Jaj, de nagyon utálja ezt...bár különösebben semmi ellen nem szokott berzenkedni, de ez már egy kicsit sok neki. Egyébként sem tartozik a kedvenc elfoglaltságai közé a felvigyázás, még az óvodában sem, itt meg aztán... Mióta a felügyelők a kastélyban táboroznak, őt is szigorúbban ellenőrzik, ellátja-e a szokásos őrködést, hol itt, hol ott. Egyetlen jó van a dologban, amire sokat gondol, hogy egyáltalán legyen valami kedve ehhez az egészhez, hogy a Társalgóban kell szolgálatot teljesítenie. Gyomrában a fürge szárnyú pillangók nem azért repkednek, mert szerelmes lenne, hanem egy új élmény ígérete hajtja, így sietősre veszi a lépéseit, már amennyire a vacsorára elfogyasztott gombás, rakott tök, kapros zöldséges öntettel, ezt megengedi. Kicsit sokat markolt a főfogásból, de talán csak a szeme kívánta már az utolsó pár falatot. Nehézkesen akarnak bent elhelyezkedni az estebéd rétegei, ezért pár mély levegőt vesz, hogy segítsen azoknak. Megigazítja nadrágszíját a kényelem kedvéért, ennek ellenére csak nem viszik gyorsabban a lábai, pedig már így is késésben van. Erőltetett menetben fújtat végig a hosszú folyosón, mire eléri a nem vágyott célt és benyithat végre az ajtón. Magában elenged egy fohászt, hogy abban a pár percben, amíg nem volt itt, nem történt incidens. Nem szeretne kellemetlenségeket magának. Körülkémlel egy kényelmes ülőalkalmatosság után, hogy nyugodtan tudjon emészteni és reméli, hogy a tanulók is jól nevelten hagyják ezt. Lehuppan a stratégiailag legjobb pozícióban lévő fotelba, onnan veszi szemügyre a céltárgyat. A régi szekrény...Pletykás szájak azt suttogják az iskolában, hogy mumus lakik benne, ő pedig még nem találkozott egyetlen példánnyal sem. Már-már selejtesnek is érzi magát, hogy nem volt szerencséje a fajtához, ráadásul, amikor ő járt suliba, ennél az anyagrésznél hiányzott. Enélkül pedig nem élet az élet. Most itt a lehetőség. Izgatottan várja, hátha kibújik a szög a zsákból ma este, már csak azért is, mert fogalma sincs, hogy milyen alakot vehetne fel a lény. Nem tud olyan félelméről, amit ne küzdött volna le, de ez legalább jó kontroll lenne, ha kiderülne, hogy mégis van. Szóval egy tanulmányút neki a Társalgó, egy hasznos tapasztalat, jobb móka, mintha mondjuk a Járda-szigetekre menne nyaralni. Mintha megmozdult volna...Áááá, mégsem.

Csend és nyugalom honol a Társalgó nagyobbacska légterében, ami Attilát is békével tölti el. Nem kívánja sem az intézkedést, sem az avval járó papírmunkát a háta közepére sem. Ez a fajta foglalatosság, mindig is halálosan untatta, erre a kis időre pedig nem fogja megszeretni. Eddig még, mikor ő ügyelt, sohasem volt semmi gond, ezért reméli, hogy a jó hagyományokat nem töri meg ezúttal sem. Időnként elemeli pillantását az öreg szekrény szúette deszkáiról, hogy egy panoráma kitekintést adhasson a rá bízott diákságnak. ~ Nincs itt semmi baj, nem is lesz ~ konstatálja magában a pillanatképet, hogy aztán visszatérjen az érdekesebb tárgy szemléléséhez. Sajnálja, hogy az életéből kimaradt a mumus téma, de most itt az alkalom, hogy bepótolja. ~ Talán akkor kéne belenéznem, ha már nincs itt senki - utasítja agya az önmérsékletre, felhívva a figyelmét a mumussal járó, valós veszélyekre. ~ Igen, várni kell vele! ~ Nagyot ásít, mivel a vacsora maradéka levitte a vérnyomását a béka popója alá. Kávézni nem szokása, maximum a tea, amit ilyenkor elfogyaszt, így barnáival az asztalon kutat, akad-e ilyen nedű a kínálatban. Szuszogva áll fel, hogy közelebb menjen a finomságokhoz, ahol meg is pillantja a teás kannát, benne forró, gőzölgő vízzel és a filtereket. Egyet a csészébe pottyant, majd rátölti a vizet. Leteszi az ibriket, mivel égeti a kezét a forrósága. Nagyon lefoglalja a tea készítés, ezért csak az utolsó utáni pillanatban eszmél arra, hogy egy légi tünemény siklik el a lábai mellett a föld felé, hangosan landolva a padlón. Még az a szerencse, hogy a teát idejében letette, így reflex szerűen utána kap a zuhanórepülésben lévő lánynak, még mielőtt leérne, de sajnos csak megérintenie sikerül, tanítványa megállíthatatlanul közeleg a végzete felé. Estében meglöki az ominózus szekrényt, melynek billegési együtthatója annyira magasra kúszik, hogy felébreszti a belsejében szunnyadó valamit. Egyelőre azonban még csak éledezik, az ajtó csak résnyire nyílt, Attila pedig igyekszik felsegíteni a levitást. Ha jól emlékszik a nevére, igen különleges: Csermely. Igen, biztosan az. Finoman a vállához ér, ne ijessze meg most meg ő.
