Em

~Hát itt vagyok!~
Ez az első gondolatom, ahogy belépek az óriási kapun. A második pedig az, hogy "hát"-al nem kezdünk mondatot, de ezen csak jót nevetek magamban. Igazából egyáltalán semmi kedvem nincs itt lenni, de muszáj. Magamnak intéztem el, akkor viselnem kell a következményeket. Igazság szerint a nyári eset akkor még iszonyatosan jó mókának tűnt, de így utólag be kell ismernem, hogy óriási nagy barom voltam. Hogy is gondolhattam, hogy a nevelőapám el fogja nézni ezt nekem?! A bűntudat viszont mégse emiatt fog felemészteni, hanem azért, mert így egyedül kellett hagynom vele az anyámat. Eleinte még egész tűrhető volt a helyzet, egészen addig a napig, amikor először jött haza részegen. Akkor körülbelül 12 éves lehettem és egyáltalán nem értettem, hogy anya miért rángat be a konyhába, majd zárja ránk az ajtót. Azóta felnőttem és minden erőmön azon voltam, hogy bosszút állhassak azon a szeméten. De elcsesztem. Semmi esélyem nincs hazajutni és ez nagyon megijeszt. Nem magamat féltem, hanem édesanyámat. Féltem, mert az az ember bármire képes ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Egyszerűen gyűlölöm és gyűlölöm, hogy hatalma van felettünk.
Miután kicsit körbenéztem, fölkapom a csomagjaimat és már indulnék is, hogy keressek valakit, aki körbevezet, amikor hirtelen erős nyomást érzek a mellkasomnál, majd valami forró ömlik a pólómra.
- Basszus, a fenébe! Köszi, ez jól esett! -Mérgesen nézek az előttem állóra, miközben a felsőmet rángatom, hogy ne égessen az ital, ami valószínűleg kávé, az illatából ítélve. Ahogy figyelem a lányt, hirtelen beugrik, hogy én már láttam ezt az arcot valahol. Hamar a helyükre kerülnek a darabok és felismerem, hogy kivel futottam össze. Emily az. Körülbelül 1-2 évvel ezelőtt találkoztunk egy táborban. Már nem igazán emlékszem, hogy milyen tábor volt, mert én az egészet Em-el töltöttem. Hihetetlenül jól kijöttünk, ami meglepő, mert akkor pont nagyon rossz időszak volt otthon és én teljesen bezárkóztam. De vele nem így történt. Mindent megosztottam vele és ettől megkönnyebbültem. Úgy éreztem, hogy valakit tényleg érdekel amit mondok és odafigyel rám. A tábor utáni hetekben, hónapokban még sokáig tartottuk a kapcsolatot Em-el, de valahogy ez abbamaradt. Nálunk egyre rosszabb lett a helyzet otthon és a lány túl messze volt ahhoz, hogy ezt mind megtudjam osztani vele.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint, atyaúristen de rég láttalak! Bocsánat, hogy előbb úgy rád kiabáltam...-

Emily

Az idegességen kívül, a fáradtság miatt is elég rossz kedvem van. Egész nap utaztam és ráadásul 3 órán keresztül hallgattam, hogy egy házaspár lényegtelen hülyeségeken veszekszik, miközben a gyerekük a babakocsiban bömbölt. Szívem szerint fölvettem volna a kicsit és kivittem volna onnan, hogy ne kelljen máris ezt hallgatnia. Gondolom, hogy milyen élete lesz, ugyanis az a házasság már elég reményvesztettnek tűnt. Nem hinném, hogy túl sokáig együtt maradnának és természetesen a kisfiú fog a legjobban szívni. Pont, mint én. Lehet, hogy ezért érint ez ilyen érzékenyen, de akkor is igazságtalan ez az egész. Hiszen nem mi tehetünk arról, hogy hova születünk, de a szülőknek tisztában kéne lenniük azzal, hogy mennyi felelősséggel tartoznak, amikor eldöntik, hogy ők gyereket vállalnak. Ez egy életre szóló döntés kéne legyen. Én már több éve elhatároztam, hogy valahogy segíteni fogok az ilyen gyerekeken ha felnövök. Nem azért, mert olyan adakozó lélek lennék, hanem, mert vissza kell adnom azt, amit a nevelőapámtól kaptam. És sokkal eredményesebb, ha nem egyenesen támadok. Bár mostanra már úgy gondolom, hogy az is elkerülhetetlen lesz...
Ahogy megérkeztem máris jól megöntöztek egy pohár forró kávéval, ami nem esett valami jól. Mit ne mondjak, ennél már úgyse lehet rosszabb napom, ráadásul a csaj semmi megbánás jelét nem mutatja. Már indulnék is, mondván, hogy "á egy ilyennel nem is éri meg szarakodni", amikor végre összekapom magam és megnézem, hogy kivel is van dolgom. A meglepetés olyan erővel hat, hogy egy pillanat alatt ki is megy a fejemből az előbbi incidens. Valahogy olyan érzésem van, mintha Emily jelenléte megint ugyanúgy megnyugtatna, mint akkor régen. Soha nem jöttem volna rá magamtól, de ez nagyon hiányzott már. És ő is.
- Mint látod, én ebben a pillanatban érkeztem. -mutatok a bőröndökre.- Hmm... Igazad lehet! -
Hirtelen megdöbbenek, ahogy elhajítja a bögrét és a nyakamba ugrik, de igazából ő mindig is ilyen volt és pontosan ezért kedveltem annyira. Olyan, mint én. Leszarja, hogy mit gondolnak az emberek, csak az a lényeg, hogy mi a fontos neki. Szorosan magamhoz ölelem, majd fölkapom és megpörgetem őt a levegőben. Közben persze hangosan nevetünk. Néhányan még meg is fordulnak a folyosón és lenézően rázzák a fejüket, de ez engem egy pillanatig nem tud érdekelni, mert hosszú idő után tényleg teljesen őszintén tudok mosolyogni. Ezért már megérte fölkelni!
Gyorsan el is tűnik a pillanat varázsa, amikor Em pontosan eltalálja a számomra legkínosabb témát.
- Figyelj, tudom, hogy ez szemétség volt tőlem, de egyszerűen annyira gyorsan és erőteljesen romlott a helyzet otthon, hogy nem éreztem elég személyesnek mindezt levélben leírni. Persze ez nem mentség, de ha adnál nekem még egy esélyt és esetleg leülnék valahova, akkor megbeszélhetnénk. És engem is érdekel, hogy mi történt veled. -
Látom Emilyn, hogy tényleg mérges amiért így cserben hagytam. Remélem, hogy legalább egy kicsit is meg tudja érteni a helyzetem és nem hagyja, hogy kizárólag a büszkesége irányítsa. Azért gondolok egyből erre, mert magamról is tudom, hogy a saját büszkeségem miatt nagyon haragtartó tudok lenni és ezzel a lánnyal tényleg annyira hasonlítunk egymásra, hogy még egy egyszerű pillantásában is magamra ismerek és így könnyen rá tudok jönni, hogy mit érez. 
~Nagyon jó lenne most beszélgetni vele egy kicsit...~

Em

Nagyon ideges lettem a póló ügy miatt, de ez csak részben köszönhető a tényleges történésnek. A bosszúságom oka sokkal komolyabb, mondhatni az életem. Hisz már évek óta ebben a borzalomban éltem, ebben nőttem fel. Annyi előnyöm azért származott a dologból, hogy iszonyatosan megerősödtem és megtanultam szó nélkül elviselni a dolgokat. Megtanultam, de nem állítom, hogy ezt alkalmazom is. Ha tehetem, akkor mindig kiállok az igazamért és addig küzdök, amíg nem alakul minden úgy ahogy szeretném. Csak sajnos vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen lehetetlen és olyankor muszáj tűrni.
Amilyen rossz kedvvel érkeztem, pont annyira fel is vidít a találkozás Emilyvel. Saját magamnak se igazán vallottam be, de tényleg hiányzott a lány és legfőképp a beszélgetés. Amióta megszakítottam vele minden kapcsolatomat, azóta senkivel nem tudtam megosztani a problémáimat és csak gyűlt bennem a sok sérelem, ami már nagyon kikívánkozik. Egyedül attól félek, hogy olyan formában fog ez előtörni belőlem, amivel vagy másokban vagy saját magamban okozok kárt. Ezért is adok hálát, hogy most újra találkozhatok Em-el, azt hiszem a legjobbkor tér vissza az életembe. Pontosan amikor szükségem van rá.
- Semmi gáz, velem is előfordul. Igazából ez is hosszú sztori, de az a lényeg, hogy az a... szemétláda... küldött.-
Borzasztó nehéz most kiejtenem ezeket a szavakat a számon, hiszen már olyan hosszú ideje nem beszéltem senkivel a nevelőapámról, hogy nem is emlékeztem milyen fájdalmas tud ez lenni...
Amikor épp kezdenék teljesen megnyugodni, akkor jön a nagy váltás. A számonkérés. Hosszan magyarázok, ami lehet, hogy csak mentegetőzésnek tűnik, de én egyáltalán nem annak szántam. Tényleg őszintén sajnálom, hogy ez történt, de szeretném eltemetni a múltat és új lappal indulni.
- Igazad van... Tudom, hogy nem így kellett volna intéznem és köszi a nem második, második esélyt. Nem, igazából nagyon is jól esne most egy kis beszélgetés, csak nem nagyon ismerem még a helyet, úgyhogy neked kell eldönteni, hogy merre menjünk. Bár először talán praktikus lenne lepakolni ezt a sok cuccot.-
Én is elmosolyodom és érzem, hogy újra eltölt az a bizonyos békesség. Elindulok Emily után, de nem ülök le, mert már így is egész nap egy helyben feszengtem. Inkább körbe nézelődök és egy pillanatra se állok meg.
- A Rellonba. Tudod, hogy hol van az? Mert szerintem oda kéne mennem először.-
Remélem, hogy Em tisztábban van az ilyenekkel és tud nekem egy kicsit segíteni.

