Elisabeth

Ez az az állapot, mikor eljutnak a füledig a szavak, de tovább nem. Mikor hallod, hogy beszélnek hozzád, és talán erőd is lenne, hogy reagálj, van benned millió kérdés és nem értés, de ott fogtam a kezemben a kislányomat és a gyönyör nem engedett szabadulni. Egy pillanatra sem akartam megválni tőle, és az érzéstől. A karjaim közt fogtam az Életet, ami magában hordoz engem is. A kislányt, aki apának fog nevezni, aki a kis kezével az én kezemet keresi majd, aki átölel, aki rám mosolyog, akinek a nevetése betölti majd a lelkemet. Itt van Ő. Akit sosem akartam, akit lázadó kamaszként undorral kezeltem, akit megbántam, akinek hírét fájdalommal fogadtam. Minden sebemre Ő a gyógyír. Itt szuszog a karjaimban, érzem azt a finom kis baba illatot, és semmit sem tudok biztosabban annál, hogy soha, de soha nem fogom elhagyni és a világon a legjobb apuka leszek. Aztán mégis csak feleszmélek, tulajdonképpen arra a mondatra, hogy üljek le. Nagyon lány puszit adok a kislányom buksijára, és finoman édesanyja ölébe fektetem, majd leülök mellé, és az elnyelt könnyektől csillogó szemeimet Elisabeth íriszeibe mélyesztem.
-Mi a probléma?
Hangom igen határozott, és talán egy hangyányit ideges, mert nem értem, egy ekkora kincs birtokában mit tud még problémázni. Most jön az, hogy nem láthatom, vagy jön, hogy mekkora bunkó vagyok, a múltbéli dolog miatt? Esetleg jön, hogy nem lehet velem, mert más nőt veszek el? Kissé feszülten ülök mellette, de valahányszor tekintetem a lányomra csúszik, a melegség a szívemben mindent képes elnyomni egy szempillantás alatt, és a nyugtalanság, melyet Eli kimértsége nyomott rám, pillanatok alatt szertefoszlik.

Elisabeth

Hidegzuhany. Másodszorra élem meg ugyanazt. Mikor pár évvel ezelőtt fellebbent a hír, hogy Janey lehetséges, hogy babát vár és az is, hogy nem tőlem, kiborultam. Törtem, zúztam, üvöltöttem, csapkodtam. Egy kívülálló hisztinek vélte volna, de ez sokkal több volt annál. Egy pillanatra most is éreztem azt az agresszív fájdalmat, hogy csak üvöltenék, aztán nem ment. Már ehhez is elgyengültem és túlságosan megtörtek a mostani egyre nehezebben feldolgozható történések. Ránéztem a babára, akit a lányomnak gondoltam, majd vissza a nőre, akin annyit rágódtam. Aki elhitette velem, hogy fájt neki a történés, aki elhitette, hogy szenved, de közben ágyba bújt mással. És hagyta, hogy én lelkiismeret furdalásom legyen azért, mert Ő miattam szenved. Csak kérdés nélkül nézem Elisabethtet és meg sem szólalok hosszú percekig. Megnémultam. Szeretném, hogy megszólalhassak, hogy kérdések sokaságát zúdítsam rá, hogy csak egy szót hadd mondhassak, de nem megy. Mintha valami a torkomban nem engedné, hogy a hang kijöjjön. Felállok és arrébb sétálok. Csak meredek a víz felé, még mindig némán. Így lehet a mennyből a pokolba kerülni. AZ előbb még a gyönyörtől ittasan öleltem a csöppséget, érezve, hogy nem lehet baj, és bár csonka családba kényszerült születni, igenis van apja, aki szereti és aki mindent meg is fog adni neki. S most kiderül, hogy nem én vagyok, akitől fogant, hogy az apa szó nem engem illet, és hogy semmi más nem vagyok, csupán egy jelentéktelen idegen, épp úgy, mint mindenki más. Nem vagyok kitüntetett ember, mert nem vagyok az édesapja. És soha nem is leszek az.
Túl sok idő telt el némán. Megfordulok, és hozzájuk sétálok. Leguggolok, apró csókot lehelek a kicsi buksijára, finoman végig simítom Elisabeth arcát és némán indulok vissza a falu felé.