- Fáj valamid? Megütötted magad? - kérdezi hangjában ijedtséggel. Nem csak a sérülés lehetősége rémiszti, hanem a történések túl hirtelen lefolyása is. Szíve hevesen kalimpál, pedig még nem is sejti, nem is látja, hogy a szekrény életre kel, ajtaja kinyílik és megjelenik az, amire egész este várt, ám nem így képzelte a találkozást.

Minden olyan gyorsan történt, hogy Attila sem volt képes megakadályozni és a legrosszabb az egészben, hogy semmiféle előjele nem érződött a dolognak. Tanerőnk radarjai ennek ellenére jól behangoltak, ezért kicsit furcsállja, hogy nem jeleztek neki. Van ilyen. Amikor az élet olyan meglepetést tartogat neki, amiről nem küld táviratot, úgy látszik, hogy a mai este is ilyen. Mióta a suliban dolgozik és mióta mind a nyolc évfolyam, sőt még az előkészítő is a nyakába zúdult, valahogy kevésbé szenzitívek az érzékei. Az is lehet, hogy annyi mindent kéne jelezzenek, hogy úgy döntöttek, nem jeleznek semmit. Az esést sem, meg a szekrényből kilépő mumust sem. Most amúgy is más dolga akad, aggódik az elterülő levitás testi épségéért. Az megretten az érintésre, hiába óvatoskodik a tanerő.
- Nincs semmi baj, csak Huszthy Attila vagyok, a felügyelőtanár - ismeri fel, hogy kivel áll szemben, meg hogy talán a másik joggal ijedt meg, hisz nem tudhatta ki háborgatta az auráját. Újra felé nyúl, ezúttal még sokkal óvatosabban, hogy felsegítse, miután megnézte nem tört-e csontja, de keze megáll félúton a levegőben. Nem tudja, hogyan reagáljon a lány fura viselkedésére. Előre mered a semmibe, kapkodva veszi a levegőt, egész testében remeg, mint a kocsonya, láthatóan egy pánikroham kezdetén van. Attila gyorsan számba veszi a lehetőségeket: az esés nem válthat ki ilyet, hacsak nincs fejsérülése. Sokkos állapot, esetleg belső vérzés....már fontolgatja, hogy segítséget hív a Gyengélkedőről, mikor meglátja a szekrényt. Az ajtaja nyitva, a lökéstől kitárult, engedett az öreg, rozsdás zár, valószínűleg a mumus kiszabadult. Sebtében összerakja fejében a mozaikot, pótolja a hiányzó részeket és a lány elé ugrik. Az elméletet tudja, hiszen vizsgáznia kellett belőle, ám a gyakorlattal más a helyzet. Vajon mivé alakul a mumusa? Vajon le tudja-e győzni a félelmét. Utóbbiban majdnem biztos, de pálcát tartó keze azért remeg kicsit, mikor kimondja a varázsigét a nagy kupac hivatalos iratnak, mely rádőlni készül éppen.
- Comikulissimus! - kiáltja hangosan, erőteljesen, közben arra koncentrál, hogyan hajtogat sok-sok papírrepülőt a lapokból. Reménykedik a sikerben, ami be is következik, némi hatásszünet után. A mumus visszatakarodik a helyére, Attila pedig lendületesen rácsapja az ajtót, be is zárja a kulccsal, kettőre. Egyfelől elégedett, hiszen legyőzte a mumust, másfelől bebizonyosodott, hogy vannak még félelmei, azzal azonban ráér még foglalkozni, most a diákokat kell biztonságba helyeznie, elsőnek Csermelyt.
