30. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Évnyitó ünnepély a Nagyteremben!

Megjelent az Edictum legújabb száma!

Elkészült a discord szerver, elérhetőség ITT!
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Desmond Hill összes RPG hozzászólása (31 darab)

Oldalak: [1] 2 » Le
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 27. 22:49 Ugrás a poszthoz

Ivy

Úgy feltenném magamnak azt a bizonyos kérdést, hogy, tulajdonképpen mért is vagyok még mindig itt. Addig sikerült eljutnom, hogy anyámék le akartak engem adni valahova, hogy még csak véletlen se élősködjek a nyakukon, de az örök rejtély számomra, hogy mért nem lógtam még meg. Hiszen, jó néhány suliban jártam már ez előtt, de mindegyikből sikeresen el tudtam szökni. Ott nem igen vették észre a hiányomat, anyámék füléhez is csak akkor jutott el a tény, miszerint a kölkük nem tartózkodik az iskola területén, amikor egy hónappal később jött hozzájuk a levél, hogy ugyan válaszoljanak arra a kérdésre, hogy merre járok. És, ezt ők se tudták. Azután nem szándékoztam hazamenni, hogy elszöktem, ezért egy régebbi ismerősömnél leltem nyugalomra, aki történetesen mugli volt, de ő tudott arról, hogy én mi vagyok. Egyik legjobb barátom volt, soha nem titkoltunk el egymás elől semmit, és úgy gondoltam, hogy ez is egy olyan dolog, amit meg kell osztanom vele, ha a fejemet szedik, ha nem. És, amint észrevettem, még egy újságíró, de még csak riporter se járt a nyakunkra, hogy magyarázkodjunk az emberfeletti világról. Nem véletlen, hogy el mondtam neki. Tartottam olyan megbízható embernek, hogy, hogyha már megígérte, hogy csöndben marad, akkor azt meg is teszi, és nem szegi meg az ígéretét, mondván, hogy ő csak egy embernek fecsegte el. Na igen, azzal még nem is lenne gond. Csak az a gáz, hogyha az a személy, akinek elmondta, nem tudja tartani a száját, és elmondja még húsz embernek, hogy aztán a lehető legnagyobb galibát okozza, és, engem egy életre kiutáljanak a varázslók köréből. De, mint már említettem, erre nem került példa, úgyhogy nyugodtan tengetem életemet itt. Vagyis, egy kicsit se nyugodtam, hiszen nem akarok itt lenni. Még csak véletlen se. De, nem tudok mit tenni, a szülők fenyegető modora azt sejteti, hogy ez az utolsó húzásom, hogy normálisan tanuljak, és ne akarjak minden áron meglógni a felelősség elől. Így vonakodva ugyan, de rászántam magam, hogy beiratkozzak. Igaz, az itteni elsősök nem igen haladják meg a tizennégy éves kort, de én a magam tizenhét évével jócskán meghaladom ezt az életkort. Na mindegy, a lényeg, hogy körülbelül ugyan olyan szinten is állunk. Nem tanultam az ég világon semmit, csoda, hogy néhány varázsigét a fejembe tudtak tuszkolni az évek leforgása alatt. Mondhatni úgy örülök ennek a csekély kis tudásnak, mint majom a farkának. Nem véletlen, hogy az ősök befenyítettek, és, nagy nehezen, de maradásra bírtak. Én is rájöttem, hogy ilyen kevés IQ hányadossal semmire nem fogom vinni az életben. De, én nem akarok olyan lenni, aki még harminc évesen is a szülei nyakán lóg, mivel nincs annyi pénze, hogy el tudja magát tartani. Kicsit, hogy is mondjam... szánalomra méltó lennék. De úgy, hogy néhány varázsigét megtanulok, talán el tudok érni egy minimális szintet, aminek hála nem kell az utcán, jobb esetben ismét a felmenőim nyakán lógnom. Na de, hogyha már rákényszerítettek a maradásra, nem ártana, hogyha kellőképpen felfedezném, hogy, tulajdonképpen hogy is épül fel a Bagolykő Mágustanoda. Igaz, hogy már pár hete itt téblábolok, és várok a csodára, de még nem jutottam el odáig, hogy az iskolától kicsit távolabbi helyeket is alaposabban kiismerjem. És, hogy őszinte legyek, szinte hallom, ahogy a távoli helyszínek csalogató hangját. Most őszintén, akad olyan ember, aki ilyen csábító ajánlatra nemet tud mondani? Na jó, lehet, hogy van ilyen, de én biztos, hogy nem tartozok közéjük. Így, felkapok egy farmert, a hozzá tökéletesen illő fekete pólót, majd a lábbeli is felkerül, és ilyen nagy lendülettel hagyom el a szobát, nem sokkal később már az egész épületet. És, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy merre kéne elindulnom. Ezért is jó a nőknek, hiszen, az állítások szerint nekik térkép van a fejükben. Magyarul, jobban tudnak tájékozódni, mint a férfiak. Én pedig arra hivatkozok, hogy belövök egy biztos pontot, melyet követve, talán kilyukadok valahol.
És, ez így is történik. Fél óra gyaloglást követően visszatekintek, de az iskola már csak egy gombostű hegynyire pompázik tőlem. Ennek látványa halvány mosolyt csak az arcomra, majd visszafordulok a roskatag viskó felé, amit alaposan szemügyre veszek. Annyira még én se lehetek hülye, hogy ne tudjam megállapítani, egy vadőrlakkal van dolgom. De így, hogy már belülről vizslatom a házikót, elég lepukkantnak, és elhagyatottnak tűnik. Így megkockáztatom, hogy nem fog senki betérni, és, még csak véletlen se kezd el harsányan ordítani, hogy ugyan mit is keresek én a házában. Ezért, helyet foglalok egy karosszékben, és várok a... csodára? Igen, talán arra.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 27. 23:03 Ugrás a poszthoz

Marcell

Hát, az eddig itt töltött úgy... három hét alatt még nem volt szerencsém ahhoz, a lehető legjobban fel tudjam mérni a terepet. Igaz, hogy az iskola minden pontját bejártam már, mindent a lehető legjobban kielemeztem, és értékeltem, de az épületen kívüli, és még attól is távolabbi helyszíneket fel tudjam térképzeni. Így, egy nagy kérdőjel díszeleg a "térképem" azon részén. Mindenesetre, én tökéletesen ki vagyok békülve az eddig begyűjtött tudásommal az iskola iránt, de, mint mindig, most is hív a kalandvágy. Ezt szempontul véve, talán nem a rellonban kellett volna kikötnöm, de amint szóba elegyedek valakivel, tökéletesen lehet látni, hogy vérbeli sárkány vagyok, aki nem tántorodik el egy kis kihívástól, netalán tán felfedezéstől, kutatástól. Nem rám vallana. Kiskoromban is több gond volt velem, hiszem mentem mindenfelé, minden idegen tárgy, idegen hely a birtokába ejtett, és nem engedett, míg meg nem néztem azt a helyet közelebből is. Ezek alapján mindenki egy szófogadatlan "betyárnak" titulált, anyámék meg is küzdöttek velem, de rendesen. Na, de most őszintén, melyik gyerek nem olyan, aki, hogyha lát valamilyen érdekeset, akkor nem érdekli, hogy éppenséggel el is veszhet, csak megy, és megnézi? Szerintem csak azok ilyenek, akiket gyerekpóráz által neveltek fel. Mivel a mostani világban már ilyeneket is feltaláltak, hogy a gyerek, még csak véletlen se tudjon megszökni, és hagyja figyelmen kívül, hogy már méterekre elmászott a tömegben csődülő szüleitől. És ezek után jöttek a gondok, amikor több napon keresztül nem mentem haza, mivel az elég furcsa neveltetésnek köszönhetően többször elszegődtem otthonról, és leltem békére, igaz, hogy csak pár nap erejéig. Fogalmuk se volt, hogy merre lehetek. Általában egy barátnál húztam meg magam, de többször elő fordult, hogy a természet lágy öle hívogatóbb volt, mintsem egy barát, aki meleg otthonnal, jó társasággal van megáldva. Mivel az én családom még csak véletlen se volt ilyen. Nem foglalkoztak velem, de amikor nem voltam ott mellettük, és pár napon belül kerültem haza, akkor több órán át tartó fejmosást kellett végighallgatnom. Így talán hálás lehetek az őseimnek, hogy betuszkoltak ide, és még csak véletlen se kell azt hallgatnom, hogy hol voltam már megint, mért nem mentem haza, mért nem szóltam nekik, és a többi, és a többi... Na, de ennyit is a gyerekkoromról. Most a jelenben járunk, és, hogy őszinte legyek, már nem is az iskola védelmet nyújtó épületében, hanem attól távol, már, lassacskán Bogolyfalva előtt koptatva a földet. Fogalmam sincs, hogy mikor is hagytam el az épületet, de az biztos, hogy már, lassan tizenöt perce sétálgatok. Hiszen körülbelül ilyen távra lehet az iskola Bogolyfalva kapujától, mihez odaérve, az engedelmesen tárul fel előttem, én pedig nem zavartatva magamat, annak macskaköves útjára lépek. Eddig csak annyira volt szerencsém itt járni, amíg a vasútállomástól az iskoláig nem értem. De, most, hogy már itt vagyok, alkalmam nyílik arra, hogy minden kis zugát felmérjem, és, talán még az angolok jó szokásából eredően be is ülhetnék egy jó csésze teára. De, ez most nem az a pillanat, amikor meg kéne bújnom egy épületben, és várnom, hogy eltűnjön a fejem felől a nap. És, hogyha már itt tartunk, a tűzgömb már lemenőben van, így gyéren megvilágítva a falucska minden utcáját. És a régi, istenverte házakat. Mivel, ami előtt most ácsingózok, az pontosan ilyen. Régi, elhagyatott, koszos... pont nekem való helyiség. Így, széles mosollyal az arcomon vágtázok be, majd folyosóról folyosóra járva alaposan szemügyre veszem a házat. Szerintem számíthatnak rá, hogy többször meg fogok itt fordulni.
Utoljára módosította:Seren E. Weaver, 2013. szeptember 15. 22:11
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 10:56 Ugrás a poszthoz

Ivy

Miután befejezem az elmaradhatatlan gondolatmenetemet arról, hogy, tulajdonképpen mit is keresek én itt, úgy döntök, hogy ideje lenne utána járni annak, hogy milyen helyek is vannak erre felé. Igaz, az iskolát körbeölelő helyeken már járkáltam, de a távolabbi helyekre még nem nyertem betekintést. Pont úgy, mint ahogy Bagolyfalvára se mentem le azóta, hogy a vasútállomástól felszegődtem az iskoláig. Pedig aztán ott is találhatnék olyan helyet, ami a kedvemre lenne. Hiszen, ez a hely tele van izgalmakkal, kezdve ott, hogy nem egy átlagos, hanem varázsló iskoláról van szó, ahol, ugye bármi előfordulhat. Na meg, szerintem egy külsős is megállapítaná, hogy nem egy olyan hellyel van dolga, ahol semmi furcsa nem szokott történni. Merem feltételezni, hogy sokan botlottak már itt olyan dolgokba, amire nem tudták a normális választ, így megállapították, hogy egy újonc kísérletezett a varázslással. Na igen, könnyű mindent rájuk fogni, de, hogyha nem tudják az eredeti kilétét annak a dolognak, akkor az a legegyszerűbb, hogy ráfogjuk másra, és nem gondolkozunk el hosszasan azon, hogy mitől van az ott. Mindegy is, hiszen, mondhatni én is ilyen vagyok. Kivéve, hogyha valami ténylegesen olyan, ami felkelti az érdeklődésemet. Olyanokkal nem foglalkozok, amik unalmasak, és csak mások találják azt izgalmasnak. Inkább meghagyom nekik, én pedig olyan dolgok után kutakodok, amik számomra rejtélyesek. Na jó, az azért túlzás, hogy kutatok utánuk, jobb esetben ők találnak meg engem, nem pedig én őket. Túl lusta vagyok én ahhoz, hogy rászánjam magam arra, hogy én most iszonyat izgalmas dolgokat fogok keresni. És amúgy is, hogyha keressük, akkor, szinte száz százalék, hogy semmivel nem fogunk találkozni, csak a lehető legunalmasabb, és lényegtelenebbekkel. És, szerintem még a legstréberebb levitás is unalmasnak találná. Igaz, hogyha már nap hosszat tanul, akkor valószínű, hogy már csak egy kisebb izgalom is az egekbe engedi az adrenalin szintjét.
Mikor megpillantok egy elég lepukkant házikót, legelsőnek visszapillantok az iskolára, hogy pontosan mi tévő is legyek. Menjek-e be, vagy inkább forduljak vissza, és unalmas óráimat még unalmasabb programokkal üssem el. Ennek gondolata is csalfa mosolyt csal az arcomra, és nem kell ennél több, máris bent találom magam, egy fotelben ücsörögve. Ahhoz képest, hogy elhagyatott a viskó, igazán elnyerte a tetszésemet. Hogy mért? Hát, fogalmam sincs. Mindig is vonzottak az elhagyatott helyek. Talán ezzel tudnám megmagyarázni, hogy mért ücsörgök még mindig itt, és nézek ki bambán a fejemből, várva arra, hogy valami érdekes történjen. Igaz, hogy az érdekeset nem egy eget rengető dörgéssel tudtam elképzelni, de ez is bőven elég volt arra, hogy rám hozza a szívinfarktust. Nem vagyok az az ijedezős fajta, de, hogyha az egyik pillanatban még néma csönd, a másikban pedig olyat dörög, hogy még a fotel is beleremegett, szerintem sokan megijedtek volna. És ez leplezhetetlen, mivel elég, hogyha egy kicsit is megrándul az ember, és sűrűn kezdi venni a levegőt, már lehet tudni, hogy nem csak jó kedvéből csinálta azt, amit. Na, de arra még én se számítottam, hogy a dörgéssel együtt egy lány és egy... macska is társul. Mivel, teljes mértékű nyugalmamat ők zavarják meg. Normál esetben nem lenne baj, hiszen simán kisétálnék, ugyanis jobban szeretem magányt. De most éppenséggel vihar tombol, úgyhogy biztos, hogy nem fogok így kilépni, inkább csöndben megvárom, hogy elmenjen az egész iskolát megrázó eső, és villám duó.
- Szia... Mért, úgy nézek ki? -teszem fel a kérdést halvány mosollyal az arcomon. Na igen, nem sokan néznék ki belőlem, hogy még csak tizenhét éves vagyok. Sokan néztek már huszonegynek is, így nem ér meglepetésként, hogy az imént betoppant lány is azt hiszi, hogy már egy bőven fölötte elhelyezkedő diák vagyok.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 11:22 Ugrás a poszthoz

Marcell

Továbbra se értem, hogy, tulajdonképpen mit is keresek már kint az iskolán kívül. Nem tudom, hogy mikor hagytam el a szobámat, de még csak azt se, hogy kiléptem volna az épületből. Na de minden rejtélyes kezdetnek csak jó vége lehet. Így nem tétovázok sokat, hiszen már a Bagolyfalva felé vezető kis ösvényt koptatom. Nem tudom, hogy milyen helyszínekkel fogok összefutni, de biztos vagyok benne, hogy nem csak holmi mindennapi unalmas boltok vannak errefelé. Na nem mintha most rá lennék szorulva akármilyen boltra is. Sokkal inkább valamilyen izgalmas helyszínre vágyok, ahol egyedül lehetek, és töprenghetek azon, hogy hogyan is tudnék innen megszökni. Igaz, hogy az eddigi iskoláim közül ez a legjobb, de továbbra se tudom elképzelni, hogy itt maradjak, és több évet húzzak le itt. Valamiért nem tűnik valósághűnek. Sokkal inkább tudom elképzelni az életemet Las Vegasban, esetleg attól távolabb, Los Angelesben. Mivel itt, Magyarországon nem látok annyi lehetőséget a nagybetűs életre, mintsem kint, ahol minden második sarkon felajánlanak neked filmszerepet, modellkedést, háttértáncos, esetleg énekest. Tapasztaltam már hasonlót, bár az még London utcáin volt. De, merem feltételezni, hogyha Londonban történnek hasonló "csodák", akkor a nagyobb városok is előszeretettel kínálják az igazán hasznos munkákat. És, szerintem az arcomból tökéletesen meg tudnék élni, modellkedés, vagy színészet terén. Annyira meg még én se vagyok hülye, hogy ne tudjak megtanulni egy komplett szöveget. Bár, sokan így gondolják, de nagyon mélyen elrejtve van egy intelligensebb, okosabb Desmond, aki éppen feltörőben van. Vagyis csak lenne, hogyha a bunkó, vérbeli rellonos nem állná útját. Mit ne mondjak, elég nagy harc van keletkezőbe a viselkedésemet figyelembe véve. Hiszen minden bunkónak van egy jóságos énje, aki néha úrrá lesz a személyen, de, akarva-akaratlan visszatér az eredeti személyisége. Pedig a rellonoson kívül talán egy eridonos, esetleg navinés bújik meg bennem. Na jó, a navine az talán túlzás, hiszen én sokukkal ellentétben nem vagyok visszahúzódó. Ezért tartom inkább esélyesnek a piros házat, ahol a kalandvágyó, kicsit bohókás, jókedvű személyek bújnak meg. De, amint már említettem, még nem tört belőlem elő ez a személy. Majd talán, idővel...
Végül, mikor a város határában megpillantok egy lepukkant, elhagyatott házat, széles mosoly ül ki az arcomra, és behatolok a házba. Mindig is vonzottak az ilyen helyek, és, jelen pillanatban nem találok egy indokot se arra, hogy mért ne menjek be. Hogy sötét van? Igen, az már biztos. De még ez se tántorít vissza. Merem feltételezni, hogy a prefektusok se járkálnak csak úgy ki, ezért biztos, hogy senki nem fog itt keresni egy árva személyt se. Úgyhogy, ez tökéletes búvóhely, és legalább kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal összezárva. Mivel, mindenkinek kell egy kis nyugalom, amikor egyedül van, és senki nem parancsol neki, vagy utasítja olyanra, amit nem akar végrehajtani. És a jó kis csönd jó sokáig el is tart, bőven van időm arra, hogy járassam az agyamat a szabadulásom gyanánt, de egy mélyről jövő ordítás töri meg a nyugalmamat. Értetlenül pillantok magam elé, majd rászánom magam, hogy utána járjak. Eddig csak simán ültem a fal mellett, és bambultam, de most, hogy társaságom akadt, ez felkeltette az érdeklődésemet. Zsebre vágott kézzel közelítem meg a hang forrását, amit pár perccel később meg is pillantok. Vagy, inkább akit? Hát, ezek szerint tévedtem azzal kapcsolatban, hogy nem fog senki utánam járni. De, a kis méretéből, és a jócskán fiatalabb ábrázata arra enged következtetni, hogy nem perfektussal van dolgom. Hanem egy gyerekkel...? Mit ne mondjak, elég furcsa társasággal áldottak meg. De ahelyett, hogy tovább rágódok a kis srác kilétén, közelebb araszolok hozzá, és kiszabadítom a lépcső fogságából.
- Mit keresel te itt? -teszem fel neki az igazán egyszerű kérdésemet, majd helyet foglalok a pár lépcsőfokkal fentebb. Nem tudom, hogy ezek után mennyire bízhatok meg ebben a lépcsőben, de nagyon ajánlom, hogy ne szakadjon le alattam.
Utoljára módosította:Seren E. Weaver, 2013. szeptember 15. 22:21
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 11:42 Ugrás a poszthoz

