak azért írok, hogy szóljak: elnézést mindenkitől akinek még esetleg tartozom hsz-szel, de a héten már nem leszek, mert vendégem lesz egy ízigvérig ír fenegyerek Körbe kell vinnem a városban meg ilyesmi, na meg hát az írek nagy partyarcok is... szóval a lényeg, hogy majd jövök vissza, ha túlélem

Addig is mindenkinek szép hetet!

Halihó! Szép estét
Még pár nap türelmet szeretnék kérni mindenkitől akinek tartozom, lebetegedtem sajnos De már jobbulok, uh már csak pár nap! De gondoltam szólok itt gyorsan

Helló mindenkinek! Jelentem, megszűnt a haldoklásom, visszatértem, és igyekszem pótolni az elmaradásaimat hsz téren ^^

Remélem jól telik a napotok

Átlagos napnak tűnt eddig az ami éppen volt. Már ha lehet bármennyire is átlagos egy nap a varázslók között, a varázslók életét élve. Olívia egészen biztos volt benne, hogy nem csak hetek, de hónapok, és talán - de csak talán - évek kellenek majd hozzá, hogy belerázódjon. Viszont, hogy megszokja? Ahhoz biztosan nem! Ezerszer klasszabbnak tartotta a boszorkánylétet a sima mugli életnél. Habár az internet azért hiányzott neki. Sőt, az első pár napban egyenesen meglőve érezte magát, és minden baja volt. De úgy tűnt, annyi érdekesség van ebben a furcsa másik világban, hogy teljesen le tudják kötni a figyelmét.
Ezeken gondolkodva, elmélyülten maga elé meredve sétálgat Bogolyfalva utcáin. Ez egy olyan nap, ami még nem teljesen hideg, télies, ezért elég csak a bőrdzsekije, meg alatta egy hosszú ujjú, és farmer meg bakancs. A szürke fekete csíkos sálat azért csak a nyakába biggyesztette, mert nem akar máris a tanév kezdetén metálosan hörögve és hangosan köhécselve beülni órára.
Hogy mit csinál Bogolyfalván? Igazából nincs túl sok célja jelenleg. Csak úgy van. Elvan. Nem akart a kastélyban maradni, és ki tudja milyen tél köszönt rájuk. Jobb kihasználni a kis pillanatnyi jó időt, amíg még van. És ezt úgy gondolta így, hogy egyébként nem szerette a meleg és napsütéses napokat, és inkább a tél híve volt mindig. Hiszen mi is lehetne szebb a narancsos éjjeli égboltnál, a fehéren kavargó, sűrű hófelhőknél, és a fehér, lassan táncoló hózápornál, amely porcukorként behinti majd a tájat? Olívia szerint bizony a válasz erre az volt, hogy semmi.

Ahogyan gondolataiba mélyedve sétálgat, szinte semminek sem sikerül behatolnia a tudatába a külvilágtól. Kissé talán zombi effektusban van ilyenkor. Persze ez nem azt jelenti, hogy annyira elbambul, hogy orra esik, azért az ilyesféle dolgokra csak odafigyel, de ráadásul még a füles is a fülében van, amiben szokás szerint bömböl a zene, így az életveszélyes helyzeteken kívül nem is igazán figyel oda semmire.
Szeret így magába zárkózni. Persze azért úgy, hogy közben figyelgeti a külvilágot. Mondjuk az embereke,t és kitalálja, hogy ki micsoda, mit fog csinálni, mit dolgozik, hová megy és milyen lehet az élete. Mint odahaza, Londonban. Csak ott Peterrel közösen is csinálhatták ezt. Rá kellett ébrednie, hogy sokkal jobban hiányzik neki a fiú, mint eddig bármikor.
Ezen a pontot siklik át kék pillantása a patika előtti részen. És hát van, ami azért még akkor is eljut az ember tudatáig, ha nagyon máshol jár. A kedvenc zenéje, mondjuk. A számára legfinomabbnak ítélt étel illata. Vagy az a valaki, akit egész nap látni szerettünk volna, de nem számítottunk rá, hogy fogjuk is.
Na hát ez is hasonló volt. Csak itt a középpontban nem más állt, mint egy motor.
Olívia önkéntelenül is megtorpant, és egy pillanatig még a csinosan öltözött nőt sem vette észre mellette, csak a járgányt bámulta. Talán még a szája is elnyílt egy pillanatra.
Aztán végre észre veszi a nőt, és kissé zavarba jőve pillant rá. Csinos, valóban, és vagánynak tűnik. Illik a motorhoz. Mindig is felnézett magában az ilyen nőkre, mert szabadabbnak, vadabbnak, és elérhetetlenebbnek tűntek számára az átlagnál. És ez neki sokat jelentett.
Bamba fejet vághatott az imént, ezért úgy dönt, jobb ha nem sétál csak el úgy, mint egy kuka, ha már itt bámulja egy ideje a csinos kis vasparipát. Kiveszi hát fülhallgatóit füléből, és az ismeretlen - eddig legalábbis - nőre pillant.
- Elnézést... ha kicsit furcsa vagyok... de ez egy király motor! - mondja, bár nem érzi, hogy nagyon magyarázkodnia kéne, de valami mégis erre készteti. Ki tudja, talán épp a motor látványa.

Nem is tudja, miért elegyedik szóba egy idegennel, de a motor valahogy megereszti a nyelvét. Ráadásul a nő is felé fordul, rá pillant, és egészen kedvesen szól vissza. Még egy apró félmosoly is felvillan Olívia arcán egy pillanatra a választ hallva.
- Ja, hát igen. - csúszik ki csak úgy a száján. A seprű. - Én nem nagyon ismerem még a kvi... kviddicset. - gondolja végig gyorsan a nevét a játéknak, aztán végül csak jól mondja.
- De a motorokat jobban. Hány lóerős? Honnan van? Nem látom a márkáját... - dönti oldalra a fejét, hogy úgy szemlélje, elsőre pedig nem ismerte fel. Nem megy közelebb, mert habár kissé furcsán közvetlen, azért nem akar tolakodó lenni.

- Tényleg? - képed el egészen látványosan a nő szavait hallva Olívia. - Az unokabátyád ilyen klassz dolgokat csinál? Elnézést... - kap észbe. - Báty... bátyja. - javítja ki magát.
- Bocsánat, mindig elfelejtem, hogy van ez a magázás dolog a magyar nyelvben, ami fura... persze tök jó, csak kicsit nehéz néha. - próbál mosolyogni egyet saját bénázásán. Aztán gyorsan ismét a motorra tereli vissza a szót, hogy kevésbé legyen égő, hogy csak így letegezett egy felnőttet, aki ki tudja, lehet, hogy pont valami tanár.
- De a motor... a motor az nagyon király! - ismétli kicsit önmagát zavarában. A magyarázatra aztán kissé jobban megszemléli még ismét a járgányt.
- Aha, tényleg... - mélázik el egy kicsit. - Ez... ez valami varázs motor? - pillant vissza a nőre, miközben hangot ad gondolatainak.