Határozottan biccentett Csermely, megszokta már, hogy mindenki meg akarta tapizni, segíteni akart, megérinteni és támogatni, mert annyira gyengének és véznának tűnt apró testecskéjében. A fakó, fehérbe ívelő bőre és az azokon futó, néhol szépen kivehető erek hálózata mindenkit megtéveszthetett és erőtlennek tüntethették fel gazdájukat. Az éppen kibontott, mindenfelé szálló hajkorona, mely egészen szoknyája szegélyéig lekúszott pedig még fiatalabbnak és gyermekibbnek mutatta a lányt, majdhogynem elnyelte, és ha a tanár úr megkísérelte megfogni a leány derekát, biztos meggyűlt a baja a sok repkedő, szőke tincsek népével.
Csakhogy arra nem készült fel, hogy az illat, mely Attila közeledésével egyre csak erősödött akkora hatással lesz rá, mint egy újabb sokk. Szíve vadul kezdett kalapálni, lábai - bár mások számára nehezen észrevehetően - remegtek, ajkai meglepett, aprócska o-ra kerekedtek.
Gyomra kellemesen bizsergett, ahogy bőre azon felülete is, ahol az ujjak bár közvetetten, de ruhán keresztül hozzáértek. Ha a tanár úr nem fogta volna, minden bizonnyal újból a padlón kötött volna ki, de így is egy fáradtabb pózba volt kénytelen kényszeríteni testét, hogy a kettejük erejével talpon maradjon.
Csendben hallgatta a tanár urat, bár már ezerszer találkozott füle ezzel a selymes, mély doromboláshoz hasonlatos hanggal, melyből aggodalom nyomai szűrődtek a szituációnak megfelelően, valahogy sokban különbözött az eddigiektől. Elbűvölte a lányt. Megbabonázta.
Azt, hogy nem a saját lábain fog a legközelebbi ülőalkalmatosságra eljutni legvadabb álmaiban sem gondolta. A hirtelen mozdulatra ledermedt és csak azt vette észre, hogy a következő pillanatban már hatalmas kezek és egy még nagyobb, erős mellkas közé lett bezárva, akár egy erőtlen madárka egy biztonságot nyújtó vasketrecbe.
Szinte beleolvadt, hagyta, hogy az illatkavalkád és az érintések megnyugtassák és elringassák, miközben hálát adott, hogy haja valószínűleg egészen az arcában van, elrejtve paradicsom vörös fejét a többi diák elől.
- Engem féltett? - Alig hallható, cincogó hangon kérdezett vissza Csermely, még mindig nem vészelve át az előbbi utazás emlékeit. Legszívesebben felhúzta volna lábait és fejét eltemette volna térdei mögé, de ezzel a viselkedéssel csak rontott volna a helyzetén, mert még jobban magára vonta volna a figyelmet, így csak ült és zavartan birizgálta pólója alját. Az sem segített, hogy a fotel körüli levegő egy enyhébb de még mindig jól érezhető változata volt Attila illatának és belegondolni sem mert, miért volt kellemesen meleg az ülőke apró teste alatt. Az egész szituáció egyszerre volt felkavaró és megnyugtató, akár egy kétélű penge.
A poharat ugyan ügyetlenül elvette, de pár kortynál többet nem tudott leerőszakolni torkán.
Amint az illat gyengülni látszott és a léptek hangja kivehetően távolodott kicsit felhúzta lábát és átkarolta azt, maga mellé helyezve gondosan a poharat. Állát ráfektette térdére, haja lágyan omlott vállára és onnan le, egészen a karosszékre, ahol sok, apró kígyóként tekeredett mindenfelé.
Próbált szót fogadni és valami szépre gondolni, de valahogy mindig az illathoz kanyarodott vissza, akármerre is indul útnak, feje kicsiny utcácskáin.
A közeledő léptekre azonban akaratlanul is kihúzta magát, leengedte lábait, megigazgatta szoknyáját, sőt még az üveget is visszavette kezébe. Általában nem érdekelte az, külsőleg hogyan látják a többiek, hisz ő sem látja a másikat, nem tulajdonított hát fontos szerepet a szemnek, most mégis azon kapta magát, hogy szabad kezecskéje frufruját próbálta visszaállítani, az esés előtti állapotba.