Keiko

Akárhogy is próbálok tervet kieszelni afelől, hogy hogy tudnék megszökni, mindig csődöt mondok. Egyszerűen nem tudom, hogy hogy kéne innen kiszöknöm. Minden este perfektusok őrzik az iskolát, így lehetetlen lenne a kiosonás. És, ugye a vonatok se járkálnak egyik pillanatról a másikra. Szóval, feltételezzük, hogy nappal kimennék, nem biztos, hogy jönne járat, melyre felülve biztosan hazajutnék. Vagyis, nem haza, hanem egy ismerősömhöz, aki képes rábeszélni az őseit, hogy pár napig meghúzzam magam náluk. De, ugye mindenki tudja, hogy ilyenkor a pár napból, jó eseteben egy hét, vagy, akár egy hónap is lehet. Mert ugye, hogyha képes lennék kiosonni, nem az lenne a legelső feladatom, hogy hazamegyek, és körbeugrálom a szüleimet, hogy lássák, már megint megszöktem. És, fogalmam sincs, hogy mennyi időm belül vennék észre, hogy hiányzok az étkezésekről, tanítási órákról, na meg amúgy is, a szobából. Itt szerintem sokkal inkább odafigyelnek a diákokra, mint azt Londonban tették. Ott, szinte gyerekjáték volt a kimenetel, és, ahogy már mondtam, egy hónapon belül küldték a levelet, hogy nem tartózkodok az iskola területén. Micsoda észrevétel, ugye? Hát, szerintem itt pár napra rá már folyna a "körözés" utánam, és, hogyha megtalálnának, az se biztos, hogy képesek lennének visszavenni. Sokkal inkább tartom ésszerű megoldásnak azt, hogy szó nélkül csapnának ki, én pedig mehetnék Isten hírével. És, anyámék már biztos nem fáradoznának azzal, hogy elvisznek egy újabb iskolába felvételiztetni, hiszen mért tennék? Nagyon jól tudják, hogy képes lennék még a börtönből is kiszökni, feltéve, hogyha oda kerülnék. Szerintük már nem kell hozzá sok, hogy ott végezzem, na de, azért nem vagyok annyira rossz előéletű, hogy oda kéne jutnom. Jó, voltak konfliktusaim nem is egyszer, de egyik se vont maga után hasonló következményt, mint a börtön. Simán hazaengedtek, persze anyámék jóvoltából... talán, ezek után kezet kéne csókolnom nekik minden egyes alkalommal? Lehet, hogy ők erre számítottak, de én csak elintéztem egy sima "kösz"-el, és mentem a dolgomra. Hát, hogyha kénytelenek engem is emberszámba venni, akkor ne várják el tőlem, hogy én szorgos kisbocsként fogok utánuk járkálni. Hmm... jó vicc. És, a szeretetüket ők is csak úgy tudják kinyilvánítani, hogy ordítanak, mint a fába szorult féreg, és minden előjel nélkül bevágnak egy iskolába. Jó, mi? Tudom, sok varázsló tanonc örülne neki, hogyha ilyen neves iskolába járhatna, ami nekem is megadatott. De, én ezt kicsit se így fogom fel. Nekem ez -hogyha már eddig erről beszéltünk-, maga a börtön. Csak egy adott pontig mehetsz el, szinte csak akkor ehetsz, amikor az meg van határozva, akkor még aludni, amikor a takarodó van, utána már nem mehetsz ki, és a többi, és a többi... Na de, hogyha már a kimenetelről van szó, akkor ismét bevetem magam a sulit megkörnyékező helyszínek világába. Sok van még közülük, amiket nem sikerült megismernem, így tökéletes az idő arra, hogy ezt megtegyem. Felöltöm magamra a jól megszokott, fekete ruházatomat, majd nagy lendülettel hagyom el a szobát, és az épületet. Fogalmam sincs, hogy merre menjek, így inkább az érzékeimre hagyatkozok. Menet közben többször hátrafordulok leellenőrözni, hogy milyen messze vagyok az iskolától. És, akkor tűnik már igazán távolinak a hely, amikor a fák kitakarják a rálátást. Így, megrántva a vállamat fordulok előre, és, mondhatni az erdő legnagyobb fájába botlok. Zsebre vágom a kezem, miközben végigpillantok rajta, de a tekintetem megakad egy felfelé vezető létra féleségen. Nem is kell ennél több, rögtön odamegyek, majd felmászva azon egy rozoga faházban találom magam. Hát, nem számítottam a mai nap ilyen helyszínre, de, hogyha már itt vagyok, csak nem fordulhatok vissza...
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 13:12 Ugrás a poszthoz

Marcell

Mikor megpillantom a város határában elhelyezkedő, eléggé lepukkant házikót, széles mosoly terül el az arcomon. Szerintem nem is kell több indok arra, hogy mért lépek be. Köztudott, hogy imádom a régi helyeket, ahol biztos, hogy nem fog senki megzavarni. Mert hát, kétlem, hogy a perfektusok csak úgy kijárkálnának az éjszaka kellős közepén, hogy megnézzék, van-e valaki a "kísértetházban". Mert hát, igazán kísértetiesen hat az épület. Sehol egy bútor, maximum olyan, ami már el van rohadva. A falakról már rég lepergett a festék, esetleg a tapéta. Az ablakoknak csak a helye látszik, az ajtók ki vannak szakadva a helyükről. Kétlem, hogy akárki is szeretne egy ilyen helyen lakni. Bár, hogyha felújítanák, biztos pofás kis lakást hoznának össze belőle, de, szerintem addig jó, amíg a mostani formájában van. Nem kell mindenből lakható házat kreálni, hagyni kell, hogy néhány az eredeti állapotában pompázzon, és bűvölje el az embereket. Mivel, az ilyen házak teljesen a birtokukba vesznek, és nem engednek addig, amíg fel nem térképezem minden kis zugát. Nem véletlen, hogy anyámék bosszankodtak, hogy milyen egy rossz kölkük van, sosincs otthon, mindig csak lófrál, vagy egyedül, de általában a hülye haverjaival. Most úgy őszintén, mit várnak egy kamasz tinitől, aki, nem mellesleg fiú, és még több gondot hoz a házra? Szerintem nekik is voltak olyan dolgaik, még az őskorban, ami miatt az őseik halálra aggódták magukat. Vagyis, a mi esetünkben egyáltalán nem aggódtak, csak utálták, hogyha nem tudnak szemmel tartani. Mit ne mondjak, igazán furcsa szülőkkel voltam, és vagyok is megáldva. Csak így, hogy ide kellett költöznöm, legalább nem kell a sok baromságot hallgatnom, és minden este az oktatásukat figyelemmel követnem. Itt szabad ember vagyok, azt csinálok, amit akarok, még a szabályok se tarthatnak vissza. Mindig is pártoltam azt a mondást... hogyha minden szabályt betartasz, minden jóból kimaradsz. Teljes mértékben így van. És, ugye ezt a rellonosok is figyelemmel követik, nem csak én. Sokan vagyunk szabály szegőek, és, hogyha ezeket a személyeket egy házba teszik... hááát, akkor a tanároknak főni fog a fejük, az egyszer biztos. Hát még a perfektusoknak, akik nem tudnak nekünk parancsolni. Mindannyian, akik itt vagyunk, szabad emberek vagyunk, nem kötelességünk betartani a szabályokat. Hogyha pedig kirúgnak érte? Hát, akkor ez van... legalábbis, én így fogom fel a dolgokat. Az már más tészta, hogy sokan térden csúszva mennének a dirihez, hogy ugyan vegye már vissza őket, többet nem csinálnak ilyet, bla bla bla. Hülyeség... úgyis csinálni fogják. Hogyha egyszer elkezdik, akkor jön a következő szabályszegés, és így tovább. Velem is így volt. Legelsőnek egy békés kisgyerek voltam, aki minden egyes pontot betartott, még az íratlan szabályokat is megjegyezte. Most meg már azt se tudnám megmondani, hogy hány pontból áll az itteni szabályzat, nem, hogy fel tudjak belőle sorolni akár egyet is. Az lenne már az igazi luxus. Na meg, hogyha majd egy olyan ember fogja nekem elhalandzsázni, akit, legalább egy kis mértékben is, de tisztelek, akkor azt mondom, hogy oké, és talán fontolóra veszem a dolgot, miszerint a rám vonatkozóakat betartsam. De így, hogy egyik tanár se érdemelte ki nálam ezt, hát még nem az igazgató... így elég húzós a helyzet. A lényeg, hogy ne kapjanak rajta. Amíg képes vagyok úgy véghez vinni a dolgokat, hogy ne gyanúsítsanak engem, addig jó. Na meg, hogyha egyen rajtakapnak, akkor is, mi van? Legelsőnek nem fognak kirúgni, maximum a nem tudom hányadik szabályszegés után.
Mikor meghallok egy közelről jövő ordítást, felkapom a fejemet, és bamba ábrázattal meredek magam elé. Egy ideig gondolkozok, hogy utána járjak-e a dolognak, majd, miután tisztáztam magamban a dolgokat, felpattanok a földről, és elindulok a hang felé. Hamar meg is pillantom a kisfiút, aki éppenséggel rossz helyre lépett a lépcsőn, és sikeresen beszorult. Egy ideig csak bámulok rá, majd megközelítem, és segítek neki, hogy, még csak véletlen se törjön el a lába. Mivel hát, nem valószínű, hogy olyan kényelmes pozícióban van, ami jót tenne a lábának. Mikor épségben kijut, pár lépcsőfokkal fentebb helyet foglalok, és felteszek neki egy igazán egyszerű kérdést. De, amikor erre válaszol, csak felnevetek, és magam elé meredve adok rá választ.
- Akkor megkérdezem szebben... egy kisfiú miért van itt éjnek évadján? Ilyenkor már rég fellőtték a pizsit, nem? Legalábbis, én ilyen korban már nagyban az ágyat nyomtam. Nem kell semmivel meghálálnod... -zúdítom rá kérdések százait, majd választ adok az ő kérdésére is. Nem tudom, hogy mért gondolják azt sokan, hogy meg kell hálálniuk azt, hogyha egy ember szívességet tesz nekik.
Utoljára módosította:Seren E. Weaver, 2013. szeptember 15. 22:32
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 13:44 Ugrás a poszthoz

Keiko

Mit ne mondjak, most is igazán hívogatók a kinti helyszínek, melyek, ugye még nem tudtam felfedezni. Biztos akad még néhány olyan, amit nem láttam. Sőt... mivel még Bogolyfalvát se fedeztem fel teljes mértékben, ugye a vasútállomáson kívül, és még az iskolát körülölelő helyszínek se teljesen tiszták, bőven akad még olyan, amit meg kell néznem. Természetesen nincs parancsba adva, de én szeretem tudni, hogy milyen helyen is vagyok pontosan. Csak nem élhetek úgy, hogy nem tudom, milyen izgalmakat rejtegetnek a különféle helyszínek. Hiszen, mivel egy varázslókkal tarkított helyen vagyunk, bőven akadnak itt érdekes, és, akár veszélyes dolgok, amik a magasba emelik az ember adrenalin szintjét. Na igen, talán ez az egy ok, amiért, mondhatni szeretek itt lenni. Akadnak olyan helyek, amik felkeltették az érdeklődésemet, és, hogyha unalmas óráimban eszembe jutnak ezek, akkor könnyű szerrel oda tudok menni, és elütni ezt az időt. Csak, ugye egy gond van. Hogy pont vizsgaidőszakban írattak be anyámék -ezért örök hála nekik-, és bele kéne vetnem magamat a tanulásba, hogy jó eredményeket érjek el. Ez így mind szép, és jó. De, szerintem még az is tudja, aki nem ismer, hogy én nem az a diák vagyok, aki önszántából képes lenne leülni egy tankönyvvel, bemagolni azt, majd száz százalékos tudással megáldva üljek be egy tanterembe, és írjak meg egy komplett vizsgalapot. Nem rám vallana, de nagyon nem. Úgyhogy, szerintem húzom még egy évig a dolgot, és majd, talán akkor rászánom magam a tanulásra, hogy, még csak véletlen se ragadjak meg örök életemre elsősként. Amúgy is, elég gáz az, hogy tizenhét évesen az elsőben dekkolok, de mentségemre szóljon, hogy már máshol bőven elvégeztem ezt a szintet. Így, nem lehet nagy akadály ez se, mivel, valamennyi anyagot képes voltam megjegyezni az előző iskolából, csak fel kell eleveníteni őket. Ami, ugye nem egy perc. Konkrétan újra kéne olvasnom az egész tankönyvet, hogy valamennyi meg is maradjon belőle. Na, de az én fejem olyan, hogy az egyik fülemen be megy a tudás, a másikon pedig ki. Sokan vannak még így ezzel, ezért nem is érzem magam olyan tudatlan hülye gyereknek. Bár lehet, hogy csak ezzel biztatom magamat, és itt mindenki egy géniusz... ki tudja...
Mikor már nem látom az iskolát, megrántom a vállamat, és irányba fordulok, hogy aztán alaposabban megvizslathassam az előttem álldogáló növényt. Mit ne mondja, igazán terebélyes, nem is csodálkozok azon, hogy pont ennek építettek az ágai közé egy faházat. Vagyis, ez így teljesen nem igaz, mivel nem úgy tudtam elképzelni ezt a helyet, ahol faházak vannak csak, hogy a "gyerekek" jól elszórakozzanak. De, ezek szerint tévedtem, és mégis csak egy abnormális környezetebe keveredtem. Most úgy őszintén, egy tizenéves gárdának minek kéne faház? Na, a lényeg, hogyha már itt van előttem, akkor rászánom magamat, hogy megnézzem. Talán félreértettem a dolgokat, és nem egy nyolc éveseknek álló iskolás csoportnak építették ezt. Így, felmászva a lépcsőn tekintek körbe, hogy megállapítsam, igazán takaros kis helyre tévedtem. Végül maradásra késztet a hely, így helyet foglalok egy babzsákfotelban, hogy hosszas töprengésbe kezdve, értetlen ábrázattal meredjek magam elé. De hát, akármennyire is szerettem volna egyedül lenni, megint társaságom akad. Felpillantok, mikor meghallom a hangot, majd halvány mosolyt kényszerítek az arcomra. Nem szokásom, így fogalmam sincs, hogy ez mennyire hat reálisan. Na meg, ezért érezze magát megtisztelve.
- Szia. Nem, nem zavarsz. -felelem goromba hangnemben, és a mosoly is, rögtön lefagy az arcomról. Sóhajtva kulcsolom össze a kezemet mellkasom előtt, majd csak nézek ki a fejemből, továbbra is a gondolataimba mélyedve.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:09
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 14:20 Ugrás a poszthoz

