Mágustusa Nyitóbál

 Eljött hát a nagy este is. Tiffany bármennyire is utálta a ruhákat, ma kénytelen volt valami szebbe bújnia, a nyitóbál alkalmából. Amióta csak benyújtotta a jelentkezési lapot Amirának hihetetlenül magabiztosnak mutatta magát - pedig távolról sem volt az. Csekély reményeket fűzött hozzá, hogy bejusson, talán mert ha tetszett neki ha nem gyengébnek érezte magát, mint a felsőbb évesek. Főleg fizikailag érezte magát lúzerebnek, hisz sosem volt valami sportos figura. Próbálta kirázni a fejéből az ilyen gondolatokat. Mosolyt öltött magában, még egyszer belenézett a tükörbe, és megindult a nagyterem felé. Vörös haja elegáns hullámos fürtökbe omlott fehér bőrére, s ajkai szinte izzottak. Szemét kihúzta fekete szemceruzával, és egy egyszerű, fekete ruhát választott, mely egyenesen vonta be a lány testét, a földet súrolva. Felerőszakolt magára egy fekete, nem túl magas tűsarkút, hogy ne hogy sokkal magasabbnak tűnjön, mert így is eléggé kitűnt a tömegből. Besétált a díszekkel teli terembe, és egy pillanatra elámult a fények láttán. Lassan sétált a terem közepébe, még nem ült le, csak nézelődött körbe, hátha lát valaki ismerőst. Teljesen kiment a fejéből, hogy talán párt is kéne keresnie magának, úgy hogy egyedül jött, reménykedve, hogy csak tud majd társulni valaki társaságához.

RUHA http://weheartit.com/entry/64280230

Nyitóbál

 A vöröske még mindig a terem közepén lábatlankodik, s mikor az igazgató megszólal letelepedik a leg közelebb álló szabad székre. Türelmetlenük matat az ujjaival az ölében, és alig tud egy helyben ülni. Egyre csak nyújtózkodik, hogy jobban lásson, mintha ettől gyorsabban is telne az idő. Mikor kihírdetik az első bajnokot, már talpra ugrik, úgy figyel. Mikor meghallja a nevét először elsápad, majd hangosat sikolt. Ujjongva rohan fel a színpadra miután mind a 16 versenyző nevét felsorolták, s büszkén vigyorogva sorakozik Amira elé.
 Rég nem volt ilyen boldog, és igazából alig tudta magába tartani az ugrálást. Szinte repülve megy vissza helyére, és próbálja eltűntetni -sikeretlenül- széles vigyorát. Mikor meghallja, hogy Mira most beszélni fog, kicsit csüggetten nyugszik le. Körbe néz a terembe, és megállapítja, hogy elég sok versenyző Rellonos. A Levitások asztalánál van egy kicsit nagyobb hangzavar, mint a saját házánál, mivel onnan hat embernek is sikerült bejutnia. Beletúr a hajába, keresztbe teszi a lábát, és próbálja az összes figyelmét a DÖK elnökre összpontosítani. Sokkal türelmetlenebb, és egyik lábával ritmusosan veri a padlót, karba teszi a kezét, és Mirát bámulja, de teljesen nincs ott. Az jár az fejébe, hogy most, hogy sikerült bejutnia, még is mi lesz. Rengeteget kell majd készülnie -ő pedig sokkal inkább a lustaságáról mint a tanulsági termékenységéről volt híres. Egyre csak azon jár az esze, hogy vajon milyen a tudása a többiekhez képes, és vajon elég jó e ahhoz, hogy bajnok legyen belőle.
 Neki hosszú időnek tűnik, Mira viszont elég hamar befejezi a beszédét. A vöröske türelmetlenül fel áll, s a termen keresztül sétál, Amira után nézelődve. Azonnal beszélni akart vele-úgy érezte csak így tudná levezetni feszültségét.