- Fel tudsz állni? -

A Sors vágy teljesítő funkciója működésbe lépett, bár a tanerő nem teljesen így gondolta, akkor, amikor mumusra vágyott. A kis kedves télapó pótlék most valószínűleg bőszen dörzsölgeti valahol a tenyerét, és egy pipát tesz a teljesült kívánság mellé, Attilánk ezzel szemben a fogát csikorgatja sűrű hálaima közepette, hogy nem kívánt más, cifrább dolgot...esetleg azt, hogy a ...nem, ezt még gondolni sem meri, még a végén beteljesedik az is. A mumussal viszonylag könnyen elbánik, a levitás azonban okoz neki néhány izzadós percet. Nincs felkészülve sürgősségi ellátásra, bár az alapokat ő is megtanulta az iskolában sok-sok éve már. Haloványan emlékszik, mégis tanácstalan. Hiába kutat az elméjében, nem talál olyan varázsigét, amit itt és most használhatna, ami épülését szolgálna a gólyának. Így marad a szavaknál, hangja a lehető legnyugtatóbb, ügyel rá, hogy ne érződjön rajta az aggódásnak a legkisebb nyoma sem. Persze lehet, hogy a szfinxnek kihegyezettebbek az szenzorai, mint az Attila gondolná, majd kiderül.
- Nincs semmi baj, csak segítek felállni. Megfogom a kezed és a derekadat, szólj, ha fájdalmat érzel vagy valami furcsát tapasztalsz! - próbálja nyugtatni, mintegy saját magát is. Lehajol a lány felé, ezzel testközelbe kerül. A tanerő diszkrét, de egyedi illata még erősebben érkezik oda a levitás orrához. Attila imádja a szantál illatot, a szappanja és amúgy mindene ezt árasztja magából. Indiában szerette meg, azóta ezt használja, amit ott könnyedén beszerzett, itt viszont időnként hatalmas nehézségekbe ütközik, hogy felkutassa. Ha egyik titkos helyén sem kap, akkor a varázslathoz folyamodik, ahelyett, hogy feladná és más illatot választana. Ezért aztán a jelzett aroma meghatározó és elég erősen jellemzi a tanár urat. Ahogy mondja, és ha megengedik neki, akkor erős karjaival feltámogatja a lányt és tartja, nehogy összeessen itt neki. Enyhén hátrafordulva kérést intéz a többi gyerekhez.
- Hé! Ne csodálkozzatok, inkább hozzatok egy széket gyorsan! Meg egy pohár vizet. - Vár egy darabig a kért dolgokra, de mivel a gyerekek is enyhén sokkos állapotban vannak, nem ébred fel senkiben a segítőkészség, ezért ölébe kapja a lányt, ha az nem tiltakozik nagyon, mintha könnyű kis tollpihe lenne - az is - és elsétál vele a legközelebbi fotelig, ami pont az, amiben ő az előbb ült. Még testének melege is érezhető, nem beszélve az illatról, amit a kárpit is átvett.
- Csak ülj itt nyugodtan, lélegezz mélyeket és ne beszélj butaságokat! Kicsit megijedtem, mert téged féltettelek, de semmi több. Most magaddal törődj, ne velem! - A pohár víz közben megérkezik, átveszi a kis navinéstől, aki hozta és az enyhén még remegő kezek közé nyomja.
- Ez egy kis víz. Igyál és gondolj valami szépre! Mesélhetnél is róla! - Ez amolyan önszuggeszció, éber, fordított meditáció. Talán ez ellazítja a levitást annyira, hogy visszatérjen a nyugalma is. Míg gondolkozik egy szép helyen, vagy bármi máson, Attila kihasználja az időt. Az ablakhoz ugrik, kinyitja jobban, hogy bejöhessen a hűvös, friss levegő, valamint visszafelé jövet, út közben felveszi az elejtett könyvet is. "Nostradamus élete és munkássága" áll a címoldalon, amire Huszthy tanár úr szemöldökei felszaladnak egy pillanatra. Visszasiet védencéhez, de azért a többiekre is fordít némi figyelmet.