Ivy

Mikor már a kastélytól nem messze sétálgatok, szinte minden tizedik lépésnél visszapillantok az épületre. Néha felötlik bennem az a kérdés, hogy tényleg el akarom-e hagyni a négy falat. Persze, a válasz mindig igen, de azért, lássuk be, az ember néha szeret csak úgy ülni az ágyán, és bambán nézni ki a fejéből. Na, de én addig nem nyughatok, amíg fel nem fedezem az iskola környékét. Túlzottan hajt a kíváncsiság ahhoz, hogy én most leüljek, és, netalán tán elővegyem a gitáromat, hogy lefogjak pár akkordot, és húzzam le ujjamat a húrokon. Mivel, itt létem alatt nem sokszor vettem ki a tokjából, körülbelül kétszer. És, ez éppen elég idő ahhoz, hogy kimenjenek az ujjamból a fogások, és szerencsétlenkedjek vele még egy évig. Tapasztaltam már ilyet, amikor nem otthon töltöttem, úgy egy hónapot, és ott, ahol éppen tébláboltam, nem volt egy hangszer se. Aztán, mikor rászántam magam arra, hogy visszakászálódjak anyámék házába, elővettem a húrosomat, és, momentán elfelejtettem a szükséges akkordok felét. Jó, mi..? Na jó, talán annyira mégsem, hiszen be kellett pótolnom a lemaradást, és utána még rá is kellett kontráznom, hogy fejlesszem magam. Természetesen, ahhoz kellett egy adott szám, meg laptop, hogy be tudjam tanulni, de úgy, hogy itt mindenféle elektromos kütyütől megfosztanak minket... konkrétan elzárnak a külvilágtól. És, ugye az ember nem járhat csak úgy ki, ahhoz engedély kell, vagy a kitűzött időpont, amikor azt mondják, hogy most mindenki mehet arra, amerre lát, nem kötik meg, hogy merre. Igaz, hogy ilyen időszakban se szánnám rá magam arra, hogy hazamenjek, és pár napot jópofizzak anyámékkal. Hiszen, ahogy őket ismerem, velük úgyse lehetne. Örülnek neki, hogyha nem láthatnak, és, hogy őszinte legyek, én is hasonlóan vélekedek.
Betérve a lepukkant házikóba, rögtön megtalálom a nekem tökéletesen megfelelő fotelt, mibe belevetem magamat, és csak nézem az egyre halványuló tüzet, ami minden egyes alkalommal próbál nagyobb lángokat kicsikarni magából. Mit ne mondjak, igazán kellemes csak úgy ülni egyedül, nézni ki a fejedből, és csak a gondolataiddal kell foglalkoznom. Nincs társaságod, aki untatna különböző kérdésekkel. Utálok ismerkedni... de marhára. Na de, bőven van elég diák, akik társaságra vágynak, én meg csak nem lehetek olyan bunkó, hogy szó nélkül ott hagyjam őket. Igaz, itt létem alatt a fele társaságomat elhajtottam, hogy társalogjanak mással, mivel én nem vagyok rájuk kíváncsi. Na jó, azért szebb szavakkal kérleltem őket, de ők még így is egy taj parasztnak állítottak be. Fogalmam sincs, hogy mért olyan nagy baj, hogyha egy ember nem szorul rá a beszélgetésre... és, az eddigi nagy csöndet egy nagy dörgés rázza meg, mely a vihar közeledtét jelzi. Ha akarnám se tudnám leplezni, hogy még én is megijedtem tőle. Igaz, hogy nem szokásom, mivel imádom a vihart, az esőt, de egy hirtelen jövő dörrenés még engem is képes kizakkantani a normál állapotomból. És, meg is történik az a pillanat, amitől eddig is irtóztam. Egy lány lép be az ajtó, bőrig ázva a macskájával egyetemben. A cirmosnak nem is kell több, rögtön befekszik a tűz, elé én pedig feltápászkodok, hogy, körülbelül egy magasságba legyek a lánnyal. Na jó, így is harminc centi választ el minket, de, szerencsére az én javamra.
- Na igen, azt még a vak is látja, hogy idősebb vagyok nálad, de ez nem feltétlen jelenti azt, hogy prefektus is vagyok. És jól csalódtál, én is elsős vagyok. Tudom, meglepő, de a másik iskolámból eltanácsoltak, miután elszöktem. Így, kénytelen voltam itt újra kezdeni a tanulmányaimat. -felelem széles mosollyal az arcomon, de arra nem adok választ, hogy melyik ház tagja is vagyok. Merem feltételezni, hogy, miután már több szót váltottunk, rá fog jönni, hogy melyik csapatot erősítem. Na, meg nem sokan néznék ki belőlem, hogy navinés, esetleg levitás vagyok. Sokkal inkább hajazok az eridonosokra, de azért feltűnő, hogy a rellon az én házam. Ez kétség kívül így van. Igaz, a kalandvágy inkább a piros ház jellemzője, és, hogyha nagyon akarok, én is tudok bohókásan viselkedni, mint a kis piroskák. Csak, ugye az a baj, hogy az nem az én stílusom. Hogyha pedig mégis megteszem ezt a kivételt, akkor azt is a magam bunkó modorával teszem.
- Hát, szerintem akkor süllyedhetsz is. Vagy, ahogy említetted, felőlem meg is fagyhatsz, amelyiket jobban szeretnéd. -válaszolom immáron feltárva előtte kilétemet. Na igen, elég feltűnő a bőrig ázott ruhája a vizes haja, és még a macskája szőrzete is erre következtet. Na, de, hogy megmutassam, én is tudok kedves lenni, megállapodik a tekintetem a szekrényen, melyet fel is tárok, és egy pokróc után kezdek kutatni. Annak legmélyebb zugában rá is találok egyre, melyet kirázok, és ez után a lány felé nyújtom. Persze, neki is lehetne annyi sütnivalója, hogy ő is leül a kandalló elé.
Utoljára módosította:Desmond Hill, 2013. augusztus 28. 14:31
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 14:51 Ugrás a poszthoz

Keiko

Mikor kellőképp kielemzem azt, hogy mért pont vizsgaidőszakban írattak be, amikor már nincs lehetőségem arra, hogy nekiálljak tanulni, elindulok a jó Isten tudja, hogy hova. Hogy őszinte legyek, szerintem erre a kérdésre még anyámék se tudnák a választ. Bár, szinte száz százalékig biztos vagyok abban, hogy minél előbb meg akartak tőlem szabadulni. Hiszen, alig egy hónapja, hogy itt vagyunk, és rá egy hétre már itt vártam a csodára, és gondolkoztam azon, hogy hogy a fenébe fogok innen kikerülni. Mivel, erre még mindig nem tudom a választ, pedig igazán kíváncsi lennék rá, hogy itt mikor vennék észre a hiányomat. Nyilván hamarabb feltűnne az embereknek, mint Londonban. Ott, mivel két személyesek voltak a szobák, és nekem nem volt szobatársam, senki nem tudott szólni. A tanároknak biztos akkor kezdett sántítani a dolog, amikor már egy hónapja nem jártam be órákra. Hát, fogalmam sincs, hogy addig mit gondoltak, hogy hol vagyok. Mivel, ilyenkor szokás bemenni abba a szobába, és megnézni, hogy ott van-e még az a személy. És ezt ők csak egy hónap után tudták megtenni? Mit ne mondjak, igazán gyors a reagálási idejük. Hát még anyáméknak. Szerintem ők csak vártak arra, hogy majd mikor jövök haza, eszük ágában se lett volna nekiindulni, és felkeresni engem a baráti körömnél. Pedig aztán, lássuk be, igazán nem lett volna nagy fáradtság, hiszen a személyiségemből kiindulva, egyáltalán nem rendelkezek annyi baráttal. Maximum ötöt nevezhettem ennek, és, mivel anyámék tudták is, hogy kik azok, és, hogy hol laknak, oda tudtak volna menni. De nem tették. És még csodálkoznak, hogy én is mért teszek rájuk, ugye? Hát, ezek után igazán magukba nézhetnének, és elgondolkozhatnának, hogy hogy is kéne a saját, hús vér gyerekükkel bánni. Még mindig reménykedek benne, hogy egyszer benő a fejük lágya, és normálisan fognak velem viselkedni. Addig, pedig ne is számítsanak rá, hogy én bármikor is meg fogok fordulni az ő házukban. Tudom, hogy amúgy se látnának szívesen, úgyhogy inkább meg se kockáztatom. Jobb lesz úgy nekik is, meg nekem is, hogyha inkább nem foglalkozunk egymással. És, hogyha ők ezt nem vallják be, de biztos vagyok benne, hogy ők is így éreznek.
Mikor már nagyban az erdőben járkálok, még egyszer utoljára visszapillantok az iskola felé, de már csak a földből kimagasló fákat látom. Ezzel meg, ugye nem tudok mit kezdeni, így csak megrántom a vállamat, és felpillantok az előttem elhelyezkedő, szerintem az erdő legmagasabb fájára. És, rögtön szemet szúr a faház, melyre kicsit vonakodva, de felmászok. Alaposan körbetekintek, majd megállapodok egy babzsák fotelnél, és csak nézek ki a fejemből... körülbelül öt percig. Utána már jön is a társaságom, akire, ugyan nem számítottam, de csak nem küldhetem el. Miután illedelmesen megkérdezi, hogy zavar-e, a válaszom egy határozott nem. Hiszen, nem szabhatom meg másoknak, hogy itt lehetnek-e, avagy nem. És, ezt követően mind a ketten elmélyedünk abban, amit éppenséggel csinálunk. Ő rajzolgat, én meg meredten nézek a távolba, és folytatom az előbbi gondolatmenetemet. És, ezt az állapotot a lány hangja töri meg, én meg nagyokat pislogva pillantok rá, míg felfogom, hogy mit is kérdezett tőlem.
- Ja... igen, ahogy mondod. De, nekem fogalmam sincs, hogy te melyik ház tagja vagy. -felelem, és, ezzel egy rejtett kérdést is felteszek neki. Remélem érti a célzást.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:09
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 15:13 Ugrás a poszthoz

Ivy

Miután kényelmesen elhelyezkedek a fotelban, a tűzbe meredve pörgetem agykerekeimet az iménti témán. Mondjuk, talán már túl kéne lépnem azon, hogy anyámék milyen stílussal vannak megáldva, de, amikor már elfelejteném ezeket, mindig eszembe jutnak, hogy hogy is bántak velem. Komolyan mondom, mint egy koszos ronggyal. Nem veszik észre, hogyha nem kell nekik, de, amikor a szükségét vennék, és nem találják, már ordítanak. Most úgy őszintén, egy gyerek ilyen bánásmódot érdemel? Mit ártottam én nekik? Erre még soha nem sikerült rájönnöm. Talán már azzal is bajuk van, hogy létezek. Biztos elrontottam az illúziókat, amikor kiderült, hogy anyám terhes. Mivel, mondhatni elég fiatalok voltak a szülőséghez, és így elrontottam a bulizásukat, a szórakozás lehetőségét is megfosztottam tőlük. Ilyenkor teszem fel azt a kérdést, hogy mért nem adtak akkor örökbe? Ők tovább folytathatták volna lázadó életvitelüket, én pedig egy szerető családhoz kerültem volna, ahol éreztették volna velem, hogy kellek nekik. De így, hogy egy önimádó párt tudhatok szüleimnek, már kevésbé fényes a helyzet. Pedig, sokan úgy vannak vele, hogyha az őseikre gondolnak, akkor két aranyos, szerethető személy jut eszükbe, akik úszkálnak a boldogságban. Na, de hogyha én akarok rájuk gondolni, nekem csak egy bunkó pár jut eszembe, akik utálják a kölyküket, és csak a saját érdekeiket tartják szem előtt. Hát igen, hogyha tehetném, már rég szereztem volna állást, hogy el tudjam magamat tartani, és nem az ő pénzükön kéne élősködnöm. Na meg, nem valószínű, hogy ebben az iskolában lennék, sokkal inkább Amerikában... Las Vegas, esetleg Los Angeles. Ott aztán osztogatják az állásokat kiló számra. De itt az ember örülhet, hogyha utcasöprőnek, esetleg kukásnak felveszik. Bár, már azoknak is diploma kell... A dörgést követően mély lélegzetvételek közepette pillantok az ajtóra, amin egy lány, és annak macskája lépnek be, és fagyoskodva kémlelnek körbe- körbe. Mikor aztán a lány szeme megakad rajtam, halványan rámosolygok, majd felpattanok, így szemtől szembe állva vele. Na jó, azért az a jó néhány centi megakadályozza ezt, de még mindig illedelmesebb így, mintsem, hogy én üljek, ő pedig ácsingózzon. De én, minden esetre jól szórakozok azon, hogy prefektusnak tart. Kíváncsi lennék, hogy hányan gondoltak már erre. De, a sok bunkózást követően bebizonyítom neki, hogy tudok normálisan is viselkedni, ezért az egyik szekrényből előhalászok egy pokrócot, és, hogy fokozzam ezt a kedvességet, ki is rázom azt, és átnyújtom a lánynak. Minden esetre egy "köszi" jól esett volna, de, ezek szerint túl sokat vártam. Nem tudom...
- Nos, a kedves azért túlzás... Desmond Hill. De inkább csak Des. -felelem halvány mosollyal az arcomon, miközben kezet rázok vele, majd helyet foglalok a mellette elhelyezkedő fotelben. Ismét rabul ejt a tűz táncolása, de, nem tart sokáig ez az állapot, mivel a lány hangja elnyomja a tűz ropogásának kellemes hangját. Nagyokat pislogva pillantok rá, majd tekintetem átvándorol a macskára. Végigsimítok az állat fején, majd visszarántom a kezemet a karfára, és csak bólintok egyet a nevére. Éjfél... találó név.
- Hmm... te is elsős vagy, ugye? -teszem fel a kérdést, egy pillanatra rá pillantva, de tekintetemet ismét a lángokra irányítom.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 16:29 Ugrás a poszthoz

Keiko

Halvány mosollyal nyugtázom azt, hogy, amikor ismét ellenőrizném, milyen távol vagyok már az iskolától, már nem látom annak körvonalát, csak a kicsúcsosodó torony kis részét. Mondhatni örülök ennek a "hírnek", hiszen így kevesebb esély van arra, hogy társaságom akad. Na de, hogyha mégis megadatik ez a csoda, természetesen nem szándékozok elküldeni a tagot, mivel ehhez még nekem sincs jogom. Pedig, szívem szerint néha elküldeném a fenébe azt az embert, aki megzavar, de, türköztetnem kell magamat, hogy ne utáltassam meg magam minden második emberrel. Elég, hogyha a "baráti köröm" fele a pokolba kíván, a másik felével meg tudok váltani néhány szót. Találkoztam már olyannal, aki, amint már említettem, a pokol legmélyebb bugyrába kíván, hogy ott gangeljek az Ördöggel. Hm... belegondolva, talán nem is lenne olyan rossz. Olyan sok rossz dolgot sikerült már átélnem az évek során, drága szüleimnek hála, hogy, szerintem az már meg se kottyanna. Na meg, ezt a helyet, ezt a hatást csak akkor tudnám elérni, hogyha rászoknék a hallucinogén szerekre, és egy nap többször juttatnám be azt a szervezetembe. Sokan ilyenkor a felhők fölött járnak, és angyalokkal kántálnak. Szerintem, engem jobban vonzana a pokol, mintsem a menny, ahol minden fehérben pompázik, és mindenki szeret mindenkit. Én, úgymond kénytelen vagyok szeretni, ezt is, ugye annak a tökéletes neveltetésnek tudhatom be, aminek részese voltam. Igaz, hogy az kicsit durva szó, hogy nem tudok szeretni, de, néha igazán így érzem. Egy ember se áll annyira közel hozzám, hogy azért képes lennék, netalán tán a világ másik végére is elmenni, hogyha parancsba lenne adva. Maximum, hogyha magamat kéne valakitől, vagy valamitől megadni. Akkor szó nélkül nekivágnék. Na de, hogy egy másik embert mentsek meg vele? Az már tabu téma... kénytelen lennék rá. Addig oké, amíg én jó helyen vagyok, és jól érzem magam. De, hogy másokon segítsek... na, az nem rám vallana. Jó, nyilván én is feltudnék néhány kivételes személyt felsorolni akiért talán, ismétlem talán képes lennék valamit megtenni. De, maximum ez két személy lehet, akik már tettek értem hasonlót.
Ezt a gondolatmenetemet már az egyik babzsákfotelben ülve folytatnom. Mit ne mondjak, aláértékeltem ezt a helyet. Igaz, hogy még mindig furcsának tartom, hogy tizenéveseknek lett kitalálva egy ilyen hely, de, mivel tizenhét éves létemre én is itt ülök, ezért nem lehetne kivetésem. Addig jó, amíg egy embernek van egy olyan helye, ami tetszik neki, és "biztonságban érezheti magát". Igaz, itt az iskola minden egyes pontján biztonságban tudhatjuk magunkat, de azért mégis van az embereknek egy adott hely, ahol a biztonsági fokozat száma jócskán megugrik. Belegondolva, talán több időt is eltölthetek majd itt. Hiszen, minden kritériumnak megfelel. Elég elhagyatottnak tűnik, hiszen a babzsákfotelek se maiak, sokkal inkább tűnik tíz évesnek a hely. A lécek is kezdenek korhadni, ezért van egy tipikus, nyikorgó, és egyben recsegő hangja az "épületnek". Így, fent áll annak a veszélye, hogy pár év múlva ez a hely már sehol nem lesz, maximum a darabkái a földön heverve, szétszórva a fa törzse körül. De, addig kell kihasználni minden pillanatot, amit itt tölthetünk, nem de? És, rajtam kívül mások is ki szeretnék élvezni ezt. Személy szerint az a lány, aki felteszi nekem azt a bűvös kérdést, hogy rellonos vagyok-e. Na, ő az egyetlen ember eddig, aki meg tudta ezt mondani. Talán látott már a rellon ház körül ólálkodni, vagy, csak annyira lerí rólam, hogy ezt már kapásból meg tudják mondani.
- Desmond. De, csak simán Des. -felelem halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Mint, ahogy azt már mondtam, nem szokásom a mosolygás, és biztos nem fogok belőle rendszert csinálni. Na, de az emberek sokkal inkább beszélgetnek egy csábos mosolyú személlyel, mintsem egy goromba, önimádó személlyel.
- Hm... mindenki azt hiszi, hogy prefektus vagyok... de tájékoztatlak, attól még elég messze állok. Elsős vagyok. Meglepő, mi? -válaszolok, majd a mondandóm végére abból a halvány mosolyból, amit erőltettem, egy széles, magabiztos vigyor alakul ki. Na igen, megmondom az őszintét, szívesebben erősíteném már azoknak a táborát, de be kell látnom, hogy attól még olyan messze állok, mint a földtől az égbolt.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:08
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 16:47 Ugrás a poszthoz

Ivy

Amikor már a lány, és annak macskája a vadőrlak belsejében tudják magukat, halvány mosollyal az arcomon várom ki azt, hogy végre felfigyeljen rám. Természetesen, a macskától nem is vártam másra, csak arra, hogy befekszik a kandalló elé, és ott pihentetve magát várja, hogy a bőrig ázott bundáját átjárja a meleg. Na jó, ez kicsit hülyén hangzott, hiszen egy idegen macskának nem szokás körbeugrálnia egy számára ismeretlen embert. Sokkal inkább megtartja a tisztes távot, és, hogyha az ember közeledni próbál felé, akkor vagy visszautasítja annak empátiáját, vagy megadja magát, és dorombolni kezd, jelezve, hogy megsimogathatja. És az ezt követő események is két esélyesek. Volt már dolgom olyan jószággal, aki megengedte, hogy a közelébe férkőzzek, aztán rám akaszkodott, mint egy pióca, és addig nem engedett, amíg ki nem buggyant a vérem az ő okozta sebhelyekből. Nem véletlen, hogy utána nem ápoltunk valami jó kapcsolatot. De, a jól nevelt állatok nem támadnak csak úgy rá minden előjel nélkül az emberre, és nem akarják a vérét ontani. Szóval, ennek a kis dögnek is ajánlom, hogy igazán jó macska legyen, és ne akarjon az életemre törni. Akkor aztán számíthat rá, hogy itt kő kövön nem marad. Na, meg én is esélyesnek tartom azt, hogy a gazdája megutál, és addig fog kergetni, amíg el nem érem azt a bizonyos távot, amikor már elég messze járok a macskájától. Mivel, ilyenek a macska tartók. Agyonbabusgatják azt a szőrös kis jószágot, és, hogyha valaki egy rossz szót is szól hozzá, vagy róla a gazdájának, akkor annak a személynek jobb, hogyha gyors a lába, és a lehető legmesszebb tartózkodik tőlük. Ezért is részesítem előnyben a kutyásokat. Eleve, maga az állat szimpatikusabb, nem olyan öntelt, mint a macska. Az csak annyira értékeli a gazdáját, hogy megetesse, aztán megy Isten hírével. Bezzeg a kutya olyan mértékű szeretetet tud nyújtani, ami meghaladja még az emberekét is. Talán nem csoda, hogy a kutyákat tartják az ember legjobb barátjának.
Mit ne mondjak, igazán vicces az, hogy a sok társával egyetemben ő is prefektusnak tart engem. Biztos nem véletlen... És, miután átnyújtom a lánynak a pokrócot, leülök a mellette elhelyezkedő fotelba, és szüntelenül meredek a tűzre. Annyira szakítom meg azt a műveletet, amíg bemutatkozok neki, és megsimogatom a macskáját, majd ismét a tűzre pillantok, de a néma csöndet megtöröm egy igazán egyszerű kérdéssel, amire rögtön meg is kapom a választ.
- Persze, hiszen nem titok... elég furcsa neveltetésben részesültem, nem tiszteltem semmilyen helyet, embert, és a többi. Ezért, az iskolával is tele lett a hócipőm már két hét után, és, mivel a Londoni iskolákban nem követték annyira figyelemmel a diákokat, nem volt nehéz távozni onnan. Ezt két iskolával csináltam végig, most ez a harmadik. Hogy őszinte legyek, itt is fontolgattam a szökés lehetőségét. -adok választ a kérdésére, miközben tekintetemet néha rá, olykor pedig az előttünk lobogó tűzre irányítom. Na, de így, hogy elárultam neki, hogy innen is szökni akarok, lesz, aki elmondja majd a dirinek. Király...
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 17:47 Ugrás a poszthoz