Sheilah

Nagyjából akkor hoppanált be a csoport az előcsarnokba, amikor a diákok is elkezdtek szívárogni befele a nagyterembe. Az ebéd közös volt, sok bajnok számára ez volt a legjobb része a napnak, hisz találkozhattak barátaikkal, akiktől az utóbbi időben elvoltak zárva. Tiffanynek nem számított semmit, sőt, ő szívesebben kajált volna a lakrészben, hisz ott csak 17 zsibongó ember van, de több száz. Ahogy beléptek a hatalmas helyiségbe, azonnal megcsapta a fülét a jól ismert zsibongó alapzaj, és gyorsan elvállt a kis csoporttól, ami lassanként mállot szét, ahogy mindenki megindult a baráti társasága felé. A vöröske arra ébredt, hogy már nem igazán van hely, így megindult az egyik asztal felé, ahol csupán egy másik lány üldögélt. Nem állt szándékában beszélgetni az illetővel, de nem volt több szabad hely, így kénytelen volt oda helyezkedni. Egyetlen pillantással sem méltatta a társát, nem is akarta tudni, hogy kivel ül egy asztalnál, inkább csak pásztázta oda-vissza a tanárokat, majd a zajongó diákokat, hátha felfedez valakit, akivel érdemes pár szót váltani. Nem kellett sokat várni, mire megjelent a rengeteg étel, és a beszélgetések zajaihoz hamarosan társult az evőeszközök zörgése is. Tiff, mint mindig, most sem volt igazán éhes, de azért a tányérjába pakolt pár szál sültkrumplit, és néha néha bekapott egyet, ahogy előre bámult, és azon gondolkodott, hogy vajon milyen megpróbáltatásokon fognak keresztül menni a Tusások. Végül is mindegy, csak ne haljon meg. Gyorsan befejezte gyér ebédjét, és az édességre vetette magát, azt sosem tagadta meg a gyomra. Aznap csoki és vanília puding volt desszertre, a lány pedig mindkettőből egy igen terjedelmes adagot rakott magának. Lassan kezdte kanalazni, közben pedig újra a diákokat kezdte nézni, ahogy nagyban nevetgélnek és beszélgetnek. Az első gondolata az volt, hogy milyen gondtalanok. Mint a rossz mugli reklámokba, amikor minden rózsaszín és hibátlan. Rosszalóan csóválta meg a fejét, és inkább a nyalánkságára koncentrált.

Amira

Attól a pillanattól, hogy a tenyerén érezte a kulcs hűvösségét, szinte megállás nélkül rohant az iskoláig. Nem figyelt a másik három lányra, akik ugyancsak megkaparintották a zárnyitókat, csak sietett, hogy kijusson az erdőből, vissza az iskola hűvös falai közé, be, a zsibongó nagyteremnek. Még sosem örült ennyire a nagy zajnak, és a sok embernek. Szinte berobbant a terembe, úgy rohant Mira felé, és azonnal a nyakába ugrott.
-Sikerült! -mondta remegő hangon, és széles vigyorral engedte el a feketeséget. -Látod? - mutatta felé a kulcsot- Sikerült!
Nagyon rég nem volt ilyen boldog, és most előszőr tapasztalt olyat, hogy nem tudta abbahagyni a széles mosolygást. Csak most tudatosult benne igazán, hogy megcsinálta. Sikerült, megkaparintotta a kulcsot. Még él, és átjutott az első fordulón. Azt is csak most kezdte felfogni, hogy mindene csíp, és fáj, ugyanis tele volt kisebb-nagyobb karcolásokkal, vágásokkal, amik beborították csupasz karjait, lábait és még az arcát és nyakát is. De most ez is, és szakadt ruhái is kevésbé érdekelték. Mámorosan állt mentora mellett, hülye, letörölhetetlen vigyorral az arcán, hamarosan viszont inkább ledobta magát az egyik székre, hogy kicsit kipihenje magát. Örült, persze, hogy örült, de a fáratság is csak most kezdte utolérni. Amíg az erdőben volt, az adrenalin elűzött mindent, most viszont alig bírt lábon állni, azért is döntött úgy, hogy inkább magától leül, mint hogy pár perc múlva összeroggyon mindenki szeme láttára.
Elkezdett körba nézni a nagyterembe, és hamarosan felfedezte többi kilenc kijutott társát. Mindegyikükön látszott a hatalmas megkönnyebbülés és öröm, hogy átmentek az első próbán. Lassan a vöröske is a képernyőre emelte e tekintetét, hogy úgy figyelje a verseny további részét, habár onnantól kezdve, hogy neki megjelent a kulcs, nem igazán érdekelték a további események.

Karácsonyi bál. Alex.

