Ha már vannak tornyok, akkor úgy illik, hogy legyen terasz is, nem igaz? A folyosó végéről beáradó fény nem mágikus, hanem a természetnek köszönhető. A kétszárnyú ajtón át kilépve egy teraszra érkezünk, melynek padlója, barna, elvétve halvány, fehér márványmintával. A hely olyan tíz főt tud befogadni maximum, így hangulatos maradt minden esetben. Néhány asztal és fotelszerű szék várja a pihenni vágyókat. A fekete korlát mágiája abban áll, hogy nem tud senki átesni rajta, hiszen egyből visszarántja, és a földre kényszeríti a próbálkozót.
Bal kéz felől, egészen a sarokban egy kis műkertet helyeztek el, melynek nézegetése nyugtatóan hat mindenkire. A látvány pedig magáért beszél, hiszen Bogolyfalva utcáit végigkövethetjük innen a szemünkkel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=418&post=838702#post838702][b]Reményi Emma - 2021.10.30. 22:30[/b][/url]

A legboldogabb mindig tavasszal és ősszel vagyok, és bár kevesen szokták választani, hozzám mégis az ősz illik a leginkább. Az illatok ilyenkor máshogy intenzívek, bennük van az elmúlás, a megpihenés, az utolsó, lendülettel teliség, mely türelemre int és reményt kelt. Egy kis pihenés után eljön az ébredés, új kor, új lehetőségek. Hagyd most aludni, hagyd megpihenni, hiszen ereje teljében minden szebb lesz.
Szeretem a természetet, de a köztes helyeket is, a félig fedetteket, mint az erkély. Egy határvonal a kint és a bent között, egy olyan köztes hely, melyre más szabályok érvényesek. Véleményem szerint az egyik legtökéletesebb hely, az itteni éveim alatt az egyik legtökéletesebb volt számomra. Az elején nem értettem, de elemem megjelenésével minden sokkal világosabbá vált. A természet, a szellő, az illatok, a napsütés, számomra mind kapaszkodók. Telente gyakran vagyok melankólikus, kissé befelé forduló, csendes, olyan, aki magában rendezi a gondolatokat, érzelmeket, aki szeret csak létezni, de nem szólni mások társaságában. Nem vagy depressziós, csak másként töltekezem, és ennek elfogadásához kellett egy olyan férj, mint az enyém, aki a legjámborabb és legtürelmesebb még az ilyen pillanatokban is. Nem kényszerít, sosem tette, és most, amikor elpillantok a falu irányába, hálásan és szeretettel gondolok rá. Vicces, hiszen most, ebben a percben, valahol az épületben van ő maga is, csak éppen tanít. De maga a falu, a gyermekkorom világa, ami most már város, természetesen, mégis a visszatérés helyszíne, valahogy vele kerek, valahogy olyan, amit senki mással nem tettem volna.
Az erkélykorláton nagy bögrében forró tea gőzölög, egy kanál folyamatosan kavargatja, míg én éppen a virágok locsolásával vagyok elfoglalva. Halkan dúdolok, Vivaldi négy évszakának ősz tételét, tudom elcsépelt, de olyan szentségtörés lenne, ha a tavaszt hoznám egy haláltusáját vívónak. Valahogy, mintha egy hangyányit melegebb lenne itt, az erkélyen, mint illendő volna. Elképzelhető, hogy kissé magasabb a hőmérséklet, nem nagyon, épp csak annyira, hogy az még kellemes és ne természetbolygató legyen. Szégyentelen nőszemély vagyok, tudom, de élvezem.