Marcell

Szerintem elég indok az a bemenetelre, hogy lepukkant kis viskó, ami igazán felkelti az érdeklődésemet. Mindig is szerettem egyedül lenni az ilyen helyeken. Megnyugtatóan hat rám, és bőven van elég időm arra, hogy gondolkozzak. És ugye, jobbára egyedül is tartózkodok itt, mivel, ki lenne rajtam kívül olyan elvetemült, aki éjjel bejön ide? Szerintem már minden diák alvásra hajtotta a fejét, főleg így a vizsgaidőszak beköszöntével. Örülnek, hogyha a sok tanulás közt időt tudnak szakítani az alvásra. És ugye nincs olyan, aki képes lenne bőven tíz után még mindig a tankönyv felé görnyedve a fejébe vésni a tantárgyakat. Na igen, ezért rosszak a vizsgák... nem lehet tudni, milyen kérdéseket tesznek fel, hogyha pedig megkérdezed az egyik háztársadat, jobb esetben el is mondja, de hasznát nem veszed. Mindig változtatják a kérdéseket, így nincs két egymás követő év, ahol ugyanazok a kérdések szerepelnének azon a bizonyos lapon. Körülbelül öt, vagy még annál is több év után rakják be ugyanazt a kérdést, mivel akkor már nem áll fent annak a veszélye, hogy utána jársz, és addig nem hajtod álomra a fejedet, amíg be nem gyűjtöd a kérdéseket. Mivel, felesleges. Kétlem, hogy bárki megjegyezné azokat a vizsgakérdéseket, amit bő öt évvel ezelőtt írt. Hogy őszinte legyek, az előző iskolámból, a vizsgaidőszakból egy kérdés se maradt meg. Na jó, ez talán annak is köszönhető, hogy, maximum két vizsgára mentem be, de arra se tanultam egy szót se, így csak bambultam ki a fejemből. Ilyenkor többen elolvassák újra a kérdést, hogy összehordjanak valami hülyeséget, hátha kapnak rá, legalább egy pontot. De én még arra se vettem a fáradságot. Egyszer elolvastam, aztán fel is hagytam a próbálkozással, mondván, hogy nekem úgyse sikerülne. Na, és ilyen hozzáállással, biztos, hogy nem is fog soha. Pedig, most már igazán bele kéne húznom, hogyha nem akarok még húszéves koromban is az elsőbe járni. Így is elég gáz a szitu, mivel, mondhatni én vagyok a legidősebb elsőéves, de ugye ez az "áthelyezésnek" köszönhető.
Hosszas gondolatmenetemet egy ordítás töri meg, melynek forrását pár perc tétovázás után meg is lesem. Elég meglepő fordulat ez, hiszen mindenre számítottam, csak egy, körülbelül tíz éves fiúcskára nem. Hogy mért? Mivel, amikor én ennyi idős voltam, már rég aludtam, és másnap reggel hétig, jobb esetben nyolcig ki se nyitottam a szememet. Bár, a mostani fiatalok igazán kiszámíthatatlanok. Ezt figyelembe véve, talán még se kellene ennyire meglepődnöm a jelenlétén. Na, de szerintem azt a vak is látja, hogy kicsit sincs kényelmes pozícióban, így a "megmentésére" sietek. Nem telik sok időbe, mialatt megszabadítom a lépcső fogságától, és ezután a művelet után elfoglalom méltó helyemet a pár fokkal efeletti lépcsőn. Hangos röhögés hagyja el a torkomat, majd választ adok a kérdésére.
- Nem köplek be, mivel amúgy se tudnálak kinek. Nyilván nem normál diákként vagy számon tartva, ezért biztos, hogy nem csapnának ki. Hogy én mit keresek itt? Nyugalomra vágytam, hogy egy kicsit ki tudjam szellőztetni a fejemet. És az idő elrepült felettem -válaszolok halvány mosolyt erőltetve az arcomra. Kicsit furcsa a szitu, hiszen nem mindennapi dolog az, hogy egy tíz éves kisfiú akar engem kérdőre vonni. Na, de mostantól ezt is a normális időtöltésekként fogom felcímezni.
- Hidd el, öcskös, nem létezik zsákos ember. Ezzel csak a kisgyerekeket riogatják. Itt az egyetlen veszélyforrás, ami jelen van, az én lehetnék. De tájékoztatlak, hogy egy ujjal se foglak bántani. -felelem immáron széles vigyorral pásztázva arcát.
Utoljára módosította:Seren E. Weaver, 2013. szeptember 15. 22:38
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 18:31 Ugrás a poszthoz

Sarah

Mit ne mondjak, elég találó ötlet ez a nyárbúcsúztató. Bezzeg Londonban nem voltak olyan leleményesek az emberek, hogy hasonló bulikat csapjanak. Feleslegesnek tartották, hiszen ott a nyár beköszöntével is szakad az eső, így csak nagyon ritkán tudtuk kiélvezni a meleget, a strandidőt. Belegondolva, talán ez is volt annak az oka, hogy elmaradtak az ilyesmi szórakozások. Na, de azért az már kicsit durva, hogy még a szünidő alkalmából se csináltunk semmit, csak ültünk és vártunk a csodára. És akkor még csodálkoztak, hogy miért léptem meg. Túl unalmas volt számomra ez a fajta iskolai környezet. Na, meg ugye a második iskolám se volt kivétel ezalól. Sokan még a nyarat is arra áldozták, hogy tanuljanak, mondván, hogy még nagyobb varázslók legyenek. Én az ilyeneknek előszeretettel röhögtem bele a képébe. Most őszintén, hogyha szünidő, netalántán nyár van, akkor miért kapják rögtön elő a tankönyvet? Biztos beléjük programozták, ha van szabadidejük, akkor tanulás van ezerrel. Még jó, hogy én ezalól kivétel voltam és vagyok is. A lehető legmesszebbről elkerülök mindenfajta tankönyvet, ha humán vagy pedig varázslásról van szó. Mindent, kivétel nélkül. Nem véletlen, hogy olyan tudatlan is vagyok. Igaz, azért azokat a varázsigéket megtanultam, amikre szükség volt, mivel nincs értelme a varázslólétnek, hogyha nem tudjunk használni. Csak ennyit voltam képes megtanulni. De olyasmit, hogy Legendás Lények Gondozása... na, az az, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet. Pedig mindenki oda meg vissza van érte, hiszen természetfeletti és már rég kihalt állatokat elemeztek és elemeznek is. De ez valamiért nem érte el az én ingerküszöbömet. Varázslás mindenek felett, és ennyi. Nem több. A többi tantárgy hülyeség. Legalábbis szerintem az. Ezért sokan lehurrogtak már; személy szerint a stréber iskolatársaim. Most nem tudok mit kezdeni azzal, hogy szerintem unalmas. Ez van, és kész... mély gondolatmenetek közepette kapok elő egy fekete halásznadrágot és egy szürke izompólót, lábbelinek pedig a strandpapucsomat használom. Adjuk meg azt, amire vágynak... na meg, hogyha már nyárról van szó, még ha annak búcsúztatásáról is, nem öltözhetek be Halálnak. Pedig rajtam mindig fekete felszerelést lehet látni, kivétel nélkül. Hát igen, az egész ruhatáram fekete színekből és annak világosabb árnyalataiból áll. Na jó, bevallom, vannak színes ruhadarabok is a szekrényemben, de azokat szökőévben egyszer veszem fel, mivel nem az én stílusom. Így - a megszokottól eltérő ruhadarabokkal - lépek ki a szobából, majd elhagyom az épületet is, és megkörnyékezem Bogolyfalvát. Nem telik bele tíz percbe, máris annak utcáit koptatom. Pontosabban a Fő utcát, ahol mindent a különféle édesség standok lepnek el. Nem tudom, hogy az itteniek hogyan vannak vele, de nekem a nyárról nem a gumicukor jut eszembe, hanem például a limonádé és a gyümölcsök. Na, de még így is, a standok fele gumicukorral van meg tömve. Ez biztos valamiféle hagyomány, amihez én nem konyítok semmit. Ki tudja... Hamar áthaladok a tömegen, majd elhagyom az utat, és a városhatárban megpillantom a tavat, amit eddig nem volt szerencsém felfedezni. Pedig már nem egyszer jártam erre, így érthetetlen, hogy hogyan kerülte el a figyelmemet. Halvány mosollyal közelítem meg, majd megkönnyebbülve sóhajtok egyet, amikor észreveszem, itt már különféle innivalók és ennivalók sorakoznak. El is kapok egy pohár üdítőt, és azt szorongatva környékezek meg egy nyugodtabb helyet, ahol még csak pár ember sorakozik.
Utoljára módosította:Leonie Rohr, 2013. szeptember 16. 23:16
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 18:49 Ugrás a poszthoz

Keiko

Mit ne mondjak, igazán jól tettem, hogy felmásztam ide. Hangulatos kis hely, leszámítva azt, hogy rettegnem kéne, amiért minden egyes nagyobb széllökésnél elkezdnek nyikorogni a csavarok, és a rozoga deszkák. Csak, az a helyzet, hogy ez nem tud annyira megrémíteni, hogy sikítozva hagyjam el a helyet. Sőt, hogy az igazat mondjam, szinte meg is nyugtat a recsegés, és a nyikorgás. Tudom, furcsa vagyok, mondták már jó páran. Sose tartoztam a tömegbe, sokkal inkább kitűntem közülük a furcsa ízlésemmel, viselkedésemmel, és, hogy őszinte legyek, a külsőmmel is. Mivel, szerintem mindenki megmondja, hogy igazán jó géneket örököltem. De ez csak kinézet terén. Igaz, hogy a viselkedésem is nagyban megegyezik a szüleimével, de ezt én már kevésbé nevezném jónak. Hiszen, senki sincsen oda a mogorva, nem törődöm, és mindezek mellett még bunkó srácoknak. Igaz, hogy ezt ellensúlyozza a külsőm, így még ki tudok jönni egy közepesre. Bezzeg, hogyha egyfolytában mosolyognék, mindennek csak a jó oldalát nézném, és mindenkivel jó pofiznék, akkor nem ijeszteném el a hölgyeket. Csak, az a gáz, hogy az már nem én lennék. És amúgy is, ki akarna maga mellé egy olyan személyt, aki nem magát adja? Inkább szeressen valaki azért, amilyen vagyok, és ne azért, amilyen nem. Mivel, akkor igazán nagy csalódás lennék a számára, amikor felfedném igazi kilétem. És ugye, a személyiségemhez az is hozzájárul, hogy nem igen örülök a társaságnak. Mások széles mosollyal üdvözlik azt, aki rászánja magát arra, hogy társalogjanak, de én mogorván köszönök, olykor csak simán lelépek, vagy én üldözöm el azt, aki megkörnyékez. Ez, természetesen csak akkor van, hogyha nem akarok lemondani arról a helyről, ahol már régóta ücsörgök. De azt a lánykát, aki most libbent be ide, nincs szívem elzavarni. Meglehetősen jó kedve van, persze fogalmam sincs, hogy mért, de annyira még én is empatikus vagyok, hogy képes vagyok meghozni ilyesféle áldozatokat. Így, határozott nemmel válaszolok a kérdésére, és, mikor leül elém, mintha továbbra is egyedül lennék, csak meredek kifelé. Aztán, mikor felteszi a kérdést, hogy rellonos vagyok-e, eltelik egy ideig, mire felfogom, pontosan mit is kérdezett. Nem azért mert annyira hülye lennék, hanem, csak annyit értettem az egész kérdéséből, hogy "rellonos". Így, merem feltételezni, hogy a kérdés az volt, hogy a sárkányok táborát erősítem-e, így esetlenül, de válaszolok a kérdésére. Persze, egy rejtett kérdést is felteszek, mire választ is kapok. Hát, a folytonos mosolygásból, és a jókedvből és eridonosra tippeltem volna. Hát, ezek szerint tévedtek a megérzéseim. De, az ismét mosolyt csal az arcomra, hogy ő is, sokakkal egyetemben prefektusnak tart. Na igen, lehetnek nálam fiatalabbak is prefektus, de akkor blokkolnak le igazán, amikor közlöm, hogy elsős vagyok. De, ő ez alól kivétel.
- Hát, az könnyen meglehet. De hidd el, akadnak nálam is fiatalabb prefektusok. -felelem már csak egy halvány mosollyal figyelve őt. De azért, mondhatni jól is esik, hogy már kinézek belőlem, hogy ilyen nagy ranggal vagyok megáldva. Pedig, mint ahogy már mondtam, elég messze állok én attól.
- Nagyjából... három hete. De lehet, hogy már megvan az egy hónap. -válaszolom megrántva a vállamat. Nem tartom számon, a lényeg, hogy itt vagyok, nem? Amikor ismét firkálni kezd a füzetébe, halványan elmosolyodok, és próbálok "ágaskodni", hogy meglessem, pontosan mi is az.
- Mit rajzolsz? -teszem fel a kérdést, mikor már lemondok arról, hogy én valaha az életben ellátok innen odáig.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:08
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 20:12 Ugrás a poszthoz

Ivy

Mikor sikeresen megtárgyaljuk ezt a prefektus, nem prefektus, és a háztárs témát, rászánom magamat, hogy előhalásszak a lánynak egy pokrócot. Nem vagyok teljesen biztos benne, de nagyon úgy jött le a dolog, mintha eddig is arra várt volna, hogy majd én rohanok, és megmentem a megfázástól. Hogyha nem erre várt, akkor már rég elindult volna, hogy valamilyen takaró, esetleg törülközőféle után kutasson. Biztos tesztelte, hogy vagyok-e annyira udvarias, és jólelkű, hogy amikor feltűnik, mennyire fázik, akkor lélekszakadva rohanok takaróért. Jobb esetben nem tettem volna ezt, de a bunkózásomat követően a rólam alkotott véleményét fel kellett tornásznom egy normálisra. Mivel, merem feltételezni, hogy ő se szereti, hogyha egy nővel úgy beszélnek, mint egy utolsó paraszttal. Így, szerintem egyáltalán nem alkotott rólam jó véleményt, és, ezzel az iszonyat kedves megnyilvánulással bebizonyítottam neki, hogy tudok jó lenni. Feltéve, ha akarok... Nem véletlen, hogy akkor a rellon házba osztottak, nem? Mivel, nem vagyunk csapatjátékosok, én soha nem is voltam, és nem is leszek. Kisebb koromban igazi "cuncimókus" voltam, imádtak a felnőttek, mindig mondogatták, hogy milyen jó, szófogadó gyerekkel vannak megáldva anyámék. Igen, körülbelül tíz éves koromig hallgattam rájuk, mivel, akkor még valamire tartottam is őket. De, ez az évek során alábbhagyott, és, elértem azt a szintet, ahol most is tartok. Egyáltalán nem tartom őket tisztességes szülőnek, de még csak embernek se. Hogyha azok lennének, akkor ugye utána jártak volna a dolgokat, és, miután a második iskolámból is kicsaptak, nem várták volna meg, amíg hazamegyek, és akkor vésik a fejembe, hogy ilyet nem tehetek. Az a kis szikrányi becsület, amit éreztem irántuk, akkor égett ki. És igaz, hogy a szüleim, de már elérték azt a szintet, hogy ne így tekintsek rájuk, hanem, mint egy rossz szomszédra, aki minden áron meg akarja keseríteni az életemet. Mintha, legalábbis nem az ő gyerekük lennék, hanem, csak úgy ide lettem volna. És ilyenkor szoktak jönni a megvető pillantások, és a beszólások, hogy ilyet még se mondhatsz, mivel csak a szüleid. Igen, azok, de ők se tartanak engem semmire, és egyfolytában azt hajtogatják, hogy utcaseprőnek se lennék jó, maximum börtöntölteléknek. Persze azt is megkaptam, hogy törekedjek erre, mivel, hogyha elértem a húsz éves kort, akkor ők biztos, hogy nem fognak eltartani. És, az a legelborzasztóbb, hogy ők ezt komolyan is gondolták. Másokkal ellentétben, én csak álmodozni tudtam arról, hogy milyen lehet egy normális családi környezetben élni. Akkor lehet, hogy még mindig a Londoni iskolámban lennék, és talán már negyedikesként. Nem pedig itt Magyarországon, a harmadik iskolámban, mint elsős. Azért, mégis jobb életem lenne úgy, nem de? És, ezt az ő tudtára is hozom, hogy ez már a harmadik iskolám, ahonnan szintén megszeretnék szökni.
- Hát, egyelőre még tesztelgetem, hátha maradásra tudnak bírni. Igaz, hogy tervem már van a szökésre, de adok a sulinak egy második esélyt. Az mindenkinek kijár, nem? És hidd el, egy szóval nem fogom megemlíteni, hogy itt vagy. Szerintem nincs is megtiltva... különben, be lenne zárva az ajtó, hogy még csak véletlen se tudjunk bejutni. -fejtem ki a véleményemet a helyről, miközben alaposan szemügyre veszem a berendezést. Igaz, hogy már megcsodáltam, és meg is állapítottam, hogy kis takaros hely ahhoz képest, hogy, szerintem már pár éve nem vették hasznát.
- Ahogy mondod. -felelem halvány mosollyal az arcomon, majd tekintetemet a macskára irányítom, aki hűségesen fekszik gazdája mellett. Na igen, ez az, amiben nekem soha nem volt részem, mivel akárhogy is könyörögtem egy háziállat után, soha nem kaptam. Maximum a szobámban lévő pókokkal tudtam hülyéskedni, esetleg a barátaim kutyájával, esetleg macskájával bohóckodni. De a számomra elrendelt állat, az tabu téma volt.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 20:33 Ugrás a poszthoz