 Már azonnal kételkedni kezdett a saját épelműségében, ahogy a bagoly kiröppent a nyitott ablakon. Ezt biztos jó ötlet volt? Nem, annak semmiképpen sem mondható. De annyira zavarta már, hogy ahányszor meglátta Alexet a folyosón, mindig az a mogorva, barátságtalan arckifejezés volt ráfagyva, amitől egy teljesen már levitásnak látszott, mint az, aki még annó a tusán elvágódott az első hoppanálás alkalmából. A muffinok, mint kiderült, semmit sem segítettek, ami miatt a vöröske igen dühös volt, de úgy döntött tesz még egy próbálkozást. Gyorsan és röviden firkantotta le az üzenetet belesűrítve két mondatba:

"Nyolc előtt 10 percel az előcsarnokban, a nyugati lépcső aljánál. Gyere el!

T."

 Belegondolt, hogy mi lesz, ha a fiú nem jön el, de úgy döntött, hogy akkor meg egyedül megy szórakozni, a másik pedig nyugodtan vágja fel az ereit csöndes magányába, ha már a második mentőövet sem akarja elkapni. Hat óra körül kezdett készülődni, forró fürdőt vett, és hajat mosott. Végül kihalászott a szekrénye mélyéről egy fekete ruhácskát, amit még Rómában szerzett be. Felráncigálta magát, s egy tükörbe pillantás utánn mellette döntött. Kicsit kedvtelenül kapart elő egy magassarkú cipőt, mely, bár egész szép volt, egyáltalán nem volt a vöröske kedvenc lábbelie. Első sorban még mindig nehézkésen járkált bennük, másodjára pedig még magasabbá tették, mint amilyen alapból volt. Hajár kiengedve hagyta, majd pár ékszer után kutatott, megállapodva egy pár fekete tollas fülcsin, egy hosszú, baglyos nyakláncon, és a megszokott halálfejes gyűrűn. Utolsó illesztés ként még a hajába biggyesztette az egyik fekete masniját, majd megindult a nagyterem felé. Háromnegyed nyolcra már sikerült is odáig sántikálnia, így nekidőlt a márványlépcső korlátjának, s fürkésző szemekkel várta meghívotját.

Ruci

Alex.

 Öt perc elteltével már türelmetlenül ütögette a márványt egyik ujjával, hogy levezesse türelmetlenségét. Ha Alex nyolcig sem hajlandó megmutatkozni, egye fene, bemegy a nagyterembe, aztán csak talál magának társaságot. Ahogy tovább nézelődik, hirtelen meghallja a kerekek csikorgását bal oldalról, s hamarosan előbukkan a levitás vigyorgó képe is.
-Végre! Olyan zseniális időérzéked van, mint valami odaégetett palacsintának -korholja, de nem valódi dühhel.- Igen, bálba megyünk. Attól majd jobban érzed magad. Csak vedd le azt a szőrnyű mellényt -fintorodik el a rombuszos gyapjú felsőre pillantva.
- És, még mielőtt beleszólnál nem, nincs választási lehetőséged.-befejezve mondandóját Alex mögé sétál, és a nagyterem felé irányítja a széket. -Amúgy ízlettek a muffinok? -kérdi halvány mosollyal, ahogy egyre közelebb tolja a teremben vígadó társaság felé.
 Folytonosan emlékeztetnie kellett magát, hogy ne legyen goromba. Emlékezett, hogy hogy viselkedett a levitással az elmúlt találkozásaik során, a tusán, s bárhol, ahol meglátta. Kimondottan gonoszul. Aztán megtudta, hogy miért változott meg annyira a fiú, és miért zárkózott annyira magába. Halvány reményeket fűzött hozzá, hogy, hogy ha elviszi a bálba, csak talál magának egy új szerelmet, hisz annyi lány van! Sőt, a levitában elméletileg csomó aranyos emberke van - az már más tál tészta, hogy Tiff nagyjából utálta az összeset. Valahogy, ahányszor meglátta Alex durcás arcát, az lett az érzése, hogy ő kéne segítsen rajta. Maga sem tudta miért. De, Mira tanácsára, amely azt mondta, hogy nem fognak túl jól telni az iskolás évei, ha a maga makacssága miatt nem képes barátokat szerezni, eldöntötte, hogy változtat ezen. És a fiú tökéletes első kísérletnek tűnt. Vagyis alanynak.