Katniss

Ma reggel jó kedvvel ébredtem, mert tegnap kaptam egy vidám levelet. Katniss írt, az egyik volt osztálytársam, hogy megtudta, hogy én is ide járok és mit szólnák egy találkozóhoz. Mondjuk fogalmam sincs, hogy hogy derítette ki, de nem is nagyon izgat. Természetesen rögtön visszaírtam neki és meg is beszéltünk egy találkát a faluba. Mivel csak ebéd után kell elindulnom, ezért a délelőtt nagyrészét tanulással töltöttem. Később még pihentem, majd ebéd után visszamentem a szobámba. Elővettem a szekrényből az egyik kedvenc pulcsimat, majd felúztam a fejemre egy sapkát, fölvettem a kabátom és még egy pár kesztyűt is előszedtem az egyik fiókból. Vidáman indultam el a hóesésben és pillanatok alatt a faluhoz értem. Ott egy kicsit gondot okozott, hogy megtaláljam a cukrászdát, de ezt a problémát is sikerült lekűzdeni. 
Belépek az ajtón és melegség tölt el. Nagyon jó érzés a hideg után itt lenni. Először csak zavartan nézelődök körbe, de amikor megpillantom Katniss-t széles vigyor terül el az arcomon. Nagyon jóban voltunk régebben is és ő is azok az emberek közé tartozott, akik miatt honvágyam volt, egészen eddig. Gyorsan odamentem hozzá és két puszival köszöntöttem, majd elkezdtem levenni a temérdek ruhát magamról, na persze nem mindent! Mikor végeztem, leültem a lánnyal szembe és intettem a pincérnek, egy étlapért. 
- Hello csajszi! Miújság van veled? Rég beszéltünk! -közben megérkezett a pincér is. 
- Kérsz valamit? -

Katniss

Nagyon örülök ennek a találkozásnak, mert Katniss az otthonomra emlékeztet és ha ránézek, akkor újra érezhetem azokat az érzéseket, amik annyi éven át segítettek, fájdalmat okoztak, de mégis leginkább a honvágy kezd eluralkodni felettem. Lehet, hogy most ez úgy hangzik, mintha valami kis gyámoltalan idióta lennék, akinek hiányzik az anyukája, pedig nem így van. Nekem komoly okom van arra, hogy miért szeretném őt inkább magam mellett tudni és ez nem más, mint a féltés. De nem tehetek mást, mit reménykedem, hogy majd egyszer jó lesz mindenkinek. Ezek a dolgok főleg ilyenkor, karácsony előtt jutnak eszembe, mert tudom, hogy nekem soha nem volt még igazi boldog karácsonyom és ez már nagyon rég óta egy mély sebet jelent az életemben.
De most inkább Katnissel kell foglalkoznom és odafigyelni a mondandójára.
-Rendben! Akkor a kisasszonynak egy forrócsoki lesz, nekem pedig...hmm... Egy gyümölcstea most jól esne. Köszönöm! -A pincérsrác türelmesen kivárta a kissé hosszúra sikeredett rendelést, ami nagyon rendes tőle. Csak nehogy elfelejtsek majd borravalót adni neki.
Miután kihozták a rendelést, óvatosan belekortyoltam a teámba.
- Hát ez remek döntés volt! Soha nem ittam még ilyen finom teát! Vagy... lehet, hogy csak a hideg miatt esik jól, fogalmam sincs... -
Nem is értem, hogy minek fárasztom a lányt ilyen jelentéktelen hülyeségekkel, amikor biztos rengeteg mindenről tudnánk beszélni. Igazából jól esik, hogy egy barátommal lehetek, mert így biztonságosabbnak érzem ezt a világot.
- Velem nem sok minden történt, azon kívül, hogy megtudtam, hogy varázsló vagyok. Mondjuk ez azért nem olyan kis semmiség, nem is volt könnyű feldolgozni. De szerencsére kezdem megszokni a helyzetet és a suli is nagyon tetszik! Na de ne csak én beszéljek! Mesélj valamit! -
A kis monológom után kivácsian várom, hogy vajon Katniss mit fog megosztani velem. Régebben sokat beszélgettünk, de nem vagyok biztos benne, hogy ő most is ugyanúgy meg tudna bízni bennem, vagy én benne...

Katniss

Pár pillanatig csak bámulok a lányra és próbálom felfogni a rengeteg információt, amit egy mondatba próbált besűríteni. Rémlik valami, hogy mindig is igen beszédes volt, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Persze ez nem baj, csak győzzek odafigyelni. Mondjuk így legalább nem fogunk soha unatkozni, mert Katniss kettőnk helyett is beszél eleget. Végül veszek egy mély lélegzetet és belevágok.
- És mióta vagy itt? Mert én nem olyan rég érkeztem, mint tudod és egyelőre csak a felfedezési fázisnál tartok. De akkor ebben te is tudsz nekem segíteni. Hát az SVK nekem is tetszik, de eddig a Repüléstan a favorit. Eddig még soha nem ültem seprűn, úgyhogy ez egy óriási élmény volt nekem. Persze most még nem repülünk olyan magasra, de remélem minnél hamarabb eljutunk a kviddicsig. És ezzel már válaszoltam is a kérdésedre a kviddicsel kapcsolatban. Amúgy te játszol is egy csapatban vagy csak szereted?- Hát ezt elég rendesen ledaráltam. Ezért kicsit meg is állok, majd eszembe jut, hogy volt még egy-két megválaszolatlan kérdése, tehát folytatom.
- A Rellonba kerültem, ami nagyon király hely szerintem. Ott legalább mindenkinek megvan a véleménye a dolgokról és nem kell feleslegesen jópofizni, ahhoz, hogy megkedveld a másikat. És te melyik házban vagy?-
Gondolom ő nem rellonos, hiszen akkor egyrészt már találkoztam volna vele, másrészt meg a jelleme se olyan, mint a zöldeké. Leginkább Levitásnak vagy Navinésnek gondolnám, de még az Eridont se zárnám ki teljesen, hisz bármi lehetséges.
Valahogy gondoltam, hogy előbb-utóbb elő fogja valaki venni ezt a karácsony témát, csak nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Jelenleg ugyanis fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Konkrétan azt se tudom, hogy egyáltalán hazamenjek-e az ünnepekre. Bár szerintem nem fogok. Minek is mennék?!
- Őszintén szólva, nem tudom! Eddig soha nem vártam a karácsonyt, de talán idén másképp lesz... Majd kiderül! -Ezzel én le is zártam a témát. Nem igazán kellemes ez nekem és ilyenkor a tereléssel és a rövid, tömör válaszokkal meg lehet úszni a kényelmetlen kérdéseket.
- A mikulás? Nem igazán szoktam ezzel foglalkozni. Neked mit hozott? -
Igazából nem tudom elképzelni, hogy mégis mire gondolt, hisz itt még szülők sincsenek, akik esetleg "mikuláskodhattak" volna. Lehet, hogy nála ez másképp van.
Az újabb karácsonyos kérdését inkább figyelembe se veszem. Nem nagyon van kedvem most ilyen lelkizős dolgokba belemenni. Inkább csak egy kis szórakozásra és vidámságra vágyom. Ehelyett inkább elkezdek a teámmal babrálni.
- Nem kérsz még valamit? Esetleg egy sütit vagy fagyit vagy valami? Mondd bátran! -
Szívesen megveszek neki bármit, sőt örülök, hogyha végre megengedhetek magamnak ilyesmit anélkül, hogy a nevelőapám leellenőrizne. Otthon minden egyes lépésemet követte és ha valami olyasmit tettem, ami ellenkezett az ő "szabályaival", akkor... Á mindegy! Nem szabadna állandóan ezeken agyalnom! Inkább ki kéne élvezni a pillanatot és nem a múltban élni.
- Nem olyan régen, körülbelül fél éve kaptam ezt a levelet, hogy felvettek ide. Mondjuk már előtte is voltak furcsa dolgok, de soha nem értettem őket. -
Igazából először fogalmam se volt, hogy ez mégis hogy lehetséges, aztán rájöttem, hogy a vér szerinti apám a kulcs. Biztosan ő volt varázsló, csak még anyámnak se mesélt róla. De ez örök titok marad...
- Nem, dehogy! Örülök, ha kérdezgetsz meg mesélsz! Úgyis már olyan unalmasak voltak a napjaim... -