Keiko

Mikor megérkezik a "várva várt" társaságom, sóhajtva veszem tudomásul, hogy a terv, miszerint most egyedül lehetek, és gondolkozhatok az élet nagy dolgain, csődbe mondott. De, nem áll szándékomban ettől még sarkon fordulni, mivel én voltam itt előbb. Jó ez, tudom, hogy gyerekesen hangzik, de én csak egy tényt közöltem, nem de? Na, de ahhoz sincs bátorságom, hogy őt zavarjam el innen. Bár... ez így nem teljesen igaz, hiszen nem kell nagyobb indok ahhoz, de látva, hogy milyen jó kedve van, azt ugyan nem tudom, hogy mért, ezért nem akarom leszólni, hogy ugyan menj már innen. És, persze nem biztos, hogy meg is tette volna a kérésemet. Hogyha egy férfi társra leltem volna, neki akkor is megmondtam volna magamét, ha jó kedve van, ha nem. És, hogyha ezért képes lett volna megütni? Hát csinálja. De nem biztos, hogy ő került volna ki győztesként. Mivel, én szó nélkül visszaütök, nem pedig fülemet farkamat behúzva araszolok odébb, és mély bocsánatkérésekbe süllyedek. Neeem... könyörtelenül esnék neki a partneremnek, mint, ahogy azt Londonban is csináltam. Igaz, hogy jó sok eseteben én provokáltam a srácot, mivel már hiányzott a bunyó. Ha fiatalabb volt, ha nem, megkapta a magáért. Nem kivételeztem. És, az már mellékes, hogy az idősebbek közül néhányan felém kerekedtek, és én lettem a vesztes fél, de megtanultam veszíteni is, sok társammal ellentétben. Na, de visszakanyarodva az eredeti témához... nem valami biztató mosoly közepette üdvözlöm a lányt, majd, mintha mi se történt volna bámulok ki a fejemből. Nem teliek bele sok időbe, mikor meghallom a hangját, de a teljes mondatot nem tudom felfogni. Csak egy szót tudtam felfogni, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy kreáljak abból egy kérdést, ami, merem feltételezni, az ő száját is elhagyta. Na, ő volt az első ember idáig, aki kapásból meg tudta mondani, hogy melyik ház tagja is vagyok. Igaz, hogy én rosszra tippeltem őt illetően, mivel egyfolytában mosolyra van húzva a szája, ami arra enged következtetni, hogy az illető eridonos. A levitásokat eddig úgy sikerült megismernem, hogy visszahúzódok, igazán szókimondóak, és mindenek felett stréberek. Belőle meg, hogy őszinte legyek, nem tudom kinézni, ahogy annyira oda meg vissza lenne a tanulásért. Pedig a levitásokról rögtön ez az első benyomásom. Hát, jó tudni, hogy vannak olyanok, akik kitűnnek a tömegből, és nem mindenki a másikat követő "egyéniség" terén. Na igen, azt sikerült eltalálnia, hogy kis sárkány vagyok, de azt ő is elvétette, hogy prefektus. Mivel, szerintem nem igazán érdemelném ki azt a címet. Pedig milyen jó is lenne... meglenne a hatalmam a diákok felett.
- Tizenhét. És... te? -teszem fel a kérdést összevont szemöldökkel. Hogy mire ez a reakció? Eddig mindig is azon a véleményen voltam, hogy nem szokás ezt megkérdezni egy lánytól, de az még kevesebb intelligenciára következtet, hogyha a hölgy súlyáról faggatózunk. De, most úgy vélem, hogyha ő is megkérdezi, akkor én is vehetem a fáradtságot, és megtehetem ugyan ezt a kedvességet, nem de? Ha mégse, akkor bocsánatot kérek, hátha azzal elérek valamit. De, szerintem sok társammal ellentétben, én fontolóra veszem azt, hogy ezt mennyire illendő megkérdezni egy nőtől.
- Igen, sajnos... úgy gondolom, hogy most felesleges lenne nekiállnom tanulni, hiszen nem tudom, hogy a tanár mit tanított, hagyott-e ki akármilyen leckét, és a többi. Úgyhogy, maradok még egy évet az elsőben, és majd jövőre rászánom magam a tanulásra. És hidd el, ez az én számból nagy szó. -felelem egy mély sóhajjal nyugtázva a tényt, miszerint jobb időpontot nem is tudtak volna kitalálni a beíratásomra. Bár, hogyha még London rászántam volna magam arra, hogy hamarabb a szüleim szeme elé kerüljek, akkor hamarabb utazunk ide, és, talán még tudtam volna kérdezni a tanároktól egy s mást. De így, hogy pont a vizsgaidőszak kezdetekor dugtak be ide, már kevés erre a lehetőség. Végül, megtörve a hosszas csendet, felteszem a kérdést, hogy ugyan mit rajzol ilyen jó kedvvel. A válasz rögtön érkezik is, és a képet, meg annak leírását látva, széles mosolya húzom a szám.
- Hát, nem tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani de... gratulálok. Igazán aranyos rajz, ügyes vagy. -válaszolom még mindig széles mosollyal az arcomon. Na igen, nekem csak a zene jutott, én alapból nem értettem a rajzoláshoz. Csodaszámba megy, hogyha képes vagyok normálisan megrajzolni egy pálcikaembert.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:08
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 28. 20:56 Ugrás a poszthoz

Marcell

A lehető legnagyobb csendet egy kiabálás töri meg, melyre rögtön felkapom a fejemet, és tétovázva ugyan, de felkászálódok a földről, és utánajárok, hogy honnan is jön a hang. Amikor meglátom a kissrácot a lépcsőbe szorulva, elnyomok magamban egy mosolyt, mivel látni, hogy egyáltalán nem olyan pozícióban van, amiben, hogyha sokáig úgy marad, ne esne kár benne. Így, lassan megközelítem a gyereket, és igaz, hogy egy ideig eltart a segítségnyújtásom, de, legalább nem órákat kellett vele szenvednem. Fogalmam sincs, hogy ezt hogy sikerült összehoznia. Én is valahogy feljutottam ezen a lépcsőn, de még csak véletlen se szorultam be. Akkor jön a kérdés, hogy egy nálam, körülbelül harmincöt, netalán tán negyven kilóval kisebb gyerek hogy tudta ezt elérni. Én is ezen az oldalon jöttem fel, ugyanúgy léptem, mint ő, de, láss csodát, még mindig itt vagyok, nem tört el semmim. Hm... a sors keze? Lehetséges. De ennél már csak az jobb kérdés, hogy mit keres itt tizenegykor, egy eléggé elhagyatott helyen a város határában, ahol senki nem hallotta volna az ordibálását. Mázlija van, hogy jó pár órával ez előtt ide tévedtem, különben még mindig a lépcső fogságában lenne, én pedig, nyilván a szobámban henyélnék, és várnám, hogy mikor sütne ki a nap. Kíváncsi lennék, hogy ilyenkor a szülei, vagy a gondviselője merre jár, és hogy nem vette észre, hogy nincs meg a gyerek. Pedig, valahogy ki kellett jutnia a házból, hogyha el akart jönni idáig. Bár... mintha rémlene, hogy itt létem alatt láttam volna sétálgatni a kastélyban. Akkor meg ki felügyel rá? Még szép, hogy egy tanár. Na de melyik? Arról fogalmam sincs. De nyilván nem az ő gyereke, hogyha nem tudja normálisan megfegyelmezni, vagy, legalábbis figyelemmel követni, hogy este tizenegykor ne dzsasztázzon ki, és járja a várost. Vagyis, most a "kísértetházat". Miután tisztázzuk egymással, hogy nem szándékozom beköpni, mivel fogalmam sincs, hogy ezt melyik tanárnál tudnám megtenni, jön is a fel nem tett kérdésemre a válasz.
- Ó... szóval Markovits István tanár úr. Hát, belőle nem nézném ki, hogyha véletlen elfecsegném neki, hogy ordibálna veled. Legfeljebb megszidna. Abba meg még senki nem halt bele. Tudtommal, legalábbis nem -felelem széles vigyorral az arcomon, miközben próbálom beazonosítani a kis srác körvonalát. Na, de a város határban egy árva lámpa, de még csak fáklya sincs, minek segítségével, legalább homály lenne, nem csak a mindent körülölelő sötétség. Így, semmit nem látok a gyerekből, maximum azt érzékelem, amikor megmozdul. Mivel hát, annyira megijedt a helyzettől, hogy annyira közel ül hozzám, hogy szinte azt is érzem, amikor ő vesz levegőt. De, nincs szívem közölni vele, hogy ugyan menjen már odébb, mivel belemászik az aurámba. Bezzeg, hogyha egy tizennégy éves gyerek ülne mellettem, gond nélkül a fejéhez vágnám ezt. De így...
- Lehet, hogy láttál róla, de akkor is tájékoztatlak, hogy nem létezik. Az csak egy modell, vagy egy sima, halandó ember volt, akit lefényképeztek. Ő nem létezik -felelem, és a kérdésein csak mulatok egyet, majd válaszolok rájuk. -Csináltam már rossz dolgokat. De téged nem bántanálak. Főleg úgy nem, hogy egy tanár a rokonod. Nem vetne rám jó fényt -adok választ, még mindig széles vigyorral az arcomon, melyet a koromsötéttől nem lát. Hát, jobb is, különben kétlem, hogy nem kezdene el randalírozni, hogy ugyan mért nevetem ki. Volt már dolgom ilyen gyerekkel. Ott is hagytam... csak az volt a gáz, hogy ez a gyerek az unokatestvérem volt, így kénytelen voltam visszafordulni érte. De, amikor elkezdi markolászni a karomat, értetlenül meredek rá, majd, mikor felteszi a kérdést, hangosan felnevetek.
]- Nem tökmag, még csak véletlen se vagyok Hercules. De, hogyha már a neveknél tartunk... Desmond vagyok. -felelem megborzolva a haját. Most már értem, hogy mi is volt ez a nagy bicepsz ellenőrzés. Csak tudnám, hogy miből jött neki ez az ötlete, miszerint én vagyok Hercules.
Utoljára módosította:Seren E. Weaver, 2013. szeptember 15. 22:42
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 13:06 Ugrás a poszthoz

Keiko

Amikor a lány levágja magát elém, egy kicsit se őszinte mosollyal pillantok rá, és figyelembe se véve, hogy társaságom akadt, folytatom a saját dolgomat, amit a mai napra kiterveltem. Igaz, hogy mindennap ez a "feladatom", ülni, és gondolkozni, hogy anyáméknak, mégis hogy jött össze az, hogy ennyire megutálják a kölküket. Micsoda érdekes időtöltés, ugye? Ahelyett, hogy élvezném, hogy élek, ismerkednék, beszélgetnék, én magamba süllyedve merengek az élet nagy dolgairól. Az én életem nagy dolgairól. Mivel, rajtam kívül pont nem érdekel senkit, hogy milyen nehéz gyerekkorom volt. És az a legelszomorítóbb, hogy még anyámék se törődnek ezzel, hiszen, mért is tennék? Lemerem fogadni, hogy egy árva levelet nem fogok tőlük kapni, nem veszik majd a fáradtságot, hogy utánam érdeklődjenek. Inkább kihasználják az alkalmat, hogy nem otthon töltöm unalmas mindennapjaimat. De, hogyha valamilyen csoda folytán mégis rászánják magukat, hogy ugyan, írjunk már annak a fogyatékos gyereknek, hogy érezze a törődést, tőlem aztán ne várjanak válaszra. Már megvan a saját életem, nem kell, hogy a hülye "hogy vagy mindig?" és a "jól érzed magad?" kérdéseikkel zaklassanak. Tudom, sokan oda meg vissza vannak, hogyha levelet kapnak otthonról. Én inkább annak örülnék, hogyha az a bizonyos lapocska nem érkezne meg. Mert hát, nem is fog. Nagyon tudom sajnálni... aztán a néma csöndet, ami kialakult köztünk a lány hangja töri meg, amint egy kérdést intéz felém. Eltöprengek rajta, hogy pontosan mit is akart mondani, majd, mikor felfogom, válaszolok rá. Hogy én mennyire utálom az ilyesfajta, ismerkedős kérdéseket. Hogy hívnak, melyik házba tartozol, hány éves vagy, mióta vagy itt, és a többi, és a többi. Annyiban igaza van, hogy valahogy el kell kezdeni a beszélgetést, de ilyen unalmas módon? Így, nagy nehezen a képemre erőltetek egy kicsit se őszinte mosolyt, hogy azért valamennyire hihető legyen, hogy mennyire örülök a beszélgetésünknek. Pedig akkor lennék igazán boldog, hogyha egyedül lennék. Csak, hogy ezt nem szabad kimutatnom. És ugye, miután megtárgyaltuk, hogy nem vagyok prefektus, jön az, hogy elsős vagyok, és, hogy hány éves vagyok. Rögtön meg is adom a választ, és kicsit furcsa módon rákérdezek az ő korára is.
- Na igen, én is annyi voltam, amikor az első sulimat kezdtem. -felelem halvány mosolyt varázsolva az arcomra. Aztán, elérkezik az a várva varát kérdést, amit minden egyes alkalommal megkapok, amikor kijelentem, hogy elsős vagyok. Halkan felnevetek, majd lesütöm a szememet, és öregapósan az ölembe ejtem a kezemet. - Elég vicces történet... hát, mivel anyámék, már bocsi a kifejezésért, de tettek a fejemre, soha nem foglalkoztak velem, úgy döntöttek, hogy beíratnak egy iskolába, hátha ott jó modorra nevelnek. Mivel, ők erre nem voltak képesek. Úgyhogy, tizenöt lehettem, amikor első iskolámba kerültem Londonban. Csak, ugye a suli nem az én világom, ezért könnyű szerrel megszöktem, és elrejtőztem egy ismerősömnél. Aztán, amikor egy hónapra rá anyámék kaptak egy levelet, hogy nem tartózkodok a suliban, hazamentem, és elhatározták, hogy tesznek egy második próbát. Felvételt nyertem egy másik iskolába, de ott se voltam többet egy hónapnál. Így, mivel már, szinte elfogytak a varázsló iskolák Londonban, átköltöztünk ide, úgy másfél hónappal ez előtt, és beírattak ide. És, hogy őszinte legyek, itt is felmerül a szökés lehetősége... -adok választ kicsit hosszasan a kérdésére. Nem szoktam rögtön az első beszélgetésnél kitálalni erről, maximum akkor, amikor már jobban megismertem a személyt. De most, úgy döntöttem, hogy képes vagyok kivételt tenni, hogyha már ilyen kedvesen megkérdezte. Hogy hogy ilyen idősen... mit ne mondjak, ezt elég vicces volt hallani.
- És akkor most gondolj bele, hogy egy rellonos hogy van ezzel. Alapból nem szeretek tanulni, de azért én is örülnék, hogyha már a másodikosok táborát erősíthetném ilyen "idősen". -felelem széles mosollyal az arcomon, immáron a lányra pillantva. Végül, ismét csönd következik be a beszélgetésben, így veszem a bátorságot, hogy rákérdezzek, mit is firkantott a lapra. És, mit ne mondjak, eléggé tetszik, amit látok, és ezt a tudtára is hozom.
- Zenélsz is? És, milyen hangszeren? -teszem fel a kérdést széles vigyorral a képemen. Hát, eddig akikkel itt találkoztam, mind megemlítették, hogy játszanak valamilyen hangszeren. Jó tudni, hogy itt is vannak hozzám hasonlóan muzikális lelkek.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:07
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 13:23 Ugrás a poszthoz

