Állia Szipenni

Ruha, Gitár

Szerettem a szabadban tevékenykedni. Akkor meg pláne, ha az a bizonyos tevékenység a zenélés volt. Egyszer aztán gondoltam egy nagyon, hátra csaptam a gitárom, lebaktattam a faluba, valami csendes, eldugott kis helyet, ahol a húrok mozgásának hangját nem zavarja semmi. Már eléggé a falu falu határán túl jártam, amikor megfordult a fejemben, hogy csak tartoztam az ördögnek ezzel az úttal és inkább visszamegyek a szobámba, a gondolatmenetet azonban az a tény szakította félbe, hogy megtaláltam azt a helyet, amit kerestem. Vagy legalább is úgy éreztem. Első látásra parknak tűnik, de...de csinálni is kéne valamit, nem csak ott állni, mint bálám szamara! Lassan végtagjaim is megértették e gondolatot és vánszorogva megindultak a kis park irányába. Ahogy egyre beljebb haladtam a fák között, megláttam egy kis tavat. Vidám mosollyal a képemen letelepedtem a tavacska mellé, elővettem a gitáromat, vele együtt a pengetőt, kezeibe vettem őket és megpengettem őket. A hangolást még indulás előtt elvégeztem, így erről nem kellett most nem kellett foglalkoznom. A zene hangjai remekül eljátszadoztak a falevelekkel, miközben a szél hátán szálltak a messzeségbe. Énekelni kezdtem, nem törődve azzal, ki hallja éppen, ki nem. Élveztem és ez a lényege az egésznek, nem?

Állia Szipenni

Ruha, Gitár

A zene teljesen magával ragadott. Olyannyira sikerült megbabonáznia, hogy észre sem vettem, hogy figyelnek, amint a szám végére értem a láthatatlan közönség egy sima "Hello"-val köszöntött, ez pedig elég váratlanul ért. Olyannyira, hogy kis híján belefordultam a kis tóba. Vöröses árnyalatú arcszínnel felpattantam, lesöpörtem a fűmaradványokat a képtelen felemről, s szép lassan közeledtem a lány felé. Csak akkor jutott eszembe, hogy valamit ki is kéne nyögnöm, amikor már a lány előtt álltam.
- Öh, izé, szia! -fogdostam a tarkóm zavaromban- Bocs, ha idesegített a dalolászásom, már húzok is el! -mutattam a kis park "kijárata" felé. Éreztem, hogy nem kellett volna énekelnem. A gitár-szóló még csak-csak elmegy, de az énekhangom még nem az "Elviselhető" szinten tartózkodik, szóval nem csoda, ha a lányt sikerült megajándékoznom egy nagyon szép dobhártya-gyulladással. Nagyon el akartam kerülni a kínos csendet, így elszántan gondolkoztam egy témán, de végül maradtam az alaptémánál.
- Vagy ha esetleg mégsem kaptál ideg-rohamot a hangomtól, akár játszhatnék is neked valamit -kaptam a földön heverő gitáromhoz. Imádok másoknak zenélni, pláne, ha az illető még bele is egyez. Remélem ez a lány sem fogja túlzottan ellenezni. Maximum kedvesen vissza utasítja.

Állia Szipenni

Ruha, Gitár

Nos, a "bemutatkozásom" remekül sikerült, hisz egy sima köszönéstől is majdnem a vízben landoltam. A kínos helyzet vörös ételfestékként hatott a bőrszínemre, így sikerült mosolyt, sőt nevetést varázsolnom a lány arcára. Na, legalább már az elején megismerte az őrült és szórakoztató oldalamat. Amint odasétálok hozzá, elárulom sejtésem, miszerint zavarom és odébb kéne állnom, de azért kikérem a véleményét, hogy nem kapott-e többpontos agyvérzést a hangszálaim és a gitárhúrok duettjétől. utána elballagok a hangszeremért, majd vissza hozzá és felajánlottam, hogy játszok neki valamit?! Csak úgy árad belőlem a logika, mint mindig. Megfigyeltem, hogy egy kisebb szkennelést végez rajtam, szóval én is hasonlóképp tettem. A szerelésesből ítélve laza lány, az iménti reakciója a paradicsom-pofáma pedig arra, hogy érti a poént, vagy legalább is van humorérzéke. De egy komplex vélemény megformálása helyett inkább reagáltam a válaszára, miközben visszahuppanok az előbbi helyemre.
- Gyakorolni? Miért, milyen hangszeren játszol? -fogom ölembe a hangszeremet, de még nem kezdek játszani rajta, inkább megvárom, amíg a lány a mondat végére ér. Elvégre így illendő, vagy nem? És ha már illendőség:
- Tényleg, de paraszt vagyok, még a neved se kérdeztem! -csaptam a homlokomra hirtelen...

Állia Szipenni

Ruha, Gitár

- Zongorázol? Ez nagyon király! Nagyon szeretem a zongorás átdolgozásokat. -mondom a mellettem épp helyet foglaló lánynak. Átfutott az agyamon az a gondolat, hogy talán egyszer majd ő is játszhatna valamit a zongoráján, de végül elvetettem az ötletet. Elég értelmetlen formában tettem fel a tipikus "És mi a neved?" címszavú kérdést. Hát hiába, hozom a formámat. De a rengeteg agyalás helyett inkább válaszoltam a kérdésére:
- Isaac Matthew Philips a becsületes nevem. De az egyszerüség kedvéért az emberek többsége Matt-nek, Matty-nek, vagy Issac-nek hívnak. -mutatkoztam be és elgondolkodtam rajta, hogy poénosan kezet rázok veled, de már így is tudja, milyen idióta vagyok, nem kell a továbbiakban is igazolnom ezt. No, de lássunk is neki a játéknak! -gondoltam magamban. Igen ám, de a pengetőm még késleltetni akarta az előadást. Magam körül nézelődve kerestem "A csudába..." "Pedig biztos itt kell lennie..." és egyéb mondatokat motyogva a bajszom alatt. Végül rekord sebességű egy perc alatt végre megtaláltam, ám ekkor jutott eszembe, hogy anélkül is játszhattam volna. Még mielőtt felhúztam volna magam ezen, elkezdtem úgymond' felkonferálni magam:
- Nos, akkor kezdem is. Remélem felismered... -villantottam egy sejtelmes mosolyt és pengetni kezdtem a húrokat. A Safe and Sound-ot kezdtem játszani, de csak a refrént énekeltem, nehogy a hangom elrontsa a gitár hangját...

Moondance Williams
Soundtrack