Katniss

Katniss elfogadja a felkínált finomságot, úgyhogy ismét intek a pincérnek. Remélem nem nagyon bánja, hogy össze-vissza ugráltatom, de végülis ez a munkája, szóval úgyse panaszkodhat.
Miközben én a pincér problémáján agyalok, a vendégem újabb hosszú monológba kezd, amire nagyon oda kell figyelnem, hogy minden megmaradjon és semmit ne felejtsek ki a válaszból.
-Nagyon örülök, hogy ilyen hamar sikerült beilleszkedned. Sajnos a nevek közül amiket említettél, egyik sem ismerős, de lehet, hogy pár hónap múlva már tudni fogom, hogy ki kicsoda. Amúgy miből gondolod hogy én régebb óta vagyok itt?- Az utolsó kérdésen én is elgondolkozom egy kicsit, mert nem rémlik, hogy mondtam volna neki, hogy mikor érkeztem. Igazából nem is annyira lényeges, mert annyi minden van ezen kívül is, amiről Katniss órákig tudna beszélni, hogy nem éri meg egy témánál leragadni.
Kicsit meglepődöm, amikor a lány előveszi a kis zenélő dobozocskáját, mondjuk már megszokhatnám, hogy itt mindig különös dolgok történnek. 
-Tényleg nagyon szép! Nálunk nem járt semmiféle mikulás, legalábbis én nem tudok róla. Mondjuk ez nem meglepő, tudod mi vagyunk a rosszak. -Mondom neki vigyorogva. Persze nem gondolom komolyan, de tény, hogy a rellonosokról nem mindenki van szép véleménnyel. Személy szerint, engem még nem ért semmi fajta sérelem ilyen téren, de még olyan kevés ideje érkeztem, hogy semmiben nem lehetek biztos.
Örülök, hogy Katniss nem nagyon feszegeti a karácsony témát, mert így nekem is kellemesebben telik a délután. Amikor az otthoni dolgokról kell beszélnem, olyankor mindig görcsbe szorul a gyomrom és idegesebb leszek az átlagosnál, pedig amúgy nem vagyok egy forrófejű ember.
- Akiket tényleg barátaimnak nevezhettem, azok igen, hiányoznak. De ebből olyan kevés volt, hogy egy kezemen megszámolhatnám. Tudod, haverokat meg bárhol talál az ember, de azért egy több éves mély barátságot nem olyan könnyű pótolni. - Felelek őszintén. Ha már ennyire a múltamról akar kérdezgetni, akkor legalább ennyit elmondhatok.
- Amúgy hogy vannak a szüleid? Beszéltél velük mióta itt vagy?- Kérdezem barátságosan, hogy egy kicsit tereljem a témát az ő irányába.
- Ne haragudj, nem emlékszem... Neked van testvéred? - Kicsit kínos, hogy ilyen dolgok nem maradtak meg, de mit lehet tenni, ha az embernek olyan az agya, mint a szita...  
A pincér kihozza a rendelést, én pedig hálás mosollyan nézek vissza rá.
- Köszönjük szépen, nagyon kedves! -

Vanília Perwinkle

Csöndesen, nesztelenül ballagok végig a kihalt folyosókon. Fogalmam sincs, hogy mit keresek itt ilyenkor, hiszen már rég az ágyban lenne a helyem, de egyszerűen nem jön álom a szememre. Körülbelül másfél órája csak feküdtem és bámultam a plafont, de egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, ezért inkább úgy döntöttem, hogy sétálok egyet.
Már a Nyugati szárnyban járok, ami elég messze van a hálókörletünktől és fogalmam sincs, hogy hogy kerültem ide. Csak mentem föl és le a lépcsőkön és közben teljesen elmerültem a gondolataimban. Egyszer majdnem orra is estem az egyik szőnyegben, de szerencsére elég jó az egyensúlyérzékem, ezért sikerült dörömbölés nélkül tovább indulnom.
Egyszer csak elérek egy folyosóra, ahol még soha nem jártam. Érdeklődve nézek körül, de hirtelen meghallok valami suttogást. Riadtan pillantok hátra, de senkit nem látok magam mögött. Az egész emelet sötét és üres. Lehet, hogy valamelyik tanár az, úgyhogy csöndesen odadőlök a falhoz, majd lassan leülök a földre. Így talán nem vesznek olyan könnyen észre...
Fogalmam sincs mióta várhatok itt, de időnként újra hallom a susmogást, ezért inkább nem mozdulok a helyemről. Ahogy telik az idő, egyre jobban érzem magamon, hogy elfog a fáradtság. Már alig tudom nyitva tartani a szemem és közbe nagyokat is ásítgatok. Az már biztos, hogy nem fogok egy hamar fölkelni innen, úgyhogy behúzódok a sarokba és hagyom, hogy elragadjon az álmok világa. Hirtelen megszűnik minden, ami körülöttem volt eddig, eltűnik a folyosó és egy hajón találom magam. Épp a kormányt szorítom és próbálom elfordítani, de érzem, hogy a hullámok nem engedik. Kétségbeesetten kiáltok segítségért, de egyedül maradtam a fedélzeten, így senki nem siet a segítségemre. Egyszer csak szembetalálom magam egy óriási hullámmal, ami teljesen ellepi a hajót és én is elmerülök a víz alá...

Pethő Abigél

Hosszú ideje nem léptem már ki a kastély falai közül, ezért épp itt az ideje, hogy ezen változtassak. Ma délutánra nagyon szépen kisütött a nap és pont ideális a hőmérséklet is egy kis sétához. Ebéd után átnéztem még az SVK anyagot, majd fölvettem egy pulcsit és indulás.
Nem volt konkrét célom, csak annyi, hogy kimenjek egy kis friss levegőt szívni. Ahogy kiléptem a kapun, máris éreztem, ahogy feltöltődök a nap ereje által. Rögtön jobb kedvem lett és 5 perc után éreztem, hogy kezd visszatérni a színem is.
Vidáman sétálgattam a kertben, de egy kicsit unatkoztam így egyedül, ezért elindultam a falu felé. Ilyenkor biztos mindenki ott van, és hátha szerencsém lesz és összefutok egy ismerőssel is.
Igaz, hogy már egy jó ideje itt vagyok, de mégis rengeteg hely van még ahol nem jártam. Ez vonatkozik a kastélyra és Bagolyfalvára is. Sajnos nem olyan jó a tájékozódó képességem, ezért bele is telik néhány hétbe mire kiigazodom egy új helyen, de a Bagolykő valahogy szokatlanul nagynak és rejtélyesnek tűnik ahhoz, hogy valaha is teljesen megismerhessem.
Minden esetre nem szabad föladni, úgyhogy én is folytatom a felfedezést.
Lassan el is érek a faluhoz. Először a már jól ismert éttermeket és cukrászdákat pillantom meg, de most nincs kedvem bemenni, úgyhogy nem állok meg egyiknél se, inkább tovább megyek az ismeretlen részek felé.
Már kezdem föladni a keresgélést és el is könyveltem magamban, hogy nem is olyan jó hely ez, amikor kiléptem egy térre, ami közepén egy hatalmas játszótér állt. Rögtön visszatért a korábbi jókedvem, és egy lelkes kisfiúhoz hasonló sebességgel környékeztem meg a játékokat. Épp a mászóka legalsó fokára raknám föl a lábam, amikor észreveszem, hogy az összes anyuka szúrós szemekkel figyel engem. Először nem esik le, hogy mi a bajuk, majd körbenézek és rájövök, hogy az összes itt lévő gyerek legalább 8 évvel fiatalabb nálam. Zavarodottan lépek le a mászókáról és vörös fejjel a hintákhoz sétálok. Talán ezért nem kapok újabb gyilkos pillantásokat.

Vanília Perwinkle

A kis esti sétám egész jól alakult és még szívesen folytattam is volna, ha nem hallom meg azokat a zörejeket, amiktől be kell vallanom, hogy eléggé megijedtem. Nem lett volna jó már az első évben elásni magam a tanárok előtt, mert utána nagyon nehéz lenne megváltoztatni az általuk kialakított negatív képet rólam. Ezért azt véltem a legjobb megoldásnak, ha 'elbújok'. Persze a folyosó egyik sarka nem épp a legbiztosabb búvóhely, de jobb mint ha az út közepén állnék.
A nagy ücsörgésbe egészen el is álmosodtam, majd elaludtam. A rossz álmok sorra követték egymást, amikor hirtelen fölpattant a szemem és azt éreztem, hogy valaki a vállamat rángatja. Az első pillanatban semmit nem láttam a sötétben, de azonnal elfogott a félelem, hogy talán egy prefi vagy egy tanár talált rám, de szerencsére tévedtem.
Egy velem egykorú lány állt előttem, legalábbis első ránézésre annyinak tűnt. Ő is biztos tilosban jár, különben nem vágott volna ilyen rémült arcot.
- Öhm... Jó, oké! -Zavarodottan tápászkodtam föl a sarokból, majd kómásan indultam az idegen után. Fogalmam sincs, hogy merre akar vezetni, de egyenlőre még nem ébredtem fel teljesen ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkozni. Bambán lépkedtem előre, de egyszer csak valami keménynek ütköztem. Csak utána kapcsoltam, hogy konkrétan telibe nekimentem a lánynak.
- Jaj, ne haragudj! De... miért álltál meg? - Nézek rá nagy szemekkel. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy tiszta hülyének néz, de sajnos nem tehetek róla, ébredés után mindig ilyen vagyok még egy ideig.