Ivy

Nos, nekem elég valószínűnek tűnik az, hogyha nem akarják, hogy a diákok ide bejárkáljanak, akkor valahogy zárva tartják az ajtót. Így lenne a leglogikusabb, így, merem feltételezni, hogy szabad a bejárás ide. Mivel, kétlem, hogy akárki is lakna itt, így nem sértjük meg senkinek se a privát szféráját. És, ahogy az imént megtárgyaltunk, hogy mért vagyok még mindig az elsőben, hosszas beszámolót kellett tartanom arról, hogy mi célból hagytam el az előző két iskolámat. Mindig rákérdeznek erre, én pedig nem igen szeretem ezt elmesélni, mivel igaz, hogy úgy mutatom, hogy marhára büszke vagyok rá, de én is tudom, hogy nem ez volt a megfelelő cselekedet. Na, de tudok ellene mit tenni? Nem... maximum akkor, hogyha feltalálják az időgépet, és visszautazhatok az időben két évet. Akkor, talán rászánom magam a tanulásra, és London egyik híres neves iskolájában maradok, és ott folytatnom a tanulmányaimat. Akkor már, talán a harmadikban, esetleg negyedikben csücsülnék, és, talán még a prefektus címet is kiérdemelném,a miről az előbb is beszéltünk. Hát, szép álmok... én sose leszek okos gyerek, pedig mindenki mondja, hogy az eszem meg lenne hozzá, csak nem jóra használom. Ők aztán nagyon tudhatják, hogy milyen IQ hányadossal rendelkezek, mennyire tudom megérteni azt, amit a fejembe vésnek a tanárok. Vagyis, ez nem teljesen így van, ők csak elmagyarázzák, az már csak rajtam áll, hogy megtanulom-e a leadott anyagot, vagy lusta gyerek módjára inkább magasról letojom az egészet, és foglalkozok mással. Na igen, én ilyen vagyok. Nem érdekel a tanulás, sokkal inkább gitározás, és a többi. Valamiért soha nem vitt rá a jó lélek, hogy a kezembe vegyek egy tankönyvet, esetleg normál irományt. Sokkal inkább éltem a valóságban, nem pedig a mesékben, sok emberrel ellentétben. Hosszas gondolatmenetemből az zakkant ki, amikor a lány macskája az ölembe ül, és két nyávogással jelzi, hogy ugyan figyeljek már rá. Amikor a fejével a kezemet kezdi bökdösni, halványan elmosolyodok, és megadom magamat, végigsimítok a bundáján. Ezt a folyamatot többször is megismétlem.
- Hát igen, így is mondhatjuk. Nem mindegyikkel van bajom, csak a nagy többséggel. Ismerősömnek volt egy macskája, akit halálra kényeztettek, komolyan mondom, úgy viselkedtek vele, mintha a saját gyerekük lenne, így a macska elvadult. Aztán, mikor megláttam, ugye közeledtem felé, hogy én most megsimogatom. Hagyta is magát, aztán, mint valami pióca rám akaszkodott, és belém véste a körmeit. Azóta irtózok a macskáktól. Persze, akadnak kivételek. -felelem tekintetemet, és a kezemet el nem véve a macskáról. Na, erről beszéltem. Vannak olyan macskák, akik nem csak arra használják az embereket, hogy megetessék őket, aztán mennek világot látni. Igenis vannak olyanok, akik képesek annyi szeretetet adni, mint egy ember, jobb esetben egy kutya. Pár perc után felkapom a fejemet, és tekintetemet az ablakra irányítom, és azon kinézve már nem a zuhogó esőt, és a villámlásokat vélem felfedezni, sokkal inkább szép tájat. Aztán, mikor meghallom a lány hangját, szinte reflexből fordulok felé, majd válaszolok is a kérdésére.
- Nem. Még nem. Majd, talán szert teszek egy bagolyra. -válaszolom megrántva a vállamat, majd legelsőnek a macskára, utána pedig a tűzre irányítom a tekintetemet, mely egyre inkább kezd kiégni. Ennek láttán félmosolyra húzom a számat, majd, miután megelégelem a tűz látványát, a, még mindig doromboló macskát kezdem kémlelni.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 14:04 Ugrás a poszthoz

Marci

Miután sikerült megszabadítanom a kissrácot a lépcső fogságától, letelepszek egy kicsivel fentebb, és felteszek egy igazán egyszerű kérdést, amire, mondhatni igen furcsa választ kapok. Széles mosoly ül ki az arcomra, mondhatni egy nevetés szerű hangot is hallatok, majd, kicsivel szebben megkérdezem tőle ugyan azt, amire, végre megkapom a várva várt választ. Hát, én még mindig azon gondolkozok, hogy tíz éves létére mért itt van. Amikor én voltam ennyi idős, akkor csak feküdtem, és gondolkoztam éppen arról, ami eszembe jutott. Mert ugye, én nem tehettem meg azt, hogy fogom magam, és elkezdek sétálgatni a kastély körül, esetleg azon kívül. Mivel, akkor még Londonban laktunk, egy kis házban, ahol még azt is lehetett hallani, hogyha a légy könnyít magán. És, anyámék többször rajta kaptak, amikor ki akarta osonni, és rögtön jött az ordítás, hogy húzzak vissza a szobámba, és aludjak már végre. Pedig, aztán nem mentem volna olyan messzire, hogy ne találjak haza, vagy, hogy elüssön az autó. Pedig, én csak a ház elég akartam kiülni, hátha a csillagokat figyelve elálmosodok. De neeem, ők visszahajtottak a szobámba, hogy aludjak nyugodtan. Aha, azután nyilván nyugodtan tud aludni a gyerek, hogy képesek leordítani a fejét. Egy kilenc, tíz éves gyereknek. Szerintem, az ilyen korúakkal már lehet normálisan társalogni, hiszen fel fogják azt, amit az ember mondd, és nem kérdezősködik vissza. De, nekik ez a tény nem jutott el a csöppnyi kis agyukig, ezért, hogyha már máshogy cselekedtem, már visítottak, mint egy jól nevelt malac. Ilyennek kellene lennie egy jó szülőnek? Nem hiszem... de, hogyha valamilyen csoda folytán nekem lesz gyerekem, akkor számíthat rá, hogy nem úgy fogok vele beszélni, mint egy utolsó jött menttel, aki nem érdemli meg a szeretetet és a normál beszédet. Nem akarok én is olyan rossz szülő lenni, mint az én őseim... Mikor kiderül, hogy ki viseli gondját a lurkónak, halvány, bár kicsit gonosz mosoly ül ki az arcomra, és közlöm vele, hogy ő nem tűnik olyan goromba, ordítozós krapeknak. De, persze nem értette a célzást, hogy így akármikor be tudok neki számolni arról, hogy kivel futottam össze az éjszaka kellős közepén egy lepukkant házban a város határában.
- Na, akkor nyilván most se ugrana a torkodnak. -felelem megengedve magamnak egy halvány mosolyt. Pedig, aztán a tanároknak igazán lehetne okuk arra, hogy fűvel fával elkezdjenek ordítozni. Hiszen, hogyha egy nap több órát is tartanak, akkor a diákok leszívják minden energiájukat, és, valahogy le kell vezetni a felgyülemlett feszültséget. És ezt, jobbára ordítozással, kajabálással szokták elintézni. Azért jó tudni, hogy ez alól vannak kivételek.
- Hidd el, minden tanártól rettegnek valamilyen szinten... na, addig örülj. Amíg ilyen kicsi voltam, mint te, minden egyes nap többször is át kellett élnem. Bár, hogyha nem lennék itt, akkor még mindig hallgathatnám, hogy milyen haszontalan egy kölyök vagyok. -válaszolom, és a mondandóm végét már egészen halk frekvenciában nyögöm ki. Mért van az, hogy minden egyes beszélgetésnél, amit akárkivel kezdeményezek, szóba jönnek a szülők, nekem meg azon kell járatnom az eszem, hogy az enyémek milyen álszent disznók? Rejtély a számomra... de, akárhogy is próbálom kiküszöbölni az ilyesfajta témát, soha nem jön össze, és akadtak olyanok, akik tovább húzták, én pedig már azon voltam, hogy beverem a képüket hogyha még egy szót kiejtenek róluk. Remélem, hogy ez a kis kölyök nem akar majd rákérdezni, hogy ugyan mért tették ezt. Erre még soha nem tudtam normális választ adni, csak azt, hogy én se tudom. De, minden esetre az a tény, miszerint a zsákos ember létezik, szintén mosolyt csal az arcomra. Hogy a gyerekek milyen hiszékenyek is tudnak lenni. És, akkor nem hallgatnak az idősebbekre, amikor ennek ellenkezőjét állítjuk. Mindig a saját igazukkal törődnek.
- Legyen elég annyi, hogy rossz fát tettem a tűzre. -felelem halványan elmosolyodva, belegondolva, hogy miket "vétettem" még Londonban. - Épp ezért nem, mivel ők nagyok, és nem érzik, hogy kihívás lennél a számukra. Meg, ugye az is közre játszik, hogy Markovits tanár úr a rokonod, és nem merik megkockáztatni, hogy mi lehet annak a következménye. -fejtem ki a véleményemet a verekedés témában. Mivel hát, kétlem, hogy egy tizennégy, vagy annál idősebb gyerek neki esne egy tízévesnek, ha tudja, ha nem, hogy ki a rokona. Hogyha mégis megteszi, akkor pedig számolnia kell a tanár úr haragjával. Hiszen, kétlem, hogy ő szó nélkül hagyná ezt az egész témát. Vagy lehet, hogy csak én ismerem félre? Ki tudja. Még nem volt szerencsém közelebbről megismerni a tanárokat, így csak kinézet, és pár mondatnyi beszélgetés után alkotok véleményt róluk. Ebből az eszme futtatásból az ébreszt föl, amikor a kölyök elkezdi markolászni a kezemet, és, végül megkérdezi, hogy én vagyok-e Hercules. Mit ne mondjak, jóízűt nevettem ezen a mondatán, de, sajnos közölnöm kell vele azt a tényt, hogy csak egy átlag ember vagyok... emberfeletti képességekkel, ugye bár.
- Nos, akkor örvendek, Marci. Hát, amíg nem tudom, hogy hogy hívják az adott személyt, megragadom az egyik külső, esetleg belső jellemzőjét, és azt kivariálva jött most ki a tökmag. -felelem megrántva a vállamat. Ezek szerint nem én vagyok az első személy, aki felidézi a magasságát.
Utoljára módosította:Seren E. Weaver, 2013. szeptember 15. 22:43
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 17:41 Ugrás a poszthoz

Keiko

A hozzám intézett első kérdését viszonylag hamar megválaszolom, persze, miután sikerült azt kitalálnom egy szóból. Na, végre egy ember, aki első látásra meg tudja állapítani, hogy rellonos vagyok. De az, hogy prefektus, az már túlzás. Igaz, hogy minden ember erre gyanakszik. Gondolom, mivel a prefik általában mogorva arckifejezést vesznek fel, hogy "megfélemlítsék a diákokat", ezért tartanak engem is annak. Ritka pillanatok egyike, amikor az én arcomra mosoly ül ki. És, ezt abból is lehet tudni, hogy az eddigiek közül, amit ma megejtettem, egyik se volt őszinte. Hiszen, nem adott rá senki okot, hogy én most nagy mosolygásokban törjek ki. Általában csak akkor szoktam, amikor kiröhögök valakit, de másokkal nem igen szoktam egyszerre. Nagyon ritka alkalmakkor, amikor ténylegesen jó társaságba keveredek, és nem olyan az illető, aki minden egyes alkalommal csak a fájdalmairól, meg a fáradtságáról kezd nekem pampogni. Aztán, mikor ezt a tudtára hozom az illetőnek, megkapom azt, hogy milyen bunkó vagyok, hogy nem törődök vele, meg bla, bla, bla... szerintem nekem is bőven megvan a saját gondom, bajom, elég az, hogyha azzal kell foglalkoznom. És hát, amiket eddig végig kellett hallgatnom, olyanok voltak, hogy vissza kellet utasítania a műkörmöst, meg nem tud elmenni fodrászhoz. Régi szép idők, amikor Londonban a plázacicák rajtam vezették el a feszültséget. Természetesen ordibálás terén, hiszen, hogy máshogy? Igaz, hogy mindig is jó hallgatóságnak tartottam magamat, mivel nem szoktam mások szavába vágni, végighallgatom, amit mond, de azt egy szóval se említettem, hogy ez nekem olyan jó. Legszívesebben ordítanék vele, hogy fogja már be, mert nem akarom éjt nappallá téve ezt hallgatni. De, türköztetnem kell magamat, mivel sokan nem szeretik, hogyha az ember hirtelen haragú, esetleg minden figyelmeztető jel nélkül robban. Bár... jobban belegondolva, engem mióta érdekelnek mások véleményei? Talán most jön el az a pillanat, amikor foglalkozok mások gondolataival? Hát, pont nem... fogalmam sincs, hogy ez az időszak mikor fog beköszönteni, de az fix, hogy nem ebben az évben. Sőt, az se biztos, hogy lesz ilyen. Főleg nem úgy, hogyha az emberek le idősöznek. Jó, tisztában vagyok vele, hogy nem úgy gondolta, hogy milyen öreg is vagyok, hanem, hogy tizenhét éves létemre, hogy hogy elsős vagyok. És, erről hosszasan be is számolok neki. Fogalmam sincs, hogy mért is teszem, hiszen, első beszélgetések alkalmával nem szokásom ezt megtenni, de, most az egyszer kivételt teszek. Természetesen, miután megkaptam az idős jelzőt, mindezek közben felveszek egy tipikus, öregapós ülést, hogy meglegyen a kellő hatás.
- Igen... hát, körülbelül dupla annyian voltunk, mint itt, és nem négyesével, esetleg ötösével voltunk beosztva, hanem kettesével. Nekem meg nem volt szobatársam, aki beszámolhatott volna a dirinek. És, nem is vagyok valamilyen társas lény, soha nem kerestem az emberek társaságát, nem is jelentem meg az étkezéseken, sokkal inkább utána fordultam meg a konyhában. Nagy ritkán jártam be tanítási órákra is, de, gondolom egy idő után már a tanárok is kezdtek gyanakodni, hogy ugyan merre járok. -számolok be arról, hogy nekem mi a véleményem az eltűnésemet illetően. Hát igen mind igaz volt, amit mondtam. A mostani időkben enyhült az, hogy minden áron egyedül akarok lenni. Na jó, azért annyira nagy változást nem értem el, de, lássuk be, többször fordulok meg emberek társaságában, mintsem, hogy egyedül ülök, és nézek ki bambán a fejemből. De, ezt nem úgy kell érteni, hogy leállok traccspartizni, mint a vénemberek.
- Hidd el, a szökést illetően én egy kész zseni vagyok. -jegyzem meg egy széles vigyorral a képemen. Igen, hogyha sikerült túljárnom a tanárok és a prefektusok eszén kétszer is, akkor kétlem, hogy harmadjára csődöt mondanék. Csak, mivel itt  kevesebb a létszám, és többen férünk meg egy szobában, hamarabb feltűnne nekik a rejtélyes eltűnésem, mint ahogy az londonban is volt.
- Ó, de még mennyire... hogyha normálisan tanultam volna már az első iskolámban, akkor ott harmadikos, esetleg negyedikes is lehetnék. De, most itt ülök a harmadikban, mint elsős. -felelem a tarkómat vakargatva. Hát igen, visszagondolva sokkal jobban tettem volna, hogyha rendszeresen tanulok, és bejárok órákra. Többet el is értem volna már most, az biztos.
- Én csak a gitár művészetét sajátítottam el, de abban, szerintem igazán jó vagyok. Az egyetlen dolog, amit anyámék nem vetnek meg... -válaszolom megrántva a vállamat, majd egy félmosoly közepette a lányra pillantok, aki valami után kutat. Értetlenül meredek rá, majd, mikor felkapja a mellette elhelyezkedő zacskót, és kiránt belőle egy muffint, majd azzal kínál meg. Őszinte mosollyal a képemen veszem át tőle.
- Köszönöm. -mondom, majd rögtön lehámozom róla a papírdarabot, és a szemetet a zsebembe temetem, majd darabonként fogyasztom el az édességet.
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:06
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 29. 21:01 Ugrás a poszthoz

Keiko

Na, és megint jön az, amikor beszámolót kell tartanom arról, hogy pontosan mért is hagytam ott előző két iskolámat. Valahogy mindig kitérünk erre, akárkivel is beszélgetek. Hogy mért? Hát, fogalmam sincs. De, valamiért mindig böki az emberek csőrét, hogy még csak elsős vagyok, így jön az, hogy meg kell mindenkivel osztanom, hogy milyen húzásaim voltak. Sokan elítéltek emiatt, de nem gondoltak bele, hogy nem önszántamból tettem ezt. Természetesen közre játszott az is, hogy anyámék milyen formában neveltek fel. Ezt nem részletezem ismét, mivel bár belefáradtam abba, hogy minden nap azon töröm a fejem, hogy, pontosan mivel is érdemeltem ezt ki. De, hogy őszinte legyek, soha nem jutottam olyan válaszra, ami reális lenne. Így, mindig megmaradok annál a lehetőségnél, hogy anyámék még a születésem előtt kerültek ki a diliházból, és még nem voltak tisztában vele, hogy hogyan is kell bánni egy gyerekkel. Természetesen, ez nem így történt, soha nem voltak ott, csak úgy viselkedtek. Azért jó, hogy a saját gyerekük ilyen véleménnyel van róluk, nem? Csak kár, hogy ezt ők, a csöppnyi eszükkel nem tudták megérteni. Pedig, hányszor hoztam fel ezt a példát. Mondjuk, akkor is csak körülírtam a véleményemet róluk, de még akkor se esett le nekik, hogy a hús vér gyerekük utálja őket. Komolyan mondom, néha megkockáztatom, hogy én okosabb vagyok náluk. Pedig aztán én se vagyok egy IQ fighter, ami, persze nem titok, hiszen még a huszadik ember, már csak ránézésre is megállapítja, hogy igazán "elcsökevényesedett" az agyam. Bár, a mostani beszélgető partnerem egyáltalán nem úgy néz ki, mintha megvetne azért, amilyen vagyok. Sokkal inkább tesz fel különböző kérdéseket afelől, hogy hogy sikerült ezt megoldanom és, hogy mért nem vették észre. Erre, természetesen csak az én véleményemet tudtam kifejteni, mivel, nem voltam ott, hogy meg tudjam mondani, ténylegesen hogyan is történt.
- Az enyhe kifejezés. Olyan volt, mint egy kisgyerektől cukrot lopni. Nem kihívás. -válaszolom megrántva a vállamat, és, ezt követően egy halvány mosoly ül ki a képemre. - Áhh, még adok egy esélyt a sulinak, hátha magával ragad. Hogyha pedig még mindig azon a véleményen vagyok, hogy ez nem az én világom, akkor, legalább már lesz tervem arra, hogy hogyan is lépjek meg. Hidd el, én is igazán kíváncsi lennék arra, hogy, végül is milyen hatással lesz rám az iskola. Igaz, a helyszínek már igazán magukkal ragadtak, de a tanároknak is bizonyítaniuk kell. -adok választ, még mindig vigyorogva a lánynak, kinek szintén ilyesfajta mosoly ül ki az arcára. Hevesen bólogatva hallgatom végig az ő véleményét az iskoláról, és, ezt követően én is beszédre nyitom a szám. Mint, ahogy mondtam, utálom megszakítani az embereket a saját beszédjük közben, így kivárom az én időmet.
- Na igen, az eddigiek alapján máris jobban tetszik, mint az eddigi kettő. Ott a helyszínek is ridegek voltak... és, azt már mondanom se kell, hogy a kölykök olyan stréberek voltak, hogy még szünidőben is a könyvek fölé görnyedtek, szinte csak én járkáltam a folyosókon. Persze, itt mindig találok embereket, akkor is, hogyha nem kívánom a társaságukat. -fejtem ki az eddigi tapasztalataimat az iskola kapcsán. Hát, szinte csoda volt, hogyha a folyosón rajtam kívül kószált kint akárki is. Na jó, bevallom, ennek a fele tanárokból állt, de, azért csak nem vethetek olyan rossz fényt a volt iskoláimra. Vagyis hát... mért ne tehetném? Kétlem, hogy akárhogy is eljutna ez hozzájuk, és már csak azt tartom lehetetlennek, hogy ők büntetnének meg, amikor már több éve elhagytam őket.
- Jól mondod. Bár, hogyha képes lennék innen elmenni, szinte száz százalék, hogy már nem kísérelnék meg egy negyedik iskolát. -adok választ, miután megosztotta velem a bölcsességet, hogy én már nyilván nem akarok negyedik iskolába kerülni. Nem is, de akkor se mennék, hogyha anyámék kényszerítenének rá. Hiszen, egy év, és, mondhatni felnőtt vagyok, már tudok magamnak olyan munkát keresni, ami igaz, hogy nem fizet jól, de, legalább el tudom magamat tartani.
- Ahogy mondod. Komolyan, nem is úgy viselkednek velem, mintha a gyerekük lennék, sokkal inkább, mint egy ronggyal. Amikor nincs ott, akkor nem tűnik fel nekik, de, hogyha kellene, akkor nincs ott, akkor viszont tombolnak. És soha nem volt hozzám egy normális szavuk. Maximum csak akkor, amikor vendégségbe mentünk, de akkor is láttam a mélyen ható gyűlöletet a szemükben. -felelem, és egy vállrántással adom tudtára, hogy már nem igen tud érdekelni, hogy mit gondolnak rólam. Nekik is meg van a saját életük, és nekem is. Ilyen egyszerű. Aztán, mikor sütivel kínál, a mogorva arckifejezésem mosolyba vált át. Rögtön le is szedem a papírdarabot, és falatozni kezdem a süteményt.
- Na igen, ki tudja, hogy milyen hátsó szándékaik vannak.-felelem egy széles vigyor kíséretében. Hát igen, nekem sose voltak szimpatikusok a manók...
Utoljára módosította:Amira Loveguard, 2013. szeptember 29. 23:04
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 30. 13:53 Ugrás a poszthoz

