Em
~Hát itt vagyok!~
Ez az első gondolatom, ahogy belépek az óriási kapun. A második pedig az, hogy "hát"-al nem kezdünk mondatot, de ezen csak jót nevetek magamban. Igazából egyáltalán semmi kedvem nincs itt lenni, de muszáj. Magamnak intéztem el, akkor viselnem kell a következményeket. Igazság szerint a nyári eset akkor még iszonyatosan jó mókának tűnt, de így utólag be kell ismernem, hogy óriási nagy barom voltam. Hogy is gondolhattam, hogy a nevelőapám el fogja nézni ezt nekem?! A bűntudat viszont mégse emiatt fog felemészteni, hanem azért, mert így egyedül kellett hagynom vele az anyámat. Eleinte még egész tűrhető volt a helyzet, egészen addig a napig, amikor először jött haza részegen. Akkor körülbelül 12 éves lehettem és egyáltalán nem értettem, hogy anya miért rángat be a konyhába, majd zárja ránk az ajtót. Azóta felnőttem és minden erőmön azon voltam, hogy bosszút állhassak azon a szeméten. De elcsesztem. Semmi esélyem nincs hazajutni és ez nagyon megijeszt. Nem magamat féltem, hanem édesanyámat. Féltem, mert az az ember bármire képes ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzelte. Egyszerűen gyűlölöm és gyűlölöm, hogy hatalma van felettünk.
Miután kicsit körbenéztem, fölkapom a csomagjaimat és már indulnék is, hogy keressek valakit, aki körbevezet, amikor hirtelen erős nyomást érzek a mellkasomnál, majd valami forró ömlik a pólómra.
- Basszus, a fenébe! Köszi, ez jól esett! -Mérgesen nézek az előttem állóra, miközben a felsőmet rángatom, hogy ne égessen az ital, ami valószínűleg kávé, az illatából ítélve. Ahogy figyelem a lányt, hirtelen beugrik, hogy én már láttam ezt az arcot valahol. Hamar a helyükre kerülnek a darabok és felismerem, hogy kivel futottam össze. Emily az. Körülbelül 1-2 évvel ezelőtt találkoztunk egy táborban. Már nem igazán emlékszem, hogy milyen tábor volt, mert én az egészet Em-el töltöttem. Hihetetlenül jól kijöttünk, ami meglepő, mert akkor pont nagyon rossz időszak volt otthon és én teljesen bezárkóztam. De vele nem így történt. Mindent megosztottam vele és ettől megkönnyebbültem. Úgy éreztem, hogy valakit tényleg érdekel amit mondok és odafigyel rám. A tábor utáni hetekben, hónapokban még sokáig tartottuk a kapcsolatot Em-el, de valahogy ez abbamaradt. Nálunk egyre rosszabb lett a helyzet otthon és a lány túl messze volt ahhoz, hogy ezt mind megtudjam osztani vele.
- Te hogy kerülsz ide? Mármint, atyaúristen de rég láttalak! Bocsánat, hogy előbb úgy rád kiabáltam...-