Vanília

- Mi? Kik azok a dámák? - Értetlenül néztem a lányra, mert fogalmam se volt, hogy miről beszél, de úgy látszik nem hallucináltam, hiszen ő is hallott valami hangokat. Remélem tudja, hogy mit csinál és nem keveredünk nagyon nagy bajba, bár azt is csak magamnak köszönhetném. Kellett nekem éjszakai túrára indulnom...
- Én Dávid vagyok. - Megráztam a kezét, majd elvigyorodtam. - Hmm... Érdekes neved van, de tetszik! Szoktak becézni? -
Az egyik pillanatban még a folyosón álltunk, de amire föleszméltem, már épp egy páncél mögött kuporogtunk és Vanília szorosan lefogta a számat. Nem igazán értettem, hogy mi ütött a lányba, de biztos észrevehetett valami mozgást.
- Tanár volt? - Kérdezem suttogva, amikor végre elengedett. Kicsit akciófilmes jellege volt az egész helyzetnek, de ezt egyáltalán nem bántam. Úgyis meguntam már a szürke hétköznapokat és nagyon is rám fér egy kis izgalom.
Ezért eldöntöttem, hogy rábízom magam az ismeretlenre, végül is egyszer élünk!
- Ó köszi! - Hálásan elvettem a takarót, majd leültem a lány mellé a földre. Így már rögtön kényelmesebb volt és nem utolsó sorban biztonságosabb is. Mondjuk egy csöppet azért még mindig álmos voltam, de ismerem már magam annyira, hogy tudjam, hogy csak egy kis idő kell és újra olyan leszek, mint aki végigaludta az éjszakát.
- Amúgy te mit keresel itt ilyenkor? - Kérdezem vigyorogva, bár szinte biztos vagyok, hogy hasonló okból jött ki, mint én. Valahogy nekem ilyen a formám. Mindig az izgalmas helyzetekben ismerkedem, de sajnos általában ezek az ismeretségek csak arra a néhány órára szólnak. Azért remélem, hogy ha most jól ki fogunk jönni, akkor még később is találkozhatunk. Így is annyira utálok egyedül lenni. Nem is a csönd vagy a magány miatt, hanem mert unatkozom és nincs rosszabb annál, mint amikor nem tudsz mit kezdeni magaddal. Milyen jó is volt régen, hogy bármikor ki tudtam találni valami jó játékot, ami órákra lekötötte a figyelmemet. Kár, hogy ennek az időszaknak már egy jó pár éve vége lett... Igazából már egyáltalán nem szoktam játszani, kivéve ha a gitározást annak vesszük.
- Melyik házba osztottak be? Csak mert nem hinném, hogy Rellonos vagy, legalábbis én még nem láttalak nálunk. -

Pethő Abigél

Élvezem, ahogy fújja a szél a fákat körülöttem. Olyan mintha életre kelnének és táncolnának. Nincs sok dolog, amit jobban szeretnék a táncnál. Olyankor teljesen önmagam lehetek és kizárhatom a problémákat. Aki táncol, az egy külön világot teremt maga körül, amiben pár percig csak ő létezik. Nem is igazán emlékszem, hogy mikor szerettem meg ennyire ezt a mozgásformát, de szerintem már egészen kicsi koromban is rögtön megmozdultam ha egy kis zenét hallottam. Persze nem tanulhattam soha táncot, mert pénzünk se lett volna rá és a mostohaapám se engedett volna. A gitárt is magamtól kezdtem el tanulgatni, amikor ő épp nem volt otthon. Anya mindig azon aggódott, hogy egyszer le fogok bukni, de szerencsére ez soha nem történt meg. Legalább itt szabad vagyok. Nem kell attól félnem, hogyha előveszek egy hangszert vagy megmozdulok a zenére, akkor a következő pillanatban egy óriási pofon csattan az arcomon. Ugyanis otthon ez így ment.
Már megint elkalandoztak a gondolataim, pedig most pont azért jöttem ki a faluba, hogy kiürítsem egy kicsit a fejem és ne kelljen folyton aggodalmaskodnom.
~Bár ne kellene mindig a múlton rágódnom...~
A mászókás próbálkozásom sajnos nem jött össze, ezért új terepen próbálkozom. A hintát úgyis jobban szeretem és legalább azért nem fognak elzavarni, ha egy kicsit szórakoztatom magam. El is indulok a játékok felé, amikor észreveszem, hogy a sok kisfiú és kislány között, ott egy velem egykorú csajszi. Hirtelen elhatározásból el is indulok felé, majd megállok előtte.
- Helló sorstárs! - Köszönök rá vigyorogva, de csak akkor esik le, hogy a lány elengedte a hintákat és a szeme is csukva van, tehát most biztosan halálra rémítette. Ezért gyorsan közelebb is ugrok, nehogy véletlenül orra essen a nagy ijedtségben...

Vancis

- Hát most nem igazán magyaráztad meg- feleltem vigyorogva. Tényleg fogalmam sincs, hogy kik azok a dámák, úgyhogy ha hússzor elmondja akkor se fogom jobban megérteni.
- Őszintén? Nem. Halvány lila gőzöm sincs, hogy hol vagyok, főleg így éjszaka. De legalább most már felvilágosítottál!- nézek rá hálásan. Szerintem ha nem jelenik meg akkor az egész éjszakát itt töltöttem volna.
- Oké, akkor Vancis leszel! -jelentem ki, majd rákacsintok a lányra.
A következő pillanatban már épp a kezével a számon találom magam, ami kicsit meglepett, ezért rögtön kérdőre is vontam amint kiszabadultam.
- Jó, hülye kérdés volt, csak meglepődtem. -
Hát igen, ő is hasonló okokból jár tilosban, mint én. Pedig már reméltem, hogy valami izgi sztorija van, de sajnos nem.
- Csak nem tudtam aludni. De ne is kérdezd, hogy hogy kerültem ide, mert egyáltalán nem emlékszem rá. Szerintem a klubhelyiségbe se fogok visszatalálni egy könnyen.-
Vancis egyre szimpatikusabb, mert látom rajta, hogy nem egy olyan lány, akit két mosollyal le lehet venni a lábáról, sőt még kötözködik is. Mindig kedveltem az ilyen csajokat, mert őket nem fogja senki olyan hamar átverni, mint azokat a cicababákat, akik még a legátlátszóbb trükköknek is bedőlnek.
- Szóval Levita... Pedig simán elmennél rellonosnak. - mondom nevetve. Kíváncsi leszek a reakciójára...
-Egész jók lettek szerintem - felelek rögtön. Igazából ha rosszak lettek volna, akkor is simán beszélnék róla, mert nem érdekel különösebben.
- Igen, lett egy K-m Mugliismeretből - mondom, majd vállon veregetem magam.
- Na és neked milyenek lettek? - kérdezek vissza. Szerintem őt jobban érdekli ez a téma, mint engem, legalábbis elég lelkesen kérdezgetett róla.
- Na mi van, kezdesz megijedni itt a sötétben?- gonoszkodok vele és még a nyelvem is kinyújtom rá. Aztán elvigyorodom, hogy lássa, hogy csak viccelek.
- Oké, találkozhatunk. -
A könyvtár szó hallatára elfintorodom. Nem igazán rellonosnak való az a hely, de néha azért én is hozhatok áldozatokat. De csak ha nagyon muszáj!
- Hát... nem vagyok egy nagy könyvtárba járós, szóval inkább a falura szavazok. De ha az most a legnagyobb álmod, hogy eljuss a könyvtárba, akkor legyen. -
Megkedveltem Vancist, úgyhogy szívesen találkoznék még vele. Kíváncsi vagyok, hogy nappal is ilyen-e vagy csak a fáradtság hozta ezt ki belőle. Remélem, hogy az előbbi, mert akkor szerintem nagyon jóba leszünk.
- Szia! További szép estét... vagyis éjszakát- köszönök mosolyogva, majd elindulok a folyosón, remélhetőleg abba az irányba, ahol a Rellon van...