Keiko

Hosszasan regélem el neki a szökésem okát, és, hogy tulajdonképpen mért csak annyi időn belül vették észre, hogy hiányzok az iskola területéről. Nekem is teljességgel érthetetlen, hogy hogy nem tűnik fel nekik egy gyerek hiánya. Ezek után, hogyha valami baleset érné, de senkinek nem tudna szólni, ott halna meg, vagy micsoda? Már csak emiatt is ragadott sokkal inkább magához ez az iskola, hiszen, ha kell, ha nem, a nyakadon lógnak. Na jó, ennek nem mindig örülök, de, hogyha valami, netalán tán történik akárkivel is, azt pár percen belül észreveszik, és tudják figyelmeztetni a tanárokat. De, hogy egy hónapig váratnak magukra, azért az már kicsit túlzás, nem? Vagy, csak szerintem nem normális ez, és az emberiség tökéletesen megérti, hogy mért történt úgy, ahogy? Akkor, viszont velem van a probléma. Bár, ez eddig se volt titok se előttem, de, szinte az egész társadalom tudta ezt. Soha nem voltam normális, most se, és, hogyha így haladok, hogy minden létező iskolából elszökök, akkor, nagy "szerencsémre", nem is leszek. És, ezt arra is visszavezethetem, hogy már ő a második ember, akinek kikotyogom, hogy már most összeállt a fejemben egy terc, hogyha véletlen el óhajtanék innen is szökni. De, nagy szerencsémre az első személy nem hozta fel azt, hogy ugyan mondjam már el neki, hogy mi is az a terv, amivel túl akarok járni a prefektusok és a tanárok eszén. Fogalmam sincs, hogy mennyire bízhatnék meg benne, hiszen, körülbelül húsz perce, vagy, esetleg fél órája, ha ismerem. Na meg levitás, a tanárok nagy kedvence... mind stréber, és, hogyha arról van szó, akkor előszeretettel mondják el a mocskos kis titkokat a kedvenc, vagy, legalábbis egyik kedvenc tanáruktól. Hiszen, a többi ház tagjaitól eltérően, ők mindegyikkel szót értenek, így, mindig megtalálják a közös hangnemet. Szerintem, a tanárok csak ritka esetekben tudnának ilyesfajta dolgokról, hogyha a szfinxek nem lennének az iskola területén. Így, hosszas tanakodást követően, sóhajtva nyitom beszédre a számat.
- Hidd el, nem nagy kunszt... szerintem még a hülye is meg tudná ezt oldani. Na, de mindegy is. Tudod, vannak azok a szabad hétvégék, amikor be lehet utazni a városba, meglátogatni a családot, esetleg csak járni egyet a Duna parton. És, ugye ilyenkor a vonatok is kénytelenek elindulni, mivel, csak úgy nem mehetünk be, meglovagolva a seprűket. A lényeg a lényeg... kivárom ezt az időpontot, és, hogyha már a fővárosban tudhatom magamat, akkor búcsút intek a nagy népnek, és megyek, amerre a szemem lát. De, mint már említettem, erre várnom kell, és, az se biztos, hogy egy idő után már el akarnék innen menni. -árulom el neki féltve őrzött titkomat. Komolyan mondom, ilyen leleményes még én se lehetnék... voltak már sokkal merészebb húzásaim, így ezt, még egy ovis is el tudná végezni, hogyha nagyon akarná. Hmm... talán kezdek átállni a "jó oldalra"? Neeem, az teljességgel lehetetlen. Csak, ezt nehezemre esik kimondani, de kezdem megkedvelni ezt a légkört. Szép helyek, mondhatni kedves diákok, és jó fej tanárok is akadnak, hogyha már kiismerted őket. Ezek után feltenném azt a bizonyos kérdést, hogy biztos el akarok innen menni? Egy idő után majd kiderül, most, még döntés képtelen vagyok.
- Túl lehet élni velük. Szimplán csak nem kell nekik nagy figyelmet szentelni, úgy kell velük bánni, mint egy normális festménnyel. Mintha nem beszélnének, és ilyen egyszerű. -adok neki tanácsot a portrékat illetően. Igen, néha elég zavarosak tudnak lenni, és, hogy őszinte legyek, már Londonban utáltam őket, de meg tanultam figyelmen kívül hagyni a csacsogásukat. Így, itt se jelent nagy problémát az, hogy elviseljem a jelenlétüket. És, akármennyire is nehezére esik az embernek, de, hogyha hozzá szólnak, akkor jó pofizva kell nekik válaszolni, majd közölni, hogy dolga van, és minden el van intézve. Szívesebben beszélnék még erről a témáról, intsem arról, hogy hogy sikerült anyámék megutáltatniuk magukat velem. Pedig, ahogy számítottam, erre is sor kerül, így próbálom lecsökkenteni a mennyiséget, és pár mondatban elintézni az egész történetet.
- Hát, én már arra a szintre tértem, hogy én hagyom el őket. Amúgy se foglalkoztak velem, így nem jelentene nekik nagy gondot, hogyha nem vagyok a háznál. -felelem megrántva a vállamat. És, akármilyen hihetetlen is, de én így gondolom. Hogyha csak arra kellettem nekik, hogy tudjanak kivel ordítozni, akkor inkább búcsút intek nekik. Ordítozzanak egymással, de én nem szorulok rá. Na meg, hogyha visszafeleseltem, akkor jött az, hogy húzzak bőrt a fogamra. De, mikor a zacskó az utolsó darab muffinnal az ölemben landol, halványan a lányra mosolygok, majd ismét bontogatni kezdem a papírt.
- Az egyszer biztos. Bár, kíváncsi lennék rá, hogy hány kiló ciánt raknak bele. -mondom vigyorogva, miközben beleharapok az édességbe. Na igen, nem mindegyik diákot szívlelik, főleg nem a rellonosokat. Hány diáknak okozhattak már nyomorrontást...
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 30. 21:57 Ugrás a poszthoz

Sarah

Mikor megállapítom magamban, hogy talán jobban járnék, hogyha a mai esti programom a nyárbúcsúztató lenne, rögtön neki is látok a készülődésnek. A szokásostól eltérően a felsőm nem egy fekete, hanem egy szürke darab, de hogy azért mégse mutatkozzak teljesen más színekben, a sötét alsó ruházat ugyanúgy megmarad. Végül, de nem utolsósorban a lábbelimet is felaggatom, ami a mostani esetben egy strandpapucs. Na igen, nem szokásom ilyen lengén öltözködni. Általában fekete farmer, fekete fölső, ami vagy póló, esetleg pulcsi, de olykor egy bőrdzsekinél maradok, mi alá egy fehér izompóló társul. Tudom, nem valami egyedi, de sosem szerettem a csilli-villi ruhákat és az ilyesfajta öltözködést. Mostanság mindenki úgyis a szivárvány összes színét hordja egyszerre magán, így én elszakadva a nagy tömegtől, inkább egy kicsit sem egyedi, de annál inkább tetszetős ruha összeállítást szoktam összedobni. Meg kétlem, hogy a lányok az olyanokra cuppannának rá, akiknek rózsaszín, v-kivágású pólójuk van, ehhez egy hupikék gatya, és hogy még csak véletlen se illjen egyik ruhadarabhoz, egy uv zöld, esetleg narancssárga cipő. Sokszor futottam össze ilyenekkel, és, természetesen ők röhögtek ki engem, amiért nem olyan vagyok, mint ők. Az ilyen megnyilvánulásokat csak egy szemforgatással intézem el, de azt már nem mutatom ki, hogy igazából szakadok a röhögéstől. Ők röhögnek ki engem azért, amiért nem hozzájuk hasonlítok, de ezt igazából nekem kéne megtennem, mivel ők mind ugyanolyanok. Bár a mostani tini gárda ezt sosem fogja megérteni. Mostanság az az igazán "menő", ha egy bandában -amit nem mellesleg nem neveznék bandának-, ugyanolyan az öltözete, és ott villognak és mutogatják, hogy nekik milyen iszonyat új ruháik vannak, és hogy nekik erre telik. Megjegyezném, hogy nem nekik, hanem a szüleiknek, de az elcsökevényesedett agyukkal még ezt se lennének képesek megérteni.
Kiérve az épületből rögtön megcélzom a várost, és már több méterről lehet hallani a diákok örömujjongását. Nyilván itt se nagy divat, hogy minden második héten bulit csapnak, ezért minden alkalmat megragadnak, hogyha egy félévben legalább egyszer élvezhetik, hogy még fiatalok. Bár a fő utcán haladva, minden egyes butikban csak édességeket és az azt falatozó diákokat látom, úgyhogy fogalmam sincs, hogy ennek miért is örülnek annyira. Személy szerint én nem is igazán szeretem a gumicukrokat, szökőévben egyszer van olyan pillanat, hogy rászánom magam erre. Itt pedig minden második ember azt hordozgatja a kezében, és kínálgatják egymást. Bezzeg semmiféle italt nem árulnak errefelé... így a lehető leggyorsabban haladok végig az úton, hogy a tóhoz érve, halvány mosollyal nyugtázzam, hogy végre egy olyan hely, ahol nem cukorkákat nyaldosó tinédzserek és az azt áruló butikosok vannak. Kihasználva az alkalmat, elkapok egy pohár limonádét, majd azt szorongatva leszek figyelmes egy teljesen nyugodt helyre. Ennek láttán halványan elmosolyodok, majd oda is tévedek, mielőtt még egy csorda befoglalná magának a kiszemelt területemet. Nem is telik bele sok időbe, mikor egy számomra elég csinos lány közelít meg, és teszi fel azt a bizonyos kérdést. Amikor viszont rám kacsint, vigyorogva sütöm le a szememet, majd végigtekintek a hölgyeményen.
- Hmm... nincs szívem nemet mondani. -felelem egy csibészes mosollyal az arcomon, majd zsebre vágom bal kezemet, és ismét megdöntöm a poharamat. Igazán sajnálom, hogy nincsen semmiféle alkohol, amivel fel lehetne dobni a partit, de  ebből körülbelül az jön le, hogy az életerős fiatalok anélkül is képesek jó bulit csapni.
Utoljára módosította:Leonie Rohr, 2013. szeptember 17. 20:25
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 31. 18:11 Ugrás a poszthoz

Keiko

Miután elmesélem neki, hogy elszöktem előző két iskolámból, és, hogy miért olyan későn vettek tudomást az eltűnésemről, felmerül az is, hogy innen is tervezgetem a megszökést. Na, de itt létem alatt már sokadjára fecsegem ki azt is, hogy már komplett ötletem van rá, így, nem ér meglepetésként, hogy ő is érdeklődik ez iránt. Komolyan, nem látott még senki olyan embert, aki hozzám hasonlóan cselekedett volna? Mért kell mindig kérdőre vonni, hogyha ez kerül ki téma gyanánt? Igen, mindig is szerettem titokban tartani az ötleteimet, szökési kísérleteimet, így, nemes egyszerűséggel nyöghetném ki azt válaszul, hogy "nem". De, valami arra sarkall, hogy beszámoljak neki a tervemről. Fogalmam sincs, hogy honnan is jön ez az ötlet, miszerint egy idegennek mondjam ezt el, főleg úgy, hogy nem is biztos, hogy képes lenne ezt megőrözni. Hiszen, köztudott, hogy a levitásokat imádják a tanárok, ezért azt is meg merném kockáztatni, hogy minden információt a kék ház tagjai miatt szereznek meg. Kétlem, hogy a rellonosok képesek lennének bemártani egymást. Mindegyikünkben ott rejtőzik az a jó szándék, miszerint, hogyha az egyik diák rossz fát tesz a tűzre, akkor nem futok sipákolva az egyik tanár után, amíg az meg nem hallgatja a beszámolómat. De, persze ez csak egymás iránt kölcsönös. A többi házzal szeretünk játszadozni, hogyha úgy adódik. Feltéve, hogyha az a személy nem egy kedves barátunk, akivel, a beosztásokat félre téve igazán jó viszonyt ápolunk. Akkor képesek vagyunk kivételezni. Na de, hogyha egy gyámoltalan navinés lenne az illető, akinek még csak a nevét se hallottam, talán beszámolnék róla valamelyik tanárnak. De, nem vagyok spicli, hogy azzal töltsem minden időmet, hogy információkat gyűjtsek be, és áruljam el azt. Na meg, kétlem, hogy egy ártatlan unikornis, esetleg főnix, de még csak egy szfinx el akarna innen szökni. Sokkal inkább lenne jellemző a kicsi sárkányokra. Így, miután elmondom a roppant egyszerű, de annál zseniálisabb ötletemet, felmerül annak a kérdése is, hogy hova tudnék menni.
- Szerintem én se tudnék sehova se menni. Hiszen, annyi pénzzel én se rendelkezek, hogy visszamenjek Londonba, és ott el tudjak tartani egy egész házat. És, soha nem jártunk annyit Magyarországra, hogy olyan sok igaz barátra tettem volna szert. Egy személy van talán, aki képes lenne befogadni, a nagybátyám, aki szintén nem rajong anyámért, de, velem annál szorosabb kapcsolatot ápol. Így, nem tartom valószínűnek, hogy ő rögtön rohanna drága testvéréhez, hogy elmondja, a gyereke már megint megszökött a sulijából, csináljanak vele valakit. -adok választ, és ezzel, némi belátást is nyújtok a családom mi létére. Sokszor kellett már átvándorolnunk egyik városból a másikba, születésnap, esküvő, vagy, netalán tán gyász alkalmából. Így, sikerült már annyit beszélnem drága nagybátyámmal, hogy meglegyen köztünk, valamiféle testvéri viszony, ami által nem lenne képes bemártani a szülőknél, sokkal inkább ő viselné gondomat. Mindig is tudta, hogy nem kezes bárány módjára bánnak velem, és erre többször fel is próbálta hívni anyámék figyelmét, de ők, szokásukhoz híven, nem törődtek azzal, amit ő mondott. Mért is tették volna? Végül is, az ő kölkük vagyok, így ők nevelnek, én meg azt csinálom, amit ők mondanak.
- Hát, két iskolát bejártam, így volt szerencsém kiismerni a portrékat. Elhiheted, hogy nem csak itt vannak pletykások. -felelem halvány mosollyal a képemen, majd megszakítva a nagypapás ülésemet, kényelmes pozícióba szenvedem magamat. Sose értettem, hogy a vén fószerek, hogy tudnak éjt nappallá téve ugyan úgy ülni. Reggel helyet foglalnak a kis fotelkájukban, és, hogyha nem alszanak el fél úton, akkor nyolckor kiszenvedik belőle magukat, és elmennek aludni. És, másnap ugyan ez folytatódik. Erre mondanák azt, hogy egy nap majd én is meg fogom érteni. Hát, én nagyon remélem, hogy még hatvan idős koromban bőven járkálni fogok A-ból B-be, és nem csak ülök, és nézem a különféle szappanoperákat, esetleg lottó sorsolásokat.
- Na, addig örülj, amíg egy csorda ugrik a kiszolgálásodra. Én, rellonos hívén nem kapok ilyesfajta bánásmódot. Sokkal inkább megvető pillantásokat, és, csoda számba megy, hogyha, miközben ügyködök valamin, nem követik figyelemmel minden egyes mozdulatomat. -mondom, majd az utolsó falat süteményt is megeszem, így, lesöpörve a kezemről a morzsákat, a lány felé fordulok. Tekintetemet egy másodperc töredéke alatt fordítom a kinti táj felé, hol már látni, hogy a nap lassacskán elhagyja a horizontot.
- Köszönöm a muffinokat, és a beszélgetést egyaránt, de, hogyha nem bánod, én most visszatérek a kastélyba. -mondom, miközben felszenvedem magam a babzsák fotelból, és a lány felé fordulok. - Remélem még összefutunk. -mondom vigyorogva, majd zsebre vágom a kezemet, és határozott mozdulattal fordulok meg, és hagyom el a faházat, hogy fél óra sétálás után ismét a kastélyban tudhassam magam.