A könyv témára felcsillant a szeme, arcára pedig kedves, izgatott mosoly ült ki.
- Valóban? Nagyon izgalmas olvasmány és felettébb remek ha az ember kikapcsolódás gyanánt akarja frissíteni tudományát. Úgy vélem egy fantasztikus alak volt és rengeteg mindent tudott, amit talán a mai kor már egészen elfeledett. No meg ha hallott is valaki róla, akkor bizonyosan a jóslatiról tudja csak beazonosítani és csak kevesen tudják, hogy milyen orvosi csodákat hajtott végre. Két pestisjárvány idején is praktizált és biztos rengeteg emberen segített. Ha nagy leszek, én is segíteni akarok másokon - Azon a csöpp szájon lelkes beszámoló kelt szárnyra, melyet közben gyakran kísért erős gesztikulálás, példás bizonyíték gyanánt arra, hogy ameddig véleményét hozta a férfi tudtára, addig teljesen elfeledkezett mindenről és mindenkiről.
- Szép emlék? Oh tudja tanár úr, annyi szép emlékem van, hogy ennyit ember talán meg se érdemel. Ott vannak például a kedves gyermekkorom emlékei Mánfáról, a kertről, a dagadó paradicsomokról, anyukám énekéről és apám mély nevetéséről. Vagy mikor ideérkeztem és megtudtam, hogy mégis mekkora könyvtára van az iskolának. Maga látta már? Biztos látta, milyen buta is vagyok... - felsóhajtott, de sóhajában nem volt semmi rossz, semmi szomorú. Mosolygott, ártatlanul és szelíden, miközben mindent felsorolt, amit szépnek és kedvesnek vélt a világban. A reggeli sugarakat melyek csiklandozták az arcát, kiemelte a kertben lévő virágok illatát, a hangokat, melyeket kedvesen dudorászó háztársaitól hallott, a tanárok kedvességét és figyelmességét, azt, hogy mennyire jól esett mikor egy-egy tanuló odaült beszélgetni mellé, oly sok mindent elregélt, hogy lassan maga sem tudta számon tartani mondatait, azonban arról mindvégig hallgatott, hogy mit művelt a sebesült diákokkal. Pedig az aranyhoz hasonlító erő, mindennél szebb és jobb volt. Testén abban a pillanatban is több, különböző méretű és fajtájú, mástól átvett seb bújt meg, némelyik bekötve, másik tapaszokkal leragasztva, de voltak egyszerűen csak szabadon hagyottak is, azonban mindegyikre ügyelt, hogy ne nagyon látszódjanak ki a ruha alól.
A tanároknak elméletben tudniuk kellett a képességéről, mégis úgy érezte, ez egy titok, melyről nem szabadott senkinek sem beszélnie, mert ha rájönnek, hogy mekkora kárt tud okozni magának, talán eltiltják tőle. Néha azt kívánta, az emberek bár ne lennének vakok, és bár látnák, hogy hiába lesz csupa karc és vágás, kék meg lila folt, a másik aki teljesen egészséges és nagyobb hasznát veszi a testnek boldogabb lesz és minden porcikájában ép.
- Önnek is vannak szép emlékei? - vélve tette fel a kérdést, habozva egy keveset. Tudta, hogy a legillendőbb az volna, ha nem lenne terhére a tanerőnek és inkább visszabotorkálna hálókörletébe, mégsem akaródzott elmennie és otthagynia a férfit. Beszélgetni akart vele, vagy csak mellette lenni, de megelégedett az illattal is, az illattal, melyet még mindig nem tudott névhez kötni, csupán személyhez.