Lily

Gitár. Ez volt az első gondolatom, ahogy kinyitottam a szemem és felültem az ágyban. Szinte már magam sem emlékszem, hogy mikor vettem utoljára a kezembe a hangszert, hogy egy kicsit gyakoroljak. Pedig régebben annyira szerettem, hogy szinte naponta 2-3 órát csak azzal töltöttem, hogy zenéljek. Most meg valahogy mindentől elment a kedvem. Az elmúlt néhány hónapot igazi mélypontnak vehetjük az életemben. Se zene, se közösség, se kapcsolatok, se vidámság. Többnyire a szobám négy fala között töltöttem az időt a könyveim társaságában. Mondjuk meg is volt az eredménye, mert a vizsgáim is egész jól sikerültek és a másodikos tananyaggal is jól állok, csak közben elvesztettem önmagam. Hiszen én nem ilyen vagyok! A barátaim szerintem egyenesen kiröhögnének, ha elmesélném nekik, hogy a kedvenc hobbim mostanában a tanulás volt... Jesszusom... Itt az ideje, hogy visszatérjek az igazi Dávidhoz, akinek sokkal fontosabb, hogy jól érezze magát és szórakozzon, mint hogy tele legyen jó jegyekkel és ő legyen a tanárok kedvence.
Így hát ebéd után még gyorsan fölszaladtam a szobámba a gitáromért, majd elindultam ki a levegőre. Ilyen szép időben sokkal jobb kint lenni, mint bent ülni a fülledt szobákban. Úgy döntöttem, hogy kimegyek egy kicsit a Rétre, úgyis olyan ritkán járok arra, pedig nagyon szép hely.
Mindenhol diákok ülnek, játszanak, beszélgetnek, de ez engem egy csöppet se zavar. Keresek egy nagy fát, ami alá beülhetek az árnyékba. Ez itt tökéletes! Nincs se túl meleg, se túl hideg, hanem olyan kellemesen langyos a levegő. Kényelmesen elhelyezkedek, majd előveszem a hangszert a tokból. Megpengetem a húrokat, de rögtön el is fintorodom, ahogy meghallom a gitár hangját. Szörnyen elhangolódott azidő alatt, amíg nem használtam. Gyorsan behangolom, majd lefogom az első akkordot ami eszembe jut és így kezdek bele az egyik dalba.

Bianca Charlotte Shanes

Éééés igeeen!!! Nemrég kaptam egy levelet anyától, amiben megírta, hogy amikor hazamegyek teljesen új életet kezdünk és minden sokkal jobb lesz. El se hiszem, hogy tényleg ilyen erős volt és elment a bíróságra. Azt hittem, hogy csak akkor szabadulhatunk meg a szadista nevelőapámtól, ha én elvégzem az iskolát és elég befolyásom lesz ahhoz, hogy lecsukathassam egy életre. Persze lehet, hogy ez soha nem sikerült volna, de azt még álmaimban se mertem volna remélni, hogy anya összeszedi minden bátorságát és feljelenti Jacket. Azt írta, hogy a következő szünetben mindenképp haza kell utaznom, mert a rendőrök az én vallomásomat és meg akarják hallgatni és így már több esélyünk van megnyerni a pert. Bár szerintük már alapból nyert ügyünk van, mert anya összeszedte az összes bizonyítékot, amit az évek alatt gyűjtöttünk.
Igaz, a nagy öröm mellett egy kis aggodalmat is félek, mert mi van ha mégse jön össze a dolog. Akkor biztos, hogy nem ússzuk meg szárazon és a nevelőapám is bosszút akar majd állni. Még gondolni se merek rá, hogy mit művelne anyával. Az a legjobb ha bízok az igazságosságban és mindent elmondok, amire emlékszem.
Kicsit sokkoltak az események, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kiszellőztetem a fejemet és iszok egy finom teát. El is mentem a konyhába, ahol a manók nagyon kedvesen kiszolgáltak és a tea mellé még néhány szem kekszet is csempésztek a zsebembe, biztosan látták rajtam, hogy valahol nagyon messze járnak a gondolataim. Így a teámat iszogatva indultam el a kastély déli szárnya felé. Gyakran szoktam erre sétálgatni, mert szerintem ez az egyik legszebb része az épületnek. Most az Erkélyre szerettem volna kimenni, mert az esti levegő mindig jót tesz és még a kilátás is gyönyörű onnan. Ahogy kiléptem az ajtón, megláttam, hogy már valaki van itt rajtam kívül. Nem akartam őt megzavarni, úgyhogy elindultam a korlát széléhez, majd felültem rá és hátamat a falnak vetve néztem ki a fejemből.

Lily

Nagyon jól érzem magam itt kint a réten és szívem szerint az egész hetemet így tölteném. Sajnos ezek csak mélyről feltörő ábrándok maradhatnak, hiszen az idő nem áll meg, attól, hogy Varga Dávidnak épp milyen kellemes elfoglaltságai akadtak. Persze lehetett volna annyi sütnivalóm, hogy az elmúlt pár hónapban is rendszeresen kijárok a levegőre és akkor talán most nem érezném úgy, hogy a napsütés nélkül nincs élet. Najó, azért egy csöppet túlzásba estem, de való igaz, hogy el tudnám viselni még egy jó ideig ezt a helyzetet. 
Épp egy terbélyes fa alatt ücsörgök, amikor eszembe jut egy régi dallam, amit már sok éve tanultam, de még mindig tisztán emlékszem minden egyes hangjára. Elkezdtem játszani a darabot és már az első perctől magával ragad a zene és teljesen beleélem magam a játékba, egészen addig, amíg egy hirtelen ismeretlen hang ki nem zökkent a koncentrációból. Annyira megijedek, hogy véletlenül félre is fogok egy hangot és akkor már lőttek a dalnak. 
- Öhm.. hello! Köszi, bár pont azt hallottad, amikor elszúrtam! - mondom neki durcásan, majd kicsit megenyhül a hangom és még egy mosolyt is varázsolok az arcomra.
- Igen, persze, leülhetsz. Tudod, szabad országban élünk. - Az utolsó mondatom után rákacsintok a lányra, majd arrébb csúszok, hogy ő is nekidőlhessen a fa törzsének.
- Amúgy Dávid vagyok. - mutatkozok be vigyorogva és a kezemet is kinyújtom a lány felé, hogy legalább az első benyomása pozitív legyen rólam. Más külömben nem mindig vagyok az a nagyon udvarias srác. Ennek egyszerű oka van, mégpedig az, hogy javíthatatlanul lusta tudok lenni és olyankor nincs se kedvem, se energiám az idióta formaságokhoz. Remélem ez a szőkeség nem abból a fajtából való, aki megköveteli, hogy egy fiú minden illemszabályt betartson, mert ha mégis, akkor úgy érzem, hogy nem lesz túl hosszú életű a kapcsolatunk. 
- Na és te játszol valamilyen hangszeren vagy csak szimplán szereted a zenét?-

Lotte

Jól esik a tea, főleg így, hogy alapból jó hangulatban vagyok. Mondjuk még jobban élvezném, ha most azonnal elindulhatnék hazafelé és két órán belül átölelhetném anyát, de ezzel még várnom kell egy kicsit.
Most az is tökéletesen megfelel, hogy iszogathatom a finom italt és nemsokára az egyik kedvenc helyemre, az erkélyre is kiérek.
Kisebb-nagyobb meglepetésemre valaki már álldogál a korlát mellett, de most nem igazán foglalkozok vele. Lehet, hogy egy másik napon, más hangulatban már odamentem volna hozzá, de nem ma. Most csak a magányra és a csendre vágyom. Azonban váratlanul megszólal a lány és bemutatkozik. Először csak elfintorodom, mert most pont ehhez nem volt kedvem, de aztán jobban megnézem az ismeretlent és valami megfog benne. Egyrészt nagyon csinos, másrészt van benne egy feltűnő határozottság, ami manapság elég ritka a korombeli lányoknál. Na meg az a mosoly... egyenesen felhívás keringőre. Ennek szerintem nincsen srác, aki ellen tudna állni. 
A megfigyeléseim után én is felöltök egy csábos mosolyt, majd egyelőre a korlátról felelek a szőkeségnek.
- Szia Lotte! Hívhatlak így? A Charlotte túl komolyan hangzik. - Az ilyen típusú lányoknál szerintem nem baj, ha egy kicsit közvetlenebbül kezdem az ismerkedést, mint általában. Szerintem ő nem fog ettől megriadni, sőt talán még veszi is a lapot és ő is rákontráz valamivel.
- Én meg Dávid. - Direkt nem teszem hozzá a vezetéknevem, mert mindig jó ha valamit nem tud rólunk a másik. Mivel még nem ismerjük egymást, ezért csak olyan dolgot hallgathatok el, amit ő már elárult magáról.
- Ejjha! Vagy nagyon jó emberismerő vagy, vagy láttál már a klubhelyiségben. És ha a második, akkor ebből kifolyólag szintén rellonos. Meg szerintem amúgy is. - 
Elsőre tényleg rellonosnak tűnik a lány, mert van benne valami... nem is tudom, hogy mondjam. Az ami bennem is van és az összes többi zöldben, viszont a többiekből észrevehetően hiányzik.
- Finomat. - felelek vigyorogva, majd kinyújtom rá a nyelvemet.
- Ha érdekel, akkor gyere ide és kóstold meg! -mondom neki még mindig széles vigyorral az arcomon.
Igazából mégse bánom, hogy megszólított, hátha lesz egy jó estém... vagy talán több is... meglátjuk.