Luna Cox

A mai nap is fárasztó volt. Éppen a pubból sietek haza felé, későre jár és nem szeretném ha Violetta aggódna. Jó volt találkozni kicsit egy régi cimborával. Zsebre tett kézzel, lassan sétálok hazafelé. Élvezem a hideget, azt gondolom kevés ilyen ember van. Mindig is szerettem, a kedven évszakom a tél. Minden sötét, kihalt és hideg. No a kihalt utcán nem sokáig sétálok magányban, mert vészes sikítás üti meg füleim. Egy nő kiált a hangból ítélve, s gondolkodás nélkül igyekszek az irányába sietni. Mivel sötét van, alig látok, de hamar elém tárul két alak körvonala a földön. Közelebb érve konstatálom, hogy egy férfi erőszakoskodik egy lánnyal,, így gondolkodás nélkül megragadom az ismeretlen kabátját, és lerántom a nőről, szembe fordítom magammal és két jókorát behúzok neki, hogy az orra vére ered el. Nem mondhatnám, hogy könnyű ellenféllel van dolgom, de nekem, aki szinte az utcán nőtt fel, nem kihívás leteríteni egy idősebb férfit. Bokán rúg, és hasba vág, mire hamar reagálva gyomorszájon rúgom, és ettől ismét a földre kényszerül. Ám nem rest, a harchoz kést ránt, és azzal hadonászik tovább. Megpróbálom kicsavarni a kezéből, de egy pillanat erejéig végig vágja a felkaromat vele, nem is olyan gyengén, ám ilyenkor nem igazán érzek fájdalmat. Végül megszerzem a kést, és leterítem a férfit, két ütéssel eszméletvesztésig juttatom, majd a lányhoz sietek, és leguggolva mellé, finoman megpróbálom felsegíteni.
-Jól vagy? Minden rendben?
Kérdezem meg tőle lihegve, és csak ekkor szúr meg a vágás adta fájdalom. odanézek a karomra és hamar feltűnik, hogy gyakorlatilag totál átvérzett a ruhám.

Luna Cox

Igaziból semmiség az egész. Vagyis a vérzés erőssége és a fájdalom valahogy nem ezt mutatja, de nem nagyon köti le a figyelmemet mindez. Sokkal inkább fontos, hogy a karommal bíbelődő lány hogy van. Meg is fogom dolgos kezeit, és felállok, vele együtt.
-Hagyjad csak. Az a lényeg, hogy Te jól vagy!
Mosolyodok el, és a férfi nyomába nézek. Beáll a csend. Hosszú, mély, kissé nyomasztó. Hideg is van, és a történések sem hathattak túl pozitívan a lányra. Tekintetem visszafordítom az övéhez és belenézek a szemeibe. Talán bármennyire friss élmény, és fájdalmas, beszélni kell róla. Ha nem is velem, mással, de ezt nem lehet félvállról venni. Ha az én lányomról lett volna szó, azt hiszem simán kinyírtam volna, minden gondolkodás nélkül az ürgét.
-Ismerted?
Bökök fejemmel a már eltűnt férfi irányába, majd csak bámulok a lányra. Igaziból nekem is elég sokkoló élmény volt, ki tudja, mi történhetett volna, ha nem sétálok éppen erre, és igaziból senki más nem sétál erre...
-Figyelj, szerintem az lesz a legjobb, ha ezt valakivel kibeszéled. Bár hál Istennek a végzetes dolog nem következett be, de...
Nem is fejezem be, mit is mondhatnék. Puszta okoskodás mindez, a lényeget úgyis az előttem álló érzi. Neki kell mérlegelni és kezelni az adott szituációt. Aztán ismét csend magasodik fölénk, és csak azt veszem észre, hogy a kezeim remegni kezdenek a hidegtől. Alapjába véve szeretem a hideget, de talán az, hogy a vérzés még el sem állt, némiképp súlyosbító körülmény. Végül megnézem a vágást. Tényleg, már szinte az ingen egész ujja tiszta vér. Fogalmam sincsen, milyen mély lehet, de abból, hogy még mindig nem állt el a vérzés, csak arra tudok következtetni, hogy nem csak egy felszíni karcolásról van szó.
-Szóval...-kezdek bele ismét-szólnod kellene az illetékeseknek. Jelezned kellene, hogy elkaphassák ezt a....
Inkább be sem fejezem, a csúnya szavaknak itt most nincsen helye.