A könyvek birodalma gyakran felülkerekedett a valóság tengerén a gyermek fejében, pont úgy, mint mikor a part megtöri a látszatra vad és tajtékzó hullámokat, oly könnyen és egyszerűen, mintha csupán papírból hajtogatott hajócskák volnának. Szerette benne élni életét és csak ritkán mászni ki a lapok mögül és ha a szó is netalántán arra az útra terelődött, apró szívecskéje vadul kurjongatott örömében. Éppen ezért is volt odáig, mikor a tanár úr megemlítette a könyvet, amelyet nemrégiben még a párkánynál olvasgatott. Véleményét és gondolatait nagy odaadással és lelkesen regélte el a férfinek, ám a másik reakciója kissé meglepte. Már Huszhty Tanár úr hangján is hallotta, hogy bár amit mondott az odaillő volt, mégsem volt vele valami rendben, erőltetettnek tűnt, érezte hanghordozásából, hogy a másik mosolygott, de valamiért másképp csengett, mint a valódi vigyorok mögüli beszéd. EZt az aggodalmát, pedig Zoru is alátámasztotta, mikor megsúgta, az arcon, amit a gyermek nem láthatott, gyorsan lefutott a jókedv.
Picit elcsendesedett Csermely, meg volt róla győződve, hogy a tanárt untatták szavai és kicsit butának is érezte magát, amiért ennyit fecsegett, mikor a másik nem is kérdezte ki róla véleményét, csupán észrevette és elolvasta könyve borítójának címét.
Azonban ez mégsem volt indok arra, hogy szép emlékeiről való beszámolóját rövidre fogja, a nyelve magától mozgott, míg a képek, melyekből a legtöbb nem csak agy kreálta, hanem még a beteg szemek is látta ikonok voltak, végigtáncoltak fejében.
A férfi meséjét azonban ha lehetett még szívesebben hallgatta. Amikor pedig meghallotta, hogy  az illat, amely körülölelte őt, szantálfa illata volt. Mélyen belélegezte a levegőt, amely ettől volt terhes, s vörös orcával próbálta addig benntartani, amíg csak lehetett, hogy alaposan belevésse emlékébe, de hiába tette a gyermek amit tett, mert az az illat már ott kísértett fejében, az első alkalom óta, mikor az eséskor orrába kúszott, s amíg élni fog, az illat majd ott fog kísérteni szőke tincsei felett, követve őt, hogy mikor előveszi az iskolai emlékeket,  ez legyen a legerősebb és a legszebb.
Ajkai szóra nyíltak, nem akarta abbahagyni a beszélgetést és azt sem akarta, hogy a tanár úr elmenjen. Úgy érezte, hogy legszívesebben egész éjjel itt maradna, csendesen hallgatná a búgó hangot, bármiről is énekelt, minden egyes szót és csengős dallamot örömmel és buzgó vendégszeretettel fogadott volna. Addig akarta nyújtani a perceket, míg azok órákká, majd napokká, hetekké, évekké és végül évtizedekké növekedtek volna.
Csakhogy a szavak torkán akadtak, mikor a tanerő megelőzte őt mondandójával, s mihelyt megértette Csermely, mire is akart kilyukadni a férfi, becsukta nyíló száját és kedvesen elmosolyodva bólintott.
Szomorú volt, sőt több volt ez, mint puszta bánat. Nem akart menni. Maradni akart. Még ha csak távolról is, de hallani akarta, érezni akarta, tudni, hogy Huszthy tanár úr a közelében van. Mégsem ellenkezett. Nem akart a másik terhére lenni siránkozásával, tudta, hogy mégiscsak későre járt és biztos senki sem akart az est folyamán több kellemetlen és izgató élményt bezsebelni. Talán a tanerő is belefáradt a hőstettbe, vagy csak aggódott érte, esetleg kellemetlenség volt számára a leány mellett maradnia.
Az utolsóba még belegondolnia is szívszaggató volt. Pici mellkasához ért ujjai begyével, úgy mondott köszönetet amiért megmentették életét. Ezután jó éjszakát kívánt, kellemes estét és szép álmokat, majd leplezett búval hagyta, hogy a hozzá kirendelt diák elvezesse őt addig, ameddig az jónak látta.
Aznap korán nyugovóra tért, de egy szemhunyásnyit sem aludt, az álom elkerülte, s helyette a szobát zubogó vízként elárasztotta a szantálfa illata, melyet akkor már csak a gyermek érzett.