//Köszönöm a játékot Cheesy//
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. augusztus 31. 23:09 Ugrás a poszthoz

Sarah

A fő utca macskaköves útját koptatva, többször átfut az agyamon az a kérdés, hogy az emberek mit szeretnek annyira a gumicukorban. Én soha nem rajongtam érte, nem is fogok, így számomra teljesen felfoghatatlan ez a rajongás. Biztos abban a hitben élnek, hogyha cukrot tömnek magukba, természetesen kilószámra, akkor az adrenalinszintjük a magasba ugrik, így kibírják estig elalvás nélkül. Hát lehet, hogy így van, de én még mindig ellenzem. Hogy mért? Mert csak hízik tőle az ember, utána meg csak hallgathatjuk minden másodiktól, hogy milyen kövér, miközben előhalászik a zsebéből egy zacskóval az édességből. Ilyenkor szoktam felvilágosítani őket, hogy akkor ugyan tegyék már le, és inkább igyanak teát, esetleg kávét. Az ugyanilyen hatást tud kiváltani az emberből. Na meg az ilyenek jobbára átállnak a rendszertelen étkezésre és a gyorséttermekre, hiszen ott pár percen belül kézhez kapod az ételt, és már mehetsz, amerre akarsz. Nem véletlen, hogy én jobbára csak fehérjedús húsokat és salátákat fogyasztok. Ajánlanám azoknak is, akik nincsenek megelégedve a testükkel, és így nem sokáig tartana az a rég betervezett lefogyás, és a kondiba járás. Igen, a kondi alapjáraton hasznos is lenne, de csak akkor, hogyha utána nem menne haza, és tömne magába ugyanannyi kalóriát, mint amennyit leadott. Ezért is elengedhetetlen az akaraterő és a kitartás, hogy minden nap legalább három órát eddzük a testünket. Na, nem mintha én olyan izompacsirta lennék, bár a Hercules jelzőt már rám aggatták, de attól még elég messze állok a testépítő szereptől. Majd talán egyszer lesz időm ezzel foglalkozni, feltéve, ha élve kijutok ebből az iskolából. Mivel több éven keresztül bezárva lenni egy marha nagy épületbe több diákkal együtt, nem éppen az az életforma, amit el tudtam volna magamnak képzelni. De lássuk be, kell a változás. Csak kérdéses, hogy meddig fogom ezt elbírni. Londonban jó életem volt, leszámítva azt a bánásmódot, amit anyámék nekem szenteltek. Mindegy is, nincs időm ezzel foglalkozni, miközben már a tónál tartok, hol már a kezdő hangulat megvan egy jó buli kifejlettjéhez. Így megcélozva egy standot, honnan egy limonádét kapok el, halvány mosollyal az arcomon futtatom végig a tekintetemet az itt jelenlévőkön. Igen, amint előbb mondtam, a bulihoz már megvan az a minimális hangulat, amiből talán még jobbat ki tudnánk hozni, de még nem vagyok azon a szinten, hogy odaszegődjek egy társasághoz. Hát még nem úgy, hogy alig több, mint egy hónapja vagyok itt, és ez idő alatt alighanem öt emberrel sikerült hosszasan szót váltanom. Igaz, hogy egyet már így is sikerült felfedeznem, de ő tökéletesen elvan azzal a sráccal a tó másik felén. Így a kiszemelt helyszínre érve, belekortyolok az italomba. De az egyedüllét nem is tart olyan sokáig, hiszen egy elég mutatós példány indul meg felém. Persze nem utasítom vissza a társaságát, olyannyira nem, hogy elég feltűnően szántom végig rajta a tekintetem. Nemigen zavartatom magam, hiszen ezt a műveletet ő is megtette. Azt a bájos mosolyt látva az arcán, vigyorogva sütöm le a tekintetemet, de még egyszer végigtekintek rajta. Na igen, a férfiösztön már most bekapcsolt.
- Desmond -felelem, majd értetlenül meredek rá, mikor felém nyújtja a kezét, de azért én se lehetek annyira bunkó, hogy ne fogadjam el. Igaz, alig öt másodpercig ragadom meg a kezét. Nem szokásom hölgyekkel kezet rázni, és szerintem nem is fog rendszeressé válni.
- Igen, ahogy mondod. Bár nemigen repesek ettől a ténytől -felelem, majd megrántom a vállamat, és belekortyolok az italomba. Amikor lenyelem az italt, széles vigyorral a képemen pillantok a lány felé, aki olyannyira megijedt a zenétől, hogy a pohár tartalma a nyakában kötött ki. Persze amennyire csak lehet, próbálom leplezni a jó kedvemet, de hogy őszinte legyek, nemigen jön össze.
- Nincs, de ha gondolod, kérhetek az egyik standtól szalvétát -mondom még mindig halványan mosolyogva, az egyik említett hely felé mutatva. - Nagyon sajnálom, nem akartalak kiröhögni, csak... elég viccesen jött ki a helyzet. Tényleg sajnálom -kezdek el mentegetőzni, de egy halk röhögésféleség még így is elhagyja a számat. Hát nem tehetek róla, ami vicces, az vicces.
Utoljára módosította:Leonie Rohr, 2013. szeptember 17. 21:33
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 2. 13:35 Ugrás a poszthoz

Iva

Nos, szerintem ebben az iskolában mindenki úgy ismer -már, ha ismer-, hogy pont most fordulok át a másik oldalamra. Ez így igaz is, de nem alvás céljából. Hogy őszinte legyek, de, abból, de akármennyire is szeretném, nem tudok visszaaludni. Na igen, ezért is rossz, hogyha több emberrel vagyunk összezárva. Van olyan diák, aki már hétkor nagyban fel van öltözve, és ide- oda járkál, de olyanok is léteznek, akik nem hazudtolják meg önmagukat, és tízkor, ha kikászálódnak az ágyból. És, én is az ilyenek közé tartozok. Csak hát, ezt lehetetlenné teszi, amikor már hajnalok hajnalán ott közlekednek a fejednél, és, még csak véletlen se próbálnak meg halkan sétálni. Neeem... végül is, mért legyünk figyelmesek a szobatársainkkal szemben, ugye? Fel kéne világosítani őket, hogy ugyan vegyék már a fáradtságot, öltözzenek fel hamarabb, és húzzanak utána ki a szobából, hogy mások ki tudják magukat pihenni. Bár, egy elsősre nem igen hallgatnak a nagyobbak. Az ugye lényegtelen, hogy némelyiküknél még így is idősebb vagyok, ők csak az osztályokat nézik. És, hogyha egy tizenöt éves másodikosnak mondom ezt, akkor se érdekli, mondván, hogy én még csak gólya vagyok. Ebben igaza is van, na de az a két év az, akárhogy is nézem, két év. Na mindegy, lényegtelen... így, én is rászorultam arra, hogy már kilenckor felkeljek, és elkezdjek készülődni. Az igaz, hogy a készülődés nagy szó arra, amit én csinálok, hiszen majdnem visszadőltem az ágyra, mikor képes voltam rászánni magam a felállásra. De, a második próbálkozásom már sikeres volt, így, nagy ásítások, és tarkó vakarás közepette közelítem meg a szekrényemet. A szokásomhoz híven, előhalászok egy fekete farmert, hozzá egy szürkés pólót, majd felkapom magamra ezeket a ruhadarabokat, végül bemegyek a fürdőbe, hogy elvégezzem az alapvető dolgokat. Fogmosás, hajzselézés, és a többi. Bár, nem tagadom, párszor le akartam fejelni a csapot, de, szerencsére mindegyiket "kivédtem". Hát, nem a legjobb az, mikor ötkor, ha el tudsz aludni, és már hétkor a fejed fölött csiripelnek. Akarom mondani, közlekednek, mint egy csorda elefánt. Máshogy, ha akarnának se tudnának. Ilyen az élet... nem mindig történhet minden úgy, ahogy azt mi szeretnénk. De, azért tehetnénk, vagy tehetnének érte... így karikás, akarom mondani bőröndös szemekkel hagyom el a szobát, hátha egy kis séta segít abban, hogyha visszatérek, talán már az se fog zavarni, hogy mindenki ordítani fog, és tudok normálisan aludni. Zsebre vágott kézzel baktatok végig a folyosókon, komás tekintettel végigmérve a felém közeledő diákokat. Mit ne mondjak, az ő szemükben is lehet látni azt, hogy éppen semmi kedvük ahhoz, hogy már ilyenkor járkáljanak órákról, vagy, esetleg vizsgákról más termekbe. Nem véletlen, hogy én nem is csinálom. Majd, talán jövőre. De, egyelőre most azzal vagyok elfoglalva, hogy a tudatomon kívül álltam meg egy terem előtt, majd, megrántva a vállamat belépek rajta. A feliratot nem igen olvastam el, talán azért is nem, mert kettőig se látok el. De, ezt leszámítva beljebb megyek, majd, egy ismerős alakot vélek felfedezni, aki, valamiféle íjászatot gyakorol. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez az a sportág, amit megismertem, de, lényegében hasonlít az imént említettre. Így, nekidőlve a falnak figyelem a különféle lövéseket. Amikor a nyíl majdnem a céltábla közepében landol, széles mosolyra húzom a számat, és megközelítem a lányt.
- Hmm... nem is olyan rossz. -mondom, majd alig két méterre tőle megállok, és tekintetemet a macskájára szegezem. Gondolhattam volna, hogy ők ketten sülve, főve együtt vannak.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 2. 18:34 Ugrás a poszthoz

Iva

Miután kellőképp kimérgelődöm magam, rászánom magam arra, hogy megkezdjem a napomat. Természetesen, csak másodjára vagyok hajlandó felállni, ugyanis az első próbálkozásom kudarcba torkollott. Nem tehetek róla, hogyha tíz, esetleg tizenegy előtt ébresztenek fel, akkor hulla fáradt vagyok. Maximum annyiban, hogy nem négyig, vagy ötig kéne téblábolnom minden felé, amikor, már tízkor takarodó van. Na jó, hogy az igazat megvalljam, már éjfélkor, jó gyerekhez híven az ágyamban vagyok, de már hozzászoktam ahhoz Londonban, hogy négy előtt nem tudok elaludni. És, akárhogy is próbálkozok ezen javítani, sose jön össze. Forgolódok egyik oldalamról a másikra, de, valahogy sose jön álom a szememre. Könnyen meglehet, hogy nem kellett volna rászoknom az ilyesfajta életmódra, miszerint ötkor megyek aludni, és, a legrosszabb esetben, de kettőkor kimászok az ágyból. De, most már nem tudok vele mit tenni. Igaz, hogy mindenki azt próbálja a fejembe tömni, hogy, hogyha annyira álmos vagy, akkor a kövekkel teli földön is el tudsz aludni. Csak, hogy ezt nekem már sikerült megcáfolnom. Nem, hogy azon, de még a kényelmes, meleg ágyamban se tudok. Lehet, hogy ez csak nálam van így, és ezek szerint nálam romlott el valami. Soha nem tudtam hamar elaludni, még olyan kilenc éves koromban is, mikor már rég aludnom kellett volna, pörögtem, mint a búgócsiga. Mit ne mondjak, igazán hiperaktív kölyök voltam, ami, a mostani időkre már teljes mértékben eltűnt belőlem. És, ezt csakis annak tudom be, hogy már felnőttem, én is megváltoztam, ahogy sokan mások. Hogyha pedig ez nem tetszik valakinek, hát, az magára vessen. Nem feltétlen kell az én társaságomat keresni, sőt, sok esetben én járok jobban, hogyha az a bizonyos személy nem akar az én nyakamon lógni. Nem voltam sose társasági lény, és, ezt még az is tudja, aki semmit nem tud rólam. Ez természetes, hiszen azok ismernek a legjobban, akik csak tényekre alapoznak, és, még egy szót se váltottak velem. Persze, a régi ismerősök meg mindig azzal jönnek, az elengedhetetlen undorral a képükön, hogy mennyire megváltoztam, régebben normálisabb voltam. Igen, régen olyan voltam, még, valamikor tizennégy évesen. De, azóta már eltelt három év, én is haladok a korral, mint sokan mások. Szerintem nincs olyan ember, aki, valamelyest ne változna meg az idő múlásával. Végül, mikor minden teendőmmel végeztem, zsebre dugott kézzel kezdek el sétálgatni a folyosókon, remélve, hogy olyannyira kifárasztom magamat, hogy, mikor visszaérek a szobába, már az se fog érdekelni, hogy ott ordibálnak a fejem fölött. De, egyelőre még ott tartok, hogy beléptem egy terembe, melyről fogalmam sincs, hogy micsoda. Így, beljebb baktatok, hogy felmérjem a terepet, és, végül Ivára leszek figyelmes. Végül, mikor produkál egy igazán szép lövést, vigyorogva közelítem meg, és ezt a tudtára is hozom. Nyilván nem szereti, hogyha megzavarják, olyannyira nem, hogy még csak felém se fordul. Ezért, a macskára pillantok, aki nyávogva ül le elém, de nem hagy arra lehetőséget, hogy megsimogassam.
- Szerintem ez is szép teljesítmény. -felelem megrántva a vállamat. Végül, mikor a lány felém fordul, megejtek egy halvány vigyort, majd pár lépéssel közelebb megyek hozzá, körülbelül annyira, hogy egy síkban legyünk. Kezemet a zsebembe temetem, majd alaposan szemügyre veszem a nyilak elhelyezkedését. Nem tudom, hogy mért nincs megelégedve az eddigi eredményeivel. Hogy őszinte legyek, én még a táblára se tudnék rácélozni, nem, hogy pár milliméterrel a közepétől. De, ha nem tetszik neki a teljesítménye, akkor csak szurkolni tudok neki.
- Hát, úgy... negyed órája. -adok választ, majd mosolyogva pillantok rá. Hogyha ennyire bele tudja élni magát, akkor, merem feltételezni, hogy régebb óta űzi ezt a sportágat. Na meg, amúgy se kevés odafigyelést igényel.
Desmond Hill
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. szeptember 5. 21:59 Ugrás a poszthoz

Iva

Mikor végzek különféle teendőimmel, ami a reggelt illeti, kivánszorgok a szobámból, végül pedig a rellon kh-ból. Valamiért nem tud az meglepni, hogy többen is ott ácsingóznak, van, aki kávéval, olyan is akad, aki teával, de mindenkinek látni az arcán a kimerültséget. Hát igen, a vizsgák leszívják az ember maradék energiáját is. De az sokkal inkább, hogyha nem hagyják, hogy normálisan ki tudjuk aludni magunkat, ahogy ahhoz hozzá is vagyunk szokva. Igen, az igaz, hogy itt is meg vannak adva, hogy mikor is kell menni órára, vagy esetleg a vizsgákra, de, én mindig is kihúztam magam ezek alól. Éppen, amikor olyan kedvem volt, akkor éppenséggel rászántam magamat, hogy úgy harmadik óra körül bevánszorogjak a tanításra, de, szerintem előbb soha nem fordultam meg egy teremben sem, csak az ágyamban. Bár, szokás mondani, hogy aki este nagy legény, az nappal viselje el a következményét. Hát jó, ezzel nem is lenne gond, hiszen nem olyan nagy kár az, hogyha úgy tízkor, jobb esetben tizenegykor kirugdosnak az ágyból, hogy kezdjek magammal valamit. Na de az, hogy ott csicseregnek a fejem fölött már hét körül, az nem túlzás egy kicsit? Ilyenkor jön az, hogy feküdjünk le időben, hogy teljes mértékben kipihentek legyünk az napra. Ebben, valamennyire igazuk is van. De, hogyha nekem, például fájna a fejem, akkor nem tűrném szó nélkül, hogyha nekiállnak ott röhögcsélni felettem. Bezzeg, hogyha valamelyiknek fáj valamije, akkor elvárják azt, hogy kis angyal módjára libbenjek jobbról balra, hogy, még csak véletlen se keljen fel rá. Bár, szerintem mondanom se kell, hogy nem szoktam teljesíteni ezt a kérésüket. Én is, ahogy azt ők is tenni szokták, egy személyes hadsereg módjára robotolok a szobában, és fél, esetleg egy óra robotolás után szánom rá magam arra, hogy elhagyjam őket. Természetesen azt is sűrű nevetések közepette szoktam megtenni. Hát, ne várják el tőlem, hogy majd, mint ahogy azt a nagymamák csinálni szokták, figyelem minden lépésüket, és, hogyha meg vannak fázva, akkor beállítok egy bödön húslevessel. Az kéne még... szerintem mindenki tudja, hogy hülyének néznének, hogyha így reagálnék valakinek a betegségére. Bár, jobban belegondolva, ez enyhe fogalom. Hogy őszinte legyek, inkább komplett idiótának. Ilyen eget rengető gondok közepette lépek be, természetesen tudatlanul, az egyik ajtón, majd, mikor alaposabban szemügyre veszem a terepet, egy ismerős arcot vélek felfedezni. Pontosabban kettőt, hiszen, ahogy arra számítani lehetett, Iva a macskáját is idevonszolta magával. Hát, soha nem értettem a korán kelőket, így az is kérdés számomra, hogy mit keres itt ilyenkor, és, hogy mért íjászkodik már reggel. Mondjuk, hogyha alaposabban szemügyre vesszük, akkor még a vak is látja, hogy ez nem a hagyományos, mugli íjászathoz tartozik. Igaz, elég közel áll hozzá, de meggyőződésem, hogy rokonságban áll vele, de ez, már csak azért se az. Bár, meg kell, hogy mondjam, elég szép lövéseket produkál, és ezt a tudtára is hozom. Igaz, hogy meg kell védenem a véleményemet, miközben közelebb osonok hozzá, és, csak akkor tűnik fel neki, hogy pontosan ki is vagyok. Vigyorogva pillantok rá, majd a macskájára is, aki leül elém, üdvözöl, majd visszamászik kiszemelt helyére. Aztán, mikor felém nyújt egy újabb íjat, elképedve meredek hol a lövész eszközre, a lányra, és az újonnan megjelent céltáblára.
- Őőő... nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne... soha nem csináltam még ilyet, és én, szerintem képes lennék a saját szememet is kilőni. Nem tudom, hogy hogy, te megoldanám, ez az egy biztos. -mondom, de azért a kezembe veszem az eszközt, és alaposabban szemügyre veszem. Ez az első alkalom, hogy egy ilyen "csoda ketyerét" a kezemben tartok, úgyhogy, nekem még teljesen idegen ez a világ. Igaz, láttam már pár embert, akik ilyen sportot űztek, és elég jól is ment nekik, de én biztos, hogy nem ezt a tábort fogom erősíteni.
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Desmond Hill összes RPG hozzászólása (31 darab)

Oldalak: [1] 2 » Fel