Túszom, a goromba Mr. Grinch

 Tiffet egyre inkább zavarta szokatlan magas cipője kopogása, így megkönyebbült mosoly futott át az arcán mikor belépett a nagyterem zajába maga előtt tolva a fiút. A legtöbb rövid megjegyzést hagyta, hogy elmenjen a füle mögött, nem szentelve rájuk figyelmet, hisz tudta, hogy Alex nem igazán szánta őket komoly sértegetéseknek.
 Egyből az asztalok felé vette az irányt, majd leült, helyet hagyva a levitásnak, hogy mellé guruljon. A kérdésre egyszerűen csak vállat vont, hisz akkor sem tudna rá válaszolni, ha nagyon akarna, pláne így, hogy nem áll szándékában felvilágosítani a fiút vígasztaló akciójáról.
-Valahogy gondoltam. -felelte gúnyos hangnemben a táncolást illető megjegyzésre, de, ahhoz képes gyorsan észrevette magát, és a szokásos kis fintort felváltotta egy negédes mosolyra. - Semmiség, amúgy sem szeretek táncolni. Mellékesen ezekben a monstrumokban szerintem nem is tudok. -vágott egy grimaszt lebámulva az új fekete cipellőkre.
-Egyél nyugodtan. Nem zavar. - bátorította mosolyogva a fiút. -Nem vacsoráztam, de nem vagyok éhes. Mellékesen nincs semmi édesség még, azon kívül pedig mást nem nagyon szoktam leerőszakolni a nyelőcsövemen. -magyarázta kínos kis mosollyal. Mivel legtöbb évfolyamtársa simán átérte a karját két ujjal, elég nehéz elhitetnie az emberekkel, hogy hatalmas cukortartalmú ételeken burkol egyfolytában.
 Várakozó tekintettel nézett a rengeteg fogásra, majd a fiú tányérjára, mutatva, hogy igazán neki kezdhetne már a vacsorázásnak. Közben lassan elkezdett körbenézni, felmérve a terem díszítését és a megjelent diákokat. A DÖK keretén belül sok ötlet merült fel, és Tiff személyesen igen meg volt elégedve a nagyteremmel, amit szinte foghatóan elárasztott a karácsonyi hangulat. Gyönyörű volt. A táncparketten egyre több emberke tűnt fel, lányok színesebbnél színesebb, és különösebbnél különösebb ruhákba, míg a fiúk sötét színű kösztümökben és párjuk ruhájával illő nyakkendőben feszítettek.
-ízlik? -fordult vissza Alex felé halvány mosollyal, mely ezúttal őszinte volt.

Jared Nightingale

 A szünidőnek lassan vége, a nyár már végleg elmúlt, s egyre több diák bukkan fel a kastély falai között. Még pár nap, s kezdődik is a kviddics idény - amit bár Tiffany nagyon várt, úgy döntött, az első meccsen inkább a lelátóról figyeli a játékot, és nem a levegőből. Van még elég ideje repkedni az ütővel a kezébe, és szívesen megnézné, mit tudnak az új tagok, mivel, ha jól hallotta, lett belőlük pár. Amúgy is, az első meccs a levita ellen játszódik, a csapatnak pedig nem voltak túl kellemes emlékei a legutóbbi, kék házzal vívott mérkőzésről. Kapott is fejmosást otthon, hogy ezt meg hogy képzelte, ha már kviddicsezik, csinálja jól, ha meg nem megy, hagyja ott, pedig igazán voltak olyan meccsek is, amelyeket tiszteletreméltó pontszámmal nyertek. Na nem mintha ezek számítottak volna az apjának.
 Nem ügyködött túl sokat a mai napon, írt pár levelet a rokonságnak, hogy minden rendben, s elkészítette a listákat a színjátszókörhöz, mivel nem rég ért véget a meghallgatás. Csodálkozott is, mikor lepillantott az órára, s észrevette, hogy már vacsoraidő van. Kissé összeszedte magát, felkapott egy cipőt, majd becsapva maga után szobája ajtaját meg is indult a nagyterem felé. Kissé sokan tolongtak fel a lépcsőkön, így, miután sikeresen letarolt pár kisebb diákot, hosszú léptekkel közelítette meg az asztalokat. Megálva az ajtóban szokásához híven felmérte a már ülő diákokat, főleg azon morfondírozva, hogy hová dobja le magát. Korábbi éveiben szívesen ült más házak asztalaihoz, hogy aztán nem túl szép és bíztató történetekkel tömje az ijedt elsősök fejét, akiknek, a vöröskének hála, még jobban elpárolgott az a csöpp önbizalmuk is, mellyel az iskolába érkeztek. Egész jó hobbi.