- Na jól van. Minden visszatérhet a rendes kerékvágásba, beszélgessetek, olvasgassatok nyugodtan, de ha valakinek problémája akadt, akkor jelezze! - Tart egy kis hatásszünetet, ha valaki esetleg jelentkezne, aztán újra a lányhoz fordul.
- Itt a könyved, amit olvastál. Érdekes munka, én már olvastam. Na, sikerült valami szépre gondolnod? - Kiveszi a kis kezekből a poharat, helyette a könyvet helyezi az ölébe és mosolyogva várja a beszámolót. Bár a mosoly csak a látóknak jelent pluszt, a tanerő meg van győződve róla, hogy a lány érzi a biztató mimikát

Ahogy felemeli a kis testet, hogy ellentmondást nem tűrően biztonságba helyezze, előbb a karjaiba, aztán a fotelbe, maga is meglepődik azon, hogy szinte semmi súlya sincs. Kicsit sem kell erőlködnie felemeléskor vagy cipeléskor, csak az ide-oda libbenő, kósza, vékony hajszálak okoznak gondot. Minden igyekezetét be kell vetnie, nehogy a szájában kössön ki az önálló életet élő hajzat. Miután már egy kicsit lehiggadt, azaz tud magára is figyelni, valamint a másikra, azon kívül, hogy agyon aggódíja magát, valami egészen fura és rendkívüli dologra lesz figyelmes. Elég közel van hozzá a lány, ebben a testhelyzetben, aurájuk szinte egymásba fonódik, nem is kell, hogy különösebben ráhangolódjon a rezgésekre, amik Csermelytől érkeznek. Amint leteszi, egy kissé távolabb húzódik víz beszerzés ürügyén, így már rálát az aurájára, ugyanis ahhoz kell bizonyos távolság. Jól sejtette, a látvány igazolja gyanúját, de egyelőre nem adja jelét a felismerésnek, miszerint a kis levitás aurája zöld és rózsaszín színekben pompázik, holott még az ablaknál ülve kék volt, bíbor-lilába hajlóan. Az ott rendben is lett volna. Olvasott, és így természetes, hogy az ötös, hatos csakra aktivizálta magát. Természetes a szellemi munkánál, hogy ezek a csakrák működnek, ám most...Persze az is oké, hogy van egy egyénre jellemző alapszíne az aurának, de Csermelynél ez a rózsaszín, némi zölddel...elgondolkodtató. Mikor az elejtett könyvet a kezébe adja, akkor sem tűnik el a gyanús szín, így Attilában egyre inkább eluralkodik a félelem. Fürkészve nézi az arcát, és még ha látná is a a céklás elszíneződést, akkor sem arra koncentrálna, inkább a megérzéseire hallgat.
- Igen, valóban nagy tudású bölcs ember volt, már-már zseni, sőt nyugodtan rá foghatjuk. - Mosolyt erőltet az arcára, és szinte lefagynak az arcvonásai. Verejtékezni kezd enyhén a homloka, mert ilyen helyzetben még soha nem volt. Persze, mindig is sündörögtek körülötte a lányok, de ...mivel ez az első év, hogy tanít, tanítványa még soha. Nem is nagyon tudja, mit kezdjen a helyzettel. Csak akkor változik újra a színösszeállítás, mikor az emlékeit kezdi mesélni. Annál a résznél teljesen bezöldül a körülötte kavargó energia tömeg. Ezt látva kicsit megnyugszik, de később kiderül, hogy korai még az öröme.
- Nekem Indiáról vannak kellemes emlékeim, az ashramról, ahol tanultam, az apám nevetése, ami igen ritka volt, az anyám illata, és a szantál füstölők szaga, amit illatként a mai napig használok. Sok finom zöldséges étel íze a számban, az elefántok, az eső illata...sok-sok foszlány. De szinte mindent lehet élvezni, sőt kell is, hiszen rövidek az életeink. - Igyekszik a hangját nyugodt hangszínben tartani, így az érzései is lenyugszanak lassan. Tudja mit kell tennie. A lehető legkevesebb kontaktusba kerülni a lánnyal. Ő az idősebb, neki kell irányítania.
- Ideje lenne lefeküdnöd a nagy ijedtségre! Szólok valakinek, hogy kísérjen el a hálókörletedbe. - Int egy, a közelben lebzselő másik lánynak, hogy lépjen közelebb hozzájuk.