Lily

Először kicsit morcosan reagáltam, hogy megzavartak, de végül összeszedtem magam és előveszem egy kedvesebb arcomat. Szegény lány nem tehet róla, hogy pont vele  futott össze, bár lehet, hogy ezt később még bánni fogja. Minden esetre én megpróbálom most az egyszer a lehető legjobbat kihozni magamból.
- Kedves, hogy ezt mondod, viszont én hallottam elég rendesen. -Felelek határozottan. A zenével kapcsolatban mindig próbálok pontos lenni, ami elég nehezen megy, mert amúgy szörnyen szétszórt vagyok. Nem is tudom, hogy miért van türelmem a hangszerekhez. Szerintem ez ilyen első látásra/hallásra szerelem dolog.
- Én büszke Rellonos vagyok! - Mondom vigyorogva, majd a hatás kedvéért még meg is ütögetem a mellkasom. Vicces, hogy az embereknek mindig meg van a véleményük a rellonosokról és rögtön be akarják skatulyázni őket. Tudom, hogy vannak sokan közülünk, akiket ez nagyon zavar, de én nem igazán szoktam vele foglalkozni. Nekem is megvan a véleményem egy-két emberről, hát akkor nyugodtan gondoljanak rólam is azt amit akarnak. Bár szerintem elég szemétség úgy véleményt mondani, hogy nem is ismerjük a másikat, de ez mindenkinek a maga dolga.
- A zongora az nagyon jó! Én is játszottam, amíg otthon laktam. Itt sajnos nem nagyon van rá lehetőségem, meg nincs is szerintem zongora. Amúgy énekelsz is?-Rögtön lelkesebben figyelek a lányra, amikor elárulja, hogy zongorázott. Ráadásul ő biztos nagyon profi, hiszen zeneiskolában tanult. Nekünk sajnos soha nem volt erre pénzünk, de a zeneimádatom miatt mindig megoldottam valahogy a képzésemet.
Úgy látom Lilyt is érdekli ez a téma, hiszen eddig minden megszólalása a zenével kapcsolatos volt.
- Igazából nem nagyon tudom ezt pontosan meghatározni, de szerintem körülbelül 3-4 éve és nem tanultam sehol. Magamtól kezdtem el, aztán könyvekből meg hallás alapján képeztem magam. Persze ez nem olyan jó, de nem nagyon volt más lehetőségem és gitározni meg mindenképp meg akartam tanulni. -
Mindig nagyon sajnáltam, hogy a szüleim nem biztosítanak nekem lehetőséget arra, hogy rendesen megtanuljak játszani, de ennél sokkal erősebb volt bennem a kíváncsiság és az elhatározás, hogy márpedig én gitározni fogok!
- Na és te mióta zongorázol? -
A következő kérdésével elég érzékeny pontot sikerült eltalálnia, de megpróbálom leplezni. Remélem nem nagyon fog feltűnni neki, hogy elbizonytalanodok, mert utálok erről beszélni.
- Nem... nincs testvérem. Neked?-

Lotte

- Na akkor ebben máris egyetértünk. - Felelek vigyorogva. Nem tudom, valamiért már az első pillanattól kezdve nagyon szimpatikus nekem a lány, de ezt nem szeretném rögtön az elején elárulni, mert még a végén azt hiszi, hogy valami pszichopata őrült vagyok, aki két perc után odavan valakiért. 
- Jó kérdés! Igazából, ahogy szeretnéd. Otthon sokat hívtak Dave-nek, de ha kitalálsz valamit, nekem az is jó, csak előtte azért avass be. És... igen, ez a Davci nem igazán illik rám. -
Szegény srác, nem is értem miért választotta vagy egyáltalán miért fogadta el ezt az elég furcsa és irritáló becenevet. Én általában szabad kezet adok az embereknek ilyen téren, de azért a nagyon extrém ötleteket inkább mindig elutasítottam. Persze lehet, hogy erre a bizonyos Davcira illik is a neve, de én el nem tudnám képzelni, hogy valaha is így szólítsanak.
- Hogy érted azt, hogy a véredben van? - Rögtön beindult a fantáziám a lány kijelentésére és érdekesebbnél érdekesebb képek jelentek meg előttem a szüleit illetően. Az első gondolatom például az volt, hogy az apja biztos egy titkosügynök vagy valami hasonló. Bár elég kis esélyét látom annak, hogy bármi valóság alapja lenne az elképzelésemnek, de azért vicces volt elgondolni.
Nagyot kortyolog a teámból, majd egy mosollyal reagálok a válaszára. Annyira éreztem, hogy ő is a zöldek közé tartozik. Érződik benne az a tipikus rellonos határozottság. Én se emlékszem, hogy láttam volna már őt a házban, de legalább ha jól alakul ez a találkozás, akkor később könnyebben megtalálhatjuk egymást. Márpedig én örülnék neki, ha jól sikerülne, mert tényleg kezdem megkedvelni Lotte-t. 
- Na most megleptél, de ha nem hát nem. Amúgy honnan tudná anyukád, hogy ittál a teámból? És... hogy találkoznál anyukáddal? Ha jól tudom mostanában nem nagyon lesz szünet, vagy tévedek? - Rengeteg kérdés merült fel bennem, ez az egyetlen mondat hallatán. Nem igazán értem, hogy mire céloz a lány, de remélem, hogy hamarosan elárulja, mert ez tényleg érdekel. Persze lehet, hogy csak én vagyok tájékozatlan és mégis közeledik a hazautazás ideje, - aminek mellesleg nagyon örülnék- de azért az meglepő lenne.

Lotte

Azt veszem észre magamon, hogy percről-percre egyre jobban kezdek feloldódni. Igaz, hogy ma tényleg semmi kedvem nem volt a társasághoz, de mostanra teljesen elfelejtettem azt az érzést és a helyét egy újabb, sokkal jobb vette át. Talán a kíváncsiság az, kíváncsi vagyok, hogy milyen is Lotte. Persze az első benyomás már megvan, de azért ennél még több kell ahhoz, hogy véleményt is mondjak róla.
- Rendben, az nekem is megfelel. -
Örömmel nyugtázom, hogy Lotte nem talált ki valami borzalmasan nyálas becenevet, hanem megelégszik azzal, amit én ajánlottam föl neki.
A következő pillanatban a lány elővesz egy szétrágott tollat és elkezd firkálni a kezére.
- Ő... te mit csinálsz? Csak azt ne mondd, hogy gond van a memóriáddal és muszáj fölírnod a nevem, különben elfelejted...- Nevetve nézek a lányra, de azért titkon remélem, hogy a válasza negatív lesz és nincs vele semmi gond. Mondjuk még azt is el tudnám fogadni, de azért biztosabb egy olyan kezdet, amelyben mind a két fél egészséges.
- Komolyan? Őt kedvelem, meg a tantárgyát is. - Őszintén mondom, de egy kicsit azért meglepett, hogy Lottenak a tanári karból van rokona. Ez egy csöppet aggaszt is, mert ha véletlenül megbántanám vagy összevesznénk, akkor engem azzal a lendülettel ásnának el a tanárok szemében és az igen előnytelen lenne, főleg hogy még egy jó pár évem van, mire végzek. Szóval igen, kicsit megszeppenek, de valahogy még ez se tud elrettenteni a vágytól, hogy megismerhessem a szőkeséget.
- Szerintem nem lenne pofátlanság, hiszen én ajánlottam föl, de ahogy gondolod.- Mondom kedvesen mosolyogva, majd leugrok a korlátról, hogy közelebb mehessek a lányhoz. Most már nem érzem úgy, hogy ő csak egy külső betolakodó, aki belerondít a csodás magányomba.
- Hogymii??? Az apukád is?- Tátott szájjal bámulok rá, amikor bejelenti, hogy szinte az egész családja a tanári kar tagja vagy volt tagja. Na ez már tényleg félelmetes egy kicsit, de tartanom kell magam és hűnek lenni a házamhoz, tehát még ezek hallatán is ugyanazon az állásponton maradok Lotteval kapcsolatban.
- Bocs-bocsi, csak hirtelen sokkolt az információ. Szóval... ha elhívnálak valahova, akkor elég rendesen meg van rá az esélyem, hogy apud egy fincsi kis mérgező főzettel várna az irodájában?- Kicsit burkoltan kérdeztem rá a dolgokra, de szerintem elég okos lány és úgyis rájön, hogy mit is akarok. Viszont most egy kicsit izgulok, hogy mit fog mondani, mert nem gyakran találkozok mostanság ilyen lányokkal.
- Hát ebben egyetértek veled. Soha nem árt ha a szülők odafigyelnek a gyerekre, mondjuk azért az se jó ha túlzásba viszik... De szerintem meg lehet velük beszélni a dolgot és keresni kell egy olyan megoldást, ami mindenkinek jó.-

Nyitóbál
Sharlotte
Kinézet

A vizsgák után újra bevetettem magam a társasági életbe, ezért kötelességemnek éreztem, hogy egy ilyen fontos közösségi eseményt, mint a Nyitóbált se hagyjam ki.
Már előző este kitaláltam, hogy mit fogok fölvenni, mert magamat ismerve még így is késni fogok. Mindig valami közbejön vagy csak elnézem az időt és ezért nagyon gyakran vagyok pontatlan. Persze ezt a tulajdonságomat kifejezetten utálom magamban, de sajnos sehogy se sikerül rajta javítanom. Az egyetlen eset amikor igazán figyelek a pontosságra, sőt még hamarabb is érkezem, az akkor van amikor egy lánnyal találkozom.
Mára viszont nem szerveztem magamnak partnert, mert így azzal lehetek akivel szeretnék és még ismerkedhetek is. A bál kezdete után negyed órával meg is érkeztem a Nagyteremhez, ami tele volt szépen kiöltözött diákokkal. Sok ismeretlen arcot láttam, mivel a közelgő Mágustusa nyitó eseménye ez a bál és a többi iskola versenyzői is már beköltöztek a Kastélyba.
Lassan elindulok befelé a tömegben, miközben hallgatom az igazgató beszédét. Amikor egy-egy név elhangzik én is tapsolni kezdek, de nem igazán jegyeztem meg, hogy kiket sorolt fel. Mostantól úgyis ők lesznek az iskola sztárjai és még ezerszer fogok hallani róluk.
Ahogy megyek egyre beljebb az asztalok között, egyszer csak megpillantok egy lányt, aki egyedül ücsörög a szervezői asztalnál. Első ránézésre nagyon csinos, úgyhogy magabiztos léptekkel elindulok felé.
Hamar odaérek hozzá, majd kicsit megköszörülöm a torkom és elé állok.
- Szia! Nem zavar ha ideülök melléd? -

Keiko Sama

Újabb borús délután, ami számomra egyenlő újabb néhány unalmas órával. Valahogy elhagyott a fantáziám és ilyen rossz időben semmi szórakoztatót nem tudok kitalálni. A délelőttömet is fetrengéssel és lustulással töltöttem. Igazából egy csomó értelmes dolgot lehetne kezdeni az időmmel, de nekem valahogy semmi nem jut eszembe. Legfőképp a tanulásra kéne koncentrálnom, mert mostanában eléggé visszafogott lettem ilyen téren. De hát mit lehet tenni? Itt a nyár és már senkinek nincs kedve az iskolapadban ücsörögni. Persze ez egyáltalán nem kedv kérdése, de azért néha jó álmodozni róla, hogy milyen lenne ha épp nem egy újabb unalmas órát kéne végigszenvedni, hanem mondjuk az olasz tengerparton iszogatnék egy finom koktél és beszélgetnék a csinos olasz lányokkal. Sajnos ilyenkor muszáj mindig visszarángatnom magam a valóságba és tudatosítani magamban, hogy hol is vagyok.
Ma késő délután úgy döntök, hogy úgysincs jobb dolgom, ezért keresek valami társaságot. Először arra gondoltam, hogy csak lemegyek a Klubhelyiségbe, de mivel azt üresen találtam, ezért kénytelen vagyok kimenni az alagsori rejtekemből. El is indulok a Nyugati szárny felé, majd föl a másodikra, ott pedig egyenesen a Társalgó felé. Erőteljesen kivágom az ajtót, mire jó pár szem rám szegeződik, de én nem foglalkozok vele, csak elindulok az egyik fotel felé. Nem igazán tudom, hogy mit keresek itt, de hátha felbukkan egy ismerős és akkor kitalálhatunk valamit közösen. Nekem most már mindegy csak legyen valami, mert ez a semmittevés megőrjít.

Keiko Sama

Meg meg mondani a belépőm mindenképp hatásos volt, hiszen mindenki megbámult egy pillanatra. Kaptam néhány morcos tekintetet vagy fejingatást, de voltak olyanok is akik tátott szájjal vagy elismerően meredtek rám, azonban senkit nem érdekeltem különösebben, kivéve talán... Amikor elindultam az egyik kanapé felé, észrevettem, hogy egy lány még mindig engem néz, de amikor újra felé fordultam, már elmerült a könyvben ami a kezében volt. Már majdnem elértem a fotelhez, de hirtelen megváltoztattam a tervemet és elindultam az előbb említett hölgyemény felé. Útközben gyorsan kitaláltam valami szöveget, majd felöltöttem az egyik legmeggyőzőbb mosolyomat és leültem az olvasó mellé.
- Szia! Megnézhetem, hogy mit olvasol? Messziről úgy tűnt mintha az egyik kedvenc könyvem lenne, de nem vagyok benne biztos... -
Mit ne mondjak, elég rossz duma és én lehet, hogy nem dőlnék be neki a helyében, de hátha most szerencsém lesz és a lánynak nem tűnik fel, hogy itt valami sántít.
Amíg vártam a válaszát gyors pillantást vetettem a könyvre, ami tele volt különböző rajzolt figurákkal. Soha nem olvastam még ilyen jellegű könyveket, szóval ki kell majd találnom valami jó magyarázatot erre a kedvenc könyves dologra, de azért érdekel, hogy miről szólhat. Régebben a sulinkban mindig ilyeneket olvastak a kissrácok, de nekem valahogy soha nem volt elég akaraterőm, hogy nekilássak. Meg nincs is meg bennem az a kifejezett érdeklődés az ázsiai kultúra iránt. Persze biztos érdekes, meg minden, de nem hiszem hogy az én világom lenne. Mondjuk azért egyszer lehet, hogy utána nézek ezeknek a dolgoknak, csak hogy azért tájékozódjak egy kicsit, de nem sok esélyét látom, hogy azután manga rajongó válik belőlem.
Minden esetre most az a lényeg, hogy lehet, hogy találtam magamnak mára társaságot és ha már így alakult, akkor össze kéne szedni magamat és valami kedvesség félét mutatni az ismeretlen irányába. Nem mondom, hogy ez mindig olyan könnyen megy nekem, de hát ilyenek ezek a rellonosok, vagy kifogod a jó napjukat vagy nem.

Keiko

A lány arcán meglepettséget veszek észre ami vegyül egy kis rémülettel is. Persze megértem, én is megijednék a helyében ha egy vadidegen csak úgy odajönne hozzám és elkezdene kérdezősködni. Igazából régebben én se nagyon csináltam ilyeneket, de a Bagolykőben hozzászoktam, hogy akárkihez odamehetsz ismerkedni és nem fognak hülyének nézni. Persze azért hallottam már olyan esetekről, ahol bizonyos emberek elég konkrét szándékkal indultak ismerkedő körútra és ennek a szándékuknak hangot is adtak. Na ezzel azért még várok egy kicsit.
- Igen, tényleg nem ez volt az. - Felelek vigyorogva és közben nagyon jól leplezve, hogy fogalmam sincs róla, hogy milyen könyvet tart a kezében. Egyelőre úgy tűnik, hogy neki se tűnt föl a tudatlanságom, ami már alapból egy jó pontot jelent nekem.
- És ha csak most jelent meg, akkor neked hogyhogy meg van?- Nézek rá kérdő tekintettel. Ez tényleg érdekel, mert tudom, hogy az ilyen dolgokhoz vagy nagyon jó kapcsolatok kellenek, vagy egy rakat pénz.
A lány újra elkezd bámulni rám, mintha valamit keresne rajtam, majd hirtelen észbe kap és elkapja a tekintetét rólam, majd újra elbújik a könyve mögé. Kicsit félénk csajszinak tűnik, de szerintem ez hamarosan változni fog, csak kitartónak kell lenni.
- Ja milyen bunkó vagyok, ne haragudj... Dávid vagyok. - Mondom mosolyogva, majd kinyújtom felé a kezemet. Valahogy fel se tűnt, hogy a bemutatkozást azt lazán kihagytam. Nem mintha nagyon lett volna rá alkalmam, de általában egy találkozást azzal szokás kezdeni.
Kíváncsi vagyok, hogy miként fog alakulni ez a délután, de én minden esetre meghagyok minden lehetőségek, hogy még véletlenül se érjen túl nagy meglepetés, ugyanis nem szeretem az ilyesfajta meglepiket, mert nagy esély van rá, hogy nem pont úgy sülnek el, ahogy azt az ember szeretné...

Keiko

A lány nagyon aranyosan reagál, de eléggé meg van szeppenve, ezért próbálom oldani a hangulatot és végig mosolygok. Kívülről valószínűleg egy idiótának tűnhetek, aki össze-vissza vigyorog, de nem különösebben zavar a dolog. Most jó kedvem lett, hogy végre találtam magamnak társaságot, ezért nem is fogom hagyni lekoptatni magam egykönnyen. Persze lehet, hogy pont ezzel rontom el az ázsiai lány napját, de ki tudja. És ugye kockázat nélkül nincs nyereség.
- Húha, akkor ti nagyon befolyásos emberek lehettek! - Mondom ámulattal. Lehet, hogy tényleg kifogtam az egyik nagyfőnök drága kislányát, úgyhogy jobb lesz vigyázni... - És... miért örülnél ha ő lenne az apád? A sajátoddal nem jöttök ki? -
Az utóbbi kérdésem egy kicsit túl személyesre sikerült, ezért rögtön meg is bántam, hogy föltettem. Remélem azért nem sikerült máris eltalálnom az egyik gyenge pontját, mert akkor már most lemondhatok arról, hogy ebből lesz még valami.
- Nagyon örülök Keiko! Tetszik a neved! - Mondom vigyorogva. Most már kezd kicsit oldottabb lenni a hangulat, de azért még mindig vannak kétségeim afelől, hogy a lány jól érzi-e magát a társaságomban. Azért gondolom ha nagyon zavarnám, akkor azért szólna...
- Igen eltaláltad, de ezt honnan tudtad? -
Most tényleg ennyire látszik rajtam, hogy a zöldekhez tartozom? Pedig még meg is próbáltam rendes lenni... De úgy látszik az ember soha nem fedheti el teljesen az igazi kilétét és a jobb emberismerők hamar rá is jönnek a turpisságra. Akkor úgy tűnik Keiko is ezek az emberek közé tartozik és akkor itt az újabb pont, amiért vigyáznom kell vele. Sok a kockázat, de állok elébe!

Keiko

Keiko nagyon kedves lánynak tűnik és közben titokzatosnak is. A szerénység lehet, hogy csak egy álca nála, de az is lehet, hogy tényleg ilyen kis csendes. Általában én a hangosabb, bulizósabb emberekkel voltam mindig jóban, de lehet, hogy azért mert nem is próbáltam megismerkedni a kicsit titokzatosabb, nehezebben megfejthető emberekkel. De most ennek is eljött az ideje és ezt nem is bánom.
- Ja értem. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy valamelyik szülőd a nagykövet vagy valami hasonló. - Mondom nevetve, majd elkomolyodnak az vonásaim, amikor az apukájáról beszél. Nem gondoltam volna, hogy így megnyílik majd nekem, ezért külön megtiszteltetésnek érzem, hogy beavat a személyes dolgaiba.
- Hát nagyon sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatotok, de még hátha lehet rajta javítani. Az emberek változnak és néha olyan irányban és mértékben, hogy azt még az álmaidban se gondoltad volna. - 
Meg tudom érteni a lány helyzetét, mert én is elvesztettem az édesapámat csak én őt már nem is kaphatom vissza, Keikonak pedig meg van az esélye rá, hogy helyrehozzák ezt a dolgot.
- És te szeretnéd egyáltalán, ha újra jóba lennétek, vagy már lemondtál róla? - Normális esetben nem tettem volna föl ezt a kérdést, de nála nem vagyok biztos a válaszban. Elég határozottan és csalódottan beszélt az apjáról, szóval lehet, hogy már elfogadta, hogy ez van és nem is próbál változtatni a helyzeten.
Az első bókomra csak elmosolyodik. Szóval vagy nem szereti ha udvarolnak neki vagy csak ez is hozzá tartozik a visszafogottságához. Az biztos, hogy ha valaki meg akarja hódítani ezt a lányt annak nehéz dolga lesz.
- Ja, hogy az... Hát igen, az elég rellonosra sikeredett. De azért hatásos belépő volt, legalábbis neked sikerült felkelteni a figyelmedet. - Nézek rá vigyorogva. Most már értem, hogy miből jött rá, pedig én már teljesen el is felejtettem az érkező mozzanatomat.
- Na és te melyik házban vagy? Levitára vagy Navinére tippelnék. -
A viselkedése alapján egyértelműen nem rellonos, meg nem is láttam a klubhelyiségben, az eridonosok se ilyenek, viszont a navine és a levita közül nem tudom eldönteni, hogy melyik lehet, de remélhetőleg hamarosan kiderül.


Locsolj meg egy lányt egy játékodban.
5 PONTÉRT

A kivitelezés linkjét küldd a Szervezői Mesélőnek!

Keiko

Keikoval nagyon jól elvagyunk és szerintem már egy jó ideje itt üldögélhetünk. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól elleszünk annak ellenére, hogy csak beszélgetünk.
Mondjuk általában a lányokkal mindig jól kijöttem és itt a suliban is alig beszélgettem srácokkal. Bár egy kicsit hiányzik, hogy legyen egy olyan igazi jó fiú barátom, akivel mindent megbeszélhetek, csajozhatunk együtt vagy hülyülhetünk. Nem baj, úgyis van még egy csomó időm.
- Ki tudja, még bármi lehet. - Mondom viccelődve. Azért az elég király lenne ha ilyen befolyásos ember lenne az apukája.
- Magadon vagy máson? -
Elgondolkozok, hogy mit tanácsolhatnék neki az apukájával kapcsolatban, de nem igazán jut eszembe semmi értelmes, úgyhogy inkább hallgatok.
- Az a lényeg, hogy te próbálkozol. Ez előbb-utóbb úgy is jó lesz. -
Remélem, hogy Keikonak összejönnek a dolgok az apjával. Az embernek mindig szüksége van egy apára, akire támaszkodhat és bízhat benne. Annyira szeretném, hogy nekem is legyen egy ilyen. 
A következő pillanatban újból jókedvűek lettünk 
- Levitás? Ajjaj... Akkor menekülj! - Viccesen oldalba bököm a lányt. Ez nyílt titok, hogy a rellonosok és a levitások nagyon szeretik piszkálni egymást. Persze most emiatt nem fogom itthagyni Keiko-t. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki melyik házba jár, sokkal inkább az, hogy milyen a személyiségük.
- Amúgy mióta vagy itt a suliban? Hányadikos vagy? -
Tudom, hogy ezek nagyon sablonos kérdések, de egyszer úgyis muszáj lett volna föltennem őket, hiszen hozzá tartoznak az alap ismeretséghez. És mivel Keikoval még csak most kezdtünk el megismerkedni, ezért szerintem még egy jó pár ilyet el fogok sütni.

Nyitóbál
Sharlotte

Hirtelen ötletként jött ez a bál dolog, nem nagyon készültem rá, de azért mégis izgultam miatta. Régebben is mindig nagyon szerettem az ilyen eseményeket, mert ilyenkor mindenki kiöltözik és megpróbálja a legjobb formáját hozni. Ezzel én sem voltam másképp, ezért egy gyors tusolás után magamra is öltöttem a díszruhát és már indultam is a Nagyterembe.
Az előbb említett helyiség tömve volt ismert és ismeretlen mágusokkal. Én megpróbáltam beljebb furakodni a tömegben, majd megláttam egy egyedül üldögélő lányt és odamentem hozzá.
A lány szerencsére kedvesen fogadott és rögtön be is mutatkozott.
- Hello Sharlotte! Én Dávid vagyok! -
A bemutatkozást gyorsan lerendeztük, majd leültem az újdonsült ismerősöm mellé. Már gyakran láttam őt a folyosókon, de még soha nem volt alkalmam vele beszélgetni, úgyhogy ennek is épp itt van az ideje.
- Amúgy melyik házba vagy? Csak mert nem láttalak még a rellonban. -
Ezzel rögtön el is árultam, hogy én a zöldekhez tartozom, viszont Sharlotte-ot tényleg nem láttam még az alagsor környékén. A többi házat meg én nem ismerem annyira, hogy tudjam melyikbe járhat.
- Hát... igazából nem nagyon tudom, hogy kik a versenyzők és amíg még nem mutattak semmit, addig nem is igazán tudom eldönteni, hogy kinek szurkoljak. Na és neked megvan már a kiskedvenc? - kérdezem kacsintva. Azért vicces lesz ez a tusa. Már előre látom, hogy a lányok hogy fognak csapatostul rohangálni a helyes versenyzősrácok után, a fiúk meg féltékenységből fogják fitogtatni az erejüket... Kész cirkusz lesz a kastélyban néhány héten belül. Nem mintha ez engem annyira zavarna, legalább lesz valami izgalmas most is az iskola életében.
- De persze, táncolhatunk. - Felelek, majd fölpattanok a helyemről és a kezemet nyújtom a lány felé. - Szabad, kisasszony? -
Egy apró meghajlással fokozom a színpadias hangulatot, majd a csinos hölggyel az oldalamon indulok a táncparkett felé.
- Megkérdezhetem, hogy egy ilyen szép lánynak, hogyhogy nem volt párja az estére? -

Isobel

Szörnyű hasfájással ébredtem és úgy éreztem, hogy mindjárt megszakadok. Igazán biztató kezdete volt ez a mai napomnak, de sajnos a továbbiakban is változatlan maradt az állapotom. A délelőtt folyamán összesen kétszer merészkedtem ki a szobámból, de mind a kettőt alapos gondolkodás és rákészülés után tettem.
Mire véget ért az ebédidő és még mindig ugyanolyan rosszul voltam, elhatároztam, hogy elmegyek a konyhába és kérek egy bögre teát a manóktól, hátha az segíteni fog. Minden esetre én az utolsókig küzdök, mert irtózom a gyengélkedőnek még a gondolatától is. Egész eddigi életemben féltem az orvosoktól és szerintem ez mostanra se változott, de ha mégis akkor is inkább szeretném megúszni, hogy bent ragadjak napokig egy fehér szobában, ahol semmit nem tudok magammal kezdeni az olvasáson és az alváson kívül.
A nagy elmélkedésben észre se vettem, hogy már elhaladtam a konyha bejárata mellett, ezért hirtelen megtorpanok, majd visszafordulok, hogy pár másodperc múlva beléphessek a jól ismert ajtón. A manók mosolyogva köszöntenek én pedig kedvesen visszaintegetek, majd leguggolok az egyikhez és a fülébe súgom, hogy mit is szeretnék, majd még hozzáteszem, hogy kezelje bizalmasan a dolgot, mert nem szeretném ha a tanárok fülébe jutna, hogy nem vagyok teljesen a topon.
Ahogy körbenézek a konyhában, valami szokatlant veszek észre. Ez pedig nem más, mint egy velem egykorú lány, aki nagy beleéléssel majszolgatja az elé kirakott pudingot. Elmosolyodom a látványon, hiszen az egész arcát ellepi a finomság, sőt mintha fülére is jutott volna az édességből.
Egy ideig még nézem őt, de néhány manó elkezd csúnyán vizslatni, ezért inkább összeszedem magam és elindulok felé.
- Szia! -köszönök rá széles vigyorral az arcomon, majd helyet foglalok mellette. - Ugye nem zavar